​A történetem a gimnáziumban kezdődik, ahol is kollégista voltam. Éltanuló voltam, mégis a gimnázium legismertebb és legnépszerűbb emberei közé tartoztam. Azonban súlyos titkot hordoztam, a melegségemen túl is; a mentális egészségem folyamatos pszichoterápia mellett is évről évre drasztikusan romlott, egyre gyakoribbá váltak a komolyabb pánikrohamok, a hangulati életemre pedig egy - kezdetben még nem kóros mértékű - hullámzás vált jellemzővé. A mentális állapotom romlását serkentőszerekkel tartottam kordában, a csúcsidőszakban 4-5 doboz cigaretta és 9-10 energiaital fogyott el ugyanennyi kávé mellett. A serkentőszerek mellett nem vetettem meg az alkoholt sem, ami pedig oldotta kicsit a szorongásomat; nem volt ritka az sem, hogy egy nap alatt elfogyott egy üveg vodka.
Mindezek ellenére a tanulmányi eredményem mit sem romlott, holott írtam úgy is témazáró dolgozatot, hogy éhgyomorra megivott fél üveg vodka volt bennem. A melegségemet pedig féltve őrzött titokként őriztem, az évek alatt megszerzett komoly tekintélyt és megbecsülést semmi pénzért nem akartam elveszteni. A szavamnak súlya volt a közösségben, bíztak bennem, a nagy többség kedvelt, és élveztem, hogy ez így van; nem akartam kockáztatni. Elképesztő mennyiségü energiát vett el az tőlem, hogy eltitkoljam a valódi kilétemet: hogy a „vidám” (annak tűnő), barátságos, megbízható srác valójában egy emberi roncs, ami bármelyik pillanatban összeomolhat.

Elérkezett az érettségi, amit kifejezetten jól éltem meg. Úgy tekintettem rá, hogy 4 éven át dolgoztam, most learatom a gyümölcsét. Így is történt, 90% alatt nem sikerült érettségim úgy, hogy kizárólag történelemből készültem, abból sem sokat.
​Az érettségik után pedig elérkezett az a pillanat, amit elfedtem a gimnázium évei alatt: teljesen összeomlottam, a feladataimat többé nem tudtam ellátni, komoly veszélyt jelentettem saját magamra. Bipoláris zavart és egy csomó más finomságot állapítottak meg, amire rengeteg gyógyszert kaptam és kapok most is. Rájöttem arra, hogy ilyen körülmények között óriási luxus mérhetetlen mennyiségű energiát fektetni abba, hogy elrejtsem, ki vagyok. Így elhatároztam, hogy az egyetemen coming outolok: nemcsak a barátaimnak, hanem a világnak, és nyíltan meleg ember leszek. Elhatároztam, hogy többé nem vagyok hajlandó titkolózni, nem vagyok hajlandó megtagadni sem mások, sem magam előtt azt, aki vagyok.

Legnagyobb meglepetésemre, azt kell mondjam, ez volt életem eddigi legjobb döntése. Semmilyen negatív megkülönböztetés nem ért; a barátaim kíváncsian és elfogadóan kezelték, az egyetem pedig teljes semlegességel, a kutyát sem érdekelte, kit szeretek. Ezzel a szabadság soha nem ismert kapui nyíltak meg előttem. Szabadon beszélhettem az érzéseimről, arról, ki tetszik nekem, mit gondolok egyes megosztó témákról.

Remélem, az Olvasóban keltett némi harcikedvet ez az írás, és minél többen felvállaljuk magunkat. Úgy lehetünk csak szabadok, ha megmutatjuk, hogy nem vagyunk láthatatlanok.

Hajrá, mindenki! :)

​Elöljáróban tanulság lehet, hogy legyen nagyon óvatos az, akinek elég idős kora (53 év) ellenére a minimálisnál is kisebb tapasztalata van. Legyen óvatos, akit egy nála jóval fiatalabb, jó ideje párkapcsolatban élő férfival hoz össze sors. Adjon okot gyanakvásra az is, ha túl sok bókkal áraszt el az újdonsült ismerős. Vannak még egyéb szempontok is, de ezeket hagyjuk.
Azt, hogy a saját nememhez vonzódom, már tizenéves korom óta tudom. Lehet, hogy már eleve bennem volt ez a „hajlam”, de felszínre bukkanásához elegendő volt egy túlféltő, elkényeztető, „kislányos” nevelés (anyám mindig is egy lányt akart, de sajnos egy fia született hahaha) és egy (azaz egy darab), az általános iskola negyedik osztályában megélt homoszexuális élmény. 10 éves gyerekek ezt általában mélyen el szokták nyomni a tudatalattiba (elfojtás), nekem ez nem sikerült.
A családban a melegség elfogadásáról csak annyit, hogy ha szóba került a téma, akkor leginkább a kiirtásukról volt szó. Nem csoda, hogy gyáva nyuszi voltam előbújni.
Ezért elkezdtem szabályszerű heteroszexuális életet élni, gimnáziumban például volt egy barátnőm, akivel nagyon szerettük egymást. Már főiskolás voltam, amikor egy másik lánnyal elvesztettem szüzességemet. Szóval minden oké. Közben azért végig tisztában voltam azzal, hogy tetszenek a fiúk (is). De reménykedtem, hogy ebből úgymond „ki lehet gyógyulni” (ami köztudott, hogy nem igaz). Munkába állás, ismerkedés leendő feleségemmel, nagyon jó volt a szex. Házasság, gyermekek, mégpedig három. A saját nememmel semmiféle intim kapcsolatba nem kerültem, nem is kezdeményeztem, az égvilágon semmi! Nulla tapasztalat ezen a téren. Vágyaim kiélése abban merült ki, hogy nyáron és a strandon titokban oda-odapillantottam a „kicsomagolt” férfiakra, és hát az internet révén filmeket nézegettem (ha szigorúan vesszük, ez is megcsalás).
Mindez ment egészen ez év júniusig. És akkor beütött a mennykő. Instagramon bejelölt követőnek egy számomra ismeretlen srác. Hát, te ki vagy? Úgy hallottam, hogy érdeklik a fiúk. Kaphatok magánál egy esélyt? Köpni, nyelni nem tudtam. Honnan veszi ezt, amikor szinte kínosan ügyeltem arra, hogy semmiféle jelét ne adjam titkos vonzalmamnak? Kérdeztem, honnan veszi ezt? Mondták neki a szomszéd településen lakó barátai. De nem mond neveket. Szépen elmagyaráztam neki, hogy az egész nem igaz, félreértésről van szó. El is búcsúztunk egymástól illedelmesen. De a kisördög ott maradt bennem. Megnéztem a nyilvános Instáját, Facebookját és lám, egy nagyon jóképű, férfias, fiatal srác nézett rám a képekről. De voltak ott képek arról is, hogy egy idősebb férfival együtt fotózkodik. Azt hihette az ember, hogy az apja, de néhány kép nem erről árulkodott. A képekhez tartozó bejegyzések sem.
Ennek ellenére engedtem a kísértésnek. Mégiscsak jó lenne vele megismerkedni. Bejelöltem a Facebookon. Elkezdtem lájkolni az újonnan feltett képeit (amelyeken kb. fél éve már nem szerepelt együtt a párjával; gondoltam, szakítottak, egyébként a párja oldala is nyilvános volt, jó sok páros képpel ott is, kb. fél évvel ezelőttig). Nagyon megtetszett a fiú. Meg hát utólag be kell vallanom, hogy nagyon legyezgette 53 éves hiúságomat, hogy egy nálam 30 (!) évvel fiatalabb pasi keresi társaságomat. Vártam, hátha reagál. Egyszer csak megtette. Elkezdtünk cseten beszélgetni. És itt következtek a fel nem ismert hazugságok. Ha ezeket időben felismertem volna és észnél is vagyok, azonnal kilépek ebből a helyzetből. Kiderült, hogy a képeken látott párja megvan, két éve élnek együtt. Rögtön elkezdtem ódzkodni, hogy akkor ennek ellenére miért keresi más férfi társaságát. Válasza az volt, hogy a párja is nyitott az ilyen fajta kapcsolatokra, és ő is buzdítja, hogy próbáljon mást is. Megkérdeztem azt is, hogy miért akar kezdeni ilyen „vén” emberekkel, mint én. Erre beszélt a nehéz gyermekkorról, meg a vele hidegen bánó, őt nem nagyon szerető apáról. Biztos sokaknak ismerős az ilyen szöveg, de szépen bevettem mindent naiv, hiú hülyeként (ugye mindenki ismeri a holló és a róka történetét a sajttal? hahaha). Megbeszéltük, hol találkozunk személyesen, ahol vár az autójával. Elmentünk akárhová, és ott az autóban „eljátszadoztunk” egymással. Megtörtént életem első kontakt homoszexuális élménye. 53 évesen! Megkérdeztem akkor is, kitől hallotta, hogy vonzódok a fiúkhoz. Ekkor vallotta be, hogy kamu volt (első hazugság leleplezve). Az Instán látott képeim alapján gondolta (cicák, virágok és ilyesmik alapján „profilozott”). Átkozott legyen minden közösségi oldal!
Ezután tovább folytattuk a csetelést. Beszélgettünk telefonon, videócseten, meg ahogy lehetett, tartottuk a kapcsolatot. Elárasztott bókokkal. Milyen jól nézek ki, milyen jó pasi vagyok, tetszik neki a lábam, a kezem, 16 éves kora óta ilyenre vágyott, én vagyok az esete, ha nő lennék, feleségül venne, milyen jó lenne a karjaimban aludni stb. stb. stb. Így utólag végiggondolva én, marha hittem ennek a sok szép szónak, bájszövegnek. Nagyon jó érzékkel azt mondta, amit hallani szerettem volna. Talán azért is tudott behálózni, mert elmondtam neki, hogy a feleségemmel a szerelmi kapcsolat kihűlt. Egyfajta szeretet, vagy inkább kölcsönös tisztelet van köztünk. Tulajdonképpen csak a gyerekek miatt vagyunk együtt, és erős a gyanúm, hogy a feleségem is így gondolja.
Következett a második autós találkozó; az elsőhöz képest nem került többre sor. Viszont már bekövetkezett a baj. Szerintem elsősorban a beszélgetések miatt fülig szerelmes lettem. Ennyire mély, intenzív szerelmet még nem éltem meg soha. Csak rá tudtam gondolni; ha nem tudtunk beszélni, kiborultam, folyamatosan szerelmet vallottam neki. Elkezdett figyelmeztetni, először csak finoman, hogy neki egy szerelme van, a jelenlegi párja, és nekem nem tudja azt mondani, hogy szeret. Elkezdődtek a titokban váltott pár szavas üzenetek, mert ő attól félt, hogy a párja egyszer észreveszi ezeket. „Majd írok, ha tudok”, „most nem tudok többet írni”, „ne válaszolj erre”. Üzenetek azonnal törölve. Ezek szerint ugye mégsem annyira igaz, hogy a párját nem zavarná a nyitott kapcsolat. Második hazugság leleplezve. Épeszű ember ilyenkor már rég kilép. De engem ekkor már teljesen elöntött a szerelem érzése. Racionális gondolkodásnak annyi. A bájcsevej, a „turbékolás” tovább folyt.
Annyira szerelmes voltam, hogy komolyan elkezdtem gondolkodni, bevallom a feleségemnek, a saját nememhez vonzódom. Ez a címben említett majdnem-coming out. Utólag áldom a Jóistent, hogy nem tettem meg. Ezzel tönkre tettem volna a családomat, a gyerekeimet, és a saját életemet is. Két szék között a pad alá.
Ha valaki csak szexet akar a másiktól, akkor miért osztja meg vele élete titkait? Miért mutogatja meg videón keresztül a lakását? Miért küld puszikat, fényképeket? Miért mondja azt, hogy ha önálló lenne, akkor lenne esély egy kapcsolatra? Miért kell hitegetni az embert? Miért ígér fűt-fát: elmegyünk moziba, elmegyünk kirándulni és még sorolhatnám a sok beígért közös programot.
Még egyszer találkoztunk, szintén autóban, szintén nem történt több. Még akkor is azt mondta, hogy az enyém vagy. Ó, istenem, én naiv hülye!
Aztán jött a lebukás. Küldtem neki egy üzenetet, amit először a párja olvasott el. Lett belőle egy beszélgetésféle, melyben próbáltam menteni a helyzetet, hogy csak beszélgettünk, meg jó volt vele megosztani évtizedes titkomat, és így tovább.
Ő is mentette a bőrét, egyértelmű volt a cél, hogy minél gyorsabban kiugorjon ebből. Utolsó beszélgetésünk során egyértelműen, mellbevágó módon nyomatékosította, hogy pár alkalmas kalandot (szexet) akart, semmi több, neki a jelenlegi párja a minden. De azért a hónapok alatt a bókjaimat elfogadta végig. Érdekes, hogy a kapcsolat első felében ő bókolt nekem. Mikor fülig belezúgtam, ezek elmaradtak, és én kezdtem el rajongani érte. Rákérdeztem arra is, hogy akkor miért nyomatta jó ideig ezt a hódító, bókoló dumát. Ez a cinikus válasz telt belőle: ilyen vagyok. Innentől kezdve néma csend. Erőszakosan betolakodott az életembe, és nyom nélkül távozott belőle úgy, hogy még mindig nagyon szerettem őt. Ebből a történetből vesztesen kerültem ki.
Ennyit életemben nem sírtam, mint ez alatt a pár hónap alatt, pedig nem vagyok az a picsogós fajta. Eszemmel tudtam, hogy ez a szerelem teljesen reménytelen, de hát ugye a szív mást diktált.
A legjobban az fáj (a sok-sok fájdalom közt), hogy az összes szeretetemet ő kapta meg. A családnak nem jutott belőle; igaz, ezt jól tudtam leplezni. A szeretetzsák kifogyott, és én itt állok érzelmileg kisemmizve. Most itt állok egyhelyben, topogok ide-oda. Nem tudom, merre induljak tovább. Megpróbálok belőle kiszeretni, újra megtölteni a szeretetzsákot, irtózatos sok munka.
Be kell látnom, hogy nem velem szúrtak ki, hanem én szúrtam ki saját magammal, de alaposan. A számtalan apró jel, utólag kikövetkeztetett hazugság ellenére is folytattam, és egyre jobban elmerültem ebben a teljesen kilátástalan, semmibe futó kapcsolatban. A földgolyó legnagyobb balekja vagyok. Olyan ez, mint egy nagyon rossz álom. Tragikomikus a történetben, hogy még mindig szeretem őt (teljesen esélytelenül, hiszen ő már engem kukázott, szerintem az életében még egy apróbetűs lábjegyzet sem vagyok), és könnybe lábad a szemem, ha rá gondolok. Még mindig kretén módon abban reménykedek, hogy majd jelentkezni fog, történni fog valami csoda. Jó lenne, ha a remény halna meg először, nem utoljára…
Lehet, hogy sokan felháborodnak a most következő a kijelentésemen, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy ha a melegek világa olyan, ahogyan ezen az emberen keresztül megismertem, akkor köszönöm, nem kérek belőle. A maradék életemet leélem úgy, ahogy eddig. Egy 53 éves ember ne akarjon már új kunsztokat, és ne legyen hiú, álljon ellen mindenféle szirénhangoknak. Én még olyan maradi nézeteket vallok, hogy szexuális kapcsolat valamiféle érzelmi kötődés nélkül nem lehetséges. Úgy néz ki, hogy ez nem igaz. Lehet akár hazudozni is, hogy megszerezzük a másikat egy-két nyomorult kaland erejéig.
Ezzel a leírt történettel nem várok megváltást senkitől, az erős szégyenérzettel nekem kell megküzdenem, a tanulságokat levonni,  és továbblépni. A legészszerűbb megoldás az, ha teljes lelkemmel „visszatérek” a családomhoz.
Szeressétek embertársaitokat, vigyázzatok egymásra! Kerüljétek a hazugságot! Saját nemükhöz (is) vonzódó családapák! Kétszer is gondoljátok meg, hogy előbújtok-e, és kinek a kedvéért! Ne veszítsétek el a józan eszeteket! Ne legyetek hiúk! Becsüljétek meg életetek párját!

Tizenharmadik egyperces

Ahogy a függőágy ringott, úgy színezte át a Nap a szemhéját. A vakító narancssárgától a sötét barnáig. A siltes sapkát a szemébe húzta, hogy pihenni tudjon, s élvezte a nap melegét. Nem régen jött ki a vízből, s a meleg egyenként szemezgetett a testén csillogó vízcseppekből. Szerette ezt az érzést. Egyedül volt, de mégsem. Beszélgetett önmagával, illetve a másik önmagával, akit eddig fiúnak hívott. Tudta, hogy ezt nem tarthatja sokáig, hiszen már utolérte, már felnőtt, helyet akar magának. Valahogy ki kell alakítani az enyém, tiédet, s ebből a miénket. Vajon mikor lesz ebből egész? Neki mindig is világos elképzelései voltak, tudta mit akar. Most is ésszel fel tudja mérni a helyzetet, csak érzelmet nem mer belevinni. A fiú, jobb híján még így nevezte viszont egyáltalán nem rendelkezett kialakult elképzelésekkel, gondolatokkal, csak mérhetetlen vággyal és kielégületlenséggel. Mindent akart azonnal, mit sem törődve a látszattal, s az adott helyzettel. Lehet ezt békében megoldani? Megint égni kezdett a lelke. Feszítette a mellkasát, s szorította a gyomrát. 

A felesége zökkentette ki. Természetesen rögtön hazudott neki miről elmélkedik. Munkahelyi gondok, vállalja-e az új kihívást, a vezetői tisztséget, a minősítést. Ma van a házassági évfordulójuk, s készült meglepetéssel, hiszen minden rendben van, s minden nagyon jó így. Ó ha ez a csodálatos nő megtudná mi minden zúdul a lelkében. Annyira szégyellte magát, legszívesebben elbújt volna. S a fiú azt akarja, hogy ezt gyönyörű kedvest bántsa. Nem elég ami eddig volt, hogy becsapta, hogy hazudott magának és neki is. 

Sokáig beszélgettek és a vacsora is jól telt kettesben. S a virágnak tényleg nagyon örült. 

S ő belül fortyogott, csak legalább visszacsinálni tudná, csak olyanra, mint pár hónapja volt. S este fogmosáskor a tükör előtt állva mélyen saját szemében, azon át a lelkébe nézett, s tudta,  hogy ez már lehetetlen. 


Tizennegyedik egyperces

Újra a hegyen volt. Minden olyan volt mint előzőleg. A gyönyörű táj, a szalmabálák, a zöld fű, távolban a sudár jegenyefák. Annyira nyugodtnak érezte magát. Teleszívta tüdejét a szalma illatával, s megindult az ösvényen. A madarak is vidámak voltak, bár egyet sem látott de énekük örömről tanúskodott. S ő is vidám lett, mosolygott. Meleg volt, a Nap szinte cirógatta az arcát. Egy pillanatra végigfutott benne, hogy újra meztelen, de lenézett, s látta kedvenc farmer rövidnadrágját, piros cipőjét, s fehér pólóját. (Érdekes, hogy mostanában mindig fehérbe öltözik felül, mintha kompenzálni akarná elmaszatolódott lelkét.) Lenézett a völgybe a kaptatóról, s a hegyoldalon teheneket látott, a bőgésük is hallatszott. Szívesen maradt volna, félt tovább menni, de muszáj volt, küldték. Nem nézett föl, a síltet a szemébe húzta. Csak vissza és a völgybe nézni volt bátorsága. Hirtelen havat érzett a piros cipő talpa alatt, csillogó fehér havat. S nem volt hideg, egyáltalán. Vágyott rá, hogy beleugorjon, hogy szabad legyen, hogy ficánkoljon, hogy fürdőzzön, nevessen, kacagjon. S nem bírta tovább, megtette. Felszabadultan, mint mikor a forró nyári napon a gyermek a medencébe megy, vagy mikor halat visszaengedik a vízbe, úgy fürdött ő is a meleg hóban. Pörgött benne, dobálta magát, s annyira nevettet.

Ha lefeküdt látta a hegytetőt. Fogalma sem volt mi lehet ott. Talán egy kráter? S az mély? Ha felült akkor a nyári rét terült szét a szeme előtt, s elfogta valami torokszorító érzés. Próbált nyelni, de nem sikerült. Mintha fuldokolna, pedig a tüdeje megtelt levegővel. Felnyúlt a feje tetejére, s lehúzta a napszemüvegét. Mindig a feje tetején hordta. Csak most más volt a szemüveg, még az alakja is. Szerette a kerek szemüveget, de ez szögletes volt, s tiszta kék, s ahogy a szemére húzta, minden szín a kék árnyalataivá változott. Különleges ez a világ, az ő hegye.

Aztán kívülről hallotta, hogy a nevén szólítják, s megint indulnia kell. Nem volt igazán hova mennie, így visszafelé indult. A sapkát ismét a szemébe húzta, mert úgy érezte nézik. Kicsit mozdított a fején, embereket, gyerekeket látott az ösvény mentén, de annyira mégsem merte megemelni tekintetét, hogy az arcukat lássa. Egyet sem ismert fel, csak érezte, hogy a lányai is köztük vannak. S akkor megérkezett az első, majd sorba a többi. Köpködni kezdték és kiabáltak, s ő pedig próbálta büszkén vállalni, azt amit a hóban tett és érzett, de hamar megtört, s gyorsított léptein, majd talált egy ajtót a hegyen, oda bújt be a tekintetek elől, s ott egyből egy betonozott mély aknába zuhant. 

