„Ne vedd úgy a szívedre.”
„Nem kell foglalkozni vele, ki mit gondol.”
„A világot el kell fogadni olyannak, amilyen.”
Az emberek számtalan módon adják tudtomra nap mint nap, hogy valamit rosszul csinálok. Hogy ők értenek valamit, amit én nem. Hogy ők látnak valamit, amit én nem. Hogy ők elsajátítottak valamiféle titkos tudást, aminek én még nem vagyok birtokában.
Nincs időm elmondani nekik, hogy ők azok, akik nem értik. Akik nem értenek engem. Akik még mindig nem értik, miért csinálom.
Hallom a hangjukat és látom a szemüket. Én is.
De nem rájuk figyelek.
Nem volt persze mindig így. Nem is olyan régen a világ minden kincséért se beszéltem volna róla.
Miért tettem volna? Nem ösztönzött rá semmi és senki. Sem a fizika tanár, aki mókás hangon ecsetelte, hogy bizony Amerikában már össze is akarnak ezek házasodni, sem az osztály, akik egyetértően búgták: itt a világvége. Nem segített az se, amikor megmondták: vigyázzunk a szalagavatóra felkészítő tánctanárral, mert azt beszélik róla, hogy olyan ő is. Az se ültetett el bennem reményt, amikor a történelemtanár szóvá tette, hogy valaki horogkeresztet rajzolt a padra, és később az osztályfőnöki órán megbeszéltük, hogy hülyeség egy ilyen apróságnak nagy feneket keríteni. A legkevésbé az bátorított talán, amikor a fiú, akibe beleszerettem, azt mondta: elítéli őket, mert divatból csinálják.
Mit is várnék a világtól, ha az iskolai környezetem leghangosabb tagjai szerint a zsidótörvények nem is voltak vészesek, és a cigánygyilkosságokat is csak a média fújta fel. Még hogy Obamát elnöknek? Egy fekánál egy majom is jobb.
Innen jöttem én. Innen jönnek a szavaim.
Amikor az ember egy dobozban tölti élete nagyobb részét, hajlamos elfeledkezni róla, hogy a világ vonalai a doboz falain túl tovább húzódnak.
Nekem szerencsém volt, mert a dobozba besütött némi fény.
Anya mindannyiunkat már ovis korunkban arra tanított, hogy sose bántsunk senkit. Főleg olyasmi miatt, amiről nem tehet.
A bátyám már 11 éves koromban elmondta: tudja, hogy buzi vagyok.
Anya azt mondta, ugye tudod, hogy szeretlek, bármi történjék.
Apa azt mondta, az a riporter a rádióban meleg és látod, fiam, milyen okos ember.
A nővérem azt mondta, rühelli a homofóbiát.
Anya azt mondta, mindenki megérdemli az elfogadást.
Apa viccet mesélt a meleg fiúról, aki hazamegy, és elmeséli az apjának, hogy az a helyes srác lebuzizta.
Anya korrepetálta a meleg fiút, aki öngyilkosságot kísérelt meg, mert nem találta a helyét ebben a világban.
Azt kérdezték, mi a baj. Ki bántott. Miket mondanak rám.
Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz?
És mégis. Hallgattam. A barátaim rájöttek, hogy szerelmes vagyok. De kibe?
Hallgattam.
Egy nap aztán egy jó barát rákérdez.
Én pedig beszélni kezdek.
A szüleim számtalanszor elmesélték, hogy jó sokáig nem kezdtem el beszélni, de amióta először szóra nyitottam a kicsi számat, képtelen vagyok csöndben maradni.
Így volt ez az előbújással is.
Sosem állítottam, hogy könnyű volt. Nehéz volt, és a mai napig nehéz. Előítéletek. Sztereotípiák. Elvárások. Megjegyzések. Fenyegetések. Undor. Félelem.
Hallom a hangjukat és látom a szemüket. De nem rájuk figyelek.
Mert nekem szerencsém volt.
Szerencsém van.
Körülnézek, és tucatnyi barátot látok magam körül a felvonuláson, akik miattam jöttek el. A nagymamám még szorosabban ölel, és néha új ismerősök diszkrét üzenetekben írják meg, mennyire király a mindennapi kiállásom.
Győztem. Elfogadtak. Hajam szála sem görbült.
Mi hát a problémám? Miért beszélek folyton ezekről a dolgokról?
Mert nekem szerencsém volt. Olyan szerencsém, ami nem adatik meg mindannyiunknak.
Hosszú éveken át azt hittem, nálam jobban senki sem tudhatja, milyen is a velőig hatoló, szorongató szenvedés. Azt hittem, másoknak biztos könnyebb, mert ők nem ilyen embertelen elveket hirdető környezetben tanultak egész az érettségiig.
Tévedtem. De még mekkorát.
Fogalmam sem volt, min mennek keresztül mások. Eszembe sem jutottak azok, akiket a saját családja tesz utcára. Akiket kitagadnak. Akiket betegnek titulálnak. Akiket rendszeres érzelmi és fizikai bántalmazás ér a közvetlen környezetük által, míg végül azt se tudják, hol az otthonuk.
S mégis évekig úgy éreztem, senki sincs nálam jobban egyedül ezen a világon.
Emlékszem még. Szeretem elhessegetni az emlékeket, nehogy eltakarják előlem a napot. De emlékszem. Emlékszem a kisfiúra, aki azt hitte: lehetetlen, hogy bármi is megvalósuljon a jövőből, amit szeretett volna. Aki elhitte, hogy buta és rendellenes. Aki titkot őrzött, és hiába tudta, hogy sokan átlátnak rajta – hallgatott.
Gyerek voltam és féltem.
Féltem, hogy a segélykiáltásomat soha nem hallja meg senki, és féltem attól is, hogy meghallják. Hogy észrevesznek.
Sok gyerek van még odakint. És sok felnőtt.
Lehet, hogy nem hallom a hangjukat, és lehet, hogy nem látom a szemüket. De tudom: ott vannak. Elbújva, félve. Azt gondolva, hogy a világnak tényleg vége, és hogy bele kell törődniük: nekik fél életet osztottak a játék elején. Álarcot öltve. Beletörődve. Reményvesztetten. Titkolózva.
Rájuk figyelek.
Rájuk figyelek, amikor direkt hangosan mondom, hogy megyek a Pride-ra. Akkor is az eszemben járnak, amikor nyílt vitát folytatok a szexuális kisebbségek jogairól mindenki füle hallatára.
Innen jönnek a szavaim.
Ezért veszem a szívemre. Ezért nem törődök bele, hogy a világ egyszerűen „olyan, amilyen.” És ezért húzom ki a ruhám ujja alól a szivárványos karkötőmet, amikor rábámulnak a metrón.
Szavainknak ereje, hatalma van. És tudom, mit hall a mai kor gyermeke. Tudom, mit hall a vacsoraasztalnál, az iskolában, az utcán, a templomban. Élesen emlékszem a szavakra, amelyek fagyos szúrásként érik a szívet anélkül, hogy a beszélő észrevenné. Emlékszem az érzésekre, amelyeket kiváltottak belőlem.
És tudom, már tudom: nem voltam egyedül.
Ez az én szerencsém. Így aztán mondhat akárki akármit, és sújthat érte bármilyen ítélet – nem választom, nem választhatom többé a hallgatást.
Tóth Marcell