Rólam nagy vonalakban annyit, hogy egy huszonéveim elején járó srác vagyok, aki még tanulmányait folytatja. Történetem valahol előbújási történet is, de úgy gondolom, hogy maga a történet a fontos, ugyanis az emberre több veszély leselkedik, mint azt sejtené.
Azért írom ezt meg, hogy az embereknek óvatosságot sugalljak, és figyelmeztessem őket, hogy sajnos futkároznak olyan emberek is, akiknek semmi sem szent.
Ott kezdődött, hogy augusztusban megismerkedtem valakivel, akivel nagyon egy hullámhosszon volt a gondolkodásunk, elveink illetve a párkapcsolatról való elképzeléseink. És természetesen szerelembe is estünk. Mint később leesett, az ő elvei egyáltalán nem olyanok voltak, csak azért hazudta azt, hogy olyanok, mert kellettem neki. Lényeg a lényeg, nagyon hamar megnyíltunk egymásnak és egymásba gabalyodtunk. De voltak problémák. Az ő indulatosságából fakadó problémák. Pökhendisége ugyanis vitákat, veszekedéseket eredményezett, melyekben állandóan megsértődött. Direkt szúrt, bántott szavakkal, pedig a vitatkozás az érvelésről szól, meg persze van, aki megfűszerezi bántásokkal is. Ő állandóan megsértődött, nem bírta helyén kezelni a dolgokat, pökhendien lekezelő volt, míg én türelmes voltam és megértő. Persze folyamatosan megmagyarázta, hogy ő nem azért mondta ezt meg ezt, hogy bántson, csak az érzelmei vezérelték és nem is úgy gondolta. Én voltam olyan hatökör, hogy el is hittem, mert bízni, hinni akartam. Aztán úgy éreztem, megtanulom kezelni. Próbálkoztam nagyon sok módon, a végeredmény mindig az lett, hogy összeveszés, azután pökhendiskedett, rárakta a fülemre a telefont, megmondta a magáét és otthagyott... Aztán másnap reggel mindig jött az SMS, hogy nagyon szeretlek, sajnálom, hogy megint ide jutottunk. Az persze nem tűnt fel neki, hogy miatta. Bennem egyre jobban gyülemlettek a tüskék, egyre kevésbé éreztem magam jól a kapcsolatban. Folyton megsértődött, már úgy válogattam meg a szavaimat, hogy féltem, mikor robban. Vele maradtam, mert szerettem, de éreztem, hogy már talán jobb lenne nélküle. Aztán elkezdtem én is indulatosabbá válni, már annyira kikészített.
Majd egy idő után azt vettem észre, hogy már indulatos se tudok lenni, egyszerűen olyan vagyok, mint aki megházasodott és beletörődött a sorsába. Ez elég rossz érzés volt, mire szakítottam vele. A kapcsolatunk alatt egyébként többször szakítottunk, csak aztán kibékültünk, azt magyarázva be magunknak, hogy csak a vita hevében szakítottunk. Persze ő ilyen, ő tényleg a vita hevében mond dolgokat, de én nem vagyok ilyen. Ezután kibékültünk, és mondta, hogy jobban oda fog figyelni. Sikerült is csiszolódnunk, ő megtanulta kezelni az én "sértő" kérdéseimet és feltételezéseimet, én meg megtanultam úgy beszélni vele, hogy ne legyen vita. De elég nevetséges volt, mert mindkettőnkben csak gyülemlett a feszültség ezáltal. És a kétely is, mert egyre jobban éreztem, hogy ez az ember nem hozzám való. Azután megint összevesztünk egy apró dolgon, melyben én voltam a sértett, csak ő mindig megsértődik, ha én megsértődöm, és ő érzi sértettnek magát. Tehát volt két alapsértettség és indulatok, becsmérelt és nem is a problémánkra koncentrált, csak mondogatta, hogy én ilyen meg olyan vagyok. Aztán fogta magát és otthagyott ismét a helyszínen a vita hevében. Azután visszajött, és azt gondoltam magamban: na első alkalom, hogy visszajön, talán megjött az esze és meg akarja beszélni. Hát nem. Visszajött, megmondta még a magáét, ami benne maradt, majd otthagyott. Én utána mentem, és meg akartam beszélni, mire ő továbbra is csak ment. Azután megálltam és utána szóltam, hogy "semmi keresnivalóm melletted!"
