16 éves meleg fiú vagyok. A szüleim szerencsére támogatnak, ahogy a húgom, és barátaim is. Talán az engem körülölelő elfogadásnak köszönhetően természetesnek érzem, hogy azt viseljem, amit akarok. Alapjáraton nem hordok rövidnadrágot, mert szerintem csúnya (ez a gondolat kb. térdig érő shortokra vonatkozik). Most tettem kivételt, mert amikor a húgommal legutóbb voltunk plázázni, találtam egy olyan darabot, ami megtetszett. Igazából semmi különös, egy farmershort, az alja fel van hajtva, és a dereka magasabban van, csak hogy ez női..
Amikor bementem a próbafülkébe, felvettem, és nagyon bejött. Mivel anya adott pénzt (amit alapvetően ingre adott, de úgy adott, hogy még maradjon), felhívtam FaceTime-on, hogy hogy tetszik neki. Neki is bejött. Miután leraktuk, kisebb örömviharban törtem ki, hogy megvehetem a nadrágot.
A nagymamám egy 82 éves, római katolikus hölgy, aki még nem tudja, hogy meleg vagyok. Nem tudom, mi a gondolata a melegekről, de egy veszekedés során megkérdeztem, hogy mi lenne, ha meleg lennék, azt mondta, hogy nem akarná, de attól függetlenül ugyanúgy szeretne. Neki másnap megmutattam, hogy milyen nadrágot vettem. IMÁDTA.
Ekkor döbbentem rá, hogy ezt az egész "női/férfi" dolgot a társadalom nyomja belénk. Mama 82 éves, és napi szinten járja a Tata-Tatabánya távolságot autóval, mert ő a "taxisunk" a húgommal. Majdnem minden nap lát többszáz lányt, majdnem ugyanolyan nadrágban, amilyenben innentől az ő egyetlen fiú unokája fog járni. De őt ez nem zavarja, mert nem úgy él, mint mi. Ő nem függ a társadalmunktól, nincs befűzve abba, hogy mit viselhetek, hogy "férfi" maradjak.
A nadrágot megvettem. Megmutattam a "taxisomnak". Már csak egy dolog van hátra. Igen, fel kell vennem.
Egy ballagásra voltam hivatalos Szigetszentmiklósra. A húgommal mentünk, és megbeszéltük az egyik barátunkkal, hogy majd Kelenföldön találkozunk, és onnan együtt megyünk a ballagásra. Apa elvitt minket a vasútállomásra, negyed nyolc körül lehetett. Elkezdtük keresni, honnan indul a vonatunk, amikor láttam felénk közeledni pár drámás csoporttársamat és néhány távolabbról érkező gyereket. Köztük van egy fiú, aki nyíltan homofób. Elmegyünk mellettük, a barátaimnak köszönök, ők visszanköszönnek, de látom, ahogy az egyik csoporttárs nagyra nyílt szemekkel nézi végig hosszú, fedetlen lábaim. A fiúk felröhögnek, nem állnak meg, mennek tovább, pont, mint mi. Innentől fogva tudtam, megint én leszek a téma. Igazából nem zavar, ha a témájuk vagyok, csak könyörgöm, máskor ne a hátam mögött tegyék!
Ezt csak azért mondom, mert már megtörtént. Pride-os póló volt rajtam, amit apa Kanadából hozott. Calvin Klein, a szabása tökéletesen kiemeli testem feminin vonásait. Kurvajól nézek ki. Én tudom, ők is, de nekik ez annyi volt, hogy "miért van a mocskos buzin pride-os póló?" Darling, ki a retkes fenének kéne viselnie, ha nem a "mocskos buzinak"? - ezt természetesen nem tudtam megmondani nekik, mert a kommentjükről csak később értesültem.
A homofóbia egy másik formája az, amikor szemtől szemben, fizikailag csinálják. Ezen a napon ezt is sikerült megtapasztalnom, életemben először. Egy roma származású fiú próbált meg fellökni a vonaton, amikor azt néztem, hol tudnék ikerhúgommal leülni. A fiú "menő" volt, de nem annyira, hogy rendesen odajöjjön, és meglökjön, csak a székéből, ülve próbálta egyensúlyából kibillenteni gólyalábaimat, de nem sikerült neki. Ennek ellenére viszonylag sikeresnek volt mondható, mert a vele szemben ülő (szintén roma származású) lányok nevetésben törtek ki.
