Minden éremnek két oldala van

A fenti bölcsességgel szeretném elindítani az én történetemet, ezzel is csatlakozva - s egyúttal erősítve - az előbújtak táborát, s virtuális erőt nyújtani azoknak, akik még nem tették meg ezt a fontos lépést, vagy még csak a felismerés, önmarcangolás fázisában vannak.

A fenti bölcsesség akár lehet(ne) cím is. Hisz az én történetem ugyan eléggé szélsőséges, de több szempontból lehet nézni, s minden nézőpont új megvilágításba helyezi az eddig történteket. Véleményem szerint az én történetem se nem pozitív, se nem negatív. Inkább úgy jellemezném, hogy a pozitívumok semlegesítették a negatívumokat. Persze feltehetően mindenki másképp fogja értelmezni, s megélni, átélni a dolgokat.

Én egy lassan 23 éves meleg férfi vagyok.
Másságommal már elég korán szembesültem, habár akkor még nem tudtam, hogy pontosan mit jelent. Sokak szerint ez lehetetlen, de én inkább pozitívumnak élem ezt meg. Még óvodás korom előtt felfedeztem, hogy más vagyok, mint a többi. Nem értettem, hogy miért. Annyit vettem észre, hogy előszeretettel lófrálók lányokkal, s bizonyos játékokban előszeretettel választom a női szerepet.
Az, hogy ez mennyire is tett lányossá, nem tudom. Csak az elmondások alapján tudom, hogy kisebb koromban rendszerint nem tudták eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ez akkoriban nem zavart. Legalábbis az óvodában nem értek atrocitások, legalábbis én nem emlékszem rájuk.
A történetben azonban fontos szerepe van a szülőknek. Olvastam itt jó pár előbújás-történetet. Azonban nem tudtam teljesen átérezni azokat a sorokat másoknál, amelyek arról szóltak, hogy milyen nehéz volt a szülők előtt titkolni másságukat. Nekem ez kimaradt az életemből, habár ebből már sejthető, hogy a szülőkkel való kapcsolatom milyen lehet. Nos legtöbb emlékem, amit fel tudok idézni, az talán az általános iskola első osztálya. Előtte is vannak emlékeim, bár nem a legjobbak. A szülőkkel való kapcsolatom már a kezdetektől halálra volt ítélve. Persze a többség most azt mondaná, hogy egészen biztos emiatt lettem meleg. Tekintve, hogy min mentem keresztül, bátran ki merem jelenteni, hogy nem érzem magam betegnek, s a homoszexualitásomnak semmi köze a gyermekkoromban elszenvedett sérülésekhez, mert bizony én egészen biztos vagyok: nem meleggé váltam, hanem melegnek születtem.

Ahogyan visszaemlékszem a legrégibb emlékemre, egyre inkább átérzem, hogy akkor is tudtam a másságomról, csak nem voltam tisztában vele. Nem értettem, hogy ez a másság most tulajdonképpen mit is jelent, hisz egy gyermeknek nincsenek szexuális igényei.
A másságot sokáig úgy éltem meg, hogy nem én vagyok más, hanem a szülők. Mert bizony ők azok voltak. Mai napig nem értem, hogy ez a két ember egyáltalán hogyan talált egymásra. Mint ahogy az életük során meghozott döntéseik sorozatát sem tudom felfogni, s legfőképp azt nem, hogy húsz év után miért is vannak még mindig együtt...
Nem vagyok vallásos, de egyre inkább azt gondolom, hogy sors bizony létezik. Szüleim nem tanult emberek, s olyan a világnézetük, hogy néha jómagam is elszörnyülködöm. Anyámmal 18 éves koromig hellyel-közzel, de jó viszonyom volt. Így csak az ő általa elmeséltekre tudok támaszkodni apámmal kapcsolatban. Az ő elmondása szerint nem volt kifogástalan gyermekkora, amolyan "kellett is, meg nem is" gyerek volt, nem foglalkoztak vele. Nőügyei voltak, balhéi is. Majd egy mámoros éjszakája után pár pofon után megkérdezte a nagyapámtól, hogy ugyan őt miért nem szerették. Itt kellene szívünkre tenni a kezünket, hogy szegény... Úgy gondolom, csak kellene a szívünkre tenni a kezünket.
