A nevem nemes egyszerűséggel Robi, aki idén immár a huszonötödik (esős) tavaszát éli meg. Amiért viszont ide írok most, az a melegségem.
Az elmúlt pár esztendő során rengeteg alkalommal olvasgattam az itt megjelent előbújás-történeteket, szinte mindegyikük alaposan megrendített. Meg szoktak rendíteni, hogy aztán ismét elbújtassam az énem a bensőm legmélyére, mélyen magamévá tenni a mások által átélt gondokat, szenvedéseket, és az előbújással jelentkező sokszor szinte szabadságnak nevezhető leírhatatlan állapotot.
A melegségem mellett még érdemes tudni rólam, hogy hallássérült is vagyok. Se szüleim, se az „akkori” orvosaim semmi okosat nem tudtak mondani, vajon így születtem-e. A válasz józan paraszti ésszel felfogva: genetikai eredetű, mivel szüleim és apai nagyszüleim is hallássérültek, anyai nagyszüleim viszont ép hallással rendelkeznek.
Nos, a fizikai korlátom miatt természetesen tagja vagyok a magyarországi siketek közösségének, ami viszont egy külön kis világot jelent a maga kiterjedtségével, múltjával, szinte már áttekinthetetlenül bonyolult kapcsolatrendszerével, bizonytalan jövőjével és saját nyelvével, a kultúrájuk hordozójával.
Ott nőttem fel, illetve otthon a családban. Az apám velejéig homofób, édesanyám egy egyszerű háziasszony, aki mindent megtesz azért, hogy egy szem fia méltó életet, nevelést, jövőbeli lehetőségeket kapjon.
Úgy nőttem fel, hogy semmi szellemi kapcsolatom nem volt velük. Felnevelni felneveltek, de szellemi és érzelmi életem mindig is zárva volt előttük. Nem tudom, mikor jöttem rá, mikor tudatosult bennem, hogy a környezetemben élőkkel ellentétben más ízléssel vagyok megáldva. Annyi bizonyos, hogy amikor 15 éves voltam, kicsit borostás arccal, megfelelő testmagassággal, hogy tizennyolcnak is elhinnők, tremolózó lábakkal és remegő hangon megvettem életem első pornóújságját, az Erószt.
Elbújva fellapoztam, a meztelen férfitestek látványára izgatott lettem, és mintegy „varázsütésre” összeállt bennem a kép, hogy az eddigi homályos életemből hol is kezdődött ez. Valahol 12 éves korom táján történt meg az identitáskeresés első, öntudatlan lépése.
Az újságot eldobtam, és elrohantam. Parázsként égette a lelkemet, a szívemet. Anélkül, hogy értettem volna akkoriban, mi megy végbe bennem, rettenetes lelki tusákat éltem át. Féltem attól, hogy kiderül. Akkor apám végtelen megvetésének méltó tárgyává leszek, anyám meg undorodva el fog fordulni tőlem. Az iskola, ahová jártam, egy hallássérülteknek fenntartott oktatási intézmény volt, ott az osztály- és iskolatársaim mind siketek voltak. Mindegyikük a maga problémájával, otthoni gondjaival, alakuló identitásával. Mindannyian a gyermeki indulatainkat egymás kekeckedésével, piszkálódással, csúfolódással vezettük le. Ott meg pláne nem mondhattam el. Barátom nem volt egy se, szellemileg amúgy is nehezen tudtam volna kapcsolatot teremteni mással. Senki nem fogja megérteni. Senki. Így mélyen a lelkem legalsó szegletére hajítottam le az egészet, és próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
Egyre jobban elzárkóztam, egyre kevésbé vettem részt a barátaim életében, egyre többet töltöttem otthon, egyre inkább elmerültem a bennem felépült álmok birodalmába. Ott, ahol bármi lehetek; ott, ahol soha senki nem bánthat meg. Így apránként falat építettem magam körül mind otthon, mind az iskolában.
Kikerülvén az általánosból, bekerültem a szakközépiskolába. Ott kezdett bennem egy gondolat bábozódni: még ha el is rejtettem magamban azt, amit egy-két éve éreztem, tulajdonképpen semmi nem változott, csak annyi, hogy nem vettem tudomást a nyilvánvaló jelekről. Ekkor kezdtem sejteni, soha nem fordultam meg lányok után, mindig a fiúk után. Miközben az osztálytársaim vagy egynémely barátaim a lányokat osztályozták, én mosolyogva a mellettük vagy a körülöttük legyeskedő fiúkat rendeztem skálákba oda-vissza. Ez valahogy ösztönös volt számomra, amit akkor kezdtem megérteni, és tudatosult bennem.
