Sziasztok!
Szeretném megosztani az előbújásom történetét, ahogyan sokan már megtették. Bízom benne, hogy ezzel és is segíthetek a sorstársaimnak. :)
Szeretném megosztani az előbújásom történetét, ahogyan sokan már megtették. Bízom benne, hogy ezzel és is segíthetek a sorstársaimnak. :)
20 éves kisvárosi srác vagyok, és azért írom le a történetemet, hogy biztassalak titeket arra, hogy ne várjátok a tökéletes alkalmat az előbújásra, mert nincsen. Eddigi életem ezt bizonyítja, bár szerencsémre felvilágosult családban nőttem fel.
Már a kezdetekkor éreztem, hogy más vagyok, mint a környezetem. 15 éves koromig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, egyszerűen nem foglalkoztam vele. 16 évesen volt egy mélypont az életemben, amikor ráébredtem arra, hogy ez a fura érzés nem múlik el és egyre erősebb és erősebb lesz. Mindent megtettem, hogy elnyomjam magamban, de hamarosan rájöttem, hogy ez a valóság. 17 évesen kezdtem el neten ismerkedni, ahol összebarátkoztam egy nálam idősebb sráccal. Sokat segített nekem, hogy jobban megértsem és megismerjem a melegséget és ezt a számomra még idegen és "sötét" világot.
18 évesen megismertem a páromat, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet. Rádöbbentett arra, hogy a félelem a legnagyobb akadály a boldogságom előtt. Igaza volt... Rettegtem attól, hogy a szüleim megtudják, ezért az elején teljesen elzárkóztam az előbújástól. Arra is gondoltam, hogy az egész életemet leélem titokban, aztán rájöttem, hogy a hazugság megfertőzné a kapcsolataimat, és soha nem lennék elégedett az életemmel. A párom biztatására elmondtam a közeli barátaimnak, akik azóta is mellettem állnak, szeretnek és támogatnak. A feltétel nélküli, gyors elfogadásuk komoly erőt adott nekem, hogy vállaljam önmagam. Kiegyensúlyozottá és energikussá váltam, de a szüleimmel továbbra sem voltam őszinte, ami nagyon megnehezítette a párommal való találkozást. Mindig arra hivatkoztam, hogy "még nem érzem, hogy készen állok, várom a megfelelő alkalmat". Ilyen kifogások mögé rejtettem az egyre nyomasztóbb és terhesebb félelmemet, ami bennem volt 1 éven keresztül. A páromat időközben bemutattam otthon, mint havert, ami könnyített a találkozásokon, de nem jelentett végleges megoldást. Sokat veszekedtünk ezen, de a kapcsolatunk kibírta ezt az átmeneti időszakot. A párom azt várta, hogy magamtól belássam, hogy nem lehet egy életen át hazudni, főleg azoknak, akiket a legjobban szeretünk. Az előbújást tovább sürgette, hogy felvettek egy pesti egyetemre, és szerettünk volna összeköltözni, hogy teljes életet élhessünk, távolság és félelem nélkül. Anya látta rajtam, hogy hónapok óta valami nyomaszt, de én mindig kitaláltam valamit, amivel elrejthettem a valóságot.
Egyik nyári este bejött a szobámba, és megkért, hogy mondjam el neki, miért vagyok szomorú. Nagyon fájt neki, hogy szenvedni látott és tehetetlennek érezte magát. Muszáj volt nyitnom, de aznap este képtelen voltam rá. Megnyugtattam, hogy nincs semmi komoly bajon, és megígértem, hogy másnap mindent elmondok neki.
Reggel anyával rokonokhoz utaztunk. Gondoltam magamban: eljött a legalkalmasabb időpont. Hazafelé mondtam, hogy álljunk meg a Tisza-parton, mert nem autóban szeretném elmondani, ami nyomja a lelkem. Anya végig nyugodt volt, és közben mesélt a régi, felelevenedő gyerekkori emlékeiről. A parthoz érve leültünk egy szabad padra, és kitört belőlem a sírás, majd az, hogy meleg vagyok. Miután mindent elmondtam, félve és reménykedve vártam anya reakcióját. Kis idő után megszólalt: "Tudom, kisfiam", és mosolygott, majd megölelt, és elmondta, hogy így is mindennél jobban szeret és támogat. Teljesen ledöbbentem, szóhoz sem jutottam. Leírhatatlan érzés volt, mintha egy láncot téptek volna szét. Utólag kiderült, hogy anya azóta sejtette, amióta hazahoztam a páromat "haverként". Az apró jelekből és a titokzatos telefonbeszélgetésekből, a közös "baráti" találkozásokból összeállt a kép. Neki is időbe telt, hogy megbarátkozzon a gondolattal, de mire elmondtam neki, teljesen elfogadta. Soha nem próbált róla lebeszélni, és mindig emlegette, hogy feltétel nélkül szeret, és bármit is csinálok az életben, egy a fontos: hogy boldog legyek.
Apát 1 hónappal ezután avattam be. Ő nem sejtette, de ennek ellenére nagyon elfogadó és megértő volt. A szüleim szívesen fogadják a páromat is, és nagyon örülnek, hogy ilyen jó emberrel hozott össze a sors, és ami a legfontosabb: kiegyensúlyozott, boldog, félelem nélküli életem van.
