Sziasztok!
Én azt hiszem, hogy meleg lány vagyok. Már elég régóta tudom magamról. 15 éves voltam, amikor egyik este ültem a fürdőkádban, a barátnőmre gondoltam (szokás szerint), és egyszercsak azt mondtam: szerelmes vagyok XY-ba!
Én azt hiszem, hogy meleg lány vagyok. Már elég régóta tudom magamról. 15 éves voltam, amikor egyik este ültem a fürdőkádban, a barátnőmre gondoltam (szokás szerint), és egyszercsak azt mondtam: szerelmes vagyok XY-ba!
Egy pár percig döbbent csöndet éreztem magam mellett, minden csöndesebbnek hatott, aztán elnevettem magam, és valami megszólalt bennem: "Na ne nevettess, miért lennél te éppen az?"
Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, és egyre jobban megbarátkoztam a gondolattal. Kezdtem elfogadni magam. Kezdtem azt érezni, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, és hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit érzek. Ezzel a lánnyal egyre bensőségesebb lett a kapcsolatom, ő kollégista volt, és miatta én is beköltöztem a koliba; két évig szobatársak is voltunk. Az a két év maga volt a csoda és a borzalmak borzalma. Igen, mindkettő egyszerre. Soha nem vallottam be neki, hogy szeretem, és ő se nekem. Játszadoztunk egymással, és a kételyek öveztek minden pillanatban. Egyszer azt gondoltam, hogy ő is szeret, imád, a következő percben pedig arra döbbentem rá, hogy biztosan nem szeret....Én nagyon szerettem. S a mai napig nem tudom elfelejteni. Most 20 éves vagyok, de ha rá gondolok, még mindig megdobban a szívem.
Minden olyan hirtelen, egy pillanat alatt történt. Tél volt, hideg, fáztunk, beszélgettünk a könyvtár előtt, olyan jó volt vele beszélgetni, értelmes gondolatokat mondott az életről, olyanokat amiket én is úgy gondolok, sokáig meg sem mertem szólalni a társaságában, csak elpirultam és hallgattam. Aztán szép fokozatosan barátnők lettünk. Egyre többet és többet voltunk együtt, de én az első beszélgetés után egyfolytában csak rá gondoltam. Számára a pasik jöttek-mentek, egyik pasival sem tartott tovább a kapcsolata 3-4 hónapnál. Hiszek a sorsban. S tudom azt, hogy ha Isten úgy tervezi, hogy nekünk együtt kell élnünk, akkor együtt fogunk élni. Megpróbálok ezért nem féltékenykedni rá, nem érezni azt az iszonyatos fájdalmat, amikor akkor érzek, mikor mással van...
Amikor vége lett a középiskolának, "elváltak" útjaink, nem voltunk a nyáron sem napi kapcsolatban, én más városba is jelentkeztem tanulni, de ugyanabba is, ahova ő, és örültem is volna annak is, ha más városba vettek volna fel. Gondoltam magamban, majd találok mást... Aztán a sors fintora, de mégiscsak egy városba kerültünk. S ami még furább, hogy 2 hete megint együtt lakunk, és megint minden kezdődik előlről. Egyik percben azt mondja, őrülten szeret, a másikban pedig azt, hogy nem... Nem akarja ezt az egészet... S én megint csak azt érzem napról napra jobban, hogy őrülten szeretem, és bárcsak az enyém lenne, bárcsak egymáséi lennénk! Ennyire még soha senkit nem szerettem...
Ami nálam a többi embert illeti, a barátaimat, javarészt tudják rólam ezt a dolgot. Először nagyon féltem elmesélni a legjobb barátnőmnek, ő volt az első, de aztán szép lassan megbarátkoztam a gondolattal, és gátlások nélkül beszélgettünk róla, nem fordult el tőlem, ami önbizalmat adott. Több embernek is elmeséltem azóta, és az én eddigi tapasztalataim azok, hogy az emberek mostanság jobban megértik ezt. Én egyiktől sem hallottam megdöbbenő szavakat, voltak akik azt mondták, hogy sejtették, voltak akik azt mondták, hogy hát nekik mindegy, ami nekem jó, nekik nincs közük hozzá... Voltak, akik érdekesnek találták, stb. stb.
De már nem félek... Talán ha összejönnék a barátnőmmel, és együtt vállalnánk ezt az egész dolgot, a szüleimnek is elmondanám, hiszen nem titkolózhatok előttük egész életemben, és nem is szeretnék, hiszen megérdemlik, hogy "ennyit" tudjanak rólam. Tudom, hogy ez egy szülőnek hatalmas fájdalom, de szerintem az még nagyobb, ha egész életemben titkolóznék. Csak az a baj, hogy a barátnőm mindig elfojtja ezt az egész dolgot magában, és nélküle nem tudok szembenézni a világgal, nélküle gyenge vagyok, meg ha nem is lesz belőle semmi, akkor nem is akarom elmondani. Mindig mikor történik köztünk valami, akkor azt hajtja, hogy neki pasi kell, összejön egy pasival, majd 3 hónap után szakít vele... Vagy össze sem jön velük, hanem elküldi őket miattam. Hmmm..... :-( Nem tudom, de szenvedek, mert nagyon szeretem......
