A Pocok Klub hűséges látogatója még ki sem heverte az Ormos Mária okozta sokkot – nincs mindenki fölkészülve arra, hogy az érettségi letétele után is töri órákra kelljen járnia –, két hét múlva újabb Nagy Gondolkodó nagy gondolataival kellett megküzdenie: ezúttal Tamás Gáspár Miklós, a közkedvelt közellenség volt az izgalom tárgya.
„Miért Pocok?” – így szólt a fotelbe belesüppedve, az „ipari munkásság iránti szolidaritásból proletárnak öltözött” TGM; s a klubot moderáló Virág Zsolt el is mesélte a név eredetét, amit a visszaeső pockok már legalább annyiszor hallottak, mint az említett moderátor bismarckos sztoriját.A kötelező kört letudva el is kezdődött az előadás a következő témákban: napi közéleti kérdések, a magyarországi civil szervezetek impotenciájának eredete, a melegmozgalom kritikája. A hivatalos program szerint legalábbis erről volt szó – de mint majd meglátjuk, adódott itt csapongás bőven.
Nehezebben követhető, valószínűleg előre kidolgozott bevezetőjében hamar letudta a meghirdetett kérdésekre a válaszokat: mindenki a maga malmára dolgozik – és különben is, olyan szó, hogy „civil szervezet” nem létezik – legalábbis külföldiül. És tényleg. Majd részben a moderátor, részben a közönség felvetett nyomógombjaira ugrott rá egymás után, jóval magasabb szintű szellemi frissességgel, mint azt egy 61 éves nagypapától várnánk…
Tamás Gáspár Miklós – haveroknak csak Gazsi – volt az a pletyka szerint, aki megalkotta a magyar rendszerváltás szót: elkerülhetetlen, hogy föl ne merüljön egy vele folytatott beszélgetés során a téma. Saját kalandfilmekbe illő történeteiről nem szólt (gondolok itt most pl. a szamizdat Beszélőre), helyette a diktatúrák közti árnyalatnyi különbségekre hívta föl a figyelmet: míg szülőhazájában, Romániában a Ceauşescu-brancs kivégezte volna a demokratikus szervezkedésekben való részvételéért, addig itthon „csupán” kirúgták tanári állásából. Ezek a személyes élmények fokozattan megerősítették benne az antidemokratikus oldallal szembeni ellenérzéseit: tapasztalataira hivatkozva elmondta (amire természetesen nem szabad mérget venni, mert még TGM is tévedhet), hogy a mai magyar fiataloknak többsége szívesebben élne diktatúrában, mint liberális demokráciában – amibe egyébként, úgy gondolom, az előadó is nagyon szívesen belerúgott volna, de a „ki-tudja-mennyire-progresszív-gondolkodású” közönségre való tekintettel csak aprókat csípett. (Például mikor olyan adatokat ismertetett, amik szerint Magyarország felnőtt lakosságának 78%-a úgy látja, hogy a Kádár-korszakban „jobb volt”.)
S ha már a kerületi SZDSZ-es irodában voltunk, rákérdeztünk arra, hogy ő mint néhai SZDSZ-es politikus minek tudja be a liberális párt halálát. Válasza teljesen egyértelmű volt, bár eddig – nyilván saját fogyatékosságunkból következőleg – aligha fogalmaztuk meg magunkban mindannyian: túl zsidó-, cigány- és melegbarát volt. Ezerszer végighallgattuk az olyan vádakat, hogy az SZDSZ kijátssza a cigánykártyát stb., holott a kisebbségek érdekképviselete pont csökkentette a párt népszerűségét… (Sosem komáltam különösebben a szadeszt, de azért requiescat in pace.) De a tradicionális család fogalmával érvelők is rendesen megkapták a magukét (részletkérdés, hogy egy ilyen sem volt jelen a beszélgetésen): mi lenne abban kivetnivaló, ha két nő, két férfi – vagy akár három férfi vagy hat nő – élne együtt? Elvégre még a XX. század elején is 6-10 fő simán egy háztartásban élt (gyerekek-szülők-nagyszülők-stb.). Orbán Viktor és Lévai Katalin pedig a maguk háromgyerekes családjával egy olyan „ezeréves hagyományt” őriznek, ami száz éves sincs.
Ugyan vendégprofesszorként tevékenykedik/-kedett a Yale-től az ELTE-n át a CEU-ig, mint kiderült, jelenleg sincsen stabil állása. Ki tudja, talán ennek tudható be az a kissé elborult gondolatmenet, amit két világmegváltó roham között levezett nekünk arról, hogy miért éri meg lefeküdni a fűbe és a fejünk fölött átvonuló felhőket kémlelni. Ugyanitt azt is elmesélte, hogy milyen túrákat szokott tenni kisgyerekeivel, amik során Budapestet keresztül-kasul bejárják.
Mindez csak ízelítő volt a beszélgetésből, visszaadni annak minden momentumát lehetetlen. (Itt most nem csak a hózentrógerját igazgató TGM-re gondolok, vagy arra, ahogy vérben forgó szemeket imitálva a közönségre kiáltott: „Te rasszista! Te antiszemita! Te homofób!”) De beszéljenek egy kicsit a számok is: az 50 fős közönség előtt Gazsink 20:00-tól 22:45-ig szünet nélkül filozofált. Ha fizikailag nem is, szellemileg még bírtuk – és kívántuk – volna mindannyian, hogy pár órát még lehúzzon a „bácsi”, de ugye aminek eleje van… Magának az estnek a „Nem megyünk haza?” költői kérdéssel maga TGM vetett vége.