Jelenleg Budapesten tanulok, és együtt élek a párommal. Visszagondolva sok mindent máshogy csináltam volna (mint általában mindenki), például a szüleimnek és a barátaimnak nem hazudtam volna ilyen sokáig. Ebből tanulva, mindenkit biztatok, hogy ne várja a megfelelő alkalmat, álljon ki magáért, és győzze le a félelmeit, mielőtt azok győzik le a boldogságát!
Már a kezdetekkor éreztem, hogy más vagyok, mint a környezetem. 15 éves koromig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek, egyszerűen nem foglalkoztam vele. 16 évesen volt egy mélypont az életemben, amikor ráébredtem arra, hogy ez a fura érzés nem múlik el és egyre erősebb és erősebb lesz. Mindent megtettem, hogy elnyomjam magamban, de hamarosan rájöttem, hogy ez a valóság. 17 évesen kezdtem el neten ismerkedni, ahol összebarátkoztam egy nálam idősebb sráccal. Sokat segített nekem, hogy jobban megértsem és megismerjem a melegséget és ezt a számomra még idegen és "sötét" világot.
18 évesen megismertem a páromat, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet. Rádöbbentett arra, hogy a félelem a legnagyobb akadály a boldogságom előtt. Igaza volt... Rettegtem attól, hogy a szüleim megtudják, ezért az elején teljesen elzárkóztam az előbújástól. Arra is gondoltam, hogy az egész életemet leélem titokban, aztán rájöttem, hogy a hazugság megfertőzné a kapcsolataimat, és soha nem lennék elégedett az életemmel. A párom biztatására elmondtam a közeli barátaimnak, akik azóta is mellettem állnak, szeretnek és támogatnak. A feltétel nélküli, gyors elfogadásuk komoly erőt adott nekem, hogy vállaljam önmagam. Kiegyensúlyozottá és energikussá váltam, de a szüleimmel továbbra sem voltam őszinte, ami nagyon megnehezítette a párommal való találkozást. Mindig arra hivatkoztam, hogy "még nem érzem, hogy készen állok, várom a megfelelő alkalmat". Ilyen kifogások mögé rejtettem az egyre nyomasztóbb és terhesebb félelmemet, ami bennem volt 1 éven keresztül. A páromat időközben bemutattam otthon, mint havert, ami könnyített a találkozásokon, de nem jelentett végleges megoldást. Sokat veszekedtünk ezen, de a kapcsolatunk kibírta ezt az átmeneti időszakot. A párom azt várta, hogy magamtól belássam, hogy nem lehet egy életen át hazudni, főleg azoknak, akiket a legjobban szeretünk. Az előbújást tovább sürgette, hogy felvettek egy pesti egyetemre, és szerettünk volna összeköltözni, hogy teljes életet élhessünk, távolság és félelem nélkül. Anya látta rajtam, hogy hónapok óta valami nyomaszt, de én mindig kitaláltam valamit, amivel elrejthettem a valóságot.
Egyik nyári este bejött a szobámba, és megkért, hogy mondjam el neki, miért vagyok szomorú. Nagyon fájt neki, hogy szenvedni látott és tehetetlennek érezte magát. Muszáj volt nyitnom, de aznap este képtelen voltam rá. Megnyugtattam, hogy nincs semmi komoly bajon, és megígértem, hogy másnap mindent elmondok neki.
Reggel anyával rokonokhoz utaztunk. Gondoltam magamban: eljött a legalkalmasabb időpont. Hazafelé mondtam, hogy álljunk meg a Tisza-parton, mert nem autóban szeretném elmondani, ami nyomja a lelkem. Anya végig nyugodt volt, és közben mesélt a régi, felelevenedő gyerekkori emlékeiről. A parthoz érve leültünk egy szabad padra, és kitört belőlem a sírás, majd az, hogy meleg vagyok. Miután mindent elmondtam, félve és reménykedve vártam anya reakcióját. Kis idő után megszólalt: "Tudom, kisfiam", és mosolygott, majd megölelt, és elmondta, hogy így is mindennél jobban szeret és támogat. Teljesen ledöbbentem, szóhoz sem jutottam. Leírhatatlan érzés volt, mintha egy láncot téptek volna szét. Utólag kiderült, hogy anya azóta sejtette, amióta hazahoztam a páromat "haverként". Az apró jelekből és a titokzatos telefonbeszélgetésekből, a közös "baráti" találkozásokból összeállt a kép. Neki is időbe telt, hogy megbarátkozzon a gondolattal, de mire elmondtam neki, teljesen elfogadta. Soha nem próbált róla lebeszélni, és mindig emlegette, hogy feltétel nélkül szeret, és bármit is csinálok az életben, egy a fontos: hogy boldog legyek.
Apát 1 hónappal ezután avattam be. Ő nem sejtette, de ennek ellenére nagyon elfogadó és megértő volt. A szüleim szívesen fogadják a páromat is, és nagyon örülnek, hogy ilyen jó emberrel hozott össze a sors, és ami a legfontosabb: kiegyensúlyozott, boldog, félelem nélküli életem van.
Jelenleg Budapesten tanulok, és együtt élek a párommal. Visszagondolva sok mindent máshogy csináltam volna (mint általában mindenki), például a szüleimnek és a barátaimnak nem hazudtam volna ilyen sokáig. Ebből tanulva, mindenkit biztatok, hogy ne várja a megfelelő alkalmat, álljon ki magáért, és győzze le a félelmeit, mielőtt azok győzik le a boldogságát!
RSS Feed