Az, hogy mi lett a végkimenetel, számomra homályos - vagy legalábbis nem emlékszem rá. Arra viszont tisztán emlékszem, amikor anyám elmesélte, hogy hogyan is ismerkedett meg vele. Ami egyébként nem lényeges, mert én kétlem, hogy valaha is az ő kapcsolatuk az érzelmekről szólt volna. Jó pár keserű év után történt egy kijelentés anyám részéről, amit azóta is képtelen vagyok ép ésszel felfogni. A kijelentés pedig így hangzott: "Azért mentem apádhoz, mert gyereket akartam." Így volt vagy sem? Nem tudom, de ez a mondat elhagyta a száját, s eléggé nagyra kerekedett a szemem, de inkább nem mondtam rá semmit. Itt már szerintem sejthető, hogy a probléma gócpontja pont az apám volt. A pontos időre nem emlékszem, de annyit elárulhatok: a kapcsolatunk még azelőtt megromlott, mielőtt én általános iskolába kerültem. Már gyerekként megtanultam, milyen érzés az, ha az ember gyűlöl. Hát én gyűlöltem őt! Az ok pedig sajnos a mai eltorzult világban már hétköznapinak számító alkoholizmus volt. Hogy valóban az volt-e, nem tudom, hiszen mindenféle külső segítség nélkül le tudta tenni az italt. Persze anyám ezzel tisztában volt, s így vállalt be engem. S ezek után még ki is tartott mellette!

Általános iskola első osztályában már természetesen valami megindult bennem. Kicsit érettebb is voltam a többieknél, mert óvodában a nagycsoportot beszédhiba miatt újra kellett járnom. Volt egy lány, akiért mindenki odavolt. Én is. De ez inkább csak a többiek majmolása volt. Fiúkkal nem is barátkoztam, pontosabban ők nem barátkoztak velem, így leginkább több, jobb akartam lenni náluk. Így az említett lány iránti rajongásom hátterében is leginkább az állt, hogy szerettem volna háttérbe szorítani a többieket, s kivívni az elismerésüket. Aztán volt egy nap, amikor kellett egy üzenetet írni, hogy ki az, aki nekünk tetszik. Ne kérdezze meg senki, honnan vettem a bátorságot, de egy szerelmes levelet (egy papírlapot, amin egy szív volt, a tévéből oly sokszor látott "I love you" felirattal) tettem az egyik fiú uzsonnatáskájába. Ő kidobta, nem tulajdonított neki nagy dolgot, szerencsére.
Nos, talán hihetetlenül hangzik leírva, de a gyerekek is előszeretettel utánozzák a felnőtteket, vagy amit a tévében látnak. És bizony ebbe a különböző párkapcsolati megnyilvánulások, szexuális szerepjátékok is beletartoznak. Mai napig emlékszem például arra a pornóújságra, ami nagy riadalmat okozott a tanárok között, részünkről pedig nagy érdeklődést váltott ki az újság iránt, ami egy számunkra elérhetetlen polcra került. Persze ez még csak a jéghegy csúcsa volt, hiszen tisztán emlékszem a játszószobára, ahol épp a Pocahontas című mesét néztük, én és két lány osztálytársam, amikor a "mutasd meg, mi van a nadrágodban" játékot játszottuk. Szintén hihetetlen leírni így lassan 23 évesen, többszörösen találkozva a homofóbiával, hogy bizony első homoszexuális élményemet az osztálytársaimnak köszönhetem! Ez 1995 nyarán történt, amikor az osztállyal erdei iskolába mentünk. A fiúk kétharmada bezárkózott a szobába, a függönyöket behúztuk és játszottunk. A játék tulajdonképpen arról szólt, hogy felváltva a szerepeket, de szexuális közösülést imitáltunk. Természetesen mindezt ruhában, de én akkor nagyon élveztem. Ráadásul az a fiú is benne volt, akinek év közben címeztem azt a bizonyos szerelmes levelet. Szerencsére senki nem nyitott ránk. A létszám egy-két fővel megcsökkent, de másodikos koromban ez ismét megtörtént egy délutáni szabadfoglalkozás keretében, miközben a többiek kint, mi pedig bent voltunk. Az volt az utolsó alkalom. Erről később nem beszéltünk, s én is elfelejtettem. Azóta mindegyik fiú heteroszexuális kapcsolatban él. Persze ez még nem jelent semmit, ettől függetlenül lehetnek melegek vagy biszexuálisok, de ez nem lényeges.

