Teltek-múltak a hosszú hónapok, a kezdeti érdeklődés a frissen regisztrált státuszommal egyenes arányban múlt el, közben persze volt pár kósza levélváltás gyakorlatilag minden olyan személlyel, akivel megfeleltünk az egymás által felállított „társkeresési kritériumoknak”. Egy tavaszi napon, talán valami csodában reménykedve ismét kilistáztam lakhely és korosztály szerint a személyeket, s felfigyeltem egy kép nélküli profilra, aminek nagyon frappáns volt a bemutatkozó szövege. Valami megfogott benne. Jeleztem is az ottani gyakorlatnak megfelelően egy „csókkal” az érdeklődésemet, amire másnap jött is egy válaszgesztus, majd megtörténtek a levélváltások, meg a „klasszikus” MSN-beszélgetések is.
A személyisége is megfogott. Heteket beszélgettünk MSN-en szinte minden nap, volt eset, hogy hajnalig. Mindig volt közös témánk, nagyon bírtuk egymás megjegyzéseit, beszólásait és humorát. Képet is cseréltünk, s megmondom őszintén, első ránézésre nem volt az „esetem” (pedig tényleg helyes srác volt). De itt is látszik, hogy a kinézetet sok más tényező is kompenzálhatja, és pozitív irányba javíthatja.
Teltek-múltak a hetek, és én csak azt vettem észre, hogy boldog vagyok, ha vele beszélgetek virtuálisan, örömteli várakozással ülök le a számítógép elé, reggelente friss vagyok és üde, s gyorsan nekilátok teendőimnek, hogy a nap végén neki mesélhessem el a kis életem gyakorlatilag jelentéktelen történéseit. Legjobb barátnőm rögtön rávágta, amikor ezt elmondtam neki, hogy „te beleestél, de nem is akármennyire”. És igaza volt. Reggel, napközben, az egyetemen, a vizsgákra való készüléskor, ebédnél, azaz szinte mindig Ő járt az eszemben. Boldog voltam, amikor rá gondoltam.
Hamarosan eljött a személyes találkozás napja is. Késő májusi nap volt, egy fülledt délután. Egy padon vártam rá. Írt SMS-t, hogy késik. Annyira izgatott voltam, hogy a szívem olyan hevesen zakatolt, mint egy gyorsvonat. Egyszer csak feltűnt az egyik épület sarkánál. Még most is kellemes érzés tölt el, ha visszagondolok, és sosem feledem az arcát, a járását, a mozdulatait. Teljesen el voltam varázsolva, kezdetben egy normális szót nem tudtam kinyögni. Megittunk egy italt, beszélgettünk szinte mindenről, aztán elmentünk sétálni a városi parkba.
Órákig beszélgettünk, mélyen egymás szemébe néztünk. Amikor rám mosolygott, azt hittem, helyben elolvadok. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser csitri. Szerintem ezt ő is látta rajtam. A nyár meglepetéssel „kedveskedett” ebből az alkalomból, olyan ajándékot kaptam, ami emlékezetessé tette életem eme napját. Hirtelen beborult és eleredt az eső. Persze egyikőnk sem készült záporra, pólóban és farmerban voltunk. Elkezdtünk rohanni, hogy menedéket keressünk. A parkban minden fedett padrész már természetesen foglalt volt. Az eső csak zuhogott és zuhogott. Szaladtunk egy ideig, aztán megálltunk és nevettünk. Nevettünk egymáson, magunkon és az egész helyzeten. Egy nagy tölgyfa tövében húztuk meg magunkat, ahol szinte teljes menedéket leltünk. Csuromvizesek voltunk, szinte még a gatyánk is elázott. A bezselézett, tökéletesen beállított frizuránkból csorgott a víz. Egy zsebkendővel megtörölte az arcom, közben mosolygott azzal a mosollyal, amit sosem fogok tudni elfeledni. Felkacagtunk. Közben az eső is elállt. Kiderült az ég, szikrázó napsütés lett, mintha sosem lett volna zápor. A madarak hódították meg az eget, a horizonton szivárvány jelent meg. Ő elmosolyodott, megölelt, majd arcon puszilt. Ezután jobbnak láttuk, ha mindketten hazaindulunk, még mielőtt megfázunk, meg így is köznevetség tárgyai voltunk, hiszen úgy néztünk ki, mint akik ruhástól átúszták a Balatont.
Hazaérve még beszéltünk MSN-en, sőt telefonon is. Aztán végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy a romantikus ponyvaregényekben lenni szokott. Eltitkolt részletek kerültek elő az életéből, amelyekkel nem tudtam és nem akartam erkölcsileg azonosulni. Szerelmes voltam és nagyon fájt. Egyszerre volt a legfelemelőbb és a legkínzóbb érzés, amikor rá gondoltam. Megszakítottam vele a kapcsolatot, mert tudtam, hogy nem változik meg. Nem is akar. Nem is fog. Ő mondta.
Persze, azóta a szerelem a részemről elmúlt, az ő részéről irányomba pedig sosem volt. Hónapokig nem kerestük egymást, nekem sikerült túllépnem rajta. Fél év után ismét kommunikálni kezdtünk, megmaradtunk „barátoknak”, de ez már rég nem ugyanolyan, mint ha nem lett volna köztünk semmi kezdetlegesség. Azóta egyre ritkábban beszélgetünk, s már mindketten más úton keressük a boldogságot. Azt a boldogságot, amit talán a Sors iróniájából egyikőnk sem talál meg…
Mert egy napon az álmok valóra válnak, ezt ne feledjük: csak bízzunk Önmagunkban.
Sparkle