Erre felkapta a vizet és megindult felém, a SIM-kártyát követelte, mert családi csomagban voltunk. Én minden további nélkül kivettem a telefonomból, mivel tényleg nem volt már rá szükségem, majd a kezébe adtam. Erre felpofozott és otthagyott. Ekkor akkora csalódottság lett úrrá rajtam, hogy azt elmondani sem lehet. Nagyon labilissá váltam, mire utánamentem, és én is felpofoztam. Azután visszapofozott és én is újra megpofoztam, mire elkapta a két kezem és dulakodni kezdtünk, én püföltem a fejét, de ő nem talált el egyszer sem, majd ellöktem magamtól és hátrálni kezdtem, mert nem akartam orrtöréses agyonverős csatát. Észnél kellett lennem, hogy ne legyen nagyobb galiba. Azután pedig megmondtam neki, hogy hogy tehette ezt, ő persze továbbra is csak ócsárolni tudott. Aztán jött a vonatom, már mentem is. Este felhívtam, hogy megkérdezzem, mi ütött belé, mire továbbra is ócsárolt, erre azt mondtam, hogy mindegy, mert soha többet nem fogok vele kibékülni. Másnap reggel jött az SMS, hogy "Nagyon szeretlek. Te nem védekezésből ütöttél."... Ekkorra már tényleg tudtam, hogy ez az ember nem komplett, és nem fogja fel, amit ő csinál. Visszaírtam neki, hogy szakítok és nem megyek vissza hozzá. Mire ócsárló SMS-eket kaptam ismét. Ezután még pár alkalommal visszautasítottam, korrektül leírtam neki, miért szakítok. Azután pedig már nem válaszoltam az SMS-eire, leveleire, mivel úgy éreztem, megtettem, amit meg kellett tennem, korrekt voltam. De ő csak küldte az SMS-eket, melyek a könyörgéstől a vádaskodáson át az ócsárlásig mindent tartalmaztak, persze össze-vissza. Egyik nap pár SMS után annyira belelovallta magát a mérgébe, hogy felhívta anyámat (egyszer, még azelőtt az ő telefonjáról hívtam fel... gondolom, megkereste a számot), és apámat kérte a telefonhoz, majd elmondta neki, hogy meleg vagyok stb. Anyám tudta, de én mondtam a volt barátomnak, hogy ha apám megtudná, kitagadna. Ennek ellenére is képes volt beköpni. De apukám nagyon jól viselte, azt mondta továbbra is a fia vagyok és nagyon szeret!! Ez nagy szerencse volt. Ezután még képes volt egy héttel később felhívni, hogy végleges-e a szakítás, és én mondtam neki, hogy végleges. Ezután is naponta jöttek az SMS ek, amiket már el se olvastam. Aztán egyik nap az utcán megvárt suli után, és nekiállt nekem magyarázni, rá se néztem, otthagytam, és nem válaszoltam. Ez a szakítás után már kb. két héttel volt. Erre csinált az egyik közösségi oldalon egy profilt, melyre feltette egyik közös képünket, majd az osztálytársaimnak olyan levelet írt erről a profilról, amiből le lehet vágni, mi volt a helyzet kettőnk között.
Na ennyit a bizalomról. Már több, mint másfél hónap telt el a szakításunk óta, most tiltottam le a számait, hogy ne irogasson már SMS-eket.
Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy NE ENGEDJEN BE SENKIT AZ ÉLETÉBE HIPP-HOPP. Mert akár azt az illető tönkre is teheti. A bizalomhoz idő kell. Ezt ne feledjétek!
Ott kezdődött, hogy augusztusban megismerkedtem valakivel, akivel nagyon egy hullámhosszon volt a gondolkodásunk, elveink illetve a párkapcsolatról való elképzeléseink. És természetesen szerelembe is estünk. Mint később leesett, az ő elvei egyáltalán nem olyanok voltak, csak azért hazudta azt, hogy olyanok, mert kellettem neki. Lényeg a lényeg, nagyon hamar megnyíltunk egymásnak és egymásba gabalyodtunk. De voltak problémák. Az ő indulatosságából fakadó problémák. Pökhendisége ugyanis vitákat, veszekedéseket eredményezett, melyekben állandóan megsértődött. Direkt szúrt, bántott szavakkal, pedig a vitatkozás az érvelésről szól, meg persze van, aki megfűszerezi bántásokkal is. Ő állandóan megsértődött, nem bírta helyén kezelni a dolgokat, pökhendien lekezelő volt, míg én türelmes voltam és megértő. Persze folyamatosan megmagyarázta, hogy ő nem azért mondta ezt meg ezt, hogy bántson, csak az érzelmei vezérelték és nem is úgy gondolta. Én voltam olyan hatökör, hogy el is hittem, mert bízni, hinni akartam. Aztán úgy éreztem, megtanulom kezelni. Próbálkoztam nagyon sok módon, a végeredmény mindig az lett, hogy összeveszés, azután pökhendiskedett, rárakta a fülemre a telefont, megmondta a magáét és otthagyott... Aztán másnap reggel mindig jött az SMS, hogy nagyon szeretlek, sajnálom, hogy megint ide jutottunk. Az persze nem tűnt fel neki, hogy miatta. Bennem egyre jobban gyülemlettek a tüskék, egyre kevésbé éreztem magam jól a kapcsolatban. Folyton megsértődött, már úgy válogattam meg a szavaimat, hogy féltem, mikor robban. Vele maradtam, mert szerettem, de éreztem, hogy már talán jobb lenne nélküle. Aztán elkezdtem én is indulatosabbá válni, már annyira kikészített.