Nagyon kétségbeestem. Nem találtam kiutat. A szüleim éppen váltak, egymás harcaival voltak elfoglalva, amihez én csak eszköz voltam. Senkihez nem fordulhattam, senkinek nem mondhattam el. Így nap mint nap úgy küszködtem magammal, hogy ismételgettem magamban, mennyire undorodom az ilyesmitől, ez nem én vagyok, ez nem normális, változz meg. És mindezt végeláthatatlanul monologizálva.
Ahogy fejlődött az értelmem, úgy fejlődtek az összefüggések megragadására irányuló képességeim is. 19-20 éves tájt kezdtem úgy érezni, a személyem kettéhasadt az állandó és minden energiát felörlő lelki tusáktól. Voltak emiatt problémáim mind otthon, mind az egyetemen (merthogy bekerültem a felsőoktatásba is).
Az életem hovatovább oda lyukadt ki, hogy minden vállalásom viszonylagossá vált, és egyetlen életcélommá önmagam legyőzése vált. Egyedül, senkivel meg nem beszélhettem ezt, túlságosan, talán rettenetesen féltem. Számomra, aki olyan családban és közegben nőtt fel, ahol a homofóbia a magától értetődően normális válaszreakció erre a dologra. Olyan szégyen volt még magamnak is bevallani, hogy egyedüllétemben sokszor érezhettem, amint elvörösödök és zavartan járkálni kezdek.
Barátaim nem voltak, nemhogy bizalmasaim. Mindenkitől távol voltam, egyedül. Mindent és mindenkit bizalmatlanul méregetve, minden tettük, minden esemény mögött azt kerestem, át akar-e hatolni a páncélomon. Ha éreztem – márpedig sokszor éreztem – az ilyen szándékot, kegyetlenül és meglehetősen ostoba reakciókkal eltaszítottam magamtól a segíteni szándékozó közeledőket.
Ha úgy érzem – márpedig ez sűrűn elő szokott fordulni – , hogy nagyon nem bírom már az egészet, az erőm el-elhagy, akkor fel szoktam idézni, amit Franz Kafkáról írtak: „német volt a csehek között, és zsidó a németek között.” Ilyenkor sírva röhögök magamon, a rossz párhuzam ellenére a példában megjelent viszonylatok hasonlóak az én életemben: „siket vagyok a hallók között, és meleg a siketek között.” Eközben óhatatlanul feltolul bennem, hogy ez még viccnek is rossz.
Egyedül, magamra maradva az irracionális félelmeimmel, a saját „ősbűnös” mivoltom tudatával, még mindig úgy gondoltam, inkább a halál, minthogy kimondjam azt a két egyszerű szót, hogy „meleg vagyok.” Ez a két szó leoldotta volna lelkemről a láncokat, de túlságosan gyáva voltam, és szégyelltem ezeket.
Otthon apám pár alkalommal rákérdezett, mi van barátnőkkel? Azzal hárítottam, hogy most elsősorban diplomát akarok szerezni, minden más csak utána jön. Persze, nem altattam el a gyanúját, elég volt ránézni az ábrázatára, szúrósan méregető szemeire, de legalább lecsendesítettem a benne feltoluló kétségeket.
Próbálkoztam egy-két velem egykorú lánnyal. Volt egy nálam picivel idősebb lány, nevezzük Verának, aki valahogy megtetszett. Talán másfél évig udvaroltunk egymásnak, de sosem lettünk egymáséi. Az utolsó pillanatokban mindig visszariadtam, ráadásul ő is sok mindent gyanúsnak talált bennem. Ahogy éreztem, hogy ez se sikerül, még jobban ostoroztam magam, vádoltam magam, szinte szó szerint gyűlőltem magam.
Időközben ostoba szeszélyek és döntések folytán bekerültem a siket közösség érdekvédelmét ellátó szervezet budapesti tagszervezetének vezetőségébe. Hízelgett a tudat, hogy ott „sztár” lehetek, nagyon jólesett az a számtalan dicséret, amit munkám során kaptam, ezzel is enyhítettem a rám nehezedő önsanyargató nyomást.
Azonban számos ostoba döntéssel olyan helyzetet teremtettem ott is, amit jobb lett volna elkerülni, illetve feljebb léptem: most már az országos testület egyik tagjaként próbálok a szervezetben jelentős szerepet vinni. Ahogy feljebb mentem, úgy nőtt bennem a mélység, a szakadék.
Egyre jobban vágytam egy kapcsolatra, egy szellemi ill. testi kapcsolatra. De... sehol.
Azóta állandóan éreztem, hogy mennél feljebb megyek, annál jobban mélyül a magányosságom, az igazi önmagam jobban kidomborodik a bensőmben, kiköveteli a maga helyét, minden kétségbeesésem ellenére.