Felülről látta magát kiterülve, ahogy hason fekszik. A filmekben szokott ilyen lenni, a fehérrel körberajzolt hulla. Nem tudott sírni, csak döbbenten bámult maga elé. 

ZSÁKUTCA.


Tizenötödik egyperces

Nem sikerült énekelnie. Az óra felénél már elment a hangja. Mostanában éjszakánként is arra ébred, hogy úgy érzi majd megfullad, pedig a levegő akadály nélkül áramlik a tüdejébe. A torkában gombócot érez, s az fojtogatja. Az orvos azt mondta, hogy a stressz okozza, mert szervi problémák nincsenek. Tényleg? - fortyant fel magában, de nem tudott haragudni az orvosra, mert ez az ő hibája. A sok elfojtás, titkolózás, s a ki nem mondott igazság az oka. Milyen érdekes, hogy a terápiában a mindent kékre festő napszemüveg, pontosan ezt jelenti, azaz pontosabban a kék színnek a jelentése ez. 

Valamit tennie kell, ha színpadra akar még állni. Ha mindent magába zár, el fog menni a hangja? A kék szín egyértelmű jelzés volt. S talán ez vitte rá, hogy felhívja a húgát. Szerdára beszéltek meg találkát, akkor mindketten szabadok voltak. A nagymama vigyázott a fiúkra, így a testvére csak rá tudott figyelni.

Két éjszaka készült erre. Szépen pontokba szedte a mondanivalóját. Minden elmondott, mindent kibeszélt magából, az egyetlen embernek, akinek tehette. Annyira szerette volna a feleségének is elmondani, s bevallani, hogy végighazudta az egész életét, hogy egy becstelen fráter, s hogy mennyire szar alaknak érzi magát. Ez lehetetlennek tűnt gyáva lelkének.

Sokáig sírt még a beszélgetés után, enni alig tudott, s amit evett is kínlódás volt magában tartani. Majd bekapott négy Nervenpflege-t, hogy egy kicsit lazuljon a szorítás a mellkasában. Állni nem tudott, akkora súlyt érzett a hátán, s most először egyáltalán nem várta, hogy a felesége belépjen az ajtón. Gyermekeit megkérte, hogy most hagyják pihenni, s egyedül lenni. 

S egyedül maradt. Nagyon, de nagyon egyedül. Koloncként húzta a magányt.


Tizenhatodik egyperces

A két deci bor segítette át az éjszakán, csak hajnalban ébredt, kiabálva. Persze nem hangoskodott, csak saját magával kiabált ott benn. Nem pontosan emlékszik miket vágott a saját fejéhez, egyetlen dolog, ami nagyon fájt, hogy édesanyját is belekeverte, pedig ő aztán semmiről nem tehet. Gépies volt a reggel, az ébresztő csók párjának, a zuhany, a reggeli készítés s a lányok ébresztése. Menni akart, mindegy hova, csak menni. Szánalmasnak érezte magát, gyarló emberként vágyott rá, hogy sajnálják, pedig azt nem érdemli, s igazán az nem is segítene rajta. Milyen szemét dolog ez. Azért, hogy boldognak érezhesse magát, hogy felszabaduljon a csapdából, amibe saját magát zárta, boldogtalanná tenne ki tudja hány embert. Ötöt biztosan. S lenne pofája utána boldognak lenni, örülni? Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor áthajtott autójával a zebrán. Hogy került elé a gyerek nem is vette észre. Hála Istennek, a gyerek okos volt és figyelt, nem lett baj. S ő pedig sírt, zokogva hajtott tovább egészen az első megállási lehetőségig. Leparkolt a tóparton, hátrahajtotta a kocsiülést, s lehunyta szemét. 

A kétoldalt leeresztett kocsi ablakon beszökött a nyári szellő, s megsimogatta az arcát, a madarak nem voltak ilyen bátrak, de az énekükkel, mintha gyógyítani akarták volna. Minden adott volt a békére, a nyugalomra. A hajnali órák ilyenek. Ezért szeretett korán ébredni, hiszen ha voltak is mellette, mégis egyedül lehetett magával és a gondolataival. Mindenesetre a terv ez volt, csak a hajnali érzésbe, hangulatba, csendbe úgy hasított bele lelke dübörgése, mint városi útfelújítás légkalapácsa. Annyira tolakodó, mindent tönkretevő, kártékony zaj.

Ugye egyszer szép lesz és kész lesz az út?


Tizenhetedik egyperces

Gázol a vízben. Egy apának pontosan ezt kell tennie. A víz hol apad, hol megárad, s ő két karján a feleségével gondosan, s elszántan tapossa a vizet. Anya, ölében a három lányukkal, biztosan és kényelmesen utazik, s álomszerűen hosszú karjával magához öleli a családot. A víz hideg, de az apa nem fázik, mert anya szeret és átmelegít mindenkit a családban. Néha anya is bemerül a vízbe, ha apa egyedül nem boldogul, de hamar áthűl szegény. Olyankor visszaül a gyerekek mellé, mert segített annyit apának, hogy tovább tudjanak menni. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre többször lógatják a lábukat a vízbe. Még hideg nekik, de hamarosan maguktól beleugranak, csak egy kis biztatás kell nekik. Ezt anya nagyon jól tudja. 

Amikor ilyet álmodott, mindig boldog volt, s büszke. Mosolyogva ébredt. Úgy érezte ez az élet rendje, ennek így kell lennie. S így is volt, amíg a fiú a dobozban ücsörgött, amíg be volt zárva, amíg ő maga is tagadta, sőt úgy érezte nincs is.

Most a vízben áll, csak a kór belülről rágja, s egyre gyengébb, mintha a piranhák leették volna az izmait. Mindene fázik, csak ott érez egy kis meleget, ahol anya ölel. S nincs izom, nincs erő, csak a csontváz, s a gerince még tart. A gerincén van a teljes súly, de a lába csak topog, nem nagyon tud előre lépni. Fél és hallgat. Nem mer szólni anyának, hogy szállj le és segíts, mert meglátja, hogy baj van. S nem szabad látni. Így is érzi, hogy apa fázik, s nem sikerül teljesen átfűteni. 

A fiú? A fiú meg mindig máshol, csapongva ugrándozik a vízben, s látható rajta, hogy nem akar segíteni. Pedig ő aztán egészséges, összeszedte magát, felnőtt, s egyre erősebb, s egyre bátrabb. Délcegen áll, s néha pofátlanul kihívja maga ellen a sorsot. Neki pedig ezt, karján a családdal végig kell néznie! 

Oh, hogy gyűlöli magát! 


Tizennyolcadik egyperces

Forrón perzselt a nyári nap, a bőrén is érezte. Egyedül van, s a fiú rohangál előtte és ugrándozik. Most egész kicsi, mintha öt éves lenne. Mezítláb, vidáman nevetgélve szaladgál a lába alatt. Érdekes, hogy a járda is forró, égeti a talpát, de a gyerek nem tiltakozik, mintha nem is érezné. Kicsit távolabb már látszott a fű, s az árnyék is. Ezt a meleget csak ott vagy vízben lehet kibírni. Eddig nem is igazán gondolta át hova mennek így együtt. Annyira el foglalta magát, annyira magába zárkózott, nem is érdekelte mi fog történni. Aztán meglátta a vizet, a strandot. Minden porcikája tiltakozott, hogy meglássák a gyerekkel együtt. Senki sem ismeri a fiút, s kérdezgetni fogják: Ki ez a gyerek? Hogy került hozzád? A tiéd? De már a kiváncsi szemek, tekintetek is zavarnák.

Úgy döntött, hogy a lehető legtávolabb, a fák alatt pakol le mindent, a plédet, a táskát. Elsőre megdöbbent, hogy mi minden van nála. Talán ide készült. A gyerek nagyon boldog, dudorászik, sikítozik s toporog. Ég a vágytól, hogy lubickoljon. Hirtelen fogta meg a kezét is és húzni kezdte a víz felé. Eszébe jutott a naptej, azzal még nyerhet egy kis időt. A fiúcska türelmetlenül ugyan de megvárta még bekeni, s aztán saját magát is. Végül már nem jutott semmi az eszébe, elindultak a vízhez. Most ő szorította a fiú kezét, s nagyon lassan közeledtek. 

Igazi néma harc volt ez, viszont a gyerek ezt fel sem vette. Ő már csak a vizet látta, s az örömöt érezte, hogy fürödni fog. Mit sem törődve azzal, hogy miért is fogják, szorítják a kezét. Valószínű már elég szorosnak és fájónak érezhette a kétségbeesett kapaszkodást, mert hirtelen kirántotta a kezét és futni kezdett. Neki rövidnek, de a mögötte rohanó férfinek óráknak tűnt az a pár másodperc, amíg szabad volt. S nem is sok hiányzott, hogy odaérjen. Aztán a két erős kar átölelte és mozdulni sem engedte. Dühös volt, üvöltött és toporzékolt, ahogy erejéből tellett, s tehetetlen dühvel nézett. 

S a férfi ült megtörten, s szégyenkezve. Szemében a bocsánat kérés tükröződött, de már az is eldőlt, hogy nem lesz lubickolás. Csak egy kérdés maradt.

- Meddig lehet kinn tartani egy úszógumis, fürödni vágyó, izgatott gyereket a parton?


Tizenkilencedik egyperces

A kerítést bámulta. Pont olyan volt, mint a saját háza előtt. Háta mögött a hófehér ház, s körbe a ketrecként szorító kerítés. Bezárva érezte magát és tiszta gondolata sem volt, csak valahol érezte, hogy van az a kiskapu, ami visszavezet a házba. Egyre kapkodóbban forgatta a fejét, kereste a kijáratot, menni akart. Mit áll itt a kertben, hiszen egyáltalán nem olyan, amilyet a felesége nagy gonddal ápol? Az ő kertjük tele van virággal és zöld. Ez meg kopár, csak a föld, meg a közepén a kiszáradt fa, de az is olyan ismerős. - Biztos, hogy itthon vagyok - állapította meg magában, s már indult volna kifelé mikor valaki szólt, hogy nézzen át a kerítésen. Meglepődött a hangon, pedig számított rá és tudta is, hogy ki beszél. 

Engedelmesen kinézett. Ott túl is minden ismerős volt, csak ellentétben a kiskerttel, ott minden virult, zöldült, s tele volt élettel. Látott madarat is, még hallott is. Egy kutya is elszántan ugatott. Mosolyra húzódott az ajka. Megindult a kerítés felé. Gondolta fellép a beton talapzatra, s a fém rácsba kapaszkodva körülnéz. Ahogy pár lépést tett felé a beton nőni kezdett. Megijedt! Ebben az állapotban minden olyan valóságosnak tűnt. S akárhogy közelített, egyre kevésbé látott ki a kertből. Mire a kerítés elé ért a fémrácsot el sem érte. Magas betonfal, mint egy börtön udvar. Leült s hátát nekifeszítette a kerítés aljának. Semmi gondolata nem volt, csak ült. Se jó, se rossz érzés, csak üresség. 

Aztán megint jött a hang, hogy keressen ajtót a kerítés alján. Olyan kettősség volt benne, izgatottan kutatta szemével, már már a kavicsokat emelgette, ugyanakkor semmi kedve nem volt  benézni az ajtón. Érdekelni érdekelte volna mit lát, de talán még semmitől sem félt ennyire. Megtalálta az ajtót. Nagy volt, fém és barna. Odalépett, s kinyitotta. Vak, fekete sötétség fogadta. Kellet egy kis idő, amíg a szeme megszokta, s látni kezdett. Egy kanyargó, kusza lépcső indult a lába előtt, nagyon nem is lehetett értelmezni merre megy. Olyannak látta, mint a mesékben. Aztán valami fény szűrődött be szemből, s egy ember sziluettje rajzolódott ki, mintha valaki őt nézné az alagút másik végéből. Hunyorgott, mert zavarta a szembe fény, de mindenképpen látni akarta ki az. Váratlanul, letaglózóan, hidegzuhanyként érte a felismerés. - Anya? - csúszott ki a száján. S már ott is állt előtte a semmilyen zöldszínű, apró fekete szivecskés felsőjében, s abban az érdekes mintás, piros szegélyű nagyon rövid nadrágjában. Először mosolygott, de tudat betolakodott, berontott az ő kettejük pillanatába s tört, zúzott, pusztított. Ő pedig sírt, olyan könnyel, ami árkot mélyített a lelkén. Bevágta az ajtót, szinte hallotta a csattanást, s úgy érezte, hogy hiába mondják, ő itt nem tud átmenni. 

Nincs tovább…


Huszadik egyperces

Már napok óta éjjelente felébredt és a házi feladatán gondolkodott. Bakancslista. Bakancslista! Az első két dolog ami eszébe jutott a kimondhatatlanon kívül, a feleségével való utazás Párizsba és a Volkswagen bogár, amire a felesége vágyik. Saját magának mit kíván, elképzelése nincs. Összegyűjtött pár dolgot, például a gyerekkori vágyát, egy Skodát. Aztán elábrándozott rajta, hogy minek, a jó öreg Opel is elviszi a munkahelyére, csak kidobott pénz.

Tengerpart! - ötlött fel benne, de azt igazán a lányai akarják. Azért leírta. Kényszerítette magát, hogy olyanra gondoljon, ami neki szól, ami az övé. 

Egy munkaszoba, amiről már a pszihóval beszéltek. Igen, ez de jó! Ott dolgozhatna, gondolkodhatna, egyedül lehetne, elbújhatna, ott nem kellene senkinek sem a szemébe nézni, ott nem lenne hazugság, s ott maradna mindig. Aztán jött a fojtogató érzés, a nehéz súly a mellkason. Sírt, igaz könnyek nélkül, de sírásnak élte meg. 

Színpad, színház! Gyermekként színész akart lenni. Verseket olvasott, s mindig azt kereste, hogyan értelmezhetné máshogy ugyanazt a verset. Írogatott is néhányat, egy kettő egész jól sikerült, legalábbis úgy érezte. Önálló műsora lehetne. Monológokkal, versekkel, dalokkal. Mellette zongorázhatna, csak nem tud olyan jól. Az is lehetne egy újabb cél. Odapötyögte a többi közé.

Jött egy újabb kép, hogy hajózik. Tényleg régen mennyit gondolt egy hajóútra. Végigutazni a Dunán a családdal. Vagy egyedül? Annak mi értelme, még szólni sincs kihez. 

Nudista strand! Egyszer volt. Még azelőtt, hogy megmutatta a dobozkát az pszihológusnak, ahogy ő mondja: - amikor még normális volt. Szóval elmehetne nudizni, hiszen milyen szabadnak érezte magát azon az egy késő délutánon. Meztelen volt, felvállalta magát. Nem mindent, de a testét igen. Oda is egyedül menne.

Mostanában olyan jól megy a futás. Mi lenne ha benevezne valami futóversenyre, vagy valami ilyesmire, ami nem is verseny, csak futás. 

Majd megtanul angolul…


Huszonegyedik egyperces

A hajnali órák a legjobbak az elmélkedésre. A felesége ott szuszogott mellette. Néha nézi ahogy alszik. Ilyenkor szokta szabadjára engedni a gondolatait. Repült is vissza az időben. Nyolc éves volt talán, s nagyon szeretett játszani, a fantáziája szinte a csillagok közé tudta repíteni. Minden játéka olyan felépített világba csöppentette, ami sokszor órákig nem engedte el. 

Egész rendes gyerek volt. Nem sokszor szidták meg, s szófogadónak mondták. Talán most fordult először elő vele, hogy olyat játszott, aminél érezte, ennek a felnőttek nem örülnének. Egyik barátja jött el hozzá, s játék közben el is bújtak. Nem csináltak semmi rosszat, csak játék volt, de érezték, hogy ezzel el kell bújni. Amikor elbújtak, akkor nem törődött azzal, hogy szabad-e, vagy nem szabad, helyes vagy helytelen, vagy éppen neki való-e. Játék volt, vicces és érdekes. 

Későn érő gyerek volt, még 17 évesen is játszott, milyen jól érezte magát. Persze csak otthon. Valószínűleg csúfolták volna érte. Még ennyi idősen is eszébe jutott néha az az elbújós játék. Most már tudta, hogy azt nem szabad, s helytelen, viszont azt is tudta, hogy neki való. Próbált keresni barátai közül az új játszótársat, de falakba ütközött, s egyszer nagyon megalázó helyzetbe is került. Ennyire még semmi sem volt ciki, ahogy akkor mondták. Mindenki másképp nézett rá. Mikor hazaért még sírt is. Ez az élmény mai napig megviseli. Az osztálytalálkozókon is szégyelli magát. 

Ekkor meghozta a döntést, soha nem keres magának senkit, akivel játszhatna. Majd teremt ő saját magának. Ekkor született meg a fiú, akit a doboz rabságára ítélt. Neki adta minden rossz élményét a megaláztatást, a szégyent, s amíg az szenvedett a dobozba, ő vígan élt. Néha kiengedte a fiút, amikor a vágyak elöntötték, s újra játszani akart. Kihasználta. 

Megnősült, s soha nem beszélt a dobozról és lakójáról. Született három szép lánya, s boldog volt, mert a boldogtalanság, a meg nem értettség az nem nála volt, azt a fiú cipelte, őrizte, neki ehhez köze sem volt, legalább is úgy érezte. 

S aztán eljött a nap, amikor felborult a polc, s minden összekavarodott, s ő kétségbeesetten próbált rendet rakni. De a doboz már nem volt visszazárható. 

Hát igen! Ez lett belőle. - gondolta. Most már úgy érzi nem is muszáj rendet rakni, végülis lehet ez az új rend. Majd kialakul minden. Ez megnyugvással töltötte el. Fel kelt, s kiment a szobából. Már jól kihűlt a lakás éjjelente, odakinn zúgott a szél. Bárcsak havat hozna tiszta, fehér havat. S ő megfürödne benne, nevetve, mit sem törődve a hideggel. S a fiú egyáltalán nem fázna, mert ő védené és melegítené, hiszen itt lakik benne. Nem a dobozban, nem a polcon, hanem valahol a szív alatt, szeretetben, de titokban.

Kiért a tükör elé, kicsit fázott. A takaró alatt mezítelen is jó meleg van, de most valahogy nem érdekelte, hogy fázik. Fontos megbeszélni valója akadt a tükörképével. Nehéz volt megszólalni, de biztos lehetett benne, hogy a tükrön túli tudja, hogy mit akar mondani. Nem tudja meddig állt ott némán. Egyre gyűlt benne a bátorság, az elszántság, a nyugalom és az öröm. Felemelte a fejét, rámosolygott önmagára és kimondta, amit hónapok óta nem tudott: - HOMOSZEXUÁLIS vagyok!


Huszonkettedik egyperces

Megint a térköves úton állt, ami a hegyhez vezetett. Muszáj volt elinduljon, de sehogy sem sikerült a megszokott úton. Pedig látta a rétet, a szalmabálákat, a teheneket, mindent amit szokott. Bármennyire akarta, valahogy a sziklahasadék, az arra vezető út kapuja, visszadobta őt a térköves útra. Szinte érezte a mellkasán a nyomást, feszült lett tőle. Aztán hallotta a hangot: Keressen egy másik utat! 

Érdekes, hogy soha nem jutott még eszébe, hogy megnézze mi van a hegy másik oldalán! Most tárult elé a fenyves erdő. Egy szép lefelé vezető erdei út. Arra indult, igazán más lehetősége nem volt. A fenyők szorosan ölelték körül a széles ösvény. A Nap nem tudott átbújni a sűrű ágak között, így kellemes félhomály lepte be az erdő alját. Megindult lefelé, teljes nyugalomban, de akkor hirtelen érezte, hogy valaki fogja a kezét. Odanézett, s a fiú állt mellette. Megint kicsi volt, játékos kedvű. Ugrándozott, viháncolt, s kiszabadította a kezét. Ijedten nézte a fiút, azt hitte egyedül lesz. Egyáltalán nem vágyott a kezelhetetlen gyerekre. Az meg előreszaladt. Nézett a fiú után, s azt vette észre, hogy aggódik miatta, a gyerekért is, meg maga miatt is. Mi lesz, ha meglátják a gyermeket. 

Megtorpant, itt sem tudott tovább menni. Rettegett. S a fiú önfeledten szaladt lefelé. S akkor meglátta a farkasokat. Ott leskelődtek, lopakodtak a fiúcska után, aki ebből semmit nem vett észre, csak hangosan nevetgélt. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, szinte fulladozott. A sok szürke vadállat vicsorgott a gyerekre, s egyre közelebb és közelebb kerültek a vihánchoz. Toporgott egy helyben. Ment volna de lábai gyökeret vertek, majd szétfeszült, hogy visszahozza a gyermeket, de nem tudott tenni semmit. Nem akarta sorsára hagyni. A gyerek odaért egy magas kő mellé, ahol elkanyarodott az út. Tovább ment volna, de valami láthatatlan kötél nem engedte, mindig visszahúzta a kő elé. Próbálta, csak próbálta, megfeszült, nekifutott, de sehogy sem sikerült. Síni kezdett, s a gyermeki harag, utálat tört ki rajta, amíg visszasétált. Mikor visszaért, ütni, vágni, rúgni kezdte a férfit. Ő pedig leguggolt hozzá és átölelte, szorította magához. Mindketten sírtak, de ez már nem a harag, hanem a lélek fájdalmas, de nyugalmat hozó  könnyei voltak. 

