Én ténylegesen 15 évesen jöttem rá, hogy leszbikus vagyok. Ha visszaemlékszem, ez sok érzést és gondolatot megmagyaráz kisebb koromból.
Először nyolcadikos koromban merült fel bennem a dolog, de inkább elhessegettem ezt a gondolatot, mert féltem tőle. Telt-múlt az idő, és egyre "természetesebbként" gondoltam a leszbikusokra. Majd jött a felvételi, és feledésbe merült ez a dolog.
Amikor már sejtettem, hogy meleg vagyok, felvetettem Anyának, hogy el szeretnék menni egy pszichológushoz. Anya nem vett komolyan, szerinte nem kell nekem ilyen helyre járni (ez a 9. év elején volt).
Egyik nap szóltak az osztálytársaim, hogy elmarad a tesi óránk, mert a pszichológus beszélni akar velünk. Természetesen azt tettem, amit a többi diák - fújjogtam és fintorogtam -, de titokban örültem... Jó volt a beszélgetés, és kértem időpontot én is.
El is mentem, de nem úgy sikerült az első alkalom, mint ahogy szerettem volna, nem mertem elmondani neki, pedig tudtam, hogy nem mondhatná el senkinek. Még így is féltem az emberi reakciótól... Így inkább hagytam a dolgot.
Az új iskolában megismerkedtem egy lánnyal. Eleinte csak egy jó ember volt a sok közül, majd elkezdtünk beszélgetni, és azon vettem észre magam, hogy csak Rá tudok gondolni. Rettentően zavart. Életemben először voltam (vagyok) szerelmes. Akkor esett le: "tényleg igaz, leszbikus vagyok!" Hiába gondoltam korábban, hogy ez normális, most ez más volt, mert "benne voltam". Nem elég, hogy elindult bennem a tényleges felismerés, még szerelmes is voltam.
Az első ember, akinek elmondtam, egyik régi osztálytársam volt. Egész jól fogadta. Mondjuk az első reakciója kicsit vicces volt... Hagytam hogy ülepedjen, így elmentünk órára. Amikor kijött, inkább az érdekelte, hogy ki az? Szerinte ettől még ''én maradtam"... és ő ugyanúgy fog szeretni. Nagyon örültem.
Hála neki, a pszichológusnak is el mertem mondani (2 hónap után). A pszichológus is nyugodt volt (nem csoda, hiszen ezt tanulta). Elmondta, hogy ezzel nincs semmi baj, és hogy egyenlőre magamban tegyem ezt rendbe.
Közben megismertem egy lányt, aki nagyon jó barátnőm lett, így elmondtam neki is. Összvissz hárman tudták meg. Úgy gondoltam, ennyi elég is. Csak azoknak akartam szólni, akik fontosak...
Egy idő után már zavart az otthonlét, mert pont az nem tudta, mi van velem, akiben elvileg a legjobban megbízom: az Anyukám. Mindig mondta nekem, hogy ha bármi van, ne a szomszédtól tudja meg, nyugodtam mondjam el neki. Így telt a karácsony, ami nem volt túl kellemes.
Január második hetében jártunk, amikor egyedül maradtam Anyával... Annyiszor eljátszottam ezt a jelenetet, mégis nyögvenyelősen ment... Végülis nemvolt olyan szörnyű... Az első pár másodpercet elmosolygta, csak akkor kezdett sírni, amikor látta az arcomon, hogy nem viccelek. Azt mondta, ha ez így van, nem akarja elnyomni bennem, és hogy én mindig a lánya maradok - akár leszbikus vagyok, akár nem. Szerinte ez még változni fog, illetve reménykedik benne...
Örülök neki, hogy el mertem mondani, és jó érzés, hogy ennyi barát vesz körül.
Amikor már sejtettem, hogy meleg vagyok, felvetettem Anyának, hogy el szeretnék menni egy pszichológushoz. Anya nem vett komolyan, szerinte nem kell nekem ilyen helyre járni (ez a 9. év elején volt).
Egyik nap szóltak az osztálytársaim, hogy elmarad a tesi óránk, mert a pszichológus beszélni akar velünk. Természetesen azt tettem, amit a többi diák - fújjogtam és fintorogtam -, de titokban örültem... Jó volt a beszélgetés, és kértem időpontot én is.
El is mentem, de nem úgy sikerült az első alkalom, mint ahogy szerettem volna, nem mertem elmondani neki, pedig tudtam, hogy nem mondhatná el senkinek. Még így is féltem az emberi reakciótól... Így inkább hagytam a dolgot.
Az új iskolában megismerkedtem egy lánnyal. Eleinte csak egy jó ember volt a sok közül, majd elkezdtünk beszélgetni, és azon vettem észre magam, hogy csak Rá tudok gondolni. Rettentően zavart. Életemben először voltam (vagyok) szerelmes. Akkor esett le: "tényleg igaz, leszbikus vagyok!" Hiába gondoltam korábban, hogy ez normális, most ez más volt, mert "benne voltam". Nem elég, hogy elindult bennem a tényleges felismerés, még szerelmes is voltam.
Az első ember, akinek elmondtam, egyik régi osztálytársam volt. Egész jól fogadta. Mondjuk az első reakciója kicsit vicces volt... Hagytam hogy ülepedjen, így elmentünk órára. Amikor kijött, inkább az érdekelte, hogy ki az? Szerinte ettől még ''én maradtam"... és ő ugyanúgy fog szeretni. Nagyon örültem.
Hála neki, a pszichológusnak is el mertem mondani (2 hónap után). A pszichológus is nyugodt volt (nem csoda, hiszen ezt tanulta). Elmondta, hogy ezzel nincs semmi baj, és hogy egyenlőre magamban tegyem ezt rendbe.
Közben megismertem egy lányt, aki nagyon jó barátnőm lett, így elmondtam neki is. Összvissz hárman tudták meg. Úgy gondoltam, ennyi elég is. Csak azoknak akartam szólni, akik fontosak...
Egy idő után már zavart az otthonlét, mert pont az nem tudta, mi van velem, akiben elvileg a legjobban megbízom: az Anyukám. Mindig mondta nekem, hogy ha bármi van, ne a szomszédtól tudja meg, nyugodtam mondjam el neki. Így telt a karácsony, ami nem volt túl kellemes.
Január második hetében jártunk, amikor egyedül maradtam Anyával... Annyiszor eljátszottam ezt a jelenetet, mégis nyögvenyelősen ment... Végülis nemvolt olyan szörnyű... Az első pár másodpercet elmosolygta, csak akkor kezdett sírni, amikor látta az arcomon, hogy nem viccelek. Azt mondta, ha ez így van, nem akarja elnyomni bennem, és hogy én mindig a lánya maradok - akár leszbikus vagyok, akár nem. Szerinte ez még változni fog, illetve reménykedik benne...
Örülök neki, hogy el mertem mondani, és jó érzés, hogy ennyi barát vesz körül.
RSS Feed