Mindig tudtam, hogy meleg vagyok, egészen kicsi koromtól kezdve. Bevallom, ez olyan természetes része volt az életemnek, hogy a nemi irányultságom ellen képtelen voltam küzdeni, mert annyira én voltam. Soha nem voltam erős fizikumú és a hangom is sajnos igen dallamosra sikeredett – szopránt énekeltem az iskola énekkarában – bezony, mozgalmi dalokat! Lányokkal barátkoztam és kerültem a balhét… Ezek éppen elég okot szolgáltattak arra, hogy már az általános iskolában lebuzizzanak, párszor fizikailag is bántalmaztak.
Később családom nyomására egészségügyi suliba mentem – ott is szinte csak lányok voltak az osztályban. Elsős koromban egyik problémás piás negyedikes fiú egyszerűen megfogott, bevitt a wc-be és összevert – mert állítólag nem köszöntem neki előre az ebédlőben – persze közben végig buzizott, nem mertem szólni senkinek, közölte, hogy kinyír. Iskolába kellett persze járni, de nagyon emberkerülő lettem… Szorongva mértem fel az utcán az embereket, mindenhol támadásoktól tartottam! Soha nem néztem ki nőiesen, a viselkedésem sem volt az, de abban az időben leginkább arra koncentráltam, hogy minden esetleg feminin vonást kiirtsak magamból, vagy legalábbis visszaszorítsak. Gyűlöltem a testem, a hangom, a szerencsétlenségem. Így visszagondolva nagyon szomorú, hogy évekig nem a városon keresztül mentem haza, hanem akár sötétben is a vasúti síneken a gyártelepek mellett. Ha emberek közé mentem, mindig szorongtam. Bevallom, évekig úgy feküdtem le aludni, hogy arra kértem Istent, hogy ne kelljen felébrednem.
A családom szintén nem ilyen fiút akart, mindig hallgattam, hogy mások erősebbek, meg fiúsabbak, mint én; hogy fociznak, én meg a szobában rajzolok vagy olvasok… Valójában senkinek nem voltam jó úgy, ahogy voltam – magamnak sem…17 évesen néhányan a környékről elkezdtek velem barátkozni, heteró fiúk, lányok – nem éppen jó hírű csapat, de tartozhattam valahová. Nagyon sokat voltunk együtt és balhékat is csináltunk – vandálkodás, sok piálás – nem részletezném. A lényeg az volt, hogy helyet kaptam valahol a világban.
Persze továbbra is sovány maradtam, de olyan közeg vett körül, ahol ez mindegy volt. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy a heterós meleg nem buzi, csak a lányos… ez ma viccesnek tűnhet, amikor a heteroszexuális kamaszok néha egy transzvesztita eszköztárával rendelkeznek (hajvasalótól a férfi sminkig), de akkor ez más volt. Ettől függetlenül homoszexuális voltam, és az internet nélküli világ kisvárosi nehézségeivel próbáltam szembenézni.
Aztán lett párkapcsolatom: 1990-es évek… Azt gondoltam, hogy most már elmondhatom mindenkinek, mi a helyzet, és így is tettem. Büszke voltam magamra, de belül a szorongás csak nőtt… Elkezdtem fura szabályokat kialakítani:
– Nem baj, ha meleg vagyok, mert tartós kapcsolatban élek (mindenáron – na ennek igen nagy ára volt, abban biztosak lehettek – főleg, ha a másik nem teljesen ép) és nem lépek félre
– Nem baj, ha meleg vagyok, ha másokon segítek (ezzel nincs semmi gond – de ha belegondolunk, akkor ez nem más, mint bűntudat, mintha le kéne dolgoznom a társadalomban, hogy elfogadjanak)
– Nem baj, ha meleg vagyok, ha férfiasan viselkedem és öltözöm – nem botránkoztatva meg másokat stb.
Aztán teltek az évek, és valahogy becsontosodtam. Továbbra is együtt éltem már a második kapcsolatomban egy férfival, de a heterósodásom folytatódott – a társadalmi jobbosodás csak tovább mélyítette a félelmeimet, és ezzel kapcsolatban – mondjuk ki – a homofóbiámat is! Mert olyan meleggé váltam, aki homofób lett: Minek vonulászni? Minek mutogatni magunkat? Minek filmet, riportot készíteni? Aztán ez tovább mélyült: nem barátkozni, nem állni szóba melegekkel (mert meglátnak velük); nem járni sehova, nem létezni…
Aztán beleakadtam valakibe a neten, aki megéli nyíltan a melegségét. Létezik, publikál, videoblogol, véleményt nyilvánít, és mindezt humorral, intelligenciával, érzékeny férfiassággal és legfőképpen elfogadással teszi. Ezzel eleinte nem tudtam mit kezdeni, de valami megmozdult bennem…Elkezdtem olyan embereket látni, akiknek barátaik vannak, akik eljárnak ide-oda, akik képesek bízni abban, hogy a másik velük akar lenni, velük, úgy, ahogy vannak, és úgy, amilyenek! Bevallom, szegény pasinak nagyon ronda dolgokat írtam, sikeresen meg is bántottam. (Azóta bocsánatot kértem tőle, remélem nem haragszik.)