Visszasétáltak, hiszen összetartoztak.


Huszonharmadik egyperces

Hazafelé utazott, hozták. A barátja csak mesélt és mesélt. Igen hosszan. Ő pedig csak ült az ülésben, s egyre kisebbnek érezte magát. Hogy lehet az, hogy a nagy tervei csak elillantak. Kifolytak az ujjai közt, akár a homokszemek. A körülötte levők eddig alkottak, újat teremtettek maguk körül. Ő pedig végignézte, s nem csinált mást, mint visszalépett. Ugyanoda, ahonnan egyszer már elugrott. Micsoda nagy reményekkel. 

Mindig teremtő és alkotó volt, vágyott az újra, mégis biztonságot tudott hozzá teremteni. Volt idő, amikor csodálta ezért magát. Most mások csodálják, meg féltik, aggódnak miatta, s ő pedig abbahagyná. Nincs kedve a hegedűhöz, a teremtéshez, az alkotáshoz. Még szeretni sincs kedve. Magát legfőképpen. Elmegy mellette az élet, s ő ezt is csak nézi. Kényelmesebb így, s talán kevésbé is fáj. Csak ne érezné, hogy kiszakad a tüdeje, s hogy legszívesebben üvöltene. Belefáradt és beletört az egészbe. 

Ma vezetett, pedig nem is lenne szabad. Egész úton figyelte magát, s belül marta a stressz. Ugye nem lesz baj? Már bízni sem tud magában. Minden szétesett. S talán emiatt van, hogy értelmét sem látja annak, hogy alkosson. Minek? Kinek? Miért? Vajon ki kíváncsi egy roncsra? 

Nem érti a betegségét, nem érti a vágyait. Nem érti, hogy miért elégedetlen, miért kevés az ami van. Eddig minden jó volt, most már semmi sem az! 

Írnia kell magáról, húsz oldalon keresztül összeszedni a sikereit, az eredményeit, s be kell bizonyítania, hogy ő mennyire zseniális. Hányingere van tőle.

Aztán újra hallja az örömteli hangot, a barátjáét, aki büszke is lehet arra, amit alkotott magának. Ő pedig utazott hazafelé, hozták.


Huszonnegyedik egyperces

Annyira meleget érzett maga körül, az aszfalt is párolgott. Valami kereszteződéshez küldték. Igazán nem tudta hová csöppentette képzelete, de az út amit maga alatt látott igen zsúfolt volt. Az autók sora három irányba is kígyózott. A felüljáró, amire a középső sáv felvezetett, talán most lett felújítva. Szép és sima útnak látszott. Kicsit úgy érezte, nem is érdemli, s a vágyai sem arra húzták. Balra nem is tudott átmenni az úton, hiszen ő gyalog volt, s nem igazán tudott átvágni az autósoron. 

Egy jó darabig toporgott melyik irányt válassza. Aztán legyintett a bal iránynak, az amúgy is visszafordul, s az is a legveszélyesebb. A középső egyszerű, azt is várná tőle mindenki. Valami dac szökött szárba a lelkében. Végülis úgy döntött jobbra indul. 

Az első pár lépés alatt olyan reményteli volt, most majd a pszichológus vezetésével megtalálja, meglátja merre tovább, s végre megérkezik a nyugalom. De a pár lépésen túl, a tenyeréből felröppenő galamb a földbe csapódott. Leforrázva érezte magát. Az útnak vége lett, s a rövid földút egy mély szakadék szélére vezetett. Innen látszott a felüljáró is, amin átsétálhatott volna a mélység fölött. 

Leült, s lelógatta a lábát. Odalent olyan sötét volt, nem lehetett látni mi van ott. Egy biztos a zuhanást nem élné túl. “Menjen át, hiszen azt csinál, amit akar” - mondta kívülről a hang. Egy pillanat volt az egész még a túloldalon találta magát. Nem egészen értette hogy, de átkerült. 

Újra három irányba tudott volna indulni, de moccani sem bírt. Nem volt tovább. Vissza nem mehet, mert lezuhan, előre pedig az ólommá vált lábai húzni sem bírta. Ott ragadt, beletapadt a lelki mocsárba, amely úgy ragadt mint a méz és hideg volt, mint a jég. 

Aztán egy kötélen visszahúzták a kiindulópontra, a pszichológus foteljébe. Ez a nyomorult nap is elmúlik egyszer - gondolta mikor behúzta maga mögött az ajtót.

​Első egyperces

Eléggé izzadt volt, mikor hajnalban felébredt. Valami rossz álom, vagy érzés ami az ébrenlétbe rántotta. Mintha egy szűk csövön szippantották volna át. Zúgott a feje, halkan motoszkált, nehogy a kedvest is felébressze. Átnézett az ágy másik oldalára, ott aludt a szerelem, édesen. Fel kellett kelnie, a mellkasában egyre növekvő feszültség nem engedte, még pihenni sem. Csendben kiosont a szobából, s megállt a tükör előtt az előszobában. Végig pásztázta meztelen testét, s egyre keserűbb lett. - Mi volt ez? - tűnődött.

Alapvetően szeretett mindig is hajnali órán kikelni az ágyból, szeretet ilyenkor egyedül lenni. Gondolkodni, vagy éppen nem gondolni semmire. 

Ez most mégsem az. Minden stimmel, csak a jó érzés nem. Káosz van odabenn, mintha felborult volna a polc, amire minden fontosat felpakol az ember, hogy bármikor láthassa. Azért is jó így, mert bármit könnyen megtalál, tudja mi hol van, s a javát látja is. Az egész élete erről szólt, pakolt a polcra, s rendet tartott rajta. Sokszor még ragyogott is, hiszen mindig gondja volt rá. Ha végig nézett rajta szép látványt nyújtott és büszkeséget. Ott ült középen a család, a feleség, a gyerekek, a zene, a hangszer, s sorban a sikerek, eredmények, elismerések. Amelyik régebbi volt, s egy kicsit porosodott egy-egy dobozka védelmébe került, egy felirat jelezte éppen hol pihent. Csak az rugós bohóc ne lenne ott a sikerek mögött megbújva. Olyan erős volt a zár rajta, eddig csak akkor nyílott, ha ő nyitotta. Bármennyire is zavarta nem tudta levenni a polcról, oda volt ragadva. Minden takarításnál igyekezett kikerülni, de néha muszáj volt azt is rendbe tenni, mert rontotta a polc látványát. Ilyenkor vigyázva a fedelét leszorítva kiakasztotta a zárat, majd résnyire engedte a fedelet, benyúlt, s megfogta a bohócot, s úgy engedte ki, hogy semmit ne tudjon felborítani. Visszagyömöszölni elég nehéz volt, de sikerült valahogy. 

A tükör előtt állva tudta, hogy most a zár eltörött, s az ugrándozó, gonosztekintetű megátalkodott kiszabadult. Mindent levert a polcról, s kacagott. Legalábbis ő úgy emlékszik, igen, úgy érzi, hogy gonoszul röhögött miközben élvezettel lelöködte a földre a kincseket. Kiborultak a dobozok, leestek a képek, amik állandóak és mozdulatlanok voltak. Szédítő volt az egész. Hirtelen a mellkasához kapott, mert nyomta, akár egy hatalmas kő. Levegőt is alig kapott. Ivott egy pohár vizet, hogy könnyebb legyen, alig tudta lenyelni. Tudta, hogy mennie kell, mert nem tud egy helyben állni. Felkapta a futós ruhát, majd egy papírra írt az asszonykának: - Futni vagyok. - fülhallgatót tett a fülére és eltűnt a házból.

Futott, amennyire bírta, a nevetés elült, otthagyott mindent. Jó volt a zene, Norah Jones, a nagy kedvenc, csak hazamenni ne kellene. Otthon van a felborult polc, a kacagó bohóc, s tudja, hogy egyelőre nem tud rendet rakni, nem lehet, amíg a zárat meg nem szereli. Addig minden igyekezet hiába. Legalább tudná kicipelni a házból és valahová máshová átszórni, ahol nem zavarja őt sem és mást sem. Aztán hazaért, legyintett, s bár nagyon rég nem tette, de valami nagyon csúnyát mondott Istenre, s szívében is harag gyúlt. 

Benyitott a házba, a gyerekek már ébren. Reggelit készített nekik, s onnan ment minden a maga útján. Szerencsére nem volt idő befelé fordulni.


Második egyperces

A szuszogás az ágy túlsó felén egyenletessé szelídült. Régebben mennyire szerette ezt hallgatni, s arra gondolni, hogy minden rendben van. Jó ez így. Így a legjobb! Elhessegette a gondolatot, fontosabb dologra készül.

Az ágy ezen felén, ő maga kavarta a vihart, szította a szelet, a haragot tüzelte. Elhatározta, hogy ölni fog, puszta kézzel, érzelem nélkül, simán gyilkol. Mindent széttúrva, szétdobálva tört előre. Látta szeme előtt a dobozt, azt a ronda feketét, csak a bohócot nem. Hol lehet? Elbújt? Fél. Fél a mocskos szemét! Most majd kitépi onnan, eltapossa, s kidobja. Soha többé nem enged neki. Egész eddig mindig csak sebet okozott, állandóan figyelmet kért, pedig semmi keresni valója nincs itt, nincs helye közöttük. Zavarja, s akár szét is szedheti a családot, az életet, a karriert. Mindent. Szívből utálta. Teljesen kivetkőzött magából. Olyan gyűlölet volt benne, amilyet még nem érzett soha. S erőt is érzet magában, hogy megtegye amire készül. Odaért a fekete dobozhoz, a tető csukva, semmi mozgás. Egy kissé megzavarodott, s talán meg is ijedt. Megint óvatosan kezdte nyitni a fedelet, pedig mi félni valója volt már, amikor minden felborult. A polcon semmi nem volt, csak a fekete doboz. Résnyire nyitotta a fedelet, s benyúlt kezével, hogy megakadályozza a kiugrást. Nem találta a bohóc fejet, hiába nyúlt egyre mélyebbre. Bekukucskált a résen, mivel semmit nem látott kinyitotta. A fény beáramlott, s egy kis embert látott lehajtott fejjel. Csak nézte, erre nem számított, az érzései is szelídültek. Hirtelen elhatározással felényúlt. A kicsi megrezzent s felnézett, a szemében rettegés, s összekuporodott a doboz sarkában, de ő is megijedt, el is ugrott. Lassan emelte oda újra a tekintetét. Saját gyermekkori önmagát látta, egyedül, magányosan, szeretetéhesen, összetörveAtya, ég! Csak figyelmet akart, csak azt akarta, hogy elfogadják olyannak, amilyen, hogy úgy szeressék, ahogy van. Ehelyett bezárták, elnyomták, gyűlölték, takargatták, s titkolták. Hány és hány éven át? - és úgy nézett rá, csalódottan, keserűn, s talán még megvetés is csillogott a kis könnyes szempillákon. - Ilyen ember lett belőle? Ilyen felnőtt? Aki nem is nőtt fel, aki képes erre, hogy önmagát becsapva, eltorzult lélekkel megvesse önnön maga egy részét? Gyenge, gyáva, hazug! - ez mind ott volt a halk és félelmes sírásban.

Csendben távozott, ott hagyta a nyitott dobozt a gyermekkel. Még sokáig halotta a sírdogálást, majd az is elszelídült. - Lehet elaludt a láda fenekén. - Majd szétfeszítette a szégyen. Nem voltak gondolatai, csak feküdt az ágyon. Hogy mikor aludt el? Nem tudni.


Harmadik egyperces

Reggel ismét korán ébredt. Mázsás kő ült a mellkasán. Nehezére esett felkelni, s a szükség ugyan  elvezette a tükör előtt, de belenézni nem mert. Vajon ki nézne vissza rá? Ismeri egyáltalán? Talán nem is ő az, vagy most olyan idegennek tűnne. Jó ideig ült bezárkózva, ez az a hely, ahol biztos nem zavarják. Kapaszkodót keresett, hátha neki van igaza, hátha az egész kisgyerek csak az elméje hazugsága. Aztán már tudta, tudta és látta magát nyolc évesen, újra érezte azt, amit akkor, s aztán látta magát a gimnáziumban is, s újra élte az egész megaláztatást. S sorakoztak az emlékek, egymásnak adták a kilincset, s ő csak meredt rájuk mozdulatlan. Az első könny úgy bújt ki szemhéja alól, mint egy kavics, nehezen, s kövéren, s utána a többi már, mintha ledőlt volna előtte a fal, csak bújt elő. De ez nem az a könny, ami lemos és megtisztít, s utána eljön a béke, vagy megkönnyebbülés, ez olyan volt, mint a méz, édes íze átverés, mert rátapadt a bőrére, s minden ami vele távozott volna, most kívül ragadt a mézen. Összemocskolta az arcát. Próbálta ledörzsölni, de annál mocskosabb és mocskosabb lett. Nem tehetett mást, a mosdó elé állt, hogy vízzel tisztára öblítse arcát, de akkor meglátta magát a tükörben.

Szörnyűnek találta, amit látott. Ez az amitől igazán félt. Most hogy fogja ezt elrejteni? Hogy fogja eltagadni? Mindenki látni fogja. Aki nem látja az majd érzi. De ezt nem tudhatja meg senki. 

Nincs más lehetősége, csak a legegyszerűbb, s a leggyengébb smink is egyben, a mosoly. Széthúzta ajkát, kivillantotta fogsorát, s legalább tízszer elsúgta magának: - Jól vagyok! - 

Visszabújt felesége mellé az ágyba, a másik irányba fordult és visszaaludt, vagyis könnyek nélkül álomba sírta a lelkét. Egy időre picit megébredt, mert egy kar körülfogta, s kicsit magához húzta. Most béke volt, érezte, hogy szeretik, hogy fontos valakinek. Ebben a békében aludt még jó ideig.

Azóta is arra gondol, hogy akkor úgy kellett volna maradni s sohasem felébredni. Lehet mindenkinek kisebb fájdalom lenne ez, mintha leolvasnák az arcáról, vagy meglátnák rajta, vagy megismernék azt a kedves kisfiút a dobozból. S kiderülne, hogy ő hazudta végig az egész életét, nem az a szerencsétlen, aki huszonkilenc éven át a dobozban ücsörgött, s nem látta a napot, nem tudta milyen szeretetben felnőni, együtt lenni, barátokat szerezni, vigyázni másokra, s szeretni, ölelni, boldognak lenni, örömünkben sírni, sikert elérni, s büszkének lenni.


Negyedik egy perces

Talán ő sem tudta hány nap telt el azóta, csak taposta a mókuskereket. Csak annyit vett észre, hogy mostanában nem megy az öröm. Elsiklik az apróságok felett, nem veszi észre, ha a gyerek nevet vagy sír, vagy nem hallja meg a meséiket. A vacsorák is csendben telnek számára, ilyen kérdésekre emlékszik: Hallottad amit mondtam? Apa! Itt vagy? Meg olyasmi elejtett mondatokra, hogy nem figyel, most ne zavard, úgysem hallja. 

Igazából nincs jelen sehol, se kinn, se benn, se otthon, se máshol. Csak jár az agya, szinte zakatol. Egymást kergetik a gondolatok, amik keszekuszák és homályosak. Nem tisztul le egyáltalán. Ezen a reggelen minden úgy történt, mintha nem is történt volna, a család már iskolában, felesége a munkahelyén, ő pedig a homlokát a tükörnek nyomva saját magát bámulta pucér valójában a gardróbban. Fogyott két kilót két nap alatt. - Jól nézek ki. - állapította meg. Majd elemelte odacuppant homlokát és tekintetét saját szemébe fúrta. - Nézd magad! - adta ki a parancsot. Érezte, hogy parancs kell, különben elmenekül. Élete egyik legnehezebb dolga volt, veszteséget érzett, mint mikor édesanyját temette. Igaz, itt nem halál okozta veszteség történt, de a csalódottság felért vele. S a legszörnyűbb a tehetetlenség. Eddig minden esetben tudta mit kell tennie, ha hibázott rendbe hozta. Bocsánatot is tudott kérni, s meg is tudott bocsátani. 

Most viszont összeomlott, s gyűlölte, amit saját tekintetében és odabent a rumliban látott. Meg kellene bocsásson saját magának! De előbb a kisfiút kellene átölelnie, ahhoz el kéne fogadnia a puszta létét, de hogyan ölelje meg, hogyan szeresse? Egyre csak nő, minden órában, minden nappal nagyobb és nagyobb lesz. Már nem is fér el a dobozban. Kinn ül a kanapén és szelíden kémleli a világot. Nem mer odamenni, melléülni, mert fél tőle, s a  fiú is. S ráadásul a szerencsétlennek jogos is a  félelme, hiszen eddig csak bántotta. Néha kiengedte, amikor biztos volt benne, hogy senki sem láthatja, s a végén úgy rúgta vissza a sötét doboz mélyére, s teljes gyűlölettel rákattintotta a zárat. S meg volt győződve róla, hogy ez így helyes.  

Valahogy el kell takarnia, rejtenie, mert ha ezt megtudnák róla, hogy ő ilyen kegyetlen, ha meglátnák a fiút, az igazi arcát. Kiderülne, hogy becsapott mindenkit. Anyját, apját, s legfőképpen a feleségét, s a gyermekeit. Elhitette a világgal, hogy jó, hogy figyelmes. S az így kicsalt bizalomból épített sikert magának. 

Beállt a zuhany alá, hogy lemossa magáról ezt az undorító szennyet. Döntötte magára a tusfürdőt, s a forró vizet, körmével kaparta bőrét, de nem tudott megszabadulni sem a fájdalomtól, sem a rátapadt mocsoktól. Leült a zuhanytálca aljára, a fején végigfolyt a zuhanyrózsából kiáradó víz. Látta, hogy a fiú is itt van, várta, hogy majd kárörvendőn kineveti. De egyáltalán nem nevetett, pedig kijárt volna. Hanem ott állt a zuhanyfülke mellett és a szeméből pergett a könny. Sírtak, együtt sírtak. 

Milyen jó ember - gondolta…..


Ötödik egyperces

Egész nap csak bolyongott. Olyan volt, mint a felhúzott fali óra. Nem zavart volna senkit, de mégis mindenki hozzá igazodott. Kiléptek előle, ha szembe jött, ráköszöntek, de nem szóltak egy szót sem. Nem akarták zavarni. Látták, hogy az óramű pontos és precíz. Ellátja a dolgát, de ma biztos, hogy nem kakukkol.

 Vannak azok az embertípusok, akik kapkodósak, s minden pillanatban fellesnek a falra, hogy történt-e változás. Látniuk kell, hogy éppen merre kószálnak a mutatók. Ugyanígy csendesen, de feszült figyelemmel közeledtek a hozzá közelebb állók is a munkahelyén. Mikor megérezte ezt a feszültséget maga körül, s tudatosult benne, hogy látják a baját, annyira megijedt, hogy bemenekült az irodába és magára csukta az ajtót. Ívott egy nagy pohár vizet és bekuporodott a foteljébe. Ebben a fotelben annyi, de annyi azóta már megvalósult ötlet született. Szeretett itt ülni. Volt, hogy bennmaradt még munka után is, hogy itt időzzön. Remélte, hogy itt megoldja a megoldhatatlan vagy legalább megérti és elfogadja, az elfogadhatatlant. Fátyolos szemmel meredt maga elé, s próbálta végig gondolni mi volt eddig, hogy tudta mederbe terelni az életét. S hogy lehet, hogy csak egyetlen embernek nyitotta fel és mutatta meg a dobozt, s ennyi elég volt, hogy a zár kettétörjön. Hogy ne tudja többé visszacsukni. S miért nem ismerte fel gyermeki önmagát egyből ott a pszichológusnál? Talán el akarta tagadni, hogy ez is ő? S azt is, hogy nem élhet a dobozlakó nélkül? A zajra megriadt.

Karcsi nyitott be az ajtón. Ő volt az egyetlen, aki kopogás nélkül szokott belépni. A főnöke volt, de ezt sosem éreztette vele, talán ebben az egyben, hogy nem kopogott. Egy tálcán két teát egyensúlyozott, mindig finom teákat készített. Szenvedélye volt a sokféle, különleges tea. Sokszor képes volt órákat pepecselni, hogy a megfelelő arányban keverje a füveket. Mondjuk az eredmény általában lenyűgöző volt. 

Letette a teát, s annyit mondott: - Idd meg! Jót tesz. 

Nem volt se hideg, se forró, s tényleg jót tett. Nem csak a torkát melegítette át, hanem a lelkét is. Nagy nehezen egy köszönömöt préselt ki magából. Ültek egymással szemben, teljes némaságban, nem tudta, s nem is érzékelte meddig. 

Valószínüleg tartotta volna magát, csak az az elcsépelt mondat ne hangzott volna el, hogy akar-e róla beszélni. Megrázta a fejét, s a könnyei patakokba folytak. Karcsi pár pillanatig nézte, majd felállt és rácsukta az ajtót. 