A TGM-jelenséggel életemben először a Professzor Úr nevével fémjelzett Zöld Baloldal kongresszusán találkoztam. A közgyűlésen elhangzott húsz perces beszédjével egymaga többet mondott, mint az összes többi felszólaló együttvéve. Már akkor világossá vált számomra – és ebben a Pocok Klubban zajlott beszélgetés is megerősített –, hogy Tamás Gáspár Miklóssal össz-vissz egy probléma van, de azt nagyon nem tűrik meg ezen a világon: egyszerűen túl okos.
Nehezebben követhető, valószínűleg előre kidolgozott bevezetőjében hamar letudta a meghirdetett kérdésekre a válaszokat: mindenki a maga malmára dolgozik – és különben is, olyan szó, hogy „civil szervezet” nem létezik – legalábbis külföldiül. És tényleg. Majd részben a moderátor, részben a közönség felvetett nyomógombjaira ugrott rá egymás után, jóval magasabb szintű szellemi frissességgel, mint azt egy 61 éves nagypapától várnánk…
Tamás Gáspár Miklós – haveroknak csak Gazsi – volt az a pletyka szerint, aki megalkotta a magyar rendszerváltás szót: elkerülhetetlen, hogy föl ne merüljön egy vele folytatott beszélgetés során a téma. Saját kalandfilmekbe illő történeteiről nem szólt (gondolok itt most pl. a szamizdat Beszélőre), helyette a diktatúrák közti árnyalatnyi különbségekre hívta föl a figyelmet: míg szülőhazájában, Romániában a Ceauşescu-brancs kivégezte volna a demokratikus szervezkedésekben való részvételéért, addig itthon „csupán” kirúgták tanári állásából. Ezek a személyes élmények fokozattan megerősítették benne az antidemokratikus oldallal szembeni ellenérzéseit: tapasztalataira hivatkozva elmondta (amire természetesen nem szabad mérget venni, mert még TGM is tévedhet), hogy a mai magyar fiataloknak többsége szívesebben élne diktatúrában, mint liberális demokráciában – amibe egyébként, úgy gondolom, az előadó is nagyon szívesen belerúgott volna, de a „ki-tudja-mennyire-progresszív-gondolkodású” közönségre való tekintettel csak aprókat csípett. (Például mikor olyan adatokat ismertetett, amik szerint Magyarország felnőtt lakosságának 78%-a úgy látja, hogy a Kádár-korszakban „jobb volt”.)
S ha már a kerületi SZDSZ-es irodában voltunk, rákérdeztünk arra, hogy ő mint néhai SZDSZ-es politikus minek tudja be a liberális párt halálát. Válasza teljesen egyértelmű volt, bár eddig – nyilván saját fogyatékosságunkból következőleg – aligha fogalmaztuk meg magunkban mindannyian: túl zsidó-, cigány- és melegbarát volt. Ezerszer végighallgattuk az olyan vádakat, hogy az SZDSZ kijátssza a cigánykártyát stb., holott a kisebbségek érdekképviselete pont csökkentette a párt népszerűségét… (Sosem komáltam különösebben a szadeszt, de azért requiescat in pace.) De a tradicionális család fogalmával érvelők is rendesen megkapták a magukét (részletkérdés, hogy egy ilyen sem volt jelen a beszélgetésen): mi lenne abban kivetnivaló, ha két nő, két férfi – vagy akár három férfi vagy hat nő – élne együtt? Elvégre még a XX. század elején is 6-10 fő simán egy háztartásban élt (gyerekek-szülők-nagyszülők-stb.). Orbán Viktor és Lévai Katalin pedig a maguk háromgyerekes családjával egy olyan „ezeréves hagyományt” őriznek, ami száz éves sincs.
Ugyan vendégprofesszorként tevékenykedik/-kedett a Yale-től az ELTE-n át a CEU-ig, mint kiderült, jelenleg sincsen stabil állása. Ki tudja, talán ennek tudható be az a kissé elborult gondolatmenet, amit két világmegváltó roham között levezett nekünk arról, hogy miért éri meg lefeküdni a fűbe és a fejünk fölött átvonuló felhőket kémlelni. Ugyanitt azt is elmesélte, hogy milyen túrákat szokott tenni kisgyerekeivel, amik során Budapestet keresztül-kasul bejárják.
Mindez csak ízelítő volt a beszélgetésből, visszaadni annak minden momentumát lehetetlen. (Itt most nem csak a hózentrógerját igazgató TGM-re gondolok, vagy arra, ahogy vérben forgó szemeket imitálva a közönségre kiáltott: „Te rasszista! Te antiszemita! Te homofób!”) De beszéljenek egy kicsit a számok is: az 50 fős közönség előtt Gazsink 20:00-tól 22:45-ig szünet nélkül filozofált. Ha fizikailag nem is, szellemileg még bírtuk – és kívántuk – volna mindannyian, hogy pár órát még lehúzzon a „bácsi”, de ugye aminek eleje van… Magának az estnek a „Nem megyünk haza?” költői kérdéssel maga TGM vetett vége.
A TGM-jelenséggel életemben először a Professzor Úr nevével fémjelzett Zöld Baloldal kongresszusán találkoztam. A közgyűlésen elhangzott húsz perces beszédjével egymaga többet mondott, mint az összes többi felszólaló együttvéve. Már akkor világossá vált számomra – és ebben a Pocok Klubban zajlott beszélgetés is megerősített –, hogy Tamás Gáspár Miklóssal össz-vissz egy probléma van, de azt nagyon nem tűrik meg ezen a világon: egyszerűen túl okos.
RSS Feed