Eközben a szüleim házassága katasztrófa volt. Apám minden péntek este részegen tántorgott haza, s örültünk, ha éppen nem csattantak el pofonok. Mi az alkoholra fogtuk az egészet. Bevallom, én is. S ugyan gyűlöltem az apámat, de reménykedtem, hogy majd egy nap "megtér". Emellett pedig a fenti élmények ráébresztettek arra, hogy miben is vagyok én más. Közben folyamatosan féltem apámtól és az ő vasszigorától, ezért ezzel nem is foglalkoztam. Én nem így éltem meg, de kijelenthetjük, hogy kilenc éves koromtól beléptem a tagadás fázisába - már ha lehet ezt annak nevezni. Ugyan elfogadtam, hogy én a fiúkról álmodozom, azonban azt nem, hogy fiú vagyok. Így gyermeki ártatlanságomnak - és persze a képzelőerőmnek köszönhetően - szentül megvoltam róla győződve, hogy én bizony lány vagyok, vagyis pontosabban az leszek, ha felnövök. Kezdetben azt gondoltam, hogy majd egy tündér (nem röhögni!) fog átváltoztatni, későbbiekben pedig azt, hogy majd meghalok, és feltámadok, mint vonzó nő.
Nem voltam tipikus fiú, sőt! Apám alkoholizmusa és anyám folyamatosan szenvedése mellett nem volt időm megtanulni fiús dolgokat, s nem volt lehetőségem barátkozni. Nagyon sokáig nem voltam tisztában vele, de időközben rájöttem: a másság nem csak a szexuális orientációra vonatkozik, hanem minden másra. Más vagy, ha nem úgy nézel ki, mint az átlag. Más vagy, ha nem tudsz olyan dolgot, nem csinálsz olyan dolgot, mint mások. Más vagy, ha másként gondolkozol, mint az átlag. Más vagy, ha máshogy öltözködsz, mint az átlag. Ugyan voltak kisebb atrocitások alsó tagozatban, hisz rendkívül lányos voltam, még a hangom is kiverte a magas C-t többek elmondása szerint. Ráadásul a fiúknál sem tudtam teljesen bevágódni, hiszen alapvető dolgokat nem tudtam: mint például focizni. Így maradtak a lányok, akiktől azért vettem át olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Emellett apám folyamatosan terrorizált minket, időközben pedig megjelent a szexualitás is az életemben. Csak éppenséggel az nem az enyém volt, hanem a szüleimé. Én annyit fogtam fel a dolgokból, hogy ha apám hazajön, akkor menjek el otthonról, majd anyám megnyugtatja. Kétes hangokból már sejtettem, mi az a bizonyos nyugtatás, amitől gyerekként felfordult a gyomrom. És ettől a hozzáállástól mai napig rosszul is vagyok. Egy okkal több volt, hogy utáljam. Hiába tudtam, mi merre hány méter, egy gyermeknek nincsenek szexuális vágyai, így azokat nem tudja felfogni. Ez így ment egészen felső tagozatig.