Nekem nemigen vannak barátaim, illetve csak heterókkal barátkoztam. Félreértés ne essék, ezzel nincs gond, de olyan emberként próbáltam barátkozni velük, hogy szinte bocsánatot kértem tőlük magamban, ha nagy ritkán a magánéletemről beszéltem. Bocsánatkéréssel tartozom a homoszexuálisoknak, bocsánatot kérek, hogy nem fogadtam el őket úgy, ahogy vannak, bocsánatot kérek, hogy leszóltam őket öltözködésükért, viselkedésükért, azért, mert felesleges feszkókeltésnek hívtam a törekvést, hogy kiálljanak a jogaikért (arra nem gondolva, hogy azok az én jogaim is!). Bocsánatot kérek magamtól is, hogy elzártam magam az emberektől, kapcsolatoktól! Bocsánatot kérek magamtól, hogy évtizedekig minden erőfeszítést megtettem, hogy olyan emberek elvárásainak feleljek meg, akik nem akartak elfogadni úgy, ahogy vagyok. Melegségem újratöltve… és ennek nagyon itt volt az ideje! KÖSZÖNÖM NEKTEK, AKIK FELVÁLLALJÁTOK MAGATOKAT, ÉS EZZEL MINKET IS! KÖSZÖNÖM A PÁROMNAK, HOGY LASSAN 8 ÉVE VAN VELEM!
A családom szintén nem ilyen fiút akart, mindig hallgattam, hogy mások erősebbek, meg fiúsabbak, mint én; hogy fociznak, én meg a szobában rajzolok vagy olvasok… Valójában senkinek nem voltam jó úgy, ahogy voltam – magamnak sem…17 évesen néhányan a környékről elkezdtek velem barátkozni, heteró fiúk, lányok – nem éppen jó hírű csapat, de tartozhattam valahová. Nagyon sokat voltunk együtt és balhékat is csináltunk – vandálkodás, sok piálás – nem részletezném. A lényeg az volt, hogy helyet kaptam valahol a világban.
Persze továbbra is sovány maradtam, de olyan közeg vett körül, ahol ez mindegy volt. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy a heterós meleg nem buzi, csak a lányos… ez ma viccesnek tűnhet, amikor a heteroszexuális kamaszok néha egy transzvesztita eszköztárával rendelkeznek (hajvasalótól a férfi sminkig), de akkor ez más volt. Ettől függetlenül homoszexuális voltam, és az internet nélküli világ kisvárosi nehézségeivel próbáltam szembenézni.
Aztán lett párkapcsolatom: 1990-es évek… Azt gondoltam, hogy most már elmondhatom mindenkinek, mi a helyzet, és így is tettem. Büszke voltam magamra, de belül a szorongás csak nőtt… Elkezdtem fura szabályokat kialakítani:
– Nem baj, ha meleg vagyok, mert tartós kapcsolatban élek (mindenáron – na ennek igen nagy ára volt, abban biztosak lehettek – főleg, ha a másik nem teljesen ép) és nem lépek félre
– Nem baj, ha meleg vagyok, ha másokon segítek (ezzel nincs semmi gond – de ha belegondolunk, akkor ez nem más, mint bűntudat, mintha le kéne dolgoznom a társadalomban, hogy elfogadjanak)
– Nem baj, ha meleg vagyok, ha férfiasan viselkedem és öltözöm – nem botránkoztatva meg másokat stb.
Aztán teltek az évek, és valahogy becsontosodtam. Továbbra is együtt éltem már a második kapcsolatomban egy férfival, de a heterósodásom folytatódott – a társadalmi jobbosodás csak tovább mélyítette a félelmeimet, és ezzel kapcsolatban – mondjuk ki – a homofóbiámat is! Mert olyan meleggé váltam, aki homofób lett: Minek vonulászni? Minek mutogatni magunkat? Minek filmet, riportot készíteni? Aztán ez tovább mélyült: nem barátkozni, nem állni szóba melegekkel (mert meglátnak velük); nem járni sehova, nem létezni…
Aztán beleakadtam valakibe a neten, aki megéli nyíltan a melegségét. Létezik, publikál, videoblogol, véleményt nyilvánít, és mindezt humorral, intelligenciával, érzékeny férfiassággal és legfőképpen elfogadással teszi. Ezzel eleinte nem tudtam mit kezdeni, de valami megmozdult bennem…Elkezdtem olyan embereket látni, akiknek barátaik vannak, akik eljárnak ide-oda, akik képesek bízni abban, hogy a másik velük akar lenni, velük, úgy, ahogy vannak, és úgy, amilyenek! Bevallom, szegény pasinak nagyon ronda dolgokat írtam, sikeresen meg is bántottam. (Azóta bocsánatot kértem tőle, remélem nem haragszik.)
Nekem nemigen vannak barátaim, illetve csak heterókkal barátkoztam. Félreértés ne essék, ezzel nincs gond, de olyan emberként próbáltam barátkozni velük, hogy szinte bocsánatot kértem tőlük magamban, ha nagy ritkán a magánéletemről beszéltem. Bocsánatkéréssel tartozom a homoszexuálisoknak, bocsánatot kérek, hogy nem fogadtam el őket úgy, ahogy vannak, bocsánatot kérek, hogy leszóltam őket öltözködésükért, viselkedésükért, azért, mert felesleges feszkókeltésnek hívtam a törekvést, hogy kiálljanak a jogaikért (arra nem gondolva, hogy azok az én jogaim is!). Bocsánatot kérek magamtól is, hogy elzártam magam az emberektől, kapcsolatoktól! Bocsánatot kérek magamtól, hogy évtizedekig minden erőfeszítést megtettem, hogy olyan emberek elvárásainak feleljek meg, akik nem akartak elfogadni úgy, ahogy vagyok. Melegségem újratöltve… és ennek nagyon itt volt az ideje! KÖSZÖNÖM NEKTEK, AKIK FELVÁLLALJÁTOK MAGATOKAT, ÉS EZZEL MINKET IS! KÖSZÖNÖM A PÁROMNAK, HOGY LASSAN 8 ÉVE VAN VELEM!
RSS Feed