Két évvel ezelőtt kirobbant bennem egy súlyos lelki válság, a maga mindenféle mozzanatával. Teljesen padlóra kerültem, és csak egy-két éles szemű embernek köszönhetem most, hogy túljutottam ezeken. Akkor sok minden átértékelődött bennem. Akkor döntöttem el: kíméletlenül őszinte leszek magammal és másokkal szemben. Őszinte, tisztességes és becsületes, akármennyibe is kerüljön.
Nem sokkal később egy nem túl jó barátommal bankba mentünk, neki volt valami elintéznivalója. Én meg közben azon tanakodtam, mi történne, ha elmondanám neki, mit érzek. Nagyon, de nagyon el akartam mondani. Legszívesebben kiordítottam volna a tüdőmet. Végül leírtam a mobilomon: „meleg vagyok”. és átnyújtottam neki remegő kézzel, vörös fejjel és inkább máshova néztem. Elolvasta, teljesen meg volt döbbenve, de azért nyugodtságot mímelt. Végül kijelentette, semmi baja velem, ugyanúgy barátja maradok. Ez viszont nekem okozott sokkot, mert másra számítottam.
Egy hétre rá, minden bátorságomat összeszedve bementem az egyik fantasztikus empátiával megáldott kollégámhoz, akivel nagyon jó szellemi kapcsolatba kerültem. Ott leültem, hímezni-hámozni kezdtem a nagy bejelentés előtt. Miután kiböktem, elmosolyodott és visszakérdezett: „Meleg vagy? És akkor mi van?”
Azóta eltelt két év, és most már talán heten-nyolcan tudnak róla, és mindannyian teljes mellszélességgel kiállnak mellettem. Itt is ugyanaz volt az előzetes várakozásom, hogy majd elfordulnak tőlem. De nem ez történt. Meghallgatták, megértették. Bár van egy-kettő, aki kijelentette, nem hiszi el ezt, ettől függetlenül elfogadják, ha mégis igaz. Hát, bánom is én, ha nem hiszik! A lényeg: elmondtam nekik személyesen, és előttük is feloldoztam magam az évekkel ezelőtt magamra kényszerített láncok alól :-)
Édesanyámnak tavaly karácsony előtt mondtam el. Teljesen sokkos állapotba került, de két hónappal később kijelentette, hogy zavarja ugyan rettenetesen az, hogy a fia meleg, de szeret engem, és ezért nem érdekli.
Azt hittem, ott helyben meghalok az elmúlt tizenöt év fájdalmáért, őrületeiért, borzalmaiért. Valahogy soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elfogadja. Soha semmikor. Erre mi történt: jó sokáig ölelt.
Most ott tartok, hogy vezető szerepet játszom a közösségem életében, és felmerültek bennem ezek a kérdések: hogy akarsz őszinte, becsületes és tisztességes lenni mással, ugyanezt követelni tőlük, amikor mindezeket nem adod meg magadnak? Hogyan lehetek bármi másban őszinte, ha magamnak nem vagyok önmagam? A válasz: sehogy.
Ezúton is elmondhatom „saját tapasztalatom” alapján: aki megalkuszik önmagával, aki elutasítja önmagát, aki elfordul saját testétől, az eltékozolja a saját életét, önmaga iránti becsületét, tiszteletét.
Mindenkit és magamat is buzdítom: fogadják el magukat olyannak, amilyenek! Fogadják el, az istenért! Nem könnyű, irtózatos lelki és egyéb konfliktusokra számíthat az ember a környezetében, de ott lesz neki az, amit más el nem vehet tőle: saját elpusztíthatatlan önmaga. Becsüljétek meg magatokat, akkor önmagatokban olyan szellemi erőt kaptok cserébe, ami maga a való élet!
Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok magamra, hogy eljutottam idáig. Büszke vagyok arra, hogy most már megalkuvás nélkül azt mondom: meleg vagyok, és ezt soha többé el nem tagadom.
És igen, meleg vagyok! :-)
Robi
([email protected])
A melegségem mellett még érdemes tudni rólam, hogy hallássérült is vagyok. Se szüleim, se az „akkori” orvosaim semmi okosat nem tudtak mondani, vajon így születtem-e. A válasz józan paraszti ésszel felfogva: genetikai eredetű, mivel szüleim és apai nagyszüleim is hallássérültek, anyai nagyszüleim viszont ép hallással rendelkeznek.
Nos, a fizikai korlátom miatt természetesen tagja vagyok a magyarországi siketek közösségének, ami viszont egy külön kis világot jelent a maga kiterjedtségével, múltjával, szinte már áttekinthetetlenül bonyolult kapcsolatrendszerével, bizonytalan jövőjével és saját nyelvével, a kultúrájuk hordozójával.