Ekkor új osztályfőnököt kaptunk, valamint az osztályt két részre szedték: A osztályra és B osztályra. Utóbbi számított rajztagozatnak. Ekkor volt egy-két fiúbarátom, ennek már nagyon örültem. Sajnos itt kezdődött el a folyamat, amikor is fiúból tinédzserré, majd férfivá érik az ember. Azonban még ekkor is szentül hittem abban, hogy belül lány vagyok, és majd az is leszek. Ráadásul erre még ráerősített az, hogy találkoztam a homofóbiával. Első körben apámtól hallottam ezt, aki ki volt akadva az új hajstílusomtól (növeszteni akartam - bár ne tettem volna). Osztályfőnököm - akinek az egyik kedvenc diákja voltam - kijelentette egy osztályfőnöki órán: "mi nem szeretjük a buzikat, de ezt nem kell hangoztatni". Ezen felül a tévében először láttam egy meleg csókot, méghozzá az akkori kedvenc sorozatomban, amit együtt néztünk. Akkor azt mondtam: buzik, fúj. Ha ez még nem lett volna elég, elkezdődött a testi átalakulás, amiből én annyit vettem észre, hogy övön alul valami megmozdult. Az nem nagyon zavart, hisz előtte is tudtam magamnak testi örömöt okozni bizonyos testmozgásokkal anélkül, hogy testem elért volna arra szintre, amikor övön alul képes vagyok erekcióra. Nos, innen aztán elindult egy folyamat, amit nem lehetett megállítani. Én lettem az osztály fénypontja, s szégyelltem magam. Idősebb voltam náluk, így nálam ment végbe először a hang mélyülése, a lábakon, karokon, alhason és szemérem tájékán megjelenő szőrszálak. Én ezt óriási szégyennek éltem meg, ezért próbáltam újra gyerek lenni. Így elkezdtem kétségbeesetten megszabadulni a szőrszálaktól. Nem kell mondanom, milyen hatást értem el vele, de szerencsére csak a másik osztályból kaptam néhány heves megjegyzést. Ezzel egy időben anyám úgy gondolta - miután tanúbizonyságot szerzett, hogy a fia most már képes lenne fizikailag szexuális aktusra -, itt az ideje a felvilágosításnak. Kínosabbnál kínosabb tanácsokat mondott. Ráadásul egyáltalán nem volt felkészült a témában sem, mert a "ne csináld, mert nem fogod élvezni a szexet nőkkel" (nem baj, most élvezem férfiakkal, hehe :D) mondat után további instrukciókat elengedtem a fülem mellett, mert tudtam: bődületes hülyeségek halmaza. És még arról nem is beszéltem, hogy amikor nem tettem meg valamit, amit akart, vagy nemes egyszerűséggel nem azt csináltam, amit ő elképzelt, akkor szemembe mondta, hogy a barátaimnak elmondja, hogy én milyen csúnya dolgot csinálok azzal, hogy serdülőként felfedezem saját testem. És akkor eljött a pillanat, amikor a saját szexuális életem helyett elkezdtem élni a szüleimét: anyám cenzúrázatlanul a képembe mondta, hogy mikor kell lelépnem időjárástól függetlenül, vagy épp mikor mi volt. Mert hát neki ezt meg kell osztani. Ez volt az első pont, amikor felborult az anya-fia kapcsolat. Komolyabb atrocitások nélkül fejeztem be az általános iskolát, amikor is elköltöztünk. Az új szobámat sokáig tartott felavatni, s nem is szívesen voltam ott, hisz nem sok szórakozási lehetőségem volt este, továbbá különálló házrész volt ez a szoba, azaz lazán kizárhattak a másik lakásrészből, amit később sokszor meg is tettek. Egy darabig ráadásul úgy működött a dolog, hogy ha apám hazajött, én bevonultam a szobámba, mint egy börtönbe. És bizony ha nem vittem magammal vizet meg ételt, akkor másnapig kellett várnom.

