Nem is tudom, hol kezdjem... Egy 20 év körüli meleg srác vagyok. Én is talán ott kezdeném a történetemet, ahol a legtöbben: a kamaszkor kezdeténél. Az, hogy meleg vagyok, nem volt számomra mindig nyilvánvaló, ám azt mindig tudtam, hogy nem vagyok egészen olyan, mint bármelyik korombeli fiú.
Szóval egy kis faluban laktam, egyszerű szülőkkel. Kisiskolás koromban egyáltalán nem tudtam semmit a melegségről, úgy neveltek (mint bárki mást), hogy egyszer majd lesz feleségem, gyermekeim, stb. Nem is halottam semmit a másságról. Mindig is különc voltam egy kicsit, nem tudtam, hogy mi miért történik. Ezek az évek talán nem is annyira fontosak az életemben, vagyis fontosak, de inkább a későbbiekről mesélnék.
Amikor középiskolába kerültem, akkor már jobban körvonalazódtak bennem a dolgok. Velem is megtörténtek azok a dolgok, mint általában más melegekkel: fokozatosan rádöbbentem, hogy sosem leszek olyan, mint az iskolatársaim, barátaim. Amikor a fiú osztálytársaim a lányokról beszélgettek, én inkább meg sem szólaltam. Amikor a barátaim megláttak egy csinos lányt az utca másik oldalán, akkor én a pasit vettem észre, aki a lány mögött sétált. Próbálkoztam lányokkal, de kudarcot vallottam. Ha megfogtam egy lány kezét, úgy éreztem, mintha egy bábu kezét fognám.
Egyre inkább eltávolodtam mindenkitől, a családomtól is egyre messzebb kerültem. Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy nincs senki, akivel tudnék kötetlenül beszélgetni, ha volt is, akkor én voltam vele elutasító. Úgy az érettségi időszakában már tisztában voltam vele, hogy meleg vagyok. A szüleim - mint említettem - konzervatív gondolkodásúak voltak, úgy neveltek minket, mintha kb. a 70-es években élnénk, különösen édesapám. Az anyukám mindig engedékenyebb volt, vele mindig jobban kijöttem, de neki sem mertem elmondani, hogy meleg vagyok. Azt hittem, hogy a "világ ellenem van", úgy éreztem, hogy sosem lehetek majd boldog. Mire kijártam a középiskolát, már dolgoztam mellette hétvégenként, mondhatni eléggé önálló életet éltem.
Az érettségi után felvettek egyetemre. Ennek nagyon örültem. Nagyon bizonytalan voltam, de bizakodtam, hogy majd talán megváltozik az életem. Úgy gondoltam, hogy a környezetváltozás, a nagyváros majd jó hatással lesz rám, és talán végre helyre rázódik az életem.
Szóval elkezdtem az egyetemet. Teltek a hetek, hónapok. Elkezdtem érdeklődni a meleg világ iránt. A falu, ahol az egyetem elkezdéséig laktam, túl kicsi volt ahhoz, hogy komolyabban érdeklődjek a meleg világ iránt. Sajnos arra jöttem rá, hogy a nagyváros pedig túl nagy. Elveszettnek éreztem magam, nem találtam a helyem a nagyvilágban. Összeismerkedtem a csoporttársaimmal, akik élték az életüket, a legtöbbjüknek boldog párkapcsolata volt. Még jobban úrrá lett rajtam a magány, a kétségbeesés. Voltak heteró barátaim, de velük ugyebár nem tudtam beszélni a gondjaimról. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy mi lesz velem 30 év múlva, egyáltalán minek tanuljak, ha sosem lehet majd esélyem a teljes életre? Mi értelme van élni, ha nem lesz majd feleségem, aki gyermeket szül nekem? Ekkor nagyon rossz korszakomban voltam, megfordultak a fejemben nagy butaságok, hogy nekem nincs is helyem ezen a földön, hogy egyáltalán miért is élek. Mélységes depresszióba zuhantam, azt hittem, hogy mindenki engem néz az utcán, hogy mindenki rólam beszél a hátam mögött, stb...