Egy meleg lány
Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, és egyre jobban megbarátkoztam a gondolattal. Kezdtem elfogadni magam. Kezdtem azt érezni, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, és hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit érzek. Ezzel a lánnyal egyre bensőségesebb lett a kapcsolatom, ő kollégista volt, és miatta én is beköltöztem a koliba; két évig szobatársak is voltunk. Az a két év maga volt a csoda és a borzalmak borzalma. Igen, mindkettő egyszerre. Soha nem vallottam be neki, hogy szeretem, és ő se nekem. Játszadoztunk egymással, és a kételyek öveztek minden pillanatban. Egyszer azt gondoltam, hogy ő is szeret, imád, a következő percben pedig arra döbbentem rá, hogy biztosan nem szeret....Én nagyon szerettem. S a mai napig nem tudom elfelejteni. Most 20 éves vagyok, de ha rá gondolok, még mindig megdobban a szívem.
Minden olyan hirtelen, egy pillanat alatt történt. Tél volt, hideg, fáztunk, beszélgettünk a könyvtár előtt, olyan jó volt vele beszélgetni, értelmes gondolatokat mondott az életről, olyanokat amiket én is úgy gondolok, sokáig meg sem mertem szólalni a társaságában, csak elpirultam és hallgattam. Aztán szép fokozatosan barátnők lettünk. Egyre többet és többet voltunk együtt, de én az első beszélgetés után egyfolytában csak rá gondoltam. Számára a pasik jöttek-mentek, egyik pasival sem tartott tovább a kapcsolata 3-4 hónapnál. Hiszek a sorsban. S tudom azt, hogy ha Isten úgy tervezi, hogy nekünk együtt kell élnünk, akkor együtt fogunk élni. Megpróbálok ezért nem féltékenykedni rá, nem érezni azt az iszonyatos fájdalmat, amikor akkor érzek, mikor mással van...
Amikor vége lett a középiskolának, "elváltak" útjaink, nem voltunk a nyáron sem napi kapcsolatban, én más városba is jelentkeztem tanulni, de ugyanabba is, ahova ő, és örültem is volna annak is, ha más városba vettek volna fel. Gondoltam magamban, majd találok mást... Aztán a sors fintora, de mégiscsak egy városba kerültünk. S ami még furább, hogy 2 hete megint együtt lakunk, és megint minden kezdődik előlről. Egyik percben azt mondja, őrülten szeret, a másikban pedig azt, hogy nem... Nem akarja ezt az egészet... S én megint csak azt érzem napról napra jobban, hogy őrülten szeretem, és bárcsak az enyém lenne, bárcsak egymáséi lennénk! Ennyire még soha senkit nem szerettem...
Ami nálam a többi embert illeti, a barátaimat, javarészt tudják rólam ezt a dolgot. Először nagyon féltem elmesélni a legjobb barátnőmnek, ő volt az első, de aztán szép lassan megbarátkoztam a gondolattal, és gátlások nélkül beszélgettünk róla, nem fordult el tőlem, ami önbizalmat adott. Több embernek is elmeséltem azóta, és az én eddigi tapasztalataim azok, hogy az emberek mostanság jobban megértik ezt. Én egyiktől sem hallottam megdöbbenő szavakat, voltak akik azt mondták, hogy sejtették, voltak akik azt mondták, hogy hát nekik mindegy, ami nekem jó, nekik nincs közük hozzá... Voltak, akik érdekesnek találták, stb. stb.
De már nem félek... Talán ha összejönnék a barátnőmmel, és együtt vállalnánk ezt az egész dolgot, a szüleimnek is elmondanám, hiszen nem titkolózhatok előttük egész életemben, és nem is szeretnék, hiszen megérdemlik, hogy "ennyit" tudjanak rólam. Tudom, hogy ez egy szülőnek hatalmas fájdalom, de szerintem az még nagyobb, ha egész életemben titkolóznék. Csak az a baj, hogy a barátnőm mindig elfojtja ezt az egész dolgot magában, és nélküle nem tudok szembenézni a világgal, nélküle gyenge vagyok, meg ha nem is lesz belőle semmi, akkor nem is akarom elmondani. Mindig mikor történik köztünk valami, akkor azt hajtja, hogy neki pasi kell, összejön egy pasival, majd 3 hónap után szakít vele... Vagy össze sem jön velük, hanem elküldi őket miattam. Hmmm..... :-( Nem tudom, de szenvedek, mert nagyon szeretem......
Egy meleg lány
RSS Feed