2003 nyara nagy nyomott hagyott bennem: akkor éleződött ki az apámmal való konfliktus. Ő időközben letette az italt, de rájöttem: ital nélkül még elviselhetetlenebb. Depressziós korszakaim akkor nemigen voltak. Középsuli előtt álltam. Ekkor még mindig álomvilágban éltem, s nem estem kétségbe, hogy az akkor legjobb fiú barátom a képembe mondta: utálja a buzikat. Hö, ha tudná, hogy most mi van!
Volt még egy lány is, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem, de semmi nem történt köztünk. Persze én többek felé azt mondtam, szerelmes vagyok belé, de szerencsére ezt nem hallotta vissza, vagy legalábbis nem próbálta visszajelezni. Bár szerintem nem voltam számára vonzó, hiszen akkor még javában igyekeztem visszafejlődni, mert még mindig zavart a testem. Azon a nyáron apám rendkívül sokat szekált, sok pofont kaptam tőle, sok megalázást, s a fent említett lány előtt is megtette. Így teljesen kimerültem nyár végére, amikor be kellett mennem a középsuliba, amit tulajdonképpen kényszerből választottam. Azonban minden osztálytársam fiú volt, így nem tudtam hogyan bánni velük. A szülők igénytelensége felém megvolt, így a hajam hiába volt levágva, az inkább ciki volt, mint normális. Ruhák terén ugyanez a helyzet volt. Így szótlanul álltam, nem szóltam semmit. És megtörtént. Elkezdődtek a gúnyos megjegyzések. Az osztályban nem voltam egyedül, egy korábbi osztálytársam velem jött, de ő látványosan elkerült. Így minden további elfojtott érzelem (maga a másság, a pofonok a szülőktől, a túlfűtött szexuális életük, melynek szinte részévé váltam) felszínre törtek, s összetörtem. Aznap megírtam egy díszes búcsúlevelet, amit este eljuttattam a fent említett lány postaládájába, majd pedig kész voltam meghalni. Legalábbis lettem volna, ha lett volna merszem megtenni. Először érfelvágáson gondolkoztam, de nem tudtam felszíni sérülésnél nagyobb kárt okozni magamnak. Mivel volt nálam pénz, ezért hazafelé egy nonstop gyógyszertárból fájdalomcsillapítót vettem, majd két dobozzal bekaptam. Mosolyogva aludtam el, majd reggel rosszullétre ébredtem. Tudtam, hogy a levél ott van, így hamar felvettem a nyúlcipőt. Nem tudtam, mitévő legyek, így a városbeli hosszas séta után egy közeli telefonfülkéből felhívtam anyámat, akinek hangja nyugodt volt, így hazamentem, mert azt hittem, hogy minden rendben van. De persze minden úgy volt, ahogy gondoltam: a lány édesanyja megjelent, és elkezdtek keresni.

Ezután egy év kihagyás a suliból (ahová egyébként egy teljes hetet végigjártam, miután azt mondtam: nem megy), majd jópár életvezetési tanácsadás következett. Családi botrányoktól sem volt mentes az élet. Apám továbbra sem kímélt, így többször hangzott el a "világra való vagy, csak nem erre", illetve többször kijelentette, hogy én gyáva vagyok, mert nem mertem meghalni.
Eltelt egy év, s ugyanazokat a hibákat elkövettem, amiket egy éve. Tehát a hajviselettel és a ruházattal ismét a ciki kategóriát erősítettem, s így kezdtem meg a tanévet egy másik iskolában. Persze egyből akadt két fiú, aki kinézett magának, és küldte rendületlenül az idióta megjegyzéseket. Apám ekkor már javában örült, hogy ismét teljes lehet a szexuális élete, amit anyámtól tudtam meg, aki továbbra is a nemi életét tárgyalta ki velem. Legalábbis ő úgy hitte, hisz én nem voltam rá kíváncsi, s amikor megpróbáltam különböző célzásokat tenni, hogy azért ezt mégsem kellene, ő kioktatott. Ekkor már feltűnt, hogy mintha ez az egész nem csak egy ember hibája lenne, nevezetesen az apámé. De bizonyíték nem volt, szóval rendületlenül hittem benne.