Hatodik egyperces

Jött két munkamentes nap. A gyerekeket elvitte az iskolába, s hazament. El is felejtette, hogy a felesége délutános, így otthon várta a szokásos kávéval. Kiültek a teraszra, s a madarak énekével kisérve beszélgettek. Az általános dolgok egész felmelegítették a lelkét, a kávé gőzölgött a csészében, ahogy szerette. S jött a feketeleves, a beszédtéma olyan irányba fordult, ami váratlanul és nagyon rosszul érte. Mindig azt gondolta magáról, hogyha nem is makulátlan férj, de figyelmes, s odaadó, s boldoggá teszi a feleségét. Sokat beszélgettek, de nem volt téma köztük a szex milyensége, minősége. 

Vegyünk egy könyvet, ami a női orgazmusról szól! - hangzott el a bűvös mondat. 
Minden erejét össze kellett szednie, hogy tartsa magát. Tehát gond van, érzi a felesége is. Nem tudja titkolni előtte, hiszen ismeri, s most egy pár hete semmi nem úgy van, ahogy régen. Talán látja a kisfiút? Mit kisfiút, a hirtelen kamaszt, aki kiült a kanapéra? Ideges lett, amit palástolni próbált. - Ugye nem látja? Ugye nem tudja? - Nem érezheti, hiszen még maga sem tudja, hogy mi ez az egész. A felesége nagyon jól ismeri, már lassan húsz éve együtt vannak. Mindent észre szokott venni. Annyira feszült lett, hogy remegett a kezében a kávé. Csak bólintott, hogy rendben vegyük meg a könyvet, s majd rendbe hozzák, hiszen régebben jó volt, csak most romlott el valami. 

Mivel ő is ismerte a párját, látta, hogy nem egészen értenek egyet. Legalábbis azzal, hogy mióta nincsen rendben a dolog, de nem firtatta, hanem felugrott, s mondta, hogy boltba kell mennie. 

Összeírták a bevásárló listát és elhúzott otthonról. 

A városba hajtott, ott könnyebben megtalál mindent. Még a könyvesboltba is elment az ominózus könyvért. Bóklászott a sorok között, nagyon zavarban volt, de azért megkérdezte az eladót. Sajnos a könyv elfogyott. A neten is kutatott utána, azzal a szilárd elhatározással, hogy meg kell szereznie a könyvet, a legényt le kell takarni a kanapén valahogy, s minden vissza kell terelni a régi mederbe. 

Beült az autóba, indított. Nem volt egyedül, ott volt vele. Ott ült a mellette lévő ülésen. S ő úgy csinált, mintha nem látná. Nem szólt hozzá, sőt elfordult, mintha tudomást sem akarna venni róla. Próbálkozott, próbálkozott, de már túl nagyra nőtt. El kezdte látni és megismerni a világot. Teret akart, egyre nagyobbat. Szabadságot, hogy azt tegye amit akar, s azt nézze, akit akar, s egyáltalán nem akart szégyenkezni. Egyre szemérmetlenebbül nézett rá, s ő pedig kénytelen volt szembesülni a megváltozhatatlannal. Felnőtt a gyerek. 

Bárcsak igazi lenne, aki felnőtté válás után kirepül a házból! 


Hetedik egyperces

Egész nap feküdt az ágyon, szinte gondolatai sem voltak. Csak önvád. Gyűlölte magát, s gyűlölte a “gyereket” is. Bámult maga elé. Néha elaludt, s fejfájásra ébredt. Ez felvállalhatatlan, ezt nem tudhatja meg senki. Ha kiderülne a “gyerek”, mindenki megvetné, elfordulna tőle, s nem engednék többé gyerekek közelébe. Amit 28 év alatt felépített mehetne a szemétdombra. S mi lenne a családdal? A felesége tudná szeretni, vele tudna maradni? Vagy elzavarná, s építhetne új életet? De teljesen egyedül, mert nem találna magának senkit, aki így hosszú távon elfogadná, szeretné. S mi lenne a feleségével? Mi lenne a 20 évvel, az éppen felépített, új házzal, s a legfontosabb, mi lenne a gyerekekkel? Az iskolában kikezdenék őket, csúfolnák, s cipelhetnék az apjuk által rájuk tolt terhet. Szégyellnék apjukat vagy kiállnának mellette és vállalnák a mindennapi harcot. Tudnák ekkora teher mellett is szeretni? Hiszen szétzúzta a családot. 

Borzasztó - gondolta magában, majd átfordult a másik oldalára, mintha nem törődne tovább a lelkében dúló viharral. De ezen az oldalon ott feküdt önmaga, s kereste a tekintetét. Nem akart beszélgetni, nem akarta megismerni sem. Bár kiváncsi volt rá, de félt, ha ennél többet megenged, akkor átveszi a hatalmat. Még az kéne, hogy döntéseket is hozzon, hogy hozzá kelljen alkalmazkodni! Harag lobbant benne. Hiába érezte kedvesnek, nem akarta szeretni! Tagadni akarta a létezését, fontosságát. Így újra fordult, hanyatt feküdt és a plafont szemlélte. De nem szabadult az érzésektől, a lelki fájdalomtól. A mellkasa irtó nehéz lett, de most már tudta, hogy nem egy kő nyomja, hanem saját maga ül rajta, s fojtogatja önmagát.

Tehát ez így lesz ezután? Az egész hátra lévő életében szégyenkezni fog, még saját maga előtt is. Megint fordult egyet, s nézte a család oldalát. Ott még talált szépet. S ha majd minden oldalon felülre kerül, akkor akárhogy fekszik, akármerre néz látni és érezni fogja? Szép lassan, bár az eddigiekből kiindulva nem is olyan lassan, átveszi a hatalmat. Felülír mindent, dönt. 

Nem ez nem lehetséges! 

Egy hangosat üvöltve felugrott az ágyból és elment futni.


Nyolcadik egyperces

Feküdt a magas fűben egy tisztáson. Akármerre nézett a fák lombkoronáját látta. A fejét nem merte felemelni. Félt, hogy valaki meglátja. Figyelt, csak magára figyelt. Érezte, hogy meztelen. Nem értette, miért, de mostanában az álmaiban is így van. Nyilvános helyeken, ahol sokan látják, s még csak el sem tudja takarni magát. Ilyenkor mindig felébred. Várta, hogy most is. 

Ahogy befelé figyelt, nyugalmat érzett, mintha semmi gondja nem lenne. Halványan hallotta a kérdéseket, amire válaszolt. Minden olyan lassú volt, s kezdett eltűnni, mint nyáron, amikor a forró pára elhomályosítja a végtelent. Halk tözörgést hallott, s egy őzet látott. Mint később megtudta, nagyon sokan őzet látnak a terápia során. Barátságosnak tűnt, de látszott rajta, hogy fél. Kicsit távolabb rágcsálta a füvet. Óvatosan emelt a fején, hogy szemügyre vehesse. Olyan kedvesnek, törékenynek látta. Talán tudná szeretni.

Mint a villám, olyan hirtelen sokkolta a gondolat. - Ez a fiú! 

Az őz megrezzent, de elfutni nem tudott. Egy láthatatlan kötél fűzte őket egymáshoz. Összetartoztak, teljesen, elválaszthatatlanul. Teljesen mindegy, hogy gyűlöletben, vagy szeretetben.

Az igazi borzalom, akkor tolult fel a lelkében, amikor saját kegyetlenségét ismerte fel az rettegő állat szemében. Nyomorultul érezte magát, hiszen pontosan tudta mit érez. - Nincs menekvés. Talán el lehet ugrani a kitörő harag elől. Ha nagyon figyel és kitartó, akkor ki tud térni hosszú időn keresztül. Ha mégsem, hát megadja magát. Csak fájni fog, de túl fogja élni. Megölni csak saját magával együtt tudja. Ahhoz meg gyáva!


Kilencedik egyperces

Másik alkalommal egy hegy lábánál álldogált. Nem igazán tudta merre induljon. Szép hegyes sziklák meredeztek felfelé. Kopaszok voltak és élesek. Megmászhatatlannal tűntek. A hang kívülről azt súgta, hogy nézzen körül, mert kell lennie egy ösvénynek, ami felmegy a tetőre. 

Elindult a murván. Látszott, hogy gondozott a terület, mintha valami turista látványosság lenne. Mégis egyedül volt. Ahogy közeledett a sziklákhoz, tényleg talált egy kaptatót, elég keskenynek látszott. Elindult. 

Ahogy átbújt a két szikla közt, rögtön egy szép rét, legelő tárult a szeme elé a hegy oldalán. Lenn a hegy lábánál szalmabálák sorakoztak. Egy mosoly suhant át az arcán. Gyerekkorában nagyon sokszor mászott fel a bálák tetejére. Körülkémlelt, senkit nem látott, még csak állatot sem. Annyit érzett, hogy az őzike itt van valahol, csak nem látja. Kutatta a szemével, de nem mutatkozott. Mennie kellett, felfelé. 

Néhol kisebb sziklák szabdalták a legelők zöldjét, alább mintha patak is lenne, az út szépen kanyargott, körbe a hegy oldalán. A távolban látszott is  az otthona. Béke volt, a lelkében, s a tájon is a csend pihent. Nem értette miért küldik tovább. Olyan szép itt. 

Kaptatott, s egyik pillanatról a másikra változott minden. Újabb szikla, mögötte és felette fehér hó. Hideget nem érzett. A kedve is elment. Megtorpant és azt érezte nem bírja tovább. Eltűnt a szépség, a nyugalom, elillant a béke. Megengedték, hogy visszaforduljon, s ő olyan gyorsan szaladt vissza, pillanatok múlva újra a murván lépdelt. Autóba ült, s hazahajtott. 

A család éppen otthon volt. A vidámság hangjai szöktek ki a nyitott ablakon. Bekukucskált, de nem tudott bemenni. Árulónak érezte magát. Kirohant az utcára, s elindult a szokásos útvonalon. Futott, futott és futott….


Tizedik egyperces

Mindig szeretett egyedül lenni, főleg éjjel. Ilyenkor verset írt, alkotott, vagy épp olyan gondolatok születtek, amik előre vitték. Egy ilyen éjszaka után hulla fáradtan, mégis mosolyogva érkezett a munkahelyére. Telve volt ötletekkel, s mi több használható ötletekkel. Volt mikor a stressz tartotta ébren. Olyankor imádkozott. Istennel beszélt. Hálát adott mindenért, a családjáért, feleségéért, a munkájáért, a sikerekért, az ismertségért. Sokszor szólt arról az ima, hogy ne az ő személye legyen a fontos, hanem a szolgálat és mások öröme. Azt kérte Istentől, hogy ne váljék elbizakodottá, hogy bármilyen sikere is van, szerény és önmaga maradhasson.

Most másról szólnak az éjszakák. Eleinte megpróbálta szeretni saját magát, olyannak amilyen. Elfogadni, hogy ez is természetes érzés, amit átél. Ezek a vágyak is normálisak. Ha felébredt, tudatosan dicsérte magát, sokat állt a tükör előtt, s megkereste mi tetszik magán külsőre. Egyfajta szerelmet táplált maga iránt.

Aztán szépen lassan, ahogy a fiú erősödött, bűntudata lett, majd betegnek titulálta magát. Az önmagát megvető érzések egyre nagyobb erővel tolultak elő belőle. Sokszor már felkelt és kiment a felesége mellől, hogy a wc-ben bezárkózva hangosan szidja magát. Elmaradtak az imák, amik tényleg helyre billentették. Nem volt mit mondania, Isten úgyis lát mindent. Aztán ahogy gyűltek az érzések, úgy Istenre is haragudni kezdett. Nem elég, amit eddig rámért? Méltósággal viselte a születési hibákat, megtanult helyesen beszélni. Sőt emberek előtt beszél. Megvalósította önmagát. Erre miért van szükség, miért nem tudja ezt újra elnyomni, visszazárni? Mit akar még tőle a Mindenható?

Azon vette észre magát, hogy átfordultak az érzései. Elkezdte jobban érezni magát a fiú bőrében. Szabad lett. Amint visszalépett, úgy ismét eltorzult. 

- Beteg ez az egész! - állapította meg.


Tizenegyedik egyperces

Újra a fűben gázolt, de most nem képzeletben, hanem a családjával. A fotós elég inspiráló volt. Nevettek, játszottak, sugdolóztak, összebújtak. A gyerekek nagyon élvezték. A feleségével is váltottak néhány csókot a fotók kedvéért. Valami nem ugyanaz volt. Azzal magyarázták, hogy zavarban vannak a kamera előtt, pedig ő tudta, hogy nagyobb a baj ennél. Nem szólt semmit, csak erőt vett magán, hogy ne lássák rajta az égető szégyent. Szégyellte magát, hiszen megy tönkre a családja, a házassága és csak nézi, nem tesz semmit. Azért, hogy neki jó legyen, hogy ő szabad legyen. Ez a könnyebbik út? Hagyni, hogy minden magától tönkre menjen? Hogy mennyire gyűlölte magát! 

Amikor magában volt a gondolatai fellett a fiú átvette a hatalmat. Azt tervezgette, hogyan tesz a kedvére. Őt fogja boldoggá tenni. S valahogy a lelkiismeret furdalás is kezdett elmaradni. Már nyolc kilométert is gond nélkül futott végig kinn a határban. Este indult szinte sötétben egy fürdőnadrágban. Amikor beért a kukoricaföldek közti útra és elég sötét volt, levette a fürdőgatyát is. Meztelenül futott, teljes szabadságban. Mintha mindent ledobott volna magáról. Nevetett bármilyen fáradt is volt. S közben végigtervezte, hogy fogja a fiú vágyait beteljesíteni. 

Amikor hazaért, mint a macska az áldozatára, vetette rá magát a lelkiismeretfurdalás. Még az elkészült fényképeknek sem tudott tiszta szívvel örülni. Nézte, hogy milyen gyönyörű a családja, ő pedig hazudik nekik. Értéket hazudik magáról, miközben becstelen. Öregnek, csúnyának, kövérnek látta magát. Minden terhet látott a fotókon, ami a vállán, a mellkasán, s a hátán ült. 

Meg sem érdemli ezt a szép családot ez a szemét! - gondolta.


Tizenkettedik egyperces

Az édesanyja mellett ült a kórházi ágyon. A lelke repdesett. Tegnap még úgy hagyta ott este, hogy reggel már nem találkoznak. Aztán mégis ülve fogadta az ágyán. S mesélt, beszélt, hogy az örökkévaló megengedte, hogy visszajöjjön. S őt visszahozták a kórterembe, de a nénit, aki mellette feküdt, őt nem. S a néni tényleg meghalt reggelre. Annyira csodálatos volt az Anya története, s olyan mély érzelmeket mozdított, akkor ígérte meg neki, hogy megkeresztelkedik. Szerette az anyját, s még kaptak egy pár hónapot. Az októberi temetés után is erős maradt. Először karácsonykor sírta el magát. S következő évben beváltotta ígéretét. Nem lett belőle templomba járó ember, de az imádkozás fontossá vált számára. 

Most ahogy a fiú erősödik, egyre nehezebben mennek az imák. Úgy érzi, hogy Isten nem nézi ezt jó szemmel. Nem tetsző dolog, hogy ő próbálja elfogadni, s megszeretni önmaga másik részét, amit rejteget mások elől.

A terápián azt a feladatot kapta, hogy imádkozzon, s beszéljen Istennek a fiúról. Mondja el, hogy szereti a fiút, s hogy megpróbálja elfogadni. 

Este mikor már az egész család aludt, a hátára fordult az ágyon. Csend volt, csak a felesége egyenletes szuszogása hallatszott. Szépen, magában végigmondta a Miatyánkot. S a szokásos módon, mielőtt a tiéd az ország jött volna, elkezdte bemutatni Istennek a fiút, lelkének, önmagának Isten előtt már ismert részét. Csak gurultak ki belőle a gondolatok, aztán hirtelen nagy vizet látott szembe folyni magával, s ő valami vékony lemezen a víz tetején, visszafelé kezdett siklani, s próbált még beszélni, de a vízcsobogás, s hogy egyre távolabb érezte magát Istentől, elnémította. Az imát abbahagyta, s lezárta az utolsó szokásos mondattal. 

Egyedül maradtam - mormolta magában, majd az oldalára fordult s hosszú ideig próbált elaludni, hogy mikor sikerült nem emlékszik rá. 

Másnap nagyon fáradt és levert volt. Úgy döntött, nem adja fel, este újra megpróbálta, de a víz már az ima kezdetén megérkezett. Érdekes volt, hogy a kórház udvarán látta magát, ahogy próbálja megtartani magát az árral szemben. Egy darabig még mondta, s állt a vízben, aztán megfordult, s leballagott a lejtőn. Az imát abbahagyta, s a víz is elfolyt. A lába csupa sár volt, s ugyanebbe a dagonyába ragadt a lelke. Tisztátalannak, bűnösnek, mocskosnak érezte magát. 

Majd ráborult a magány ott a hitvesi ágyon.

Van, akivel azóta megromlott s megszakadt a kapcsolat; van, akivel meg barátság alakult ki.
Sajnos a mai világban is sokan félnek felvállalni az érzéseiket; sokan buták, ún. buzizós emberek. Pedig ha tudnák, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, csak mi nem a lányokat szeretjük, hanem a fiúkat... Úgy gondolom, ez helyén való, mint ahogy az is, ahogyan érzéseinket sem tudjuk irányítani. Ezt a dolgot el lehet fogadni, kell is, és élni az életünket.

Én már büszke is vagyok melegségemre; arra, hogy nagyon szeretem a meleg fiúkat. Büszke vagyok arra is, hogy előbújtam jónéhány embernek, meg még fogok is majd.

Üzenem, kívánom minden meleg fiúnak, hogy tudjon önmaga lenni, ne féljen az érzéseitől!
​Találja meg mindenki a boldogságát, továbbá ne kelljen titkolózni, mert az felemészti az embert.

Üdvözlettel,
Attila

Na, akkor hol is kezdjem… a legelejéről. Egy csendes kisvárosban lakom, ahol nem sok minden történik. Nem tudom, hogy megtűrik-e a melegeket, de az biztos, hogy nagyot néznének az utcán, ha látnának két meleg férfit vagy nőt kézen fogva sétálni. Kb. középiskolában kezdődött: kilencedikben, 15 évesen kezdtem azt érezni, hogy a fiúk kicsit jobban bejönnek, mint a lányok. Sokszor fantáziáltam, hogy milyen lehet pasival a szex, vagy együtt élni, sőt sokkal többször, mint lányokról. Ekkor még biszexnek vallottam magam, mert úgy éreztem, hogy az jobb és könnyebb, mint ha meleg lennék. Mégiscsak jobb így előbújni, nem? - „Anya, Apa, biszex vagyok, bejönnek a pasik, de ne aggódjatok, a csajok is”. És pár év múlva a szülők megnyugodhatnak, mert a fiuk egy lánnyal jött haza, és nem egy pasival.

Úgy éreztem, ez egy átmenet, majd kinövöm, és megismerek egy lányt, aki majd a lányok felé fog húzni. De ahogy olvashatod, ez nem így lett. A legelső „sokk” tök hirtelen jött: rájöttem, hogy oké, remek, hogy tetszenek a lányok, de le is kell velük feküdni. És tudjuk jól, hogy az antenna nem fog arra hangolódni, mert már be van az hangolva. Úgy próbáltam meg ez ellen tenni, hogy leszbi pornót, meg csajokat nézegettem. Hátha attól feláll, de nem. Akárhogy igyekeztem, erőlködtem, nem ment. Ez volt az első komoly ráébredésem, hogy lehet, hogy meleg vagyok? OMG, micsoda fordulat!! Várd ki a végét.

Nem akartam ezt elfogadni. Mert a családban, ha Lakatos Márk meg Steiner Kristóf féléket mutattak a tévében, akkor rögtön elhangzott a „mocskos buzi” kifejezés. Ezen néha kicsit megrémültem, hogy mi lesz, ha megtudják itthon. A melegség egyik előnye a jó megfigyelés. Mindig figyeljük, ha LMBT-téma van, mert ekkor tudjuk meg igazán, hogy mit gondol a másik a „fajtánkról” (tudom, kicsit csúnya kifejezés). Ekkor derül ki, hogy kiben bízhatunk és kiben nem annyira, akitől aztán retteghetünk, hogy mi lesz a válasza. A másik meg, amikor a „te, mit szólnál, ha a családban/baráti társaságban valaki meleg lenne” kérdést dobják be. Ez a másik kedvencem. Itthon a családban ez jó párszor előfordult. Nem volt kecsegtető a válasz, főleg anyám részéről. Ez egyszer karácsony reggelén történt. MERRY CHRISTMAS!!

Amikor elfogadtam magam, 16 éves voltam. Már egy jó ideje követtem egy lányt a YouTube-on, aki nyíltan vállalta szexualitását. Ez a lány Maris volt. A mai napig nagyon tisztelem és imádom. Az ő coming out videója óriásit segített nekem az elfogadásomban. Utána bepötyögtem a Google-ba életem legmeghatározóbb kérdését, amit rettegtem beírni, mert azt hittem, hogy ha beírom, akkor az olyan, mintha egy szerződést írnék alá, és hivatalossá válna. Ez a kérdés pedig az volt, hogy... „a Transformerek vajon gépjármű vagy életbiztosítást kötnek?”. Na de a viccet félre téve, beírtam azt a két nagy szót a keresőbe: „meleg vagyok?”. Gyakorikérdéseken át fórumokig, a Melegvagyok.hu oldalig olvastam mások történetét. Mintha egy jó könyvet olvasnék, nehezen tudtam letenni a telefont. Megnyugodtam és fellélegeztem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy aki vagyok, az nem rossz. Utána kimentem WC-re, kezet mostam, és megvolt életem egyik legfontosabb coming outja: elmondtam annak a helyes fiúnak ott a tükörben, aki visszanézett rám, hogy meleg vagyok. És mosolyogtam. Boldog voltam.