Kezdtem azon gondolkodni, hogy el kell mondanom valakinek, hogy meleg vagyok, különben megőrülök. A barátaim közül, akikkel szoros kapcsolatban voltam, egy-egy kötetlen beszélgetés alkalmával elejtettem néhány megjegyzést a melegséggel kapcsolatban, kíváncsi voltam, hogyan reagálnak majd rá. Például az otthoni barátaimnak azt mondtam, hogy "Képzeld, ahol járok suliba, abban a városban van egy melegbár!". Általában nevetés tört ki belőlük, vagy épp szidták a melegeket, nem is akármilyen stílusban. Innentől kezdve még rosszabb lett a helyzetem, innentől kezdve már tényleg nem tudtam, hogy mitévő legyek. Az anyukámmal is beszélgettünk egyszer, és feljött a szó a melegségről. Nem is én hoztam fel, hanem a testvérem, akinek az egyik osztálytársáról kiderült, hogy meleg. Anyunak erre annyi volt a reakciója, hogy ha neki bármelyik gyerekéről kiderülne, azt kitagadná, és még azt is mondta, hogy "de hát ez vele nem történt meg, hála istennek". Innentől kezdve már tényleg mélységesen depressziós lettem...
Az életem ott kezdett megváltozni, amikor elkezdtem a suli mellett dolgozni egy szórakozóhelyen abban a városban, ahol iskolába járok. Volt itt egy munkatársam, egy lány, akivel már szinte az első munkanapomon egy csomót beszélgettem, elég jó viszony alakult ki közöttünk. Egy idő után már a munkán kívül is találkoztunk, eljárunk ide-oda. Túlságosan nem ismertem még (nem ismertem a barátait, stb), de úgy éreztem, hogy egy jó barátra találtam az ő személyében. Egyszer csak egy ugyancsak átlagos beszélgetés alkalmával egy szófordulattal neki is tettem egy megjegyzést a melegségről. Itt is arra voltam kíváncsi, hogy hogyan reagál. Egy olyan kijelentést tett, hogy hirtelen nem is tudtam, hogy mi történik: Azt válaszolta a megjegyzésemre, hogy az ő barátainak a 90%-a meleg. Tényleg nem tudtam leírni azt az érzést, ami abban a pillanatban átfutott rajtam. Rögtön tudtam, hogy "ki az én emberem". Még jó pár hétig nem mondtam neki semmit, azaz lényegében semmit. De nem egyszer rátereltem a szót a dologra, és mondta, hogy ő jár is a meleg barátaival szórakozni, alkalomadtán melegbárba is elkíséri őket, stb. Még ekkor sem mondtam neki semmit, hanem egyszer az egyik este egyedül voltam és nagyon rossz kedvem volt. A legrosszabb estéim egyike volt az. Akkor felhívtam, és mondtam neki, hogy beszélgetni szeretnék vele. Kérdezte, hogy miről, de csak annyit mondtam neki, hogy találkozni szeretnék vele. Meg is beszéltünk egy időpontot, másnap este ért rá. Sétáltunk egy csomót, beszélgettünk átlagos dolgokról a séta közben, majd beültünk egy sörözőbe. Akkorra már csomót beszélgettünk, és egyszercsak azt mondta, hogy most már térjek rá arra, amiről beszélni szeretnék. Mondtam neki, hogy inkább menjünk el máshová, mert nem érzem jól magam ezen a helyen. Átsétáltunk egy kávézóba, ahol eleinte megint csak a semmiről beszélgettünk, ittunk egy pár pohárka alkoholt is. Elment WC-re és azt mondta, hogy mire visszajön, szedjem össze magam és mondjam el, hogy miért hívtam fel. Visszajött, és azt mondtam neki, hogy igazából nem is akartam semmit, csak hogy beszélgessünk egy jót. Nagyon rosszul éreztem magam, reszkettem. Ittunk még pár pohár italt. Azt mondta, hogy most már tényleg mondjam el, hogy miért vagyunk itt, mert azt látja rajtam, hogy valami nyomja a lelkem.