A suliban tovább folyt a gúnyolódás. Én magam alá estem, de nem mertem újra megkísérelni az öngyilkosságot, hiszen tudtam: túlon túl gyáva vagyok, hogy megtegyem. Így ennek fényében az esti sírógörcsöket felváltotta egy újfajta önpusztító pótcselekvés: pengével és egyéb éles tárgyakkal vágtam meg magam. Ameddig fizikai fájdalom volt, lelki nem volt. Azonban ismét barátokra leltem a lányokban, akiknek volt ugyan megjegyzésük, de inkább poénnak fogták fel. Osztályközösség nem volt. Talán ez volt a szerencsém. A fiúk ugyan nemigen álltak szóba velem, de ők kevesebben is voltak. Azt mindigis tudtam, hogy ha két delikvens nem lenne, akkor feltehetően teljesen be tudtam volna illeszkedni. Példát véve általános iskolai osztálytársamról kihasználtam, hogy rendkívül sok mindent meg tudok jegyezni, ha kellően használom a vizuális képességem. Így elkezdtem sorra szedni a jó jegyeket. A tanárok felfigyeltek rám, s elkezdtek értékelni, tisztelni. Persze a fiúk kihasználtak e téren, de nem bántam, mert pont ez volt a cél. Miután barátokra leltem, s a tanárok is dicsértek, sikeres első évet zártam. Így nem halogattam sokáig a dolgot: egy hónappal a második évkezdés előtt sms-hirdetést adtam fel a TV2 teletext oldalán, így aznap megtörtént az első csók. Ott dőlt el bennem, ott tisztázódott le bennem minden. Effajta találkozó volt még kettő, de egyikkel sem történt semmi. Közben persze mentek a beszólások. De ez inkább külsőségek miatt volt, hiszen míg a két szóban forgó fiú váltig állította, hogy én bizony egy rohadt buzi vagyok, addig szintén ők úton-útfélen terjesztették, hogy én mit csináltam az egyik legkedvesebb lánybarátommal az utcán. Jelzem, semmi nem volt köztünk.
Komoly atrocitások nem értek. A fent megnevezett két fiú nemigen lépte át a verbális bántalmazás határát. A négy év alatt a legdurvább tőlük az volt, amikor ötforintosokkal megdobáltak, vagy amikor egy romlott szendvicset hozzám vágtak, illetve amikor üdítővel leöntöttek. Utóbbi még első évben történt, de ahogy kezdtek szeretni a többiek, úgy ezek csak verbális térre szorultak. Természetesen nem szóltam senkinek, nem is próbáltam megvédeni magam, hiszen nem láttam értelmét. Inkább tűrtem.

Elérkezett a negyedik év, a sorsdöntő. Ekkor már nem vagdostam magam; időközben a barátok hatására kinőttem ezt. Persze hullámvölgyeim voltak, mint mindenki másnak. Itthon a harc tovább dúlt, ráadásul elérkezett az a pont, amikor másodjára csalódtam anyámban. Történt ugyanis, hogy egy közös géphasználat után lebukott. Üzenetek, képek egyértelművé tették számomra, hogy bizony apám túlfűtött szexuális vágyai bizony részben neki is köszönhetőek voltak. Míg váltig állította, hogy hűséges asszony, aki képtelen élvezni a szexet apám szexfüggősége miatt, addig valójában igencsak élte a maga világát, ami az internet bevezetésével könnyebbé is vált. Sokkal, de sokkal nagyobb teher volt szembenézni azzal, hogy anyám igenis tehetett volna az ellen, amin keresztül mentem, s igenis lehettem volna átlagos gyermek. Feldolgozhatatlan volt a tudat, hogy a kettejük háborúskodásában én voltam a harci eszköz, ami kiterjedt a hálószobára is. Ebben mi volt a legnehezebb? Szembenézni azzal, hogy a saját apám utálatának valódi oka abban rejlett, hogy az életének legfontosabb tényezője a nők és a szex volt. S bizony ebben én akadályoztam! Oly sok éven át kerestem a választ a miértekre, s akkor összeállt minden. Egyszerűen magam alatt voltam a tudattól, hogy két szülő hogyan képes így élni. Hogy voltak képesek megtenni velem azt, amit megtettek. Egyáltalán hogy lehet engem "élő terhességgátló"-nak nevezni? Hiszen én voltam az, akit annyira akartak. Én voltam az, aki aranyos kisbaba voltam. Akit kézen hordoztak, mondván "az én fiam".