2017 elején éreztem ennek az egyik legnagyobb hátrányát. A magányt. Egy kisvárosban, ahol nem tudod, hogy ki a meleg, ráadásul még attól is féltem, hogy egy társkereső alkalmazást is letöltsek, nehogy lebukjak és megtudja mindenki a titkomat. Nem nagyon szoktam az érzéseimet kibeszélni, illetve kimutatni. Mindig magamban tartottam, ami sokszor nehéz volt. Kívül nyugodt, csendes és mosolygós voltam, de belül meg magányos és szomorú. Ha láttam egy párt az ismerőseim között, akkor irigykedtem, hogy a heterók miért élhetnek boldogan, felhőtlenül, míg mi az árnyékban. Illetve csodáltam azokat a meleg párokat, akiket videókban néztem. Annyi előnye volt ennek, hogy a tanulásra tudtam koncentrálni, hogy meglegyen az érettségi. De ősszel letöltöttem a Romeo-t; szarok bele, hogy mi lesz, érdekelt, hogy ki van a közelben... Akkoriban nem nagyon jártam el sehova, pláne nem a városba. Introvertált személyiség vagyok, szeretek egyedül lenni. Ha a szüleim megkérdik, miért mész be a városba, mit mondjak? Jó persze, haveromat látogatom meg, de nem is volt annyi pénzem. Úgyhogy ezért sem nagyon ismerkedtem. Meg hát nem mertem.

Eljött az érettségi vége, megkaptam a bizonyítványt, és egyetemre mentem. Azon a nyáron, 2018 nyarán vesztettem el a szűzességemet. Egy nálam idősebb pasi volt. Egyszerűen már nem bírtam várni, meg akartam tapasztalni, milyen. És hát... fájt, de ugyanakkor csodálatos érzés volt. Nem mondom, hogy a férfi nagyon dögös lett volna, de legalább tapasztaltabb volt. Kb. két és fél órát töltöttünk együtt, és én gyorsan el akartam menni. Amikor a vonaton ültem, egész végig ez az érzés járt a fejemben, a szex és hogy milyen jó volt. Jó ideig úgy képzeltem, hogy majd egy kapcsolatban fogom elveszíteni, de sajna nem így lett. De az első csókot még nem használtam el, azzal megvártam az első kapcsolatomat.

Ősszel elindult az egyetem. Új emberek, új hely. Nehezen tudtam az elején alkalmazkodni, hiányzott a régi közeg és a délutáni alvás. De pár hét után hozzászoktam, bejárós voltam. Itt már elkezdtem komolyabban ismerkedni, találkozgatni. Jó ideig csak neten dumáltunk, de az sem tartott sokáig; vagy én, vagy a másik nem folytatta a beszélgetést. De azért találkozgattam is. Nem sokszor, csak párszor. Ezek inkább csak kalandok voltak, semmi több.

2019 januárjában megnéztem a Kszi, Simon című filmet. Nick Robinson azon kívül, hogy helyes pasi, nagyon jól eljátszotta, hogy mi, melegek min megyünk keresztül, hogy én min megyek keresztül, és hogy a coming out mennyire nehéz. A film megnézése után pár nappal ELŐBÚJTAM.
Az ikertesómnak mondtam el először. Épp együtt mentünk inni este, és megkérdezte, hogy mondjak valamit, mi újság velem. Január vége volt, elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Mentünk, ő mosolygott, azt mondta oké, és nem baj. Az elején azt hitte, hogy viccelek, de mondtam neki, hogy ez komoly. És egy kicsit megkönnyeztem, de szerintem csak a hideg miatt könnyeztem XD
Tudtam, hogy ő elfogadja, mindig is nyitott volt, nem ítélkezett. Megbíztam benne.

Pár hétre rá egy közös ismerősünknek is elmondtam. Együtt mentünk be a városba vásárolni, és a vonaton előjött az a kérdés, amit az elején is említettem („mit szolnál, ha valakid meleg lenne”). És akkor ott elmondtam, hogy meleg vagyok. A srác meglepődött, kérdezett, voltak hülyeségek köztük, de én csak nevettem rajta. Tipikus, hogy akkor bejön nekem Lakatos Márk, meg miért jó ez nekem stb. Ő is elfogadta, de csak azért, mert ismer.

Azt hiszem, 2019. május 6-án vette kezdetét életem első kapcsolata. A srác 28 éves volt, én 19.
Az elején picit zavart a korkülönbség, de elfogadtam, meg nem is az számított.  Nem gondoltam, hogy bármi is lesz majd közöttünk. De azzal már megfogott, hogy azzal kezdte a beszélgetést, hogy ugyanazt a sorozatot nézi és szereti, amit én. Ez pedig az Odaát volt. Az biztos, hogy ez a sorozat is közrejátszott abban, hogy meleg vagyok, mert két ilyen szexi pasit… Jensen Ackles és Jared Padalecki, hát igen… eléggé… dögösek. És mondjon bárki bármit, hogy Chris Evans meg Chris Hemsworth a legszexibb pasik a világon, nekem mindigis a Winchester-fivérek maradnak.

Dumálgattunk, elmondtuk egymásnak a nevét, facebookját. Áttértünk a messengerre, ott folytattuk tovább. Éjjeleket dumáltunk át, nem is tudtam elaludni, mert folyton ő járt a fejemben. Majd megdumáltunk egy találkát. Én ekkor a vizsgáimra készültem, meg beadandókat írtam. De nem érdekelt, akartam találkozni vele. Május 23. délelőtt 11-kor a vasútállomáson eljött a nagy pillanat. Nagyon izgultam, hogy ő lesz-e, milyen élőben a hangja, nem lesz-e túl „lányos”. Küldött képeket magáról, én is magamról, de hát ki tudja addig, hogy valóban az a személy van-e a másik oldalon.
A pasi pont az ideálom volt. Helyes, szexi izmos testtel, vicces és jófej. És pasis volt.

A találkozásunkkor hamar megtaláltuk a közös hangot, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Sétáltunk, leültünk a térre, kajáltunk, ittunk. Elmentünk egy kocsmába, aztán vissza az állomásra. Kb. 3 és fél órát töltöttünk együtt, neki később programja volt. Láttam rajta, hogy izgult, mert nem sokat beszélt, inkább én kérdezgettem, meg beszéltem. Kicsit úgy éreztem, hogy nem érdeklem. De már a vonaton visszaírt, hogy meg akart csókolni, de nem mert, meg tetszettem neki. Nekem is bejött. Már alig vártam, hogy újra találkozhassak vele. Sose éreztem ezt. Állandóan őrá gondoltam, írogattunk egymásnak. Élveztük egymást. Aztán újra találkoztunk, pár héttel később, akkor a lakására mentünk és aludtunk, meg filmeztünk. Ott viszont már én akartam megcsókolni, de nem mertem.

Aztán, ahogy szokás, a harmadik találkozásnál történt minden. Lefürödtünk, csókolóztunk és szeretkeztünk. Életem legcsodálatosabb pillanata volt. Hosszú idő után, amit eddig csak képzeltem, megvalósult. Megvolt életem legelső csókja, ami jó volt, de furcsa volt nekem, jó értelemben. Amúgy azt hittem, hogy tök béna vagyok benne, de megnyugtatott, hogy jól csináltam (most azt mondod magadban, hogy „akkor jól átvert”, mi? XD)

Az első „szeretlek”-re június 10-én került sor, ő írta le hosszas kis szövegekben és izgatottságban. És én is viszonoztam, amikor újra találkoztunk, elmentünk egy helyre, ahol csak mi voltunk. Felnéztem az égre, majd rá, és én is kimondtam, hogy „szeretlek”; utána megcsókolt. Kicsit féltem, hogy meglátnak, de nem számított, nem voltam egyedül.

2019 nyara életem legjobb nyara volt. Sose voltam olyan boldog. Az egész nyaram szabad volt, persze melóztam diákmelósként a strandon. De nem kellett tanulni, nem kellett gyakorlatozni, semmit. Volt egy kapcsolatom, szereztem egy kis pénzt, és megismertem, egy lányt (Csajszi), aki azóta nagyon jó barátom. Sokszor még a mai napig meglepődöm, hogy milyen érdekes tud lenni az élet, hogy kikkel futunk össze. A lány pénztárosként dolgozott, pár évvel volt csak idősebb nálam. Tudtam, ki ő, mert egy suliba jártunk. Nem gondoltam volna, hogy mi ketten ilyen jóban leszünk. Már az első nap, amikor ismerkedtünk, elmondtam, hogy mi a helyzet velem. Furcsa volt egy idegennek elmondani, de mégis más volt, könnyebb. Vele az vagyok, aki lehetek. A sok hülyüléssel együtt mindenről dumálunk, kitárgyaljuk a pasikat, nevetünk. Bármi van, tudom, hogy rá számíthatok.

2019 júliusában mondtam el a nővéremnek, hogy meleg vagyok. Mindenki itthon volt, úgy terveztem, hogy az egész családnak előbújok, de nem mertem még. Egész délután csak fel-alá járkáltam. „Elmondjam-e nekik? Tuti mérgesek lesznek”. Mindenki ment a dolgára, de a nővérem a másik szobában készülődött. „Jól van, ha nem is a családnak, de legalább neki elmondom.” Bementem, becsuktam az ajtót, és elmondtam mindent magamról, és hogy van valakim. Elfogadta és meghatódott. Azt mondta, hogy örül, hogy megbízom benne, és bármi van, rá számíthatok.
Akárhányszor találkoztam a barátommal, a szüleimnek azt hazudtam, hogy az egyetemi haverokkal találkozom.

A srác elhívott, hogy menjek vele és a barátaival nyaralni, de nem mentem, mert szerintem túl korai volt, és féltem. A „Csajszi” azt mondta, ne legyek puhány, és menjek. A szüleim ekkor még nem tudták, hogy meleg vagyok, mit mondjak. Nem mertem.  Ezért augusztus 7-én mentem fel hozzá, három napot voltam nála. Csodálatos volt együtt lenni vele. A karjaiban aludni és filmet nézni. Augusztus 9-én hazajöttem. Vettem ezt-azt, könyvet, pólót meg egyebeket a diákmelós pénzemből. Megkérdezték, milyen volt az egyetemi haverokkal, miket csináltunk. És ekkor erőt vettem magamon, és elmondtam mindent. Hogy meleg vagyok, és hogy van valakim. Meglepődtek, anyám első reakciója egy egyszerű „OH” volt. Nem érdekelt, ha kitagadnak, hát kitagadnak. Ez vagyok. Nincs mit változtatni. Gondoltam. De elfogadták. A bejelentés után anyám feljött a szobába és elmondta, hogy ugyanúgy szeretnek, és ha úgy van, hozhatok bárkit, csak ne nagyon mutogassuk egymást. Aggódnak, mert ki tudja, kivel ismerkedek össze, meg hát Magyarországon tudjuk, hogy állnak ehhez.

A két bátyám nagyon ez ellen voltak, nekik az anyám mondta el. Úgy tudom, hogy elfogadták, de nem hozták fel a témát, eddig. Érdekes, hogy anyámról azt hittem, nem fogadná el, de sokszor kérdezett a barátom felől: „mikor hozod le, eljön-e karácsonyra”. Én szerettem volna, de ő nem akart, illetve akadtak dolgai. Meg aztán februárban vége lett a kapcsolatnak, de a barátság megmaradt közöttünk. Erről most nem igazán szeretnék írni. Az egy másik történet.

Ez lenne az én utam, ami még nagyon hosszú. Ha egyszer túl vagy a coming outon, akkor egyre könnyebb lesz. Örülök, hogy olyan családom és barátaim vannak, akik elfogadnak. A coming out idővel egyre természetesebb lesz számodra. Folyamatosan jönnek majd olyan kérdések, hogy van-e valakid, és ha nem szégyelled, akkor felvállalod magad. Ahogy én tettem idén nyáron, ha kérdeznek rólam. És hál’ istennek pozitívan álltak hozzá. Persze ez függ az adott embertől, mert nem mindegy, kinek mondod el. Szeretek erről beszélni, érdekes téma. Ugyanakkor mások coming outja is érdekel. Az előbújás sosem egyszerű. Az egyik legnagyobb és legfontosabb lépés mindig TE vagy. Hogy elfogadd, ki is vagy. És mondjon bárki bármit, akinek nem tetszik, ne törődj vele, szard le, ahogy Elsa mondaná a Jégvarázsból, Let It Go (Engedd el). Nem ők határoznak majd meg. Tudom, milyen érzés a küszöbön állni és kétkedni. Mindig a legrosszabbra gondolunk. Én is hányszor játszottam le a jeleneteket a fejemben, miket mondtam volna a családomnak, amikor kitudódik. Ne siesd el, figyelj és okulj! Ha van olyan ismerősöd, családtagod, akiben 110%-ban megbízol, csak akkor mondd el. Mert egy hatalmas szürke kő fog leesni a szép szivárványos szívedről (tudom, túl nyálas, de hát na, szeretem a drámát).

Az előbújás előnye az elfogadás önmagad felé, és hogy olyan emberekkel vagy együtt, akikben megbízol. Tudod, hogy ki vagy. Könnyebb így élni, mint egy hazugságban. A hátránya a magány, hogy nem lehetsz sokszor azzal, akit szeretsz. A félelem, hogy mit fog a másik mondani, és a rettegés a családtól.

Miben segített nekem a coming outom? Hogy vállalom magam, nem félek, és nem érdekel, hogy mit gondolnak mások. Boldog vagyok így? Igen, és őszintén semmi pénzért nem változnék meg. Így születtem. A párkapcsolatomban is rengeteget tanulhattam, hogy milyen vagyok a másikkal, milyen a másikról gondoskodni, törődni. Milyen szeretni és szeretve lenni.

Remélem, hogy tetszett és sokat segített a történetem.
Sok sikert az előtted álló úthoz!
Én elfogadlak.

Love,
Nick

Tehát sokáig dumáltunk, és egyszer csak kibukott belőle, hogy ő a lányokat is szereti, és történetesen az egyik barátnőm bejön neki. Na ezen nagyon meglepődtem, és elbeszélgettem vele erről még többet. Végül elég jól kijöttünk, és hát ezelőtt sose néztem meg úgy lányokat, de most hirtelen én is azt vettem észre, hogy igen szép barátnőm van, és kezdtem érezni valamit iránta… De mondom neeem, ez nem az; bevallom, féltem magamtól… hogy ugye nem leszek leszbikus vagy biszexuális… Nem tudom, miért, de nem akartam az lenni, valószínűleg a többiek miatt. A kitaszítottságtól féltem, hiszen a népszerű lányok közé tartoztam. Gondoltam, ha ez lenne, már nem lennék ott, és bevallom, szerettem ott lenni, bár mindig is fiúsabb voltam: a beszédstílusom, az öltözködésem... Elég sokszor megkaptam anyumtól, hogy lányosabbnak kellene lennem.

Mindegy, ugorjunk… Elérkezett a gimi, feszültség és izgalom társulása. De itt már sejtettem, hogy bi vagyok, és még mindig féltem, hogy elutasítanak... főleg, mert új suli… nem is hangoztattam, senki sem tudta. Volt egy csapattársam (még mindig van), akivel nagyon jóban voltam, mondhatni mai nyelven "legjobb barátnő". Nagyon sok mindent elmondtunk egymásnak, és nagyon-nagyon szoros lett a kapcsolatunk. Én eközben fullig belezúgtam… Teljesen megbabonázott, és ő tisztában volt vele, hogy ilyen hatást vált ki belőlem. Tehát játszadoztunk szóban egymással (flört?), és egyszer csak elmondtam neki, hogy én beleszerettem, és hogy megértem, ha emiatt elhagy… Letaglózta a hír, de velem maradt, és ez szerintem még jobban összehozott minket. Ezalatt az idő alatt sokat jártam át hozzájuk. Itt már nem csak flört volt, hanem petting is, de semmi komoly, csak ilyen ruhánkeresztüli dolog, és inkább csak szívtuk egymást, de fehérnemű alá nem mentünk, és csók se volt. Valahogy nem volt elég merszem hozza… Így visszagondolva megtehettem volna.

Tehát szívásnyomok… Először a nyakán voltak, és mivel a bőre elég érzékeny volt, hamar meglátszott, még ha nem is csináltam neki sokáig vagy erősen. Az anyja ezt nem nézte jó szemmel. Sőt, mivel már nem bírtunk magunkkal, így amikor csak találkoztunk és tudtuk, harapdáltuk/szívtuk egymást… Mint egy pár, úgy néztünk ki, de ez egyikünket se zavarta. Így esett, hogy már edzéseken, ha az öltözőben csak mi voltunk, hát ott elszabadult minden… Addig mentünk, míg végül sikerült a fehérneműjét levennem; bár ez visszataszította egy kicsit.

Ez nagyon sokáig így működött, míg tavaly… huh, nem is tudom mikor… nyár után egyik este, amikor meccsről mentünk haza kis csapatbusszal, hátul csak mi szoktunk lenni, és sötét is volt, senki nem zavart. Szép lassan megcsókoltam… félénken, hisz nem beszéltük meg, hogy most fogom, de nagyon adott volt már. Nem húzódott el, sőt visszacsókolt. Egyre jobban beleestem... Tudtam, hogy nagyot fogok csalódni, ha ő egy fiúval elkezd járni (így is lett).

Összetörte a szívem, de tudtam, hogy neki ez kell, hisz állítása szerint heteró (ezt a mai napig tagadom… szimplán fél, hiszen a családja elég vallásos, és nem tolerálják az ilyet, főleg az anyja). Tudta, hogy ez nekem mennyire fáj, így próbált nem foglalkozni vele, ha odamentem hozza suliban (évfolyamtársak vagyunk), és ugyanúgy folytattuk a játékunkat. Sokáig kérdezgettem, hogy most ez nem zavar? Olyan, mintha megcsalnád stb., de csak az elején zavarta, utána már nem. Én anyukámnak elmondtam a gimi elején, hogy beleestem az említett lányba, mármint bőgve meséltem neki… A lány anyukája beszélt velem, hogy álljak le, és ne találkozgassak a lányával, mert látta a szívásnyomokat stb. Csúnyákat mondott rólam, és ez kiborított. Féltem ezután bármit is tenni a lánnyal, de közben hajtott az is, hogy tilos… Tehát anyának ezért sírtam, és közben kijött, hogy beleszerettem. De átölelt, és elmondta, hogy elfogad, így is szeret. Megkönnyebbültem.

Aztán szakított a barátjával, mi egyre jobban összejöttünk, aztán jött a második csapás! Összejött egy másik palival, ami összetört. Mondta, hogy megérti, ha emiatt elhagyom, de én ugye szeretem őt... Gondoltam, ezt is kibírom, mint az előzőt. 2 hétig bírtam... Utána azt mondtam, hogy most egy darabig ne irkáljunk és menjünk oda egymáshoz... Ez azóta tart. A szerelem felé, a barátságom felé… bár bízni már nem tudnék benne, de iszonyatosan hiányzik…

Ezalatt a fél év alatt, mialatt ő nem volt a képben, sok lányon es fiún is megakadt a szemem, de csak ennyi. Sokan kérdezik, hogy leszbikus vagyok-e, mert a hajam is közben fiús lett, de nem válaszolok, így csak a barátaim tudják a csapatból és itthon (mama nem). Tervezem a sulis barátaimnak is elmondani, csak félek, hogy mit fognak gondolni. Egyszer már puhatolóztam, de azt mondta az illető, hogy nem lenne jó, ha leszbikus barátnője lenne.
Igazából ennyi... 

​Amikor bementem a próbafülkébe, felvettem, és nagyon bejött. Mivel anya adott pénzt (amit alapvetően ingre adott, de úgy adott, hogy még maradjon), felhívtam FaceTime-on, hogy hogy tetszik neki. Neki is bejött. Miután leraktuk, kisebb örömviharban törtem ki, hogy megvehetem a nadrágot.

A nagymamám egy 82 éves, római katolikus hölgy, aki még nem tudja, hogy meleg vagyok. Nem tudom, mi a gondolata a melegekről, de egy veszekedés során megkérdeztem, hogy mi lenne, ha meleg lennék, azt mondta, hogy nem akarná, de attól függetlenül ugyanúgy szeretne. Neki másnap megmutattam, hogy milyen nadrágot vettem. IMÁDTA.
Ekkor döbbentem rá, hogy ezt az egész "női/férfi" dolgot a társadalom nyomja belénk. Mama 82 éves, és napi szinten járja a Tata-Tatabánya távolságot autóval, mert ő a "taxisunk" a húgommal. Majdnem minden nap lát többszáz lányt, majdnem ugyanolyan nadrágban, amilyenben innentől az ő egyetlen fiú unokája fog járni. De őt ez nem zavarja, mert nem úgy él, mint mi. Ő nem függ a társadalmunktól, nincs befűzve abba, hogy mit viselhetek, hogy "férfi" maradjak. 