Kelenföldön a "barátom" is leszállt, akkor is próbálkozott, ezúttal a bőröndjét akarta használni, de csak annyit ért el, hogy közelebb "tolódtam" testvéremhez. A napnak ekkor még nem volt vége, de ezután csak annyi történt, hogy a kocsiban, amikor anya megkérdezte, hogy tényleg fel akartak-e lökni, látta-e az ikrem; ő megkérdezett engem, hogy biztos fel akart-e lökni a srác. Ekkor picit felidegelődtem, és elmondtam neki, milyen jó érzés, hogy még a családom sem hisz nekem...
A nagymamám egy 82 éves, római katolikus hölgy, aki még nem tudja, hogy meleg vagyok. Nem tudom, mi a gondolata a melegekről, de egy veszekedés során megkérdeztem, hogy mi lenne, ha meleg lennék, azt mondta, hogy nem akarná, de attól függetlenül ugyanúgy szeretne. Neki másnap megmutattam, hogy milyen nadrágot vettem. IMÁDTA.
Ekkor döbbentem rá, hogy ezt az egész "női/férfi" dolgot a társadalom nyomja belénk. Mama 82 éves, és napi szinten járja a Tata-Tatabánya távolságot autóval, mert ő a "taxisunk" a húgommal. Majdnem minden nap lát többszáz lányt, majdnem ugyanolyan nadrágban, amilyenben innentől az ő egyetlen fiú unokája fog járni. De őt ez nem zavarja, mert nem úgy él, mint mi. Ő nem függ a társadalmunktól, nincs befűzve abba, hogy mit viselhetek, hogy "férfi" maradjak.
A nadrágot megvettem. Megmutattam a "taxisomnak". Már csak egy dolog van hátra. Igen, fel kell vennem.
Egy ballagásra voltam hivatalos Szigetszentmiklósra. A húgommal mentünk, és megbeszéltük az egyik barátunkkal, hogy majd Kelenföldön találkozunk, és onnan együtt megyünk a ballagásra. Apa elvitt minket a vasútállomásra, negyed nyolc körül lehetett. Elkezdtük keresni, honnan indul a vonatunk, amikor láttam felénk közeledni pár drámás csoporttársamat és néhány távolabbról érkező gyereket. Köztük van egy fiú, aki nyíltan homofób. Elmegyünk mellettük, a barátaimnak köszönök, ők visszanköszönnek, de látom, ahogy az egyik csoporttárs nagyra nyílt szemekkel nézi végig hosszú, fedetlen lábaim. A fiúk felröhögnek, nem állnak meg, mennek tovább, pont, mint mi. Innentől fogva tudtam, megint én leszek a téma. Igazából nem zavar, ha a témájuk vagyok, csak könyörgöm, máskor ne a hátam mögött tegyék!
Ezt csak azért mondom, mert már megtörtént. Pride-os póló volt rajtam, amit apa Kanadából hozott. Calvin Klein, a szabása tökéletesen kiemeli testem feminin vonásait. Kurvajól nézek ki. Én tudom, ők is, de nekik ez annyi volt, hogy "miért van a mocskos buzin pride-os póló?" Darling, ki a retkes fenének kéne viselnie, ha nem a "mocskos buzinak"? - ezt természetesen nem tudtam megmondani nekik, mert a kommentjükről csak később értesültem.
A homofóbia egy másik formája az, amikor szemtől szemben, fizikailag csinálják. Ezen a napon ezt is sikerült megtapasztalnom, életemben először. Egy roma származású fiú próbált meg fellökni a vonaton, amikor azt néztem, hol tudnék ikerhúgommal leülni. A fiú "menő" volt, de nem annyira, hogy rendesen odajöjjön, és meglökjön, csak a székéből, ülve próbálta egyensúlyából kibillenteni gólyalábaimat, de nem sikerült neki. Ennek ellenére viszonylag sikeresnek volt mondható, mert a vele szemben ülő (szintén roma származású) lányok nevetésben törtek ki.
Kelenföldön a "barátom" is leszállt, akkor is próbálkozott, ezúttal a bőröndjét akarta használni, de csak annyit ért el, hogy közelebb "tolódtam" testvéremhez. A napnak ekkor még nem volt vége, de ezután csak annyi történt, hogy a kocsiban, amikor anya megkérdezte, hogy tényleg fel akartak-e lökni, látta-e az ikrem; ő megkérdezett engem, hogy biztos fel akart-e lökni a srác. Ekkor picit felidegelődtem, és elmondtam neki, milyen jó érzés, hogy még a családom sem hisz nekem...
RSS Feed