Ekkor iszonyú nagy harag öntött el. Emlékszem, akkoriban épp külön angolórákat vettem. Épp a bevásárlás után értem haza, amikor a kapun beérve hatalmas lendülettel dobtam el a táskát, majd később iszonyatos üvöltözésbe kezdtem az anyámmal. Aki persze ígért fűt-fát. Nem hittem neki. És milyen jól tettem, hiszen többször bebizonyosodott, hogy akkor nem mondott igazat.

Elérkezett az utolsó két év a sulimból, ami igazából már csak a bejelölt szakmai irányzat tanulásával telt. Az érettségi megviselt, akárcsak a körülötte történtek. Így újabb hullámvölgy jött: alvászavarom keletkezett. Háziorvosom egy roppant kedves öregúr volt, aki minden átfogó vizsgálat nélkül a legerősebb altatót adta, aminek következtében enyhe gyógyszerfüggőségem lett. Ennek ellenére továbbra is tudtam teljesíteni az iskolában, ahol az új osztályba könnyen beilleszkedtem. Könnyű volt, hisz az osztály jóformán egy kis csoport volt, alig voltunk tízen, melyből rendszeres bejárók talán négyen voltunk. Így nem csak közöttünk, de a tanárok által is kialakult egy barátságos közösség. Nem kell mondanom, a fentiek ellenére is képes voltam teljesíteni, így sikerült kivívnom ismét a nekem járó tiszteletet. Itt is találtam olyan tanárt, aki nagyon nőtt szemembe, mikor kijelentette, hogy ő neki semmi baja sincs a homoszexualitással. Előtte csak a korábbi magyar tanárnőm tett ilyen kijelentést, s őt is nagyra becsültem emiatt.
Voltak nehézségek, de tény: életem legszebb két éve volt, ami nemrég ért véget. Az itt szerzett barátságok - úgy tűnik - maradandóak lesznek. Egyetlen osztálytársam maradt velem a két éves szakmai képzésen az előző gimnáziumi évről. Neki hosszútávú tervei vannak velem, mint például a fővárosba való felköltözés. Tudtam, hogy őrá lehet számítani, mert egy meleg ember egy ilyet megérez. Előtte innen-onnan összeszedett virtuális ismerősök közül kiválasztottam párat, akiket beavattam a titkomba. Nem kell mondanom, erőt kaptam azután, hogy mindegyikkel a mai napig megmaradt a kapcsolat. Így egy napon egy telefonbeszélgetés alkalmával közöltem vele, hogy bizony én a fiúkat szeretem. Olyan könnyedén napirendre tért felette, hogy azt hittem, nem is vett komolyan. Persze azóta kiderült, hogy ő nem kételkedett bennem, csak nem voltam felkészülve, hogy ő ilyen könnyen veszi majd az egészet. Persze behatóan is érdeklődik a téma iránt, s úgy érzem, a közeljövőben lesznek nézeteltéréseink. Ugyanis ő felkészült arra, hogy együtt fogjuk stírölni a pasikat. Egyelőre még nem mertem neki elmondani, hogy pasik terén neki csapnivaló ízlése van :D
Következő állomás pedig nem más volt, mint különböző társkereső oldalakon való fényképes felvállalásom, aminek további ismeretségeket köszönhetek.

Történetem végére hol is vagyok? 2010 augusztusának végén, pár héttel a 23. születésnapom előtt. Kinőttem gyermekkori téveszméimet, s jelentősen megváltozott a felfogásom.