A nadrágot megvettem. Megmutattam a "taxisomnak". Már csak egy dolog van hátra. Igen, fel kell vennem.
Egy ballagásra voltam hivatalos Szigetszentmiklósra. A húgommal mentünk, és megbeszéltük az egyik barátunkkal, hogy majd Kelenföldön találkozunk, és onnan együtt megyünk a ballagásra. Apa elvitt minket a vasútállomásra, negyed nyolc körül lehetett. Elkezdtük keresni, honnan indul a vonatunk, amikor láttam felénk közeledni pár drámás csoporttársamat és néhány távolabbról érkező gyereket. Köztük van egy fiú, aki nyíltan homofób. Elmegyünk mellettük, a barátaimnak köszönök, ők visszanköszönnek, de látom, ahogy az egyik csoporttárs nagyra nyílt szemekkel nézi végig hosszú, fedetlen lábaim. A fiúk felröhögnek, nem állnak meg, mennek tovább, pont, mint mi. Innentől fogva tudtam, megint én leszek a téma. Igazából nem zavar, ha a témájuk vagyok, csak könyörgöm, máskor ne a hátam mögött tegyék!

Ezt csak azért mondom, mert már megtörtént. Pride-os póló volt rajtam, amit apa Kanadából hozott. Calvin Klein, a szabása tökéletesen kiemeli testem feminin vonásait. Kurvajól nézek ki. Én tudom, ők is, de nekik ez annyi volt, hogy "miért van a mocskos buzin pride-os póló?" Darling, ki a retkes fenének kéne viselnie, ha nem a "mocskos buzinak"? - ezt természetesen nem tudtam megmondani nekik, mert a kommentjükről csak később értesültem.

A homofóbia egy másik formája az, amikor szemtől szemben, fizikailag csinálják. Ezen a napon ezt is sikerült megtapasztalnom, életemben először. Egy roma származású fiú próbált meg fellökni a vonaton, amikor azt néztem, hol tudnék ikerhúgommal leülni. A fiú "menő" volt, de nem annyira, hogy rendesen odajöjjön, és meglökjön, csak a székéből, ülve próbálta egyensúlyából kibillenteni gólyalábaimat, de nem sikerült neki. Ennek ellenére viszonylag sikeresnek volt mondható, mert a vele szemben ülő (szintén roma származású) lányok nevetésben törtek ki.
Kelenföldön a "barátom" is leszállt, akkor is próbálkozott, ezúttal a bőröndjét akarta használni, de csak annyit ért el, hogy közelebb "tolódtam" testvéremhez. A napnak ekkor még nem volt vége, de ezután csak annyi történt, hogy a kocsiban, amikor anya megkérdezte, hogy tényleg fel akartak-e lökni, látta-e az ikrem; ő megkérdezett engem, hogy biztos fel akart-e lökni a srác. Ekkor picit felidegelődtem, és elmondtam neki, milyen jó érzés, hogy még a családom sem hisz nekem...

Majd amikor beértem, csak nem hagyott nyugodni ez a téma. Odamentem a gépkezelőmhöz, és elmeséltem neki azt, ami reggel volt. Erre elmondta, hogy volt olyan, aki kérdezte tőle, hogy "nem baj, hogy a Peti meleg?". Erre mondta, hogy miért lenne baj, hiszen neki is volt meleg barátja a koleszban. De utána azért mélyebben elbeszélgettünk, hogy ne legyen az, hogy kerüli a témát. Mondta, hogy velem nincs semmi baja, mert olyan vagyok, amilyen vagyok. Mondtam neki, hogy sajnos sok ember nem azt látja, hogy normális vagyok, meg hogy hogyan dolgozom, hanem azt, hogy meleg vagyok. Erre ő: „a Pityu ilyen sajnos, ez ellen nem lehet mit tenni, pedig megkérdeztem, hogy mi baja veled, és majdnem hogy ki is jelentette konkrétan. De mondtam is neki, hogy a Peti nem mászik rád meg ilyenek… akkor meg? De semmi válasz nem volt rá". Ezekre mondtam neki, hogy igyekszem itt azt mutatni, hogy nem az van, amit a média előad. Mondtam neki, hogy én nem járok pride-ra; nem azért, mert félek, hogy felismernek, hanem mert nem egy napon kell küzdeni az elfogadásért, hanem az év minden napján. Kezet fogott velem, és azt mondta, hogy „azt mutasd mindig, amilyen vagy, és mindig mondd ki, amit gondolsz, mert tanulnak belőle az emberek, hogy nem mindenki egyforma".
​
Én 3 éve dolgozom itt, és elmondhatom, hogy a munkahelyem 80-90%-a tudja rólam, hogy meleg vagyok, mivel az exem is itt dolgozott. Egy-két megjegyzés volt anno rám, de most már nincs, pedig mindenféle ember van bent, romák is, és figyelnek azért arra, hogy a magánéletre ne tegyenek bántó megjegyzést. Persze lehet, hogy a hátam mögött pár ember kibeszél, de inkább ne tudjak róla…

Olivér szerint a korábbi évek győztesei nem éltek a lehetőséggel, hogy helyezésükkel olyan pozícióba kerültek, ami segítheti a különböző melegszervezetek működését és az általuk szervezett programok sikerét. Olivér azért jelentkezett, hogy ez másképp legyen: 
“Azt reméltem, változott annyit a társadalom, hogy lehessen jó dolgokat csinálni, ha összefogunk.”

László eredetileg a párját bíztatta a nevezésre, de mivel ő nem vállalta, úgy gondolta, szerencsét próbál. Másnap meglepetéssel értesült arról, hogy bekerült az előválogatóba.

Dobogósaink vegyes fogadtatást kaptak, de egyetértettek abban, hogy csak az építő jellegű, támogató véleményekkel érdemes foglalkozniuk. Olivért például hidegen hagyja a negatív kritika, miszerint eleve el volt döntve az eredmény: "Bárki elindulhatott volna a versenyen" - mondja.

Logikus lenne, hogy a versenyen való indulás feltétele a szexuális beállítottság, azonban ez nehezen lenne mérhető... Bár a fiúk tapasztalata szerint létezik a "gaydar", azaz bizonyos jelekből fel lehet ismerni a melegeket ;-)

Olivér rengeteg üzenetet kap olyan hölgyektől, akik litániát írnak elkeseredettségükben, amiért a "másik csapatban" játszik.

A Mr. Gay Hungary-re a legtöbb résztvevő komoly felkészülésen ment keresztül: oda kellett figyelniük az étrendre; edzésekre jártak, szoláriumban barnultak, és a szokásosnál több időt töltöttek a tükör előtt. A verseny előtt pár nappal pedig megkapták azokat a kérdéseket, amelyekre válaszolniuk kellett a megmérettetésen.

A szépségversenyeken általában a helyezések mellé pénzjutalom is jár, a Mr. Gay Hungary-n azonban a szponzoroknak köszönhető "bónuszokat" kaptak. A  dobogósok számára ugyanakkor fontosabb volt az, hogy képviselni tudják az LMBT+ közösséget.

Olivér a Mr. Gay World világversenyen képviseli majd hazánkat. Erre hónapok óta készül, és olyan tanácsokat kapott, hogy “legyél magabiztos, de mosolyogj; nézz mindenki szemébe; készülj fel a zsűri múltjából!” stb.
A világverseny különböző fázisaiban személyes interjú, általános műveltségi feladatok és intelligenciateszt is szerepel, sőt, be kell mutatni a nemzetüket is - erre Olivér XIX. századi magyar ruhával készül.
A versenyzőknek van egy zárt közös Facebook-csoportjuk, ahol megosztják a tapasztalataikat; egyesek pedig még a stratégiájukat is, amivel készülnek.

Olivér a YouTube-videóival is sokakban ért el változást: többen írtak neki, hogy neki köszönhetően közelebb kerültek az LMBT+ világhoz, és elfogadóbbá, nyitottabbá váltak: “Az egész kommunikációt az alapoktól kell kezdeni. Ha a társadalmat meg tudod nyitni felénk, akkor később ők is bele fognak állni, mert látják, hogy ez nem probléma.”


A beszámoló a Szimpozion Klub 2019.04.06-i beszélgetése alapján készült.

Voltak nekem heteró kapcsolataim is, de csak azért, mert a barátnőim is az osztályban elkezdtek “fiúzni”. Igaz, azokat aligha lehet kapcsolatnak nevezni, mert pár hónapnál tovább egyik sem tartott, és lényegében pár kelletlen-kellemetlen nyelves csókolózásban ki is merült.
De ez a lány… Már mikor a reptéren találkoztunk, az volt az érzésem, hogy már régóta ismerem. A pár hónap alatt, amit együtt töltöttünk egy önkéntes munkavállalás keretében, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mindig az ő társaságát kerestem; rengeteget nevettünk, beszélgettünk, fociztunk, vagy a pokrócon fekve néztük a nyári eget – vagy szótlanul, vagy zenét hallgatva, vagy az élet nagy dolgait és kérdéseit vitatva. Később visszatekintve rájöttem, hogy életem legboldogabb időszaka volt ez.

Aztán a körülmények úgy hozták, hogy ismeretlen időre fájó búcsút kellett vegyünk egymástól: ő is visszament a saját hazájába, én is. Vissza a zsibbasztó valóságba. 5 év telt el úgy, hogy pár havonta találkoztunk csak. Szörnyű volt úgy kimenni érte a reptérre, hogy mindketten tudtuk, 1 hét múlva jöhetünk vissza ugyanide búcsúzkodni.
Persze minden egyes ilyen látogatáskor – akar én mentem hozzá pár napra, akár ő hozzám – a kényszeres színlelés es titkolózás árnyékolta be együttlétünk örömét.

Vallásos családban nőttünk fel mindketten, ahol evés előtt (és után) mindig imádkoztunk és énekeltünk, bibliai igéket tanultunk meg kívülről, vasárnaponként gyermekistentiszteletre és később templomba jártunk. Nemhogy a homoszexualitás témája soha nem került terítékre, de még csak a szex sem. De valahogy szavak nélkül is belénk nevelődött – egyebek között – a házasság előtti nemi élet helytelensége. Tehát mondhatni én több területen is megszegtem a szüleim által rám és a testvéreimre tukmált „Szabálykönyvet”, és ennek a tudatnak a súlya egyre jobban rám nehezedett. Hogyan is mondhatnám el bárkinek is, milyen érzések kavarognak valójában bennem, ha még egy, a suliban kapott rossz osztályzatot is nehéz volt bevallani?!

Idővel aztán egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy az nem lehet, hogy senki nem tudja, ki is vagyok, senki nem ismer igazán, és a saját családomon belül is “bujkálnom” kell. Így egyik nyári este, mikor a legjobb barátnőm nálam aludt, vettem egy üveg “izomlazítót” (alkoholt), és nagy nehezen kinyögtem neki, hogy “én szeretek valakit….. aki nem fiú……” Erre ő: “hanem lány”?
Visszagondolva erre az estére, mosolyognom kell. De akkor nagyon be voltam tojva. Életemben először öntöttem szavakba és hallottam magam hangosan kimondani azokat, amiket addig csak az elmémben és a szívemben engedtem létezni. Jó hosszan és részletesen elmeséltem barátnőmnek mindent, aki nagyon jól fogadta a dolgot, és csak közelebb kerültünk egymáshoz.

Ezen felbátorodva két másik közeli barátomnak is színt vallottam, akik szintén nagyon jól reagáltak, és a barátságunk ennek hatására elmélyült. (Azóta életem egyik alapelve, hogy nyissak mások felé, és merjek őszinte lenni, mert szerintem mindenki arra vágyik titokban, hogy ő is őszintén megnyílhasson és mesélhessen önmagáról, anélkül, hogy a hallgató előítéleteitől kellene tartania. Csak kell a kezdeményezés).

Szóval miután a barátaimnak, vagyis a “külső körnek” elmondtam, hogy egy lány az, akit szeretek, lassan, nagyon lassan elkezdtem piszkálgatni annak gondolatát, hogy a családot is beavatom, kezdve a testvérekkel – mert nekem így volt könnyebb.  Kívülről haladva a belső kör felé. Minden egyes “előbújás” jó gyakorlás volt az igazi nagy “vizsgára”, ami a szülőknek való vallomást jelentette.
Hála Istennek, mindegyikük jól reagált, és a testvéri kapcsolatunknak csak jót tett, hogy el mertünk beszélgetni komolyabb dolgokról is, nemcsak olyanokról, amik kényelmesek nekünk.

A pont, amikor már nem tudtam tovább magamban tartani a dolgot, egy olyan családi esemény volt, ami nagy érzelmeket váltott ki belőlem: a húgom esküvője. Az a büszkeség édesapám és édesanyám könnyes szemében, amivel bekísérték húgomat a templomba, engem arra az önző gondolatra ébresztett rá (ahelyett, hogy örültem volna a húgom örömének), hogy engem soha nem fognak így oltár elé kísérni, mert a) azonosneműek Magyarországon nem házasodhatnak, és b) ha házasodhatnánk is, nem hiszem, hogy valaha is eljönnének az esküvőnkre. Nagyon elszomorodtam, és elkezdtem pityeregni. Még aznap este levelet írtam a szüleimnek, amiben a legjobb tudásom szerint, őszintén bevallottam nekik, hogy egy lányba szerettem bele. Nem volt hosszú levél, de a szavak kínkeservesen kerültek csak papírra.
Édesanyám teljesen összetört; nem evett, nem aludt… nagyon lefogyott, és sokat sírt. Édesapámat szintén megviselte a dolog, olyannyira, hogy – még ha nem is rögtön, és talán más elemek is közrejátszottak, de – stroke-ot kapott. Szörnyű volt tudni, hogy én vagyok az oka. De nem tehettem mást, mert tudtam, ezzel a lánnyal akarom leélni az életem, és a számomra legfontosabb emberekkel igenis meg akarom osztani az örömömet – még ha nem is tudnak velem együtt örülni. Nem tudtam már tovább hazudni nekik és megtagadni tőlük az igazságot, ha egyszer ők a családom, és ők kellene ismerjenek engem a legjobban.

Ennek lassan két éve. Sok enyhülést azóta sem mutattak a témában, de igyekszem őket minél jobban bevonni a mindennapjaimba, amiket boldog egyszerűségben és egyszerű boldogságban élek barátnőmmel (remélhetőleg hamarosan feleségemmel is).

Még zárásnak annyit, hogy olyan Isten-hívőként, aki a saját neméhez vonzódik, megharcoltam, illetve azóta is harcolom azt a lelki csatát, ami a hitem és a szexualitásom között zajlik, és jó pár könyven átrágtam magam, hogy jobban megértsem ezt a nehéz es univerzális, nagy vitákat kiváltó témát.

Szívesen bocsátkoznék beszélgetésbe olyanokkal, akiket hasonló gondolatok foglalkoztatnak.

Alsó tagozatos koromban (úgy 2. osztály környékén) teljesen beleszerettem egy fiúba az osztályomból. Ez nem csak egy "gyerekszerelem" volt; úgy érzem, tényleg valódi szerelem volt. És azt hiszem, viszonzott is. :D Bár sosem mondtuk ki, úgy gondolom, mindketten így éreztünk.
Más barátaim is voltak, de ilyen erős szeretetet és heves érzelmeket csakis ő tudott kiváltani belőlem.
Mindennap együtt játszottunk, amikor egymásra néztünk, nem bírtuk ki mosolygás nélkül, és érezni lehetett, ahogy "vibrál" közöttünk a levegő. Ha éppen nem velem játszott, rosszul esett, mindig nagyon féltékeny voltam. Amikor átmentem hozzá, mindig hevesen dobogott a szívem, hogy megint együtt lehetünk, és csodálatos boldogságot éreztem, amikor találkoztunk és ő rám mosolygott. Nem szoktuk megölelni egymást, talán azért nem, mert nem volt szokás a környezetünkben. De emlékszem, egyszer jöttem haza valahonnan, ő pedig ott várt rám a ház előtt, mert át szeretett volna jönni, és annyira megörültünk egymásnak, hogy teljesen ösztönösen odarohantunk egymáshoz, átöleltük egymást, és még puszit is adtunk egymásnak, ráadásul szájra. :D (Azért nem olyan volt, mint egy csók, arra sajnos sosem került sor...) Nagyon zavarba jöttünk mindketten, mert ez az egész tényleg teljesen ösztönösen jött, de mégis úgy érzem, ez életem legszebb és legértékesebb emléke. :)
Ez a nagy szerelem 4. osztályos korunkig tartott. Addig ugyanis még nem tudtam, mi is az, hogy melegség. És sajnos olyan környezetből tudtam meg először, akik szerint ez egy rossz dolog. Mindig erősen élt bennem az a késztetés, hogy jónak kell lennem, hogy meg kell felelnem a környezetemnek. Ezért nagyon megijedtem, amikor ezt így tudatosították bennem. Nem tudott más róla, hogy így érzek, de akkor úgy éreztem, meg kell változnom, mert rossz dolog az, ami bennem van. Ezért megszakítottam vele minden kapcsolatot. Szörnyű érzés volt, teljesen "megfagyasztottam" a bennem lévő érzelmeket. Még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy vajon neki milyen fájdalmat okozhattam. Onnantól fogva évekig nem is beszéltünk egymással, annak ellenére sem, hogy osztálytársak voltunk...

De az élet ment tovább, lettek új barátaim is. Amikor elkezdett fejlődni a szexualitásom, akkor úgy voltam vele, hogy jó, tetszenek a lányok nekem is, akkor biztos nincs semmi "baj". A múltra pedig próbáltam nem gondolni. Gimnáziumban is volt egy lány, aki nagyon szimpatikus volt, már éppen tervezgettem, hogy udvarolok neki valahogy, de aztán történt egy dolog, amire nem számítottam.
Beiratkoztam színjátszószakkörre, és találkoztam ott egy fiúval, akibe rögtön beleszerettem. De nagyon. Akkor jött el az idő, hogy szembenézzek az érzéseimmel, és tisztázzam magamban, hogy akkor kik is tetszenek. Sokat vívódtam magamban, keresgéltem az interneten, és fokozatosan rájöttem, hogy végülis ezzel nincs semmi baj, sőt, ugyanolyan gyönyörű és szép, mintha egy lányba lennék szerelmes. Sajnos ez a második nagy szerelem eléggé plátói volt. Barátok voltunk, de sosem mertem megmondani neki, mit is érzek iránta. Próbáltam jobban közeledni hozzá, de ő inkább visszahúzódott, ezért egy idő után már nem próbáltam erőltetni. Sosem tudtam meg, hogy vajon ő érzett-e valamit irántam.

Az ilyen vívódások a gimi végére elmúltak, elfogadtam magamban, hogy biszexuális vagyok, hogy vannak fiúk is és lányok is, akik tetszenek. Bár akkor még nem mondtam el senkinek. Aztán jött az egyetem. Felvettek az ELTE-re, és felkerültem vidékről Budapestre. Önállósodnom kellett, elkezdett bennem motoszkálni egyre erősebben a kérdés, hogy ki is vagyok én? Hogy milyen ember is vagyok, ki szeretnék lenni? Addig a pontig ez annyira fel sem merült bennem, el voltam foglalva azzal, hogy megfeleljek az iskolában. És akkor, hirtelen rám esett egy hatalmas felismerés: hogy én nem érzem magam férfinak, és soha nem is akarok az lenni! Visszagondoltam, hogy eddig hogy is tekintettem a nemiségre. Kiskoromban elfogadtam, hogy oké, fiú vagyok, mert fiú testem van, és mert azt mondták nekem. De mivel soha sem a szüleim, sem más nem erőltetett rám "férfias" dolgokat, nem igazán foglalkoztatott a dolog. Voltak fiú- és lánybarátaim is, mindenkivel tudtam játszani, de a lányokkal és a lányosabb fiúkkal talán jobban kijöttem. Gimi végéig nem is nagyon érdekelt a nemiség (a szexuális orientációt leszámítva), és az sem, hogy én hogy nézek ki, milyen a hajam, vagy milyen ruha van rajtam.
De attól a naptól fogva ez mind megváltozott. Elkezdett nagyon is foglalkoztatni a külsőm. És nem úgy akartam jóképű lenni, ahogy egy férfi, hanem úgy akartam gyönyörű lenni, ahogy egy lány. Akkor úgy tudtam megfogalmazni, hogy sokkal inkább érzem magam lánynak, mint fiúnak, de nem szeretnék nemi átalakító műtétet, mert nem zavar a testem. Viszont vágyat éreztem rá, hogy lányosabban nézzek ki, ezért elkezdtem növeszteni a hajam, és vettem pár színesebb ruhát is. Újra kezdődtek a vívódásaim, csak most nem a szexuális orientációm, hanem a nemi identitásom miatt. Volt egy depressziós időszakom is, így a 3. félévben passziváltam az egyetemen. Nem csak emiatt voltam depressziós, de ez is nagyban közrejátszott. Először pszichológusnak beszéltem az orientációmról és az identitásomról is. Szerencsére nagyon kedves és megértő volt. Bár eddig nem foglalkozott a transzneműséggel, támogatott és bátorított, hogy éljem meg azt, akinek érzem magam, aki vagyok; hogy fogadjam el magam. Akkor szántam rá magam, hogy elmondjam a keresztmamámnak is - akivel kiskorom óta nagyon jó a kapcsolatunk - , hogy mit is érzek, hogy ki is vagyok én. Szerencsére nagyon megértő volt, gyorsan elfogadta, hogy ez vagyok. Ugyanígy nem sokkal később elmondtam anyukámnak is. Ő is elfogadta, és mindketten biztosítottak, hogy bárki is vagyok, bármilyen is az orientációm és az identitásom, mindig szeretni fognak, és őket ez egyáltalán nem zavarja. Csak találjam meg önmagam, és legyek boldog úgy, ahogy az tudok lenni. :)

Bár az anyukám és a keresztmamám is nagyon elfogadó volt, a vívódások nem szűntek meg teljesen. A mai napig vannak bennem, de szerencsére már ritkábban, és csak a nemi identitásommal kapcsolatban, a szexuális orientációmat, úgy érzem, teljesen el tudtam fogadni. Most úgy tudnám legpontosabban megfogalmazni, azt, hogy ki is vagyok, hogy bár nem zavar az, hogy fiú testem és fiú nevem van, sokkal jobban tudok a lányokkal azonosulni, sokkal inkább érzem magam lánynak, és akkor érzem jól magam, ha feminin vagyok kinézetben, öltözködésben és viselkedésben is. Úgy is mondhatnám, hogy én egy fiú testű és fiú nevű lány vagyok, és ez így most nekem megfelel. Az orientációmat tekintve pedig biszexuális vagyok, tetszenek a lányok és a fiúk is, bár fiúk közül inkább csak azok, akik lányosabbak, akik jobban hasonlítanak hozzám. (Utólag visszagondolva az általános iskolás és a gimnazista fiúszerelmem is eléggé lányos volt.)