Majd egy idő után azt vettem észre, hogy már indulatos se tudok lenni, egyszerűen olyan vagyok, mint aki megházasodott és beletörődött a sorsába. Ez elég rossz érzés volt, mire szakítottam vele. A kapcsolatunk alatt egyébként többször szakítottunk, csak aztán kibékültünk, azt magyarázva be magunknak, hogy csak a vita hevében szakítottunk. Persze ő ilyen, ő tényleg a vita hevében mond dolgokat, de én nem vagyok ilyen. Ezután kibékültünk, és mondta, hogy jobban oda fog figyelni. Sikerült is csiszolódnunk, ő megtanulta kezelni az én "sértő" kérdéseimet és feltételezéseimet, én meg megtanultam úgy beszélni vele, hogy ne legyen vita. De elég nevetséges volt, mert mindkettőnkben csak gyülemlett a feszültség ezáltal. És a kétely is, mert egyre jobban éreztem, hogy ez az ember nem hozzám való. Azután megint összevesztünk egy apró dolgon, melyben én voltam a sértett, csak ő mindig megsértődik, ha én megsértődöm, és ő érzi sértettnek magát. Tehát volt két alapsértettség és indulatok, becsmérelt és nem is a problémánkra koncentrált, csak mondogatta, hogy én ilyen meg olyan vagyok. Aztán fogta magát és otthagyott ismét a helyszínen a vita hevében. Azután visszajött, és azt gondoltam magamban: na első alkalom, hogy visszajön, talán megjött az esze és meg akarja beszélni. Hát nem. Visszajött, megmondta még a magáét, ami benne maradt, majd otthagyott. Én utána mentem, és meg akartam beszélni, mire ő továbbra is csak ment. Azután megálltam és utána szóltam, hogy "semmi keresnivalóm melletted!"
Erre felkapta a vizet és megindult felém, a SIM-kártyát követelte, mert családi csomagban voltunk. Én minden további nélkül kivettem a telefonomból, mivel tényleg nem volt már rá szükségem, majd a kezébe adtam. Erre felpofozott és otthagyott. Ekkor akkora csalódottság lett úrrá rajtam, hogy azt elmondani sem lehet. Nagyon labilissá váltam, mire utánamentem, és én is felpofoztam. Azután visszapofozott és én is újra megpofoztam, mire elkapta a két kezem és dulakodni kezdtünk, én püföltem a fejét, de ő nem talált el egyszer sem, majd ellöktem magamtól és hátrálni kezdtem, mert nem akartam orrtöréses agyonverős csatát. Észnél kellett lennem, hogy ne legyen nagyobb galiba. Azután pedig megmondtam neki, hogy hogy tehette ezt, ő persze továbbra is csak ócsárolni tudott. Aztán jött a vonatom, már mentem is. Este felhívtam, hogy megkérdezzem, mi ütött belé, mire továbbra is ócsárolt, erre azt mondtam, hogy mindegy, mert soha többet nem fogok vele kibékülni. Másnap reggel jött az SMS, hogy "Nagyon szeretlek. Te nem védekezésből ütöttél."... Ekkorra már tényleg tudtam, hogy ez az ember nem komplett, és nem fogja fel, amit ő csinál. Visszaírtam neki, hogy szakítok és nem megyek vissza hozzá. Mire ócsárló SMS-eket kaptam ismét. Ezután még pár alkalommal visszautasítottam, korrektül leírtam neki, miért szakítok. Azután pedig már nem válaszoltam az SMS-eire, leveleire, mivel úgy éreztem, megtettem, amit meg kellett tennem, korrekt voltam. De ő csak küldte az SMS-eket, melyek a könyörgéstől a vádaskodáson át az ócsárlásig mindent tartalmaztak, persze össze-vissza. Egyik nap pár SMS után annyira belelovallta magát a mérgébe, hogy felhívta anyámat (egyszer, még azelőtt az ő telefonjáról hívtam fel... gondolom, megkereste a számot), és apámat kérte a telefonhoz, majd elmondta neki, hogy meleg vagyok stb. Anyám tudta, de én mondtam a volt barátomnak, hogy ha apám megtudná, kitagadna. Ennek ellenére is képes volt beköpni. De apukám nagyon jól viselte, azt mondta továbbra is a fia vagyok és nagyon szeret!! Ez nagy szerencse volt. Ezután még képes volt egy héttel később felhívni, hogy végleges-e a szakítás, és én mondtam neki, hogy végleges. Ezután is naponta jöttek az SMS ek, amiket már el se olvastam. Aztán egyik nap az utcán megvárt suli után, és nekiállt nekem magyarázni, rá se néztem, otthagytam, és nem válaszoltam. Ez a szakítás után már kb. két héttel volt. Erre csinált az egyik közösségi oldalon egy profilt, melyre feltette egyik közös képünket, majd az osztálytársaimnak olyan levelet írt erről a profilról, amiből le lehet vágni, mi volt a helyzet kettőnk között.
Na ennyit a bizalomról. Már több, mint másfél hónap telt el a szakításunk óta, most tiltottam le a számait, hogy ne irogasson már SMS-eket.
Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy NE ENGEDJEN BE SENKIT AZ ÉLETÉBE HIPP-HOPP. Mert akár azt az illető tönkre is teheti. A bizalomhoz idő kell. Ezt ne feledjétek!
RSS Feed