Elfogadtam azt, hogy nem kell várnom arra, hogy lánnyá változzak ahhoz, hogy legyen egy fiú barátom. Mert egyáltalán nem vagyok egyedül, sőt! Ennél fogva egyre inkább levetkőztem azokat a tulajdonságokat, amik túlságosan nőiessé tettek, illetve tehettek volna. Külsőleg is sokat változtam, előnyömre. Ezt több meleg/biszexuális is megerősítette, akikkel a találkozás kivétel nélkül a távolság miatt nem jött össze. És igen, szeretek férfi lenni, s szeretnék is az maradni!
A fenti "szösszenet" után mit is gondolok az életemről? Azt, hogy lehetett volna rosszabb is! Azt, hogy örülök annak, hogy "csak" meleg vagyok, s a különböző sztereotípiák nem vonatkoznak rám. Azaz nem vagyok hivalkodó paradicsommadár (vagy a melegek által használt jelzővel élve "hajtűdobáló nyúnyóka"), sem pedig transzvesztita. Igaz, ők a kisebbséghez tartoznak még a melegek között is, s fel sem tudom fogni, hogy vajon nekik mennyivel nehezebb életük lehet/lesz, mint nekem!
A történetem ellenére sikerült önmagamra találnom, s sikerült barátokat szereznem, akik között bármikor képes vagyok könnyesre röhögni magam, s képes vagyok vicces lenni anélkül, hogy másnak tettetném magam. Persze lesznek nehézségek az életben, s lesz olyan, aki nem fog elfogadni. Tisztában vagyok vele, hogy képes lennék még tökéletesebb lenni azáltal, hogy barátnőt találnék magamnak. S azzal is tisztában vagyok, hogy képes lennék fizikailag együtt lenni vele. A kérdés adott: megéri-e? Nekem nem.
És a szüleim? Na, ők egy külön kategória. Úgy érzem, a fent leírtak alapján semmilyen bűntudatom nincs azzal kapcsolatban, hogy meleg vagyok. Persze néha jöttek megjegyzések, hogy én mindig a fiúk maradok (gondolom, egyedüli gyermekként azért csak kell valaki öregkorukra). Intő jel az is, hogy az anyám végignézte a Fiúk a klubból c. sorozatot. Valamint gyomorforgató szexuális életük kapcsán a véleményemet kérte ki, hogy én mit nézek meg előbb: egy férfi testet, vagy egy nőit. Hallgattam.
Tehát igen, feltehetően sejtik. És ez hogyan érint engem? Sehogy. Mert nem érdekel. És mi lesz, ha kiderül? Semmi. Nem fogom magam szégyellni, s nem fogom engedni, hogy bántsanak. Hisz a leírtakból kiderül: nem szorulok sem az engedélyükre, sem a beleegyezésükre.

És a többi sorstársam?
Nos, a fentieket elolvasva eldönthetik, hogy mennyire pozitív az én történetem. Én semlegesnek élem meg, hisz elsősorban lehetett volna rosszabb, másodsorban pedig elképzelhető, hogy sokkal nagyobb teherként éltem volna meg, ha szüleim a tipikus párokhoz hasonlóak lettek volna. Emellett pedig gyerekként könnyen megtanultam, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor igenis kell hazudni, s igenis vannak olyan emberek, akiknek lelkifurdalás nélkül bele kell hazudni a képébe. Az, hogy ez feldolgozható-e: természetesen nem. De ha az embernek vannak barátai, akkor nem fogja érdekelni, hogy mások mit gondolnak.
Lehet elítélni a homoszexualitást, undorodni a homoszexuális aktustól (amiről sokszor az a kérdés jut eszembe, hogy egy heteró férfi/nő miért néz ilyen dolgokat, s egyáltalán miért képzeli el??). Csak amikor barátról, ismerősről, rokonról derül ki a dolog, akkor bizony eldől, hogy az illető milyen ember. Nekem részben sikerült, s ennek örülök.

C.