Nyár elején rászántam magam, hogy csatlakozom egy LMBT csoporthoz, mert már nagyon vágytam egy olyan, hasonló korú közösségre, ahol ezeket nem kell titkolnom, és olyan barátokat szerezhetek, akik tudják rólam mindezt. Rákerestem az interneten, milyen csoportok is vannak, és elsőnek a GBME nevű egyetemistákból álló LMBT-csoporton akadt meg a szemem. Írtam is nekik, és szinte rögtön válaszoltak, el is mehettem a legközelebbi programjukra. Nagyon felszabadító és jó érzés volt először nyíltan beszélni a szexuális orientációmról és a nemi identitásomról olyan emberek előtt, akikről tudtam, hogy nem fognak leszólni, és megértőek lesznek, hiszen ők is hasonló helyzetben vannak. Utána már bátrabban mertem elmenni más LMBT csoportokba, pl. a Szimpozionba és a Transvanilla Transznemű Egyesület önsegítő csoportjába is. Idén először elmentem a Pride-ra, ami szintén egy különleges élmény volt.
​
Szerelmi kapcsolatot még nem sikerült találnom (kicsit nehezen megy még ez a dolog nekem, főleg interneten próbáltam először ismerkedni, de nem igazán alakult ki senkivel sem szerelem, sem komolyabb kapcsolat), de tudom, hogy ez senkinek sem megy könnyen, és továbbra is próbálkozni fogok. Összességében viszont, úgy érzem, egy fontos lépés volt az életemben, hogy fel mertem keresni ilyen közösségeket, ahol barátokra és sorstársakra találhattam, és végre nem kellett titkolnom azt, aki vagyok.

​9 éves korom tájékán jöttem rá, hogy én vonzódok a férfi nem iránt is. Persze ez nem egy
tudatos és állandó dolog volt, de nekem ez erősen feltűnt. Ennek oka az volt, hogy én egy
mélyen vallásos református és római katolikus családban nevelkedtem, és abban az
időszakban ez a téma tabu volt.
11 éves voltam, mikor anyukámat elveszítettem, mely óriási ürességet hagyott a
szívemben, és ráadásul el kellett hagyjam a hazámat, apámhoz kerültem... aki maga
állandóan valami botrány okozója volt, amibe néha engem is belerángatott, és sok ember
előtt szégyent okozott nekem.
Ekkor állandó lelki terror alatt voltam, amit a mostohaanyám és apám hozott létre, és
lassacskán pusztultam belé. Ekkoriban elveszítettem két legjobb barátomat is, ami
súlyosított a helyzeten. Apámék mindig elmebetegként kezeltek, pszichiáterhez vittek, aki
megmondta: egészséges vagyok. Sőt, inkább apámmal van a baj. Mivel tudom, hogy ő elmebeteg, 
nem foglalkozom vele.
12-13 éves koromban voltam a legmélyebben, depressziós lettem, és állandóan féltem.
Tulajdonképpen ekkor bontakozott ki bennem az a tudat, hogy meleg vagyok. Ebben az
időszakban csak a fiúkra vágytam. De ekkor visszaszereztem a régi barátaimat, ami egy
kényszerhelyzet elé állított. Titkolnom kellett egészen idén (2017) áprilisáig, akkor
történt meg az előbújás.
Szerencsére most már egy jópár barátom tudja, hogy meleg vagyok, és elfogadnak, amellett
szeretnek. Az előbújási folyamat közepén vagyok most, de sajnos nem tehetem meg ezt a
családomnál, mivel rögtön heves reakciót váltana ki náluk. De bízom benne, hogy évek múltán ez enyhülni fog.
Ami nekem ebben az időszakban segített, az a könyv- és színdarab-írás volt, amit mai napig
csinálok, és várok arra, hogy felfedezzenek. Akit érdekelne, a Wattpadon van két oldalam
@Gercuska és @szabadigergely03, ott elolvashatja. Ott részletesen le van írva az életem.
Ami még szerintem fontos, hogy én most a biszexség és melegség közötti kötélen
táncolok, ez még nem dőlt el.
Amellett meg keresztény vagyok, és fontos számomra a vallás is. Abban reménykedek, hogy
a vallás majd elfogad olyannak, amilyenek vagyunk.
Amiben reménykedek, hogy lesz majd egy szerető pasim, tisztelni tudnak mint meleget,
lesznek jogaim, lesznek más LMBTQ barátaim is, és Magyarország számomra biztonságos
és szerető otthont fog tudni nyújtani.
Ha valakinek van kérdése még rólam, szívesen válaszolok rá.

​Tapasztaltam, hogy mi az a szint, amikor egy nő a legmocskosabb határokat átlépve el tud jutni a legalsóbb szintre. Na ez anyámnak sikerült, akit a húgom is követett. Ezekről még kevés embernek beszéltem, csak ezt a részt mondtam el, hogy rossz gyerekkor, de anyám molesztálását nem mondtam sokaknak, csak 1-2 embernek, de itt elmondom, hátha valakivel szintén történt ilyen.
Többször volt olyan, hogy anyám, mikor egyedül volt velem otthon, mert vagy beteg voltam, vagy csak otthon voltam, molesztálni kezdett, s olyan szexuális kérései voltak, amit ha én nem elégítettem ki, akkor elhordott mindennek, majd ha erről beszéltem valakinek, akkor hülyének nézett, s otthon nekem jött. Ekkor kb. 10-12 éves voltam, de amikor már felnőttem, már nem mert ilyen cselekményeket tenni, mert megvédtem magam. Persze apám azt hitte, én vagyok a hülye. Amikor meg anyám kocsmázott meg más pasikkal fetrengett, én ganéztam a lakást. S persze küldött a faluba pénzt vagy cigit kunyerálni, ha nem volt, mert ő erre is lusta volt.

Majd apám...
Apám kedvenc gyereke a nővérem volt, mert ő volt az első gyerek, s elmondták, hogy én egy beesett gyerek lettem, mert úgy fogantam, hogy elmentek bulizni, berúgtak szokás szerint, s nem védekeztek, másnap meg azt se tudták, hogy mi történt, majd mikor már kiderült, addigra már nem vetethettek el. Születésem után akartak még egy lányt s még egy fiút, így lett még egy húgom és egy öcsém.
Értük én feleltem, ja és a nővéremért is, aki súlyos epilepsziás volt akkor még egész 21 éves koráig. Én takarítottam őket, etettem, fürdettem, s vittem őket óvódába, iskolába, ami miatt rengetegszer késtem, vagy nem mentem suliba, s ránk járt a gyámügy.

Volt, hogy télen egyedül vágtam a talpfákat az udvaron (vasúti sín alatti fa, kátrányos, nehéz), amíg apám bent a meleg szobában tévézett, playstationözött vagy aludt, s ha nem volt kész a munka, akkor a verés, pofán köpés, pofonok hada jött. De persze mások előtt „Büszke vagyok a fiamra”. Na persze.
Ezenkívül mindig mindenben segítettem az akkor már gégerákos papának s a mamának, persze ezért is kaptam, mert anno a dédnagymamánál laktunk, csak apám el akarta adni a lakást a fejük felől, s mivel ezt a dédnagymama nem engedte, kirakta apámat s vele minket is. Így 100 m-rel arrébb költözve laktunk. Majd papa meghalt, s mama maradt egyedül, aki a papa halála után rohamosan épült le (amúgy is agyvérzéssel született, s nem volt teljes értékű), de annál inkább nagyszívű, mert mindig mindent adott, segített, amit apám ki is használt: kapni szeretett, de neki adni nem.
Később apám csatlakozott egy hungarista fasiszta csopothoz... Agresszív ember volt, s ahogy belépett ebbe a csoportba, még agresszívebb lett, s nem egyszer kereste a rendőrség bizonyos eseményekkel kapcsolatban. Később kiderült, hogy gond van a vesémmel, és kórházba kerültem. Többórás műtétem volt, de lényeg, hogy amíg engem boncoltak az asztalon, ő egyszer se jött be.
 
Volt félrerakva pénzem (sok diákmunka, s a hétvégi munkák bére), ami egy nagyobb vaskazettában volt, s apám azt mondta, hogy majd ő vigyáz rá, nehogy anyám lenyúlja (amikor már nem is voltak házasok). A kulcsot elvittem, így kinyitni nem tudta, legalább is azt hittem. 2 hétig voltam a kórházban, majd hazatérésem után 3 nappal mondja az öcsém, hogy a fele pénz hiányzik a kazettából. Ezután vissza kellett mennem a kórházba 1 hónapra, s mire hazaértem, addigra az egész eltűnt. Persze apám nem mondott semmit, s az, akit annyira imádott, annyira szeretett, az új felesége mondta el, hogy erre a hungarista fasiszta csoportra költötte: vett bakancsot, inget, ruhákat, fizetett nekik egy hétvégét 30 főre mindennel együtt, ugyanis nekem 1,2 millióm volt, amit nagyon sok hétvégi munkával (Pellérd) s Tescós diákmunkával, illetve még a bolti gyakorlati munkabérből gyűjtöttem össze. 
Ekkor mondtam, hogy oké, költözöm a mamához. Majd 5 óra áldást hallgattam, hogy mekkora egy gerinctelen, mekkora egy ... vagyok, hogy otthagyom...
Csak érdekesség, hogy 3 hónapot voltam kórházban, abból ő egyszer sem volt bent, csak a szponzorom alapítója, s barátom, Laci, valamint a keresztanyám meg a mama.

Így hát a mamánál laktam, ahol egy kicsivel jobb volt, de ott is mindent egyedül csináltam, de tudtam, hogy a mamáért is én felelek. Majd amikor Szfvárra jártam suliba, akkor a nagybátyámhoz költöztem fel, de minden hétvégén mentem haza, nehogy a mamának baja legyen. S egyszer csak kapom a telefont, hogy a mama a rohammentővel bekerült a kórházba. Senkit nem érdekelt, egyedül a nagynénémet, Mártit, de ő a gyerekek miatt keveset láthatta, s mondta, hogy a mamának hasnyálmirigyfej-daganata van. Ez volt októberben. Innentől anyám egyszer volt bent, akkor azért, hogy a lakáskulcsot elkérje, s mondta a mama, hogy nem, mert akkor elad mindent, így én kaptam meg, s én jártam haza az üres lakásba, ami csendesebb volt Nélküle, mint az éjszaka. Én jártam Szfvárról a 400-as ágyasba gondozni, tisztába rakni, fürdetni s intézni mindent egyedül, mert anyámnak, aki 25 km-re lakott, nem volt kedve bemenni, a keresztanyámnak meg ott volt a két gyerek, s szegény így is sírt mindig a gyerekek előtt, akik még nagyon kicsik voltak.
Persze kikészültem idegileg. Majd kapom a hírt egy versenyemen, hogy a mama január x-edikén életét vesztette hajnalban... Kész, ez volt az utolsó csapás...

Anyámat nem érdekelte semmi, így egyedül intéztem a mama temetését, saját zsebből, mert anyám azt mondta, hogy neki nincs kedve segíteni a temetésben, így nem is adott bele semmit. Nekem nem volt tulajdonom a mama lakásából, de a mama írt egy meghatalmazást, hogy ha vele valami történik, akkor addig szabadon rendelkezhetem az ingóságaival, amíg el nem lett temetve. Anyám viszont jött a rendőrséggel, hogy kirakjon, persze apámmal karöltve, őt idézve, „hátha lecseng neki valami”, de a rendőr is elmondta, hogy nem tudnak mit csinálni, mert van meghatalmazásom. Aztán a rendőr négyszemközt beszélt velem, megkérdezte, mi történik, és elmondtam, hogy a mama ma halt meg, s nekik csak azért kell, hogy el tudják adni a lakást. Erre mondta, hogy akkor a temetésig segítenek, nem engedik őket közel, hisz se tulajdonuk nem volt, se engedélyük semmire. Hülye apám meg megfenyegette a rendőrt, mire bevitték bilincsben, persze most is én voltam a hülye...
Majd amikor eltemettem a mamát, onnantól szakítottam meg a kapcsolatom velük, s adtam át a kulcsot, s amint átadtam a kulcsokat, már rámolták a lakást. Másnap meg mindent eladtak. 

Előkészítő óta (2000-től 2015-ig) kollégista voltam, így hála istennek kevesebbet láttam őket.
Köszönhetem ennek a remek gyerekkornak, hogy lelkileg érzékenyebb vagyok, nem bírom, ha sírnak mellettem, nem tudom elviselni, ha ismerősöm szenved, így mindig mindenkin csak segíteni akarok. 
 
Ezen idők alatt mindennap edzettem, s futóversenyekre jártam, félmaraton, maraton és ultratávokon szereztem első helyezést, vagy országos bajnoki címet, majd különböző állami kitüntetéseket kaptam. Egy biztos, ha Laci (szponzorom és barátom egyben, volt tanárom és edzőm) nem lett volna, s nem hív el edzésre, s nem foglalkozik velem, akkor tragédia történt volna velem. A sport volt az a hely, ahova menekülhettem, otthonról s a cserben hagyott családból.

S mivel kollégista voltam sokáig, s anyám miatt nem vonzódtam a nőkhöz, mindig jobban izgatott a férfi nem. Mikor hozzám ért egy fiú, heves szívverésem támadt, s izgatott lettem. Persze volt alibi kapcsolatom, mert nem mertem 2016. júliusig felválallni, bár az akkori "barátnőm" tudta, pedig nem mentem el sokáig sehova, csak munka után haza és edzeni, valamint versenyekre. Majd júliusban már nem bírtam, s neki elmondtam, hogy meleg vagyok.
Ő kicsit meglepődött, s azt mondta, hogy örül, hogy végre felvállaltam, mert ő tudta, s azt várta, hogy mikor mondom neki el. Ekkor már 2 éve voltunk együtt, s ő házasságot tervezett. Megbeszéltük a dolgot, s ő azt mondta, hogy így is akar velem kapcsolatot, de énnekem nem tetszett annyira, mert sok minden szólt ellene. Ha valaki belém szeret (pasi), akkor nem tudom felhívni, mert ott van Fanny, másrészt meg nem voltak érzelmeim iránta, akkor mért aludtam volna vele. 
Fanny azt hitte, hogy meg tud változtatni, s ezt mindennap éreztetni akarta. Próbált szerelmet vallani, meg emlegette, hogy mikor milyen programokat csináltunk együtt. Az a baj, hogy ez nálam az ellenkezőjét váltotta, ki, mert nagyon kellemetlenül éreztem magam. Elmondtam neki, hogy ahhoz, hogy ezt valakinek is elmondjam, nagy bizalom kell, s nekem 2 év kellett ahhoz, hogy el merjem neki mondani. Akárhányszor együtt voltam vele, nagyon rosszul éreztem magam, mert érzés nélkül szeretkeztünk, s sokszor volt lelki gondom ezzel.

Innentől már a közeli barátoknak (munkatársaknak) is elmondtam, akik annyit mondtak, hogy sejtették, bár volt aki nem, és hogy irtóra büszkék rám.
Ezután nekem csak egy ember volt, akinek el kellett mondanom, aki a legeslegközelebb állt hozzám barátilag, az Laci, hisz minden egyes versenyemen ő kísért el. Laci is azt mondta, hogy megérti, elfogadja, és büszke is rám.
Így már akkor kb. 150-en tudták.

A nagy coming out a nemzetközi coming out napon történt 2016.10.11-én reggel, amikor is a Facebook-oldalamon előbújtam egy poszttal, ahol leírtam, mióta tudom. Nem kaptam negatív hozzászólást, csak pozitívakat, mondanom se kell, hogy azoktól, akik a barátaim.
Nagyon sok ismerősöm van Facebook-on, akik csak azért jelöltek be, mert vagy láttak futni valahol, vagy csak felvágásból, hogy engem ismernek. Nos, ezeknek az embereknek ha nem tetszik, s nem tudják elfogadni, megkértem őket, hogy töröljenek, mert akkor nem ismertek meg eléggé. Az, aki így is elfogad, sőt szeret, ő nem töröl ki, amit meg is írtak, s nagyon sok lelkesítő kommentet kaptam, hogy büszkék rám, örülnek, hogy ismernek, hogy nagyot nőttem a szemükben, vagy hogy RESPECT...

Számomra elfogadni, hogy meleg vagyok, addig volt kellemetlen, míg nem vállaltam fel, s amikor 15-16 évesen olyan helyre kerültem, ahol meztelen fiúk voltak, mindig zavarban voltam. Mióta legelsőnek elmondtam valakinek, azóta nagyon-nagyon boldog vagyok, kiegyensúlyozott és sokkal felszabadultabb, amit a környezetem is észrevett nagyon. Nekem voltak meleg ismerőseim már régen, de próbáltam leplezni. A melegeket azonban nehezen lehet becsapni.

2016 nyarán Izraelben nyaraltam. Döbbenten álltam az utcán, amikor láttam, hogy ott mennyire elfogadott a másság. A kutyát nem érdekli, ha te az utcán megcsókolod a barátodat, vagy kézen fogva mész vele, szemben Magyarországgal, ahol megvernek, megvet a legtöbb ember, s az előítéleteikkel üldöznek. Magyarország kb. 10-20 évvel le van maradva a többi országtól, akik már megtanulták elfogadni, megérteni az esélyegyenlőséget. Ők tudják, hogy egy meleg, leszbikus vagy transzvesztita ugyanolyan ember, mint mindenki más, nekik is vannak érzéseik, s nem attól lesz ő rossz vagy jó ember, mert más, hanem attól, hogy mit cselekszik, mit tesz a környezetéért, miként nyilvánul meg.

Én azt javaslom a heteroszexuálisoknak, hogy gondolkodjanak el egy kicsit: Ha a saját gyermeke lesz meleg, akkor mit kezd vele? Megöli, vagy megveti, tán kitagadja a családból, miközben ő nem tehet róla?
S ha esetleg valakinek a legjobb barátjáról derül ki, hogy meleg, akkor felrúgja a barátságot, ami esetleg több éve vagy hónapja tart, csak azért, mert nem tud érett emberként gondolkodni? Nyissuk már ki a szemünket, nézzünk ki a világban! Más országok hol tartanak ebben a témában? Ajánlom az Imák Bobbyért című filmdrámát, ami ezt nagyon jól összefoglalja.

Tudom, mit vállalok hosszútávfutóként, élsportolóként, hogy ezt felvállaltam. De én alakítom az életem, nem más, egyedül én mondhatom meg, hogy hogy éljek, mit csináljak, nem más. Nem foglalkozom azokkal, akik megvetnek majd, mert meleg vagyok, én ugyanúgy jótékony futó leszek, s vagyok, segítek másokon, mint eddig.

Nevemet adom a történethez, hisz nincs mit veszítenem, s tudom, mit vállaltam fel.

​Egyszerűen nem tudom, hogyan történt, és nem is szeretek rá visszaemlékezni. Amire emlékszem, hogy koncertjegyet voltam vásárolni, és éppen tartottam hazafelé, amikor valaki nagydarab ember elkapott hátulról. Konkrétan elrángatott a lakásába, és megtette. Ezt nagyon nehezen bírtam feldolgozni, de így 24 évesen nagyjából sikerült. Ha nem is teljesen, de valamennyire enyhült a fájdalom.

Azt is el szeretném mondani, hogy azt, hogy meleg vagyok, 18 évesen mondtam el a szüleimnek. Ahogy elmondtam nekik, apukám a következő mondattal fejezte be a társalgást: "Te ne vagy a fiam, menj, ahová akarsz!". Erre természetesen az évek során anyukám rákontrázott egy jó párszor, de az a két mondat, ami elhangzott tőle, örökre megpecsételte az egész további életemet. Ez a két mondat a következő: "Ha ilyen vagy, és nem változol meg, ugorj a vonat alá!" - ez volt a pro, és a kontra: "Meg se kellett volna hogy szüljelek!". 
Nos, így élem én az életem; lelkileg teljesen padlón vagyok, de szerencsére van egy párom, aki segít, mindenben támogat, bíztat és szeret feltétel nélkül.

