Szeretném leszögezni: nem úgy lettem meleg, hogy egy nap fölkeltem, és fiúk után kezdtem nézni. Az történt, hogy beleszerettem egy srácba – akivel jártunk is.
Nos, elég furcsa eset a drágám, tehát észre sem vette, hogy mi járunk. Minden nap találkoztunk, közösen mentünk mindenüvé, és vele éreztem először olyat, hogy nemcsak remek haverok vagyunk, hanem vele élni is tudnék. Ellentétes nemű még csak hasonlót sem nyújtott. Teljesen egymást kiegészítő, harmonikus kapcsolat lett a miénk, pár hónapig.
Mikor rákérdeztem, hogy akkor már ideje lenne nemi életet is élnünk, finoman megrökönyödött, közölte: na azt felejtsem el. Hirtelen tettem egy utolsó kapkodó próbálkozást egy nagyon szép barátnőmmel, de kudarcomon földühödve este már a meleg haverját vittem haza. Ekkor voltam 24 éves.
Ehhez természetesen kellett a szerencsétlenkedés előtte a sok csajjal, akik - mint kiderült - mindent akarnak, csak épp férfit nem. Addig azt gondoltam, nem vinne rá a lélek a testi férfiszerelemre, de amikor szembesültem azzal, hogy a lányok nem tudják, mitől nő a nő, ez az elgondolás roskadozni kezdett. Miután már szerelmes is lettem, és ugyan mással, de meg is tettem a förtelmességet (s nem voltam hajlandó nem élvezni fenékig, ha már megélem), hirtelen elkezdett eszembe jutni, mit miért is tettem addigi életem során. Helyükre kerültek a vágyaim gyerekkoromig visszamenőleg: az eres férfi alkarok csodálata, amiről azt gondoltam, én is csak hasonló szeretnék majd lenni; a biológiai érdeklődés a tőlem szembetűnően hamarabb érő srácok iránt, mely érdekes barátkozási vágyban jelentkezett az általános iskolában; majd a középiskola állandó fiúseggvizslatása a „konkurenciával tisztában levés” végett.
Megjegyzem, egyszer óvodából hazajövet megkérdeztem édesanyámat, nekem mikor lesz gyerekem, mire ő fölvilágosított. Ám az nem jött át neki, hogy én arra gondoltam, hogy akkor itt a szívem alatt egy hanyattvágós pasitól fogant utódot mikor fogok kihordani, utána megszülni neki. Szóval a téma ennyiben maradt, és rendesen cseperedtem bele a hazugságba, és én ezt okolom amiatt, hogy 21 évesen össze is roppantam idegileg, addigi magánéletemet teljes csődként értékelve.
Amióta bevállaltam, hogy max. nagybácsi leszek, azt mondogatják a családtagjaim, hogy stabilabb vagyok; amióta pedig együtt élek (lassan 3 éve) egy velem azonos neművel, még azt is hallottam, hogy kiegyensúlyozott lennék. Munkám lehetővé teszi, hogy ne kelljen szégyenkeznem, s baráti köröm sem arról híres, hogy ellenségképek szalmabábuit ütlegelje dühében.
Ha mérlegelnem kellene, akkor egyértelműen jól jártam a rájövéssel. Egy percig sem volnék hajlandó cserélni egy áltag életre: nem bírnék az amúgy biztosan szeretett utódaim (ki az, aki még azt sem szereti?) szemébe nézni felhőtlen örömmel, megadni anyjuknak a kellő szeretetet és azt az élményt, hogy ő általa teljes az életem. Hamisságok erdejét kellene ehhez telepítenem; vég nélküli, egyre titkoltabb kiruccanásokkal lyuggatott alakoskodást kellene kieszelnem és megvalósítanom, aminek egészen biztos, hogy az lenne az eredménye, hogy megtapasztalok egy helyrehozhatatlan szakadást a testem és az elmém közt. A külsőtől elhasadna a belső. Ennél több nem kell ahhoz, hogy valaki ne akarjon tovább élni...
Így viszont – miután mindkettőnk családja szereti csemetéjét - ők is sokkal inkább kezdik belátni, hogy ez nekünk jó, és örömmel fogadnak, ha találkozunk. Meg vannak lepve, hogy nem ágyról-ágyra járunk, és a többi buzi-sztereotípia is a szemük láttára oszlik el. Befogadtak, és nagyon bírnak bennünket. (A fő-mélymagyar nagyim - bár ismeretlenül - már kettőnknek küldött ajándékot karácsonyra! A barátom az apám tűzhelyén főz be lekvárt az ő kertjében, az ő terméséből, stb.). Ez a szerencse, a jó helyre születés, bár szerintem akit szeret a családja, azok idővel ugyanúgy be fogják látni, hogy ez a dolgok természetes rendje (a mi kisebbségünkben).