Azt javasoltam, hogy inkább beszéljünk erről a dologról máskor. Erre azt felelte, hogy ha nem mondok semmit, akkor kérdezgetni fog. Mondtam neki, hogy inkább ne, mert most nem érzem jól magam. Rám nézett, nézett kb. fél percig, és azt kérdezte: "Az identitásodról van szó?" Én csak néztem őt, mintegy fél percig csak néztük egymást, mire annyit feleltem neki, hogy "igen arról van szó". Innentől kezdve beszélgettünk még vagy 2 órán keresztül, mindenféle dologról. Azt mondta, hogy nagyon örül, hogy elmondtam neki, és azt állította, hogy sejtette a dolgokat. Nagyon sokat mesélt erről a világról, sok-sok dolgot megtudtam tőle. Két nappal később találkoztunk újra, de valahogy eleinte nem könnyebbültem meg, hogy tudja valaki rólam, hogy meleg vagyok. Alig szóltam hozzá, úgy éreztem, hogy olyan dolgokat bolygattam meg, amelyeket nem lett volna szabad. Ez a lány nagyon megértő volt, találkoztunk újra és újra, egy idő után feloldódtam a társaságában. Bemutatott néhány barátjának, elmentünk közösen szórakozni, stb. Elkezdtem Interneten ismerkedni, már találkoztam is néhány fiúval, akiket különböző internetes fórumokon ismertem meg.
Jelenleg sem látom túlságosan derűsen a világot, azonban már nem vagyok olyan mélyen depressziós, mint azelőtt. Tervezem, hogy felkeresek egy pszichológust, akivel szintén megbeszélhetném a problémáimat. Sokat olvastam a melegségről, olvastam társaim előbújási történeteit, valamint tanulmányoztam szakemberek által írt tanulmányokat a melegségről. Olyan esetekről olvastam, amelyek szinte egy az egyben ráillenek az én történetemre. A zárkózottságom, a családommal való kapcsolat, stb., szinte minden problémám a melegségemre vezethető vissza.
Most is elveszettnek érzem magam az életben, borzasztó, hogy szinte mindenki előtt színjáték az életem. Arra rájöttem, hogy ha majd lesz mellettem valaki, akkor majd más színben látom majd a világot. Rájöttem, hogy az idősebb melegek is tudnak élni, a melegséggel nincs vége az életnek. Meg kell tanulnom együtt élni azokkal a dolgokkal, amelyeken változtatni nem tudok, valamint meg kell tanulnom irányítani azokat a dolgokat, amelyeket igenis tudok irányítani. A többi barátomnak egyelőre nem tervezem, hogy elmondjam, valamint a családomnak sem. Úgy gondolom, hogy majd akkor fogom nekik elmondani, ha lesz egy ember, akiért érdemes felvállalnom önmagam. Ha lesz egy komolyabb kapcsolatom, azt majd tudni fogják. Van már néhány meleg barátom, csatlakoztam a napokban egy meleg szervezet köréhez is.
Úgy érzem, hogy egy hosszú út elején állok, amelyet nagyon nehéz lesz végigjárnom, de bizony végig kell, és végig is fogok rajta jutni....
Amikor középiskolába kerültem, akkor már jobban körvonalazódtak bennem a dolgok. Velem is megtörténtek azok a dolgok, mint általában más melegekkel: fokozatosan rádöbbentem, hogy sosem leszek olyan, mint az iskolatársaim, barátaim. Amikor a fiú osztálytársaim a lányokról beszélgettek, én inkább meg sem szólaltam. Amikor a barátaim megláttak egy csinos lányt az utca másik oldalán, akkor én a pasit vettem észre, aki a lány mögött sétált. Próbálkoztam lányokkal, de kudarcot vallottam. Ha megfogtam egy lány kezét, úgy éreztem, mintha egy bábu kezét fognám.
Egyre inkább eltávolodtam mindenkitől, a családomtól is egyre messzebb kerültem. Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy nincs senki, akivel tudnék kötetlenül beszélgetni, ha volt is, akkor én voltam vele elutasító. Úgy az érettségi időszakában már tisztában voltam vele, hogy meleg vagyok. A szüleim - mint említettem - konzervatív gondolkodásúak voltak, úgy neveltek minket, mintha kb. a 70-es években élnénk, különösen édesapám. Az anyukám mindig engedékenyebb volt, vele mindig jobban kijöttem, de neki sem mertem elmondani, hogy meleg vagyok. Azt hittem, hogy a "világ ellenem van", úgy éreztem, hogy sosem lehetek majd boldog. Mire kijártam a középiskolát, már dolgoztam mellette hétvégenként, mondhatni eléggé önálló életet éltem.
Az érettségi után felvettek egyetemre. Ennek nagyon örültem. Nagyon bizonytalan voltam, de bizakodtam, hogy majd talán megváltozik az életem. Úgy gondoltam, hogy a környezetváltozás, a nagyváros majd jó hatással lesz rám, és talán végre helyre rázódik az életem.
