Sziasztok! M vagyok, egy 17 éves srác.
Az egész 13 évesen kezdődött, mikor már a fiúk az osztályból elkezdtek érdeklődni a lányok iránt, és azt vettem észre magamon, hogy engem valahogy nem nagyon tudott megfogni egyik sem. Mégis velük beszéltem a legtöbbet, és velük volt a legtöbb közös témám, fiú barátom nem is volt.
Az egész 13 évesen kezdődött, mikor már a fiúk az osztályból elkezdtek érdeklődni a lányok iránt, és azt vettem észre magamon, hogy engem valahogy nem nagyon tudott megfogni egyik sem. Mégis velük beszéltem a legtöbbet, és velük volt a legtöbb közös témám, fiú barátom nem is volt.
Bekerültem egy kisebb lány klikkbe, és mint később kiderült, az egyikük szerelmes volt belém. Én nem akartam tőle semmit, emiatt végül a barátságnál maradtunk. Nyáron megismertem egy nálam 2 évvel idősebb lányt még anno, és akkorra már tudtam: valami nincs velem rendben. Próba-szerencse alapon elkezdtünk járni, én kicsit feszélyezve éreztem magam, mert nem volt e mögött semmi érzés az én részemről. Akármikor találkoztunk az utcán, 2 méter távolság volt köztünk, nem fogtam meg a kezét, nem csókoltam meg, nem kezdeményeztem, mert egyszerűen nem ment. Mégis együtt voltunk így fél évig, majd rájöttem: ezt nem lehet tovább folytatni, valakinek beszélnem kell másságomról.
Már a tavaszi szünetnél jártunk. A barátaim sejtették, az iskolában pedig csúfoltak nagyon sokat - még úgy is, hogy nem mondtam el senkinek -, mert eléggé feminin természetű ember vagyok a mai napig (189 cm, 52 kg, babaarc, vékony alkat). Eljött hát a szünet, és rávettem nagy nehezen magam, hogy anyunak szólok. Lefeküdtem a bőr kanapéra, 20 percen keresztül csak könnyes szemekkel annyit ismételgettem "Anyu", majd sikerült kinyögnöm: "Anyu meleg vagyok!" Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, elkezdtem sírni, anya pedig rám nézett, és ennyit mondott nagy kerek, de gonosz tekintetű szemekkel: "Te nem buzi vagy, hanem hülye!". Ezek után egy jó fél órás vita után felrohantam a szobámba, magamra csaptam az ajtót, és a párnába szóritva fejemet elkezdtem sírni. Amint lefeküdtem az ágyra, anyu benyitott a szobámba, patakokban folyt a könnye, és annyit mondott, hogy itt vannak a barátnőim a kapuban, menjek ki hozzájuk. Gyorsan leszaladtam, sírva átkaroltam őket, és csak kérdezgették, hogy mi baj van, mire elsétáltunk az iskolához, és szép lassan elmondtam nekik is a dolgot. Ők elfogadták és pátyolgattak.
Egy héten keresztül anyuval egymásra sem tudtunk nézni. Azt mondta, undorodik tőlem. Mindennap sírva rohantam el otthonról, már az öngyilkosságon járt az eszem, és eközben szépen lassan beadagoltam mindenkinek a dolgot. A legjobb barátnőimnek mondtam el utoljára, akik csak nagy boci szemekel néztek rám, miután kimondtam. Rám mosolyogtak, megöleltek, és annyit mondtak: "Tudtuk, csak annyit vártunk, hogy te mondd ki ".
Ahogy telt-múlt az idő, szépen lassan anyu is elfogadta, az egész család tudta már, és a mai nap már az összes barátom tudja, és elfogadnak így, ahogy vagyok. Anyu még viccelődik is velem, mert kérdezte, hogy mit kérek karácsonyra, én meg azt mondtam, hogy nem tudom, mert minden olyan dolog megvan, amit szerettem volna, erre rám mosolyog és annyit mond: "Akkor megcsináltatjuk a melleidet?" Én meg csak néztem rá, elkezdtem nevetni, és mondtam, hogy azt azért nem szeretném.
Ha volt párom, akkor egyből bemutattam nekik, és vicces beceneveket adtak nekik, és beszélgettek velük, jókat nevetve.
Anyukám a mai napig mellettem van. Ha bármi gond vagy atrocitás ér amiatt, aki vagyok, akkor ő mindig segít nekem átvészelni ezt az egészet, és tudom: számíthatok rá.
Tudom, nem lett annyira összefüggő, de a lényeg benne van, nagyon örülök és boldog vagyok, hogy a családom és a barátaim támogatnak mindenben, és elfogadtak így, ahogy vagyok. Remélem, nektek is ilyen szerencsés és csak kisebb konfliktusokkal történő coming out-otok lesz. Sok szerencsét!
M voltam
Már a tavaszi szünetnél jártunk. A barátaim sejtették, az iskolában pedig csúfoltak nagyon sokat - még úgy is, hogy nem mondtam el senkinek -, mert eléggé feminin természetű ember vagyok a mai napig (189 cm, 52 kg, babaarc, vékony alkat). Eljött hát a szünet, és rávettem nagy nehezen magam, hogy anyunak szólok. Lefeküdtem a bőr kanapéra, 20 percen keresztül csak könnyes szemekkel annyit ismételgettem "Anyu", majd sikerült kinyögnöm: "Anyu meleg vagyok!" Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, elkezdtem sírni, anya pedig rám nézett, és ennyit mondott nagy kerek, de gonosz tekintetű szemekkel: "Te nem buzi vagy, hanem hülye!". Ezek után egy jó fél órás vita után felrohantam a szobámba, magamra csaptam az ajtót, és a párnába szóritva fejemet elkezdtem sírni. Amint lefeküdtem az ágyra, anyu benyitott a szobámba, patakokban folyt a könnye, és annyit mondott, hogy itt vannak a barátnőim a kapuban, menjek ki hozzájuk. Gyorsan leszaladtam, sírva átkaroltam őket, és csak kérdezgették, hogy mi baj van, mire elsétáltunk az iskolához, és szép lassan elmondtam nekik is a dolgot. Ők elfogadták és pátyolgattak.
Egy héten keresztül anyuval egymásra sem tudtunk nézni. Azt mondta, undorodik tőlem. Mindennap sírva rohantam el otthonról, már az öngyilkosságon járt az eszem, és eközben szépen lassan beadagoltam mindenkinek a dolgot. A legjobb barátnőimnek mondtam el utoljára, akik csak nagy boci szemekel néztek rám, miután kimondtam. Rám mosolyogtak, megöleltek, és annyit mondtak: "Tudtuk, csak annyit vártunk, hogy te mondd ki ".
Ahogy telt-múlt az idő, szépen lassan anyu is elfogadta, az egész család tudta már, és a mai nap már az összes barátom tudja, és elfogadnak így, ahogy vagyok. Anyu még viccelődik is velem, mert kérdezte, hogy mit kérek karácsonyra, én meg azt mondtam, hogy nem tudom, mert minden olyan dolog megvan, amit szerettem volna, erre rám mosolyog és annyit mond: "Akkor megcsináltatjuk a melleidet?" Én meg csak néztem rá, elkezdtem nevetni, és mondtam, hogy azt azért nem szeretném.
Ha volt párom, akkor egyből bemutattam nekik, és vicces beceneveket adtak nekik, és beszélgettek velük, jókat nevetve.
Anyukám a mai napig mellettem van. Ha bármi gond vagy atrocitás ér amiatt, aki vagyok, akkor ő mindig segít nekem átvészelni ezt az egészet, és tudom: számíthatok rá.
Tudom, nem lett annyira összefüggő, de a lényeg benne van, nagyon örülök és boldog vagyok, hogy a családom és a barátaim támogatnak mindenben, és elfogadtak így, ahogy vagyok. Remélem, nektek is ilyen szerencsés és csak kisebb konfliktusokkal történő coming out-otok lesz. Sok szerencsét!
M voltam
RSS Feed