Endre
[email protected]
Mikor rákérdeztem, hogy akkor már ideje lenne nemi életet is élnünk, finoman megrökönyödött, közölte: na azt felejtsem el. Hirtelen tettem egy utolsó kapkodó próbálkozást egy nagyon szép barátnőmmel, de kudarcomon földühödve este már a meleg haverját vittem haza. Ekkor voltam 24 éves.
Ehhez természetesen kellett a szerencsétlenkedés előtte a sok csajjal, akik - mint kiderült - mindent akarnak, csak épp férfit nem. Addig azt gondoltam, nem vinne rá a lélek a testi férfiszerelemre, de amikor szembesültem azzal, hogy a lányok nem tudják, mitől nő a nő, ez az elgondolás roskadozni kezdett. Miután már szerelmes is lettem, és ugyan mással, de meg is tettem a förtelmességet (s nem voltam hajlandó nem élvezni fenékig, ha már megélem), hirtelen elkezdett eszembe jutni, mit miért is tettem addigi életem során. Helyükre kerültek a vágyaim gyerekkoromig visszamenőleg: az eres férfi alkarok csodálata, amiről azt gondoltam, én is csak hasonló szeretnék majd lenni; a biológiai érdeklődés a tőlem szembetűnően hamarabb érő srácok iránt, mely érdekes barátkozási vágyban jelentkezett az általános iskolában; majd a középiskola állandó fiúseggvizslatása a „konkurenciával tisztában levés” végett.
Megjegyzem, egyszer óvodából hazajövet megkérdeztem édesanyámat, nekem mikor lesz gyerekem, mire ő fölvilágosított. Ám az nem jött át neki, hogy én arra gondoltam, hogy akkor itt a szívem alatt egy hanyattvágós pasitól fogant utódot mikor fogok kihordani, utána megszülni neki. Szóval a téma ennyiben maradt, és rendesen cseperedtem bele a hazugságba, és én ezt okolom amiatt, hogy 21 évesen össze is roppantam idegileg, addigi magánéletemet teljes csődként értékelve.
Amióta bevállaltam, hogy max. nagybácsi leszek, azt mondogatják a családtagjaim, hogy stabilabb vagyok; amióta pedig együtt élek (lassan 3 éve) egy velem azonos neművel, még azt is hallottam, hogy kiegyensúlyozott lennék. Munkám lehetővé teszi, hogy ne kelljen szégyenkeznem, s baráti köröm sem arról híres, hogy ellenségképek szalmabábuit ütlegelje dühében.
Ha mérlegelnem kellene, akkor egyértelműen jól jártam a rájövéssel. Egy percig sem volnék hajlandó cserélni egy áltag életre: nem bírnék az amúgy biztosan szeretett utódaim (ki az, aki még azt sem szereti?) szemébe nézni felhőtlen örömmel, megadni anyjuknak a kellő szeretetet és azt az élményt, hogy ő általa teljes az életem. Hamisságok erdejét kellene ehhez telepítenem; vég nélküli, egyre titkoltabb kiruccanásokkal lyuggatott alakoskodást kellene kieszelnem és megvalósítanom, aminek egészen biztos, hogy az lenne az eredménye, hogy megtapasztalok egy helyrehozhatatlan szakadást a testem és az elmém közt. A külsőtől elhasadna a belső. Ennél több nem kell ahhoz, hogy valaki ne akarjon tovább élni...
Így viszont – miután mindkettőnk családja szereti csemetéjét - ők is sokkal inkább kezdik belátni, hogy ez nekünk jó, és örömmel fogadnak, ha találkozunk. Meg vannak lepve, hogy nem ágyról-ágyra járunk, és a többi buzi-sztereotípia is a szemük láttára oszlik el. Befogadtak, és nagyon bírnak bennünket. (A fő-mélymagyar nagyim - bár ismeretlenül - már kettőnknek küldött ajándékot karácsonyra! A barátom az apám tűzhelyén főz be lekvárt az ő kertjében, az ő terméséből, stb.). Ez a szerencse, a jó helyre születés, bár szerintem akit szeret a családja, azok idővel ugyanúgy be fogják látni, hogy ez a dolgok természetes rendje (a mi kisebbségünkben).
Endre
[email protected]
RSS Feed