Szóval elkezdtem az egyetemet. Teltek a hetek, hónapok. Elkezdtem érdeklődni a meleg világ iránt. A falu, ahol az egyetem elkezdéséig laktam, túl kicsi volt ahhoz, hogy komolyabban érdeklődjek a meleg világ iránt. Sajnos arra jöttem rá, hogy a nagyváros pedig túl nagy. Elveszettnek éreztem magam, nem találtam a helyem a nagyvilágban. Összeismerkedtem a csoporttársaimmal, akik élték az életüket, a legtöbbjüknek boldog párkapcsolata volt. Még jobban úrrá lett rajtam a magány, a kétségbeesés. Voltak heteró barátaim, de velük ugyebár nem tudtam beszélni a gondjaimról. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem, hogy mi lesz velem 30 év múlva, egyáltalán minek tanuljak, ha sosem lehet majd esélyem a teljes életre? Mi értelme van élni, ha nem lesz majd feleségem, aki gyermeket szül nekem? Ekkor nagyon rossz korszakomban voltam, megfordultak a fejemben nagy butaságok, hogy nekem nincs is helyem ezen a földön, hogy egyáltalán miért is élek. Mélységes depresszióba zuhantam, azt hittem, hogy mindenki engem néz az utcán, hogy mindenki rólam beszél a hátam mögött, stb...
Kezdtem azon gondolkodni, hogy el kell mondanom valakinek, hogy meleg vagyok, különben megőrülök. A barátaim közül, akikkel szoros kapcsolatban voltam, egy-egy kötetlen beszélgetés alkalmával elejtettem néhány megjegyzést a melegséggel kapcsolatban, kíváncsi voltam, hogyan reagálnak majd rá. Például az otthoni barátaimnak azt mondtam, hogy "Képzeld, ahol járok suliba, abban a városban van egy melegbár!". Általában nevetés tört ki belőlük, vagy épp szidták a melegeket, nem is akármilyen stílusban. Innentől kezdve még rosszabb lett a helyzetem, innentől kezdve már tényleg nem tudtam, hogy mitévő legyek. Az anyukámmal is beszélgettünk egyszer, és feljött a szó a melegségről. Nem is én hoztam fel, hanem a testvérem, akinek az egyik osztálytársáról kiderült, hogy meleg. Anyunak erre annyi volt a reakciója, hogy ha neki bármelyik gyerekéről kiderülne, azt kitagadná, és még azt is mondta, hogy "de hát ez vele nem történt meg, hála istennek". Innentől kezdve már tényleg mélységesen depressziós lettem...
Az életem ott kezdett megváltozni, amikor elkezdtem a suli mellett dolgozni egy szórakozóhelyen abban a városban, ahol iskolába járok. Volt itt egy munkatársam, egy lány, akivel már szinte az első munkanapomon egy csomót beszélgettem, elég jó viszony alakult ki közöttünk. Egy idő után már a munkán kívül is találkoztunk, eljárunk ide-oda. Túlságosan nem ismertem még (nem ismertem a barátait, stb), de úgy éreztem, hogy egy jó barátra találtam az ő személyében. Egyszer csak egy ugyancsak átlagos beszélgetés alkalmával egy szófordulattal neki is tettem egy megjegyzést a melegségről. Itt is arra voltam kíváncsi, hogy hogyan reagál. Egy olyan kijelentést tett, hogy hirtelen nem is tudtam, hogy mi történik: Azt válaszolta a megjegyzésemre, hogy az ő barátainak a 90%-a meleg. Tényleg nem tudtam leírni azt az érzést, ami abban a pillanatban átfutott rajtam. Rögtön tudtam, hogy "ki az én emberem". Még jó pár hétig nem mondtam neki semmit, azaz lényegében semmit. De nem egyszer rátereltem a szót a dologra, és mondta, hogy ő jár is a meleg barátaival szórakozni, alkalomadtán melegbárba is elkíséri őket, stb. Még ekkor sem mondtam neki semmit, hanem egyszer az egyik este egyedül voltam és nagyon rossz kedvem volt. A legrosszabb estéim egyike volt az. Akkor felhívtam, és mondtam neki, hogy beszélgetni szeretnék vele. Kérdezte, hogy miről, de csak annyit mondtam neki, hogy találkozni szeretnék vele. Meg is beszéltünk egy időpontot, másnap este ért rá. Sétáltunk egy csomót, beszélgettünk átlagos dolgokról a séta közben, majd beültünk egy sörözőbe. Akkorra már csomót beszélgettünk, és egyszercsak azt mondta, hogy most már térjek rá arra, amiről beszélni szeretnék. Mondtam neki, hogy inkább menjünk el máshová, mert nem érzem jól magam ezen a helyen. Átsétáltunk egy kávézóba, ahol eleinte megint csak a semmiről beszélgettünk, ittunk egy pár pohárka alkoholt is. Elment WC-re és azt mondta, hogy mire visszajön, szedjem össze magam és mondjam el, hogy miért hívtam fel. Visszajött, és azt mondtam neki, hogy igazából nem is akartam semmit, csak hogy beszélgessünk egy jót. Nagyon rosszul éreztem magam, reszkettem. Ittunk még pár pohár italt. Azt mondta, hogy most már tényleg mondjam el, hogy miért vagyunk itt, mert azt látja rajtam, hogy valami nyomja a lelkem.