Ott nőttem fel, illetve otthon a családban. Az apám velejéig homofób, édesanyám egy egyszerű háziasszony, aki mindent megtesz azért, hogy egy szem fia méltó életet, nevelést, jövőbeli lehetőségeket kapjon.
Úgy nőttem fel, hogy semmi szellemi kapcsolatom nem volt velük. Felnevelni felneveltek, de szellemi és érzelmi életem mindig is zárva volt előttük. Nem tudom, mikor jöttem rá, mikor tudatosult bennem, hogy a környezetemben élőkkel ellentétben más ízléssel vagyok megáldva. Annyi bizonyos, hogy amikor 15 éves voltam, kicsit borostás arccal, megfelelő testmagassággal, hogy tizennyolcnak is elhinnők, tremolózó lábakkal és remegő hangon megvettem életem első pornóújságját, az Erószt.
Elbújva fellapoztam, a meztelen férfitestek látványára izgatott lettem, és mintegy „varázsütésre” összeállt bennem a kép, hogy az eddigi homályos életemből hol is kezdődött ez. Valahol 12 éves korom táján történt meg az identitáskeresés első, öntudatlan lépése.
Az újságot eldobtam, és elrohantam. Parázsként égette a lelkemet, a szívemet. Anélkül, hogy értettem volna akkoriban, mi megy végbe bennem, rettenetes lelki tusákat éltem át. Féltem attól, hogy kiderül. Akkor apám végtelen megvetésének méltó tárgyává leszek, anyám meg undorodva el fog fordulni tőlem. Az iskola, ahová jártam, egy hallássérülteknek fenntartott oktatási intézmény volt, ott az osztály- és iskolatársaim mind siketek voltak. Mindegyikük a maga problémájával, otthoni gondjaival, alakuló identitásával. Mindannyian a gyermeki indulatainkat egymás kekeckedésével, piszkálódással, csúfolódással vezettük le. Ott meg pláne nem mondhattam el. Barátom nem volt egy se, szellemileg amúgy is nehezen tudtam volna kapcsolatot teremteni mással. Senki nem fogja megérteni. Senki. Így mélyen a lelkem legalsó szegletére hajítottam le az egészet, és próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
Egyre jobban elzárkóztam, egyre kevésbé vettem részt a barátaim életében, egyre többet töltöttem otthon, egyre inkább elmerültem a bennem felépült álmok birodalmába. Ott, ahol bármi lehetek; ott, ahol soha senki nem bánthat meg. Így apránként falat építettem magam körül mind otthon, mind az iskolában.
Kikerülvén az általánosból, bekerültem a szakközépiskolába. Ott kezdett bennem egy gondolat bábozódni: még ha el is rejtettem magamban azt, amit egy-két éve éreztem, tulajdonképpen semmi nem változott, csak annyi, hogy nem vettem tudomást a nyilvánvaló jelekről. Ekkor kezdtem sejteni, soha nem fordultam meg lányok után, mindig a fiúk után. Miközben az osztálytársaim vagy egynémely barátaim a lányokat osztályozták, én mosolyogva a mellettük vagy a körülöttük legyeskedő fiúkat rendeztem skálákba oda-vissza. Ez valahogy ösztönös volt számomra, amit akkor kezdtem megérteni, és tudatosult bennem.
Nagyon kétségbeestem. Nem találtam kiutat. A szüleim éppen váltak, egymás harcaival voltak elfoglalva, amihez én csak eszköz voltam. Senkihez nem fordulhattam, senkinek nem mondhattam el. Így nap mint nap úgy küszködtem magammal, hogy ismételgettem magamban, mennyire undorodom az ilyesmitől, ez nem én vagyok, ez nem normális, változz meg. És mindezt végeláthatatlanul monologizálva.
Ahogy fejlődött az értelmem, úgy fejlődtek az összefüggések megragadására irányuló képességeim is. 19-20 éves tájt kezdtem úgy érezni, a személyem kettéhasadt az állandó és minden energiát felörlő lelki tusáktól. Voltak emiatt problémáim mind otthon, mind az egyetemen (merthogy bekerültem a felsőoktatásba is).
Az életem hovatovább oda lyukadt ki, hogy minden vállalásom viszonylagossá vált, és egyetlen életcélommá önmagam legyőzése vált. Egyedül, senkivel meg nem beszélhettem ezt, túlságosan, talán rettenetesen féltem. Számomra, aki olyan családban és közegben nőtt fel, ahol a homofóbia a magától értetődően normális válaszreakció erre a dologra. Olyan szégyen volt még magamnak is bevallