Mikor rákérdeztem, hogy akkor már ideje lenne nemi életet is élnünk, finoman megrökönyödött, közölte: na azt felejtsem el. Hirtelen tettem egy utolsó kapkodó próbálkozást egy nagyon szép barátnőmmel, de kudarcomon földühödve este már a meleg haverját vittem haza. Ekkor voltam 24 éves.
Ehhez természetesen kellett a szerencsétlenkedés előtte a sok csajjal, akik - mint kiderült - mindent akarnak, csak épp férfit nem. Addig azt gondoltam, nem vinne rá a lélek a testi férfiszerelemre, de amikor szembesültem azzal, hogy a lányok nem tudják, mitől nő a nő, ez az elgondolás roskadozni kezdett. Miután már szerelmes is lettem, és ugyan mással, de meg is tettem a förtelmességet (s nem voltam hajlandó nem élvezni fenékig, ha már megélem), hirtelen elkezdett eszembe jutni, mit miért is tettem addigi életem során. Helyükre kerültek a vágyaim gyerekkoromig visszamenőleg: az eres férfi alkarok csodálata, amiről azt gondoltam, én is csak hasonló szeretnék majd lenni; a biológiai érdeklődés a tőlem szembetűnően hamarabb érő srácok iránt, mely érdekes barátkozási vágyban jelentkezett az általános iskolában; majd a középiskola állandó fiúseggvizslatása a „konkurenciával tisztában levés” végett.
Megjegyzem, egyszer óvodából hazajövet megkérdeztem édesanyámat, nekem mikor lesz gyerekem, mire ő fölvilágosított. Ám az nem jött át neki, hogy én arra gondoltam, hogy akkor itt a szívem alatt egy hanyattvágós pasitól fogant utódot mikor fogok kihordani, utána megszülni neki. Szóval a téma ennyiben maradt, és rendesen cseperedtem bele a hazugságba, és én ezt okolom amiatt, hogy 21 évesen össze is roppantam idegileg, addigi magánéletemet teljes csődként értékelve.
Amióta bevállaltam, hogy max. nagybácsi leszek, azt mondogatják a családtagjaim, hogy stabilabb vagyok; amióta pedig együtt élek (lassan 3 éve) egy velem azonos neművel, még azt is hallottam, hogy kiegyensúlyozott lennék. Munkám lehetővé teszi, hogy ne kelljen szégyenkeznem, s baráti köröm sem arról híres, hogy ellenségképek szalmabábuit ütlegelje dühében.
Ha mérlegelnem kellene, akkor egyértelműen jól jártam a rájövéssel. Egy percig sem volnék hajlandó cserélni egy áltag életre: nem bírnék az amúgy biztosan szeretett utódaim (ki az, aki még azt sem szereti?) szemébe nézni felhőtlen örömmel, megadni anyjuknak a kellő szeretetet és azt az élményt, hogy ő általa teljes az életem. Hamisságok erdejét kellene ehhez telepítenem; vég nélküli, egyre titkoltabb kiruccanásokkal lyuggatott alakoskodást kellene kieszelnem és megvalósítanom, aminek egészen biztos, hogy az lenne az eredménye, hogy megtapasztalok egy helyrehozhatatlan szakadást a testem és az elmém közt. A külsőtől elhasadna a belső. Ennél több nem kell ahhoz, hogy valaki ne akarjon tovább élni...
Így viszont – miután mindkettőnk családja szereti csemetéjét - ők is sokkal inkább kezdik belátni, hogy ez nekünk jó, és örömmel fogadnak, ha találkozunk. Meg vannak lepve, hogy nem ágyról-ágyra járunk, és a többi buzi-sztereotípia is a szemük láttára oszlik el. Befogadtak, és nagyon bírnak bennünket. (A fő-mélymagyar nagyim - bár ismeretlenül - már kettőnknek küldött ajándékot karácsonyra! A barátom az apám tűzhelyén főz be lekvárt az ő kertjében, az ő terméséből, stb.). Ez a szerencse, a jó helyre születés, bár szerintem akit szeret a családja, azok idővel ugyanúgy be fogják látni, hogy ez a dolgok természetes rendje (a mi kisebbségünkben).
Endre
[email protected]