Azt javasoltam, hogy inkább beszéljünk erről a dologról máskor. Erre azt felelte, hogy ha nem mondok semmit, akkor kérdezgetni fog. Mondtam neki, hogy inkább ne, mert most nem érzem jól magam. Rám nézett, nézett kb. fél percig, és azt kérdezte: "Az identitásodról van szó?" Én csak néztem őt, mintegy fél percig csak néztük egymást, mire annyit feleltem neki, hogy "igen arról van szó". Innentől kezdve beszélgettünk még vagy 2 órán keresztül, mindenféle dologról. Azt mondta, hogy nagyon örül, hogy elmondtam neki, és azt állította, hogy sejtette a dolgokat. Nagyon sokat mesélt erről a világról, sok-sok dolgot megtudtam tőle. Két nappal később találkoztunk újra, de valahogy eleinte nem könnyebbültem meg, hogy tudja valaki rólam, hogy meleg vagyok. Alig szóltam hozzá, úgy éreztem, hogy olyan dolgokat bolygattam meg, amelyeket nem lett volna szabad. Ez a lány nagyon megértő volt, találkoztunk újra és újra, egy idő után feloldódtam a társaságában. Bemutatott néhány barátjának, elmentünk közösen szórakozni, stb. Elkezdtem Interneten ismerkedni, már találkoztam is néhány fiúval, akiket különböző internetes fórumokon ismertem meg.
Jelenleg sem látom túlságosan derűsen a világot, azonban már nem vagyok olyan mélyen depressziós, mint azelőtt. Tervezem, hogy felkeresek egy pszichológust, akivel szintén megbeszélhetném a problémáimat. Sokat olvastam a melegségről, olvastam társaim előbújási történeteit, valamint tanulmányoztam szakemberek által írt tanulmányokat a melegségről. Olyan esetekről olvastam, amelyek szinte egy az egyben ráillenek az én történetemre. A zárkózottságom, a családommal való kapcsolat, stb., szinte minden problémám a melegségemre vezethető vissza.
Most is elveszettnek érzem magam az életben, borzasztó, hogy szinte mindenki előtt színjáték az életem. Arra rájöttem, hogy ha majd lesz mellettem valaki, akkor majd más színben látom majd a világot. Rájöttem, hogy az idősebb melegek is tudnak élni, a melegséggel nincs vége az életnek. Meg kell tanulnom együtt élni azokkal a dolgokkal, amelyeken változtatni nem tudok, valamint meg kell tanulnom irányítani azokat a dolgokat, amelyeket igenis tudok irányítani. A többi barátomnak egyelőre nem tervezem, hogy elmondjam, valamint a családomnak sem. Úgy gondolom, hogy majd akkor fogom nekik elmondani, ha lesz egy ember, akiért érdemes felvállalnom önmagam. Ha lesz egy komolyabb kapcsolatom, azt majd tudni fogják. Van már néhány meleg barátom, csatlakoztam a napokban egy meleg szervezet köréhez is.
Úgy érzem, hogy egy hosszú út elején állok, amelyet nagyon nehéz lesz végigjárnom, de bizony végig kell, és végig is fogok rajta jutni....
RSS Feed