Aki hasonló helyzetben van nyugodtan írjon nekem (a Szimpozion címére: info@szimpozion.hu), és segítek.

​Valamikor az 1980-as években születtem, de ez nem olyan fontos. Ez lesz az a rész, amikor kiderül, hogy a család, amibe születtem, nem is család… Részben család, mert sok olyan dolog van, amit persze nem lehet visszacsinálni. Nem lehet elfelejteni, hogy lett három öcsém, de azt se, hogy nehezen tudatosult bennem, hogy én más vagyok, hogy én igen, leszbikus vagyok! Kissé későn érő típus vagyok, így nem csoda, ha 20 éves korom környékén láttam be magamnak, hogy én más vagyok, de nem szégyellem.
Mamámék és anyámék azok a tipikus régi öregek, abból a korból, ahol egy kapcsolat nőből és férfiból állt, így sokáig titkoltam előlük, hogy a fiúk nálam csak haverok voltak, semmi több.
 
Sokat gondolkodtam, hogy kinek nyíljak meg. Anyámnak nem nyíltam meg, mert nem volt és nincs is anya-lánya kapcsolat köztünk, de egy ember van, akiben mindig megbíztam: a kisöcsém. Ő tud rólam mindent, neki nyíltam meg.
Sokat gondolkodtam, mikor mondjam el neki, és hogyan. Egy délután gondoltam olyan jó idő van, elmehetnénk sétálni, olyankor mindig jókat tudtunk beszélgetni. Séta közben remegtem, de belevágtam:
„Öcsi, szeretnék neked mondani valamit”.. és itt jön az, hogy elkezdtem habogni neki. „Tudod, a nővéred más, mint a többi.”
Azt hittem, hogy majd lenéz vagy miegymás, de nem, olyan jól fogadta, és olyan aranyos volt:
„Tesó, tudom, a lányokat szereted, de ez nem baj, te nekem ugyanúgy a nővérem vagy és leszel.”
Nem hittem, hogy ilyen jó lesz valakinek kinyílni. Onnantól fogva jó volt sétálni; igaz, kerítőnek érezte magát, mert aznap minden lányt megnézett, megmutatott, és kíváncsi volt, hogy nekem melyik jön be.
Ezért szeretem annyira őt, köszönöm neki hogy, kinyílhattam.
 
Azóta több coming outom volt, sok olyan embernek bújtam elő, akiben megéreztem, hogy megbízhatok. Legutoljára az egyik kolleganőmnek bújtam elő, és az eddigi tapasztalataim alapján mindenki nagyon jól fogadta.

​Bízom benne, hogy a többi ember is ilyen jól fogja fogadni!

Tíz évnek kellett eltelni. Legelőször egy kedves lánynak mondtam el; a bátorságot a Fiúk a klubból sorozat adta. A lány sejtette rólam; elmondtam neki mindent, örültem neki. Aztán volt, hogy egyik barátom egy esti chatelés közben találta ki: azt mondta, nem zavarja, ha meleg vagyok… Mire én azt mondtam: talált, és elmondtam neki mindent. Azóta is barátok vagyunk.
A barátaimnak volt a legnehezebb elmondani az igazat. Sohasem gondoltam volna például, hogy meleg helyen ismerőssel futok össze; ez is segített abban, hogy elmondjam az igazat, miután az ismerős undok volt velem. De volt olyan is, amikor a távolsági buszon napi utazás során barát hölgynek mondtam el (tudta, sejtette a dolgot).
Ma már nem bántam meg egyiket sem, sőt, felszabadító és jó érzés! De mégis félek tőle; még mindig van, akinek nem mertem elmondani,  de majd fokozatosan… Nálam az fordult elő, hogy nem azonnal, hanem másnap éreztem, hogy jobb, sokkal jobb. Azt mondom, és bíztatok mindenkit: az őszinteség a legjobb! Merjük elmondani barátainknak, hogy kik-mik vagyunk, jobb lesz, nem szabad magunkban tartani. Kell, akivel meg lehet beszélni mindent. Kellenek a barátok az életben.

​Köszönöm, hogy elmondhattam.                                                                                                                

Üdvözlettel, tisztelettel:
Attila

Nos, induljunk ki onnan, hogy vagy 11-12 éves, és felismered, hogy valami gikszer van. Általában ez így szokott kezdődni, igaz? 
Nézzük, miket érezhet az ember ilyenkor. A magam példájából kiindulva azt, hogy ezzel a problémával még SOHA nem találkoztam, ezért nem tudok vele mit kezdeni. Ezért elkezdem elfojtani az érzelmeimet. Látok egy szép pasit, és rosszul érzem magam. Rosszul érzem magam, mert ott belül mocorog valami a lelkemben. A legtöbb esetben ez évekig megy. Évekig nyeled, nyeled, nyeled a feszkót, úgy érzed, a bőr mállik a pofádról, mikor egy jó pasit látsz, és egyszer csak besokallsz. Aztán jön a felismerés, amit egyszer kimondasz: Én meleg vagyok. Fasza hír. Azzal, hogy ezt tudatosan kimondtad, odalett a jövőképed, még talán magadat is hibáztatod. Nem lesz családod, azt hiszed, nem lehetsz soha boldog, szégyellned kell magad, nem élhetsz teljes életet. 

Nézzük meg tüzetesebben ezt a problémakört. 
Úgy fejezhető ki ez az állapot úgy általában, hogy szenvedsz. De valami piszkosul. 
Nézzük meg kicsit tüzetesebben, mit értünk a „szenvedés” szón. A pszichiátriában ezt a szót szűkítő értelemben használjuk: amikor a szenvedés oka az egyénből származik, a diszharmonikus énstruktúrából ered. Két csoportra oszthatjuk, externalizált és internalizált szenvedésre, minket most ez utóbbi érdekel, mert ez jellemző ránk, mikor nem tudjuk elfogadni magunkat. 
Internalizált szenvedésen olyan szenvedést értünk, ami az egyént kínozza, de ezt a környezetén nem vezeti le, a környezete nem veszi észre. Persze a szűkebb családi környezet például észlelheti, hogy valami nem jó. 
A leggyakoribb eset az, hogy a meleg srác marcangolja magát, mert nem hiszi el, hogy ő is lehet “olyan”, gyűlöli magát azért, aki és amilyen. 
Hozzátenném, elég sok meleget ismerek, és közöttük volt egyetlenegy olyan, akit valóban nem viselt meg a dolog. Tehát az egész sztori rengeteg szorongással jár. Ez pedig sok problémát jelenthet. 

Miért érzi magát rosszul a melegségére ráeszmélt fiú? Én azt gondolom, hogy általában az oka abban ered, hogy a neveltetésénél fogva meg akar felelni az egész világnak. Ezért nem tudja összeegyeztetni azt önmagával, ami nem felel meg a szülői elvárásoknak, a család elvárásainak, általában a társadalmi konvencióknak. Másik lényeges gond lehet, hogy ez a téma tabu, így nem tudja, mi történik vele; nem tudja, mihez kezdjen, mi lesz most vele. Tekinthető ez egyfajta következményének is annak, hogy a szülők sok esetben a saját félelmeiket nevelik a gyerekeikbe. Ne féljetek ezt kimondani! Ha tisztelitek őket, akkor tiszteljétek azt, hogy nem végezhet senki tökéletes munkát. 
Nos, részemről az okokról talán ennyit. Áttérnék arra, szerintem mit tudsz kezdeni. Felhívnám a figyelmedet a „kell” szó hiányára. Mikor én adok egy tanácsot, akkor az egy ajánlat feléd, és Te döntöd el, hogy maradsz a régi úton vagy változtatsz. :) 

Elsősorban én elkezdeném felvállalni az arcomat önmagam előtt. Mert ha áltatom magam, becsapom magam, azzal nem csak én szenvedek kárt. A szeretteim is, akiknek hazudtam. Előfordulhat, hogy a rettegés saját magadtól túlmutat a korlátaidon. Ne félj segítséget kérni (pszichológusra gondoltam elsősorban). Azzal, hogy megmutatod magadnak, hogy Te vagy a Nagy Ricsi (random név xD), egy tartást nyersz el. Feltennék egy kérdést: Mit érzel, mikor a tükörbe nézel? Gyűlölöd, igaz? Összetörnéd a tükröt, aztán utána még egy jót sírnál is, ugye? Azt tudom erre mondani: mivel fiatal/felnőtt ember vagy, ezért ez csak a TE SAJÁT felelősséged és gyávaságod. Én is rohadt gyáva voltam. Az én saram volt. Én csináltam, én juttattam magamat a saját poklomba. 
Amikor magadat sajnáltatod, hogy “Jaj, szegény, szegény ÉN, mi lesz most VELEM, hogy meleg lettem, mekkora sorscsapás!”, és érzed, hogy ez az érzés rossz, akkor mit tettél meg, hogy elfogadd magad? Elfojtottad? Gratulálok, üdvözöllek az idióták klubjában. Magamat is üdvözöltem. Én sem voltam, és nem is vagyok különb nálad. Ugyanúgy sajnáltattam magam, ugyanúgy elfojtottam, ugyanakkora idióta voltam akkor, mint most Te.

Elmondok egy nyílt titkot: ha így folytatod, rövid úton elpatkolsz. Választhatsz: sajnáltatod magad, és nem teszel az égvilágon semmit, hogy jobban érezd magad, és megdöglesz, vagy bele mersz nézni a saját pofádba, és harcolsz, aztán talpra állsz. 
Tudom, hogy fáj, és lélekben fogom a kezed. Átérzem azt, ami benned zajlik, és hidd el, ha itt lennél velem, akkor a valóságban is fognám a kezed, hogy érezd: nem vagy egyedül. 
Ha a harc mellett döntesz, akkor tudd, hogy úgy fog fájni, mint még soha az életedben semmi. Mintha minden áldott mondat egy darabot szakítana ki a szívedből. Nem is mondtam, hogy könnyű út. Nagyon nehéz. De a végkifejlet, amikor majd egy rút kiskacsából egy gyönyörű hattyúvá változol, és szárnyalsz, az gyönyörű. Neked is, és mindenkinek, aki ismersz. Vállald azt, ami benned van, mert szép vagy! Szép a lelked, szép a tested, úgy vagy gyönyörű, ahogyan megszülettél. Ha éppen rosszul érzed magad, ne kapálózz, csak hagyd, hogy sodorjon magával az ár, mert magával visz akkor is, ha kapálódzol. Nem a rossz érzést érdemes megszüntetni, hanem az okát kezelni. Az ár a rossz érzés okához visz majd el, és az energiáidat hagyd az ottani harcra.

Minden jót, és szorítok! :)

Akinek esetleg kedve támadna beszélni, annak itt egy e-mailcím: 
feherfekete15@gmail.com

Ki is volt Freud? Egyrészt az egyik személyes példaképem, másrészt zsidó-osztrák neurológus és pszichiáter, a pszichoanalízis megteremtője. A pszichoanalitikus iskola azt a szemléletet fejezi ki, amely a pszichiátriai zavarokat mélylélektani eszközökkel vizsgálja, tehát a „tudatalatti okok" feltárásával, és az így nyert információk segítségével gyógyít. Nézzük akkor meg, hogyan is épül fel Freud elmélete szerint az emberi éntudat, vizsgáljuk meg, mi is egyáltalán az éntudat - ezt még viszonylag egyszerű definiálni. Önmagunk átélését jelenti. Vagyis a fejlett, egészséges ember mindenki mástól különbözőnek, egyéninek éli meg magát. Freud szerint ez három szinten szerveződik: az ösztön-én, az Én (ego) és a felettes-én (szuperego) szintjein. Most felvázolom, hogy az egyes szintek, amelyek egyébként nem különülnek el élesen, nagyjából miket foglalnak magukba, mik a funkcióik.

Nézzük az első szintet, az ösztön-ént. Ez a szint jórészt az ösztönös és az örökletesen meghatározott késztetéseket tartalmazza. Kiemelt tekintettel magában foglalja a libidót. Jelen felvetéssorozatban ez nem csak a szexuális késztetést jelenti, hanem összefoglalóan azt, ami az emberi faj fennmaradáshoz és boldogulásához szükséges. Ez utóbbi (boldogulás) alapján beszélhetünk az örömelvről is. Az itt elhelyezkedő késztetések nem tudatosak, és ezek feltárása és felszínre hozatala képezi a pszichoanalízis feladatkörét.

A következő terület az Én, az ego. Szépen úgy fogalmazzuk meg, hogy ez a szint irányítja az egyén és a külvilág közti kapcsolat működését. Itt tudatos és un. tudatelőttes késztetések vannak jelen. A tudatelőttes azt jelenti, hogy a késztetés már nem tudatos, de még teljességgel a tudatba hívható. A freudi elmélet szerint ez a szint magában foglalja az egyén szubjektív és objektív vetületét is (ahogy az egyén magát átéli, és amilyennek mások látják). Ilyen módon egy Kelly nevű tudós már különválasztotta a szubjektív és objektív selfet; a szubjektív self jelentése azonos a freudi szubjektív vetülettel, az objektív self viszont az egyén valódi képét jelenti.

Ezt a modern pszichológia tovább bonyolította, ma már tudjuk, hogy az ego is három szinten szerveződik: a reális én (amilyen az egyén valójában), az önkép (ahogy látja magát) és az énideál (amilyenné válni szeretne) szintjén.

Mindezek után nagyon röviden továbbléphetünk a felettes-én, németül über-ich, latinosan szuperego szintjére. Itt találjuk az ember erkölcsi és szociális értékeit.

Most, hogy az alapfogalmakat tisztáztuk, nézzük is meg, mi is a homoszexualitás. Homoszexuálisnak nevezünk egy egyént, ha kizárólag vagy főként azonos nemű ember iránt képes szexuális és érzelmi vonzalmat mutatni.

Egészen a DSM (Diagnostic and Stastical Manual of Mental Disorders - Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve) megjelenéséig, amikor is pszichiátriai kórképnek nyilvánították, a homoszexualitást vallási, erkölcsi meggyőződésből törvényileg is szankcionálták. Hatalmas előrelépés volt a DSM-be való bekerülése, ugyanis ekkor az egyénen már segíteni akartak, nem büntetni őt. A köztudatban az a kép él, hogy a DSM-ből 1973-ban törölték a kórképet, ez azonban nem igaz. Közvetlenül 1974-ben az APA (Amarican Psychiatric Association - Amerikai Pszichiátriai Társaság) tagjainak szavazatai alapján a homoszexualitást önálló betegségként törölték A DSM II-ből (2013 májusa óta a DSM V hatályos), ugyanakkor egészen 1980-ig az ego-disztóniás homoszexualitás visszamaradt. Ez azt jelentette, hogy az egyén melegsége miatt belső szorongással küszködik, bűntudata van, depresszív stb. Csakhogy a mélyebb meggondolások és kutatások rávilágítottak arra, hogy az ego-disztóniás homoszexualitás tünetei nem a melegség tényéből adódnak, hanem annak társadalmi megítéléséből, ellenséges fogadtatásából. Így eljutottunk 1980-ban arra a pontra, hogy immáron a homoszexualitás semmilyen tekintetben nem számított betegségnek sem.

Tehát már tudjuk, egészséges emberek vagyunk, de tulajdonképpen hogyan is épül fel egyáltalán a szexuális vonzalom, mi oka van annak, hogy egy adott dolog iránt érezzük?

Ahogy azt fentebb leírtam, az éntudatunk legalsó szintjében találjuk a libidót. A szexuális vonzalomnak tárgya van, ez azt jelenti, hogy valamire/valakire irányul, és ennek oka szintén ugyanerről a szintről kell, hogy származzon, mert lentebbről nem származhat, lévén elméletileg ez a legalsó szint, valamint az ok fentebbről gyökerezése logikátlan lenne.

Ennek az oknak a feltárása képezi a modern orvostudomány egyik kérdését.

Felhasznált irodalom:
Sigmund Freud: Pszichoanalízis
Dr. Tringer László: A pszichiátria tankönyve (2010-es negyedik, átdolgozott kiadás, 10. o. és 85–86. o.) 

​Ahhoz, hogy a történet teljes legyen, néhány szót ejtenék magamról is. Arról, milyen ember vagyok, hogyan töltöm a mindennapjaim, milyen problémáim vannak. Néhány hónappal ezelőtt még egy végtelenül racionális, depresszív típusú személyiség voltam, távol álltak tőlem az érzelmek. A nagy többség ezt egyszerű kiegyensúlyozottságnak látta, de egy barátom észlelte, hogy nem az; ő is volt az, aki hamarosan megtudta, hogy meleg vagyok. A fordulópont akkor történt, amikor elolvastam dr. Csernus Imrétől „A kiút” c. könyvet. Mindezt tettem azért, mert az ő módszeréről azt gondolom, hogy noha szélsőségesnek is nevezhető, de az egyént arra kényszeríti, hogy szembenézzen önmagával. Borzasztóan nehéz volt, szörnyű érzés szemlélni és elképedni, hogy az életem a saját gyávaságom miatt egy hülye vicc, hazugságok tömkelegére épül az egész, mert nem voltam elég bátor szembenézni önmagammal. Borzasztó érzés, de menni kell tovább, én teremtettem ilyen életet magamnak, most ideje rendet raknom magam után. 
Kedves meleg sorstársak! A saját tapasztalatomból okulva azt mondom nektek, hogy ne várjátok azt, hogy könnyű lesz boldoggá tenni egy végighazudozott életet. Viszont azt se felejtsétek el, hogy egy műtétre sem könnyű elmenni, megvannak a maga kockázatai, de megéri. Megéri, mert onnantól fogva, hogy az ember önmagát elfogadta, képes lesz a tükörbe nézni, és nem szörnyülködni, hanem örülni annak, hogy a világra született. 
A mindennapjaim ahhoz képest, hogy olyan kép él a melegek serdülőkoráról, hogy a megtestesült nyomor, kifejezetten jól telnek. Nem érzem magam magányosnak, mert nem érzem azt, hogy bárkire szükségem lenne a boldogsághoz. Természetesen akarok társat, és próbálkozom, de nem a boldogságom forrásaként tekintek erre a kérdésre, hanem beteljesülésként. Mert fél meg fél az egy teljes egész :) 
A problémáimat illetően… Soha nem volt egy igaz barátom sem mostanáig. Mert nem mondtam nekik igazat; ahogy az életem általában, a szociális életem is egy összeomlás szélén álló valami volt; nem tudom, miért és hogyan működött ennek ellenére is. 
Aztán Feri, mint derült égből a villámcsapás, kapott valakitől egy e-mailt. Nem tudom, kitől, nem is ez a lényeg. Az állt benne, hogy nézze meg, jól vagyok-e, mert egy éve dobott a barátom, mert nem tudott együtt élni a mentális gondjaimmal. Valóban igaz volt ez is. Ennek megfelelően fel is keresett, és először azzal az indokkal jött elő, hogy rég beszéltünk, és kíváncsi volt, mi a helyzet velem. Az eljárásrendnek megfelelően vigyorogtam, és mondtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Nem hitte el. Megkérdezte, hogy van-e valami baj. Mondtam, szintén robotszerűen, hogy van az is, de az élet velejárója. Aztán jött a mondat, amitől teljesen lehidaltam: „Ha azt mondanám, tudom mi a baj, megharagudnál?”
Egy másodperc alatt sikerült összeszednem magam, és mondtam, hogy ezért nem lehet haragudni, eddig ez volt az első valóban igaz mondatom a beszélgetés során. Durva belegondolni. Beszélgetések tömkelege, ahol egyetlen igaz mondat sem hangzott el. Nos, nem is ez a lényeg, szó szót követett, és elmondta, mit tud. Úgy éreztem, sarokba szorított. Mivel támadni nem lett volna helyes, hiszen jó szándékból tette, egyetlen járható út maradt: hogy igazat mondok. 
Mindezek után elmosolyodott, és boldogan nyugtázta, hogy valóban meleg vagyok. Ettől kellett ennyire félnem? Persze, vannak homofóbok, de tudni kell két alapvető tényt: ez pszichiátriai kórkép; tehát nem kell senkinek magára vennie. Ő pont nem az, többször is rákérdezett már mosolyogva, csak gyáva voltam.
Másfelől pedig gondoljatok picit bele: Nem én mondtam el, valaki mástól tudta meg. 15 évesen annyira tarthatatlan volt már a hazudozásom, hogy más kereste fel őt, és mindannyian ezt csináltuk, mióta az eszünket tudjuk! Mert félünk önmagunktól. Félünk attól, akik vagyunk, akivé válni fogunk. De ami a legfontosabb, attól félünk, hogy mi lesz akkor, ha senkire nem támaszkodhatunk, mert elfordulnak tőlünk. Erre azt tudom mondani, hogy támaszkodjatok önmagatokra. Azzal, hogy másokra akarunk támaszkodni, mindeközben hazudunk nekik, két dolgot érünk el: becsapjuk őket és önmagunkat. Ha pedig eljutunk addig, hogy őket megtiszteljük az őszinteségünkkel, akkor magunkat is meg fogjuk. Akkor pedig rá fogunk jönni, hogy a problémáinkat nem azok oldják meg, akikre támaszkodunk, hanem mi magunk, ezért felesleges önmagunkon kívül bárkire is támaszkodni.
Ennek tudatában kívánok mindenkinek sok boldogságot, egy kedves pasit/hölgyet, akivel teljesnek érzi magát, és kívánom, hogy mindenkinek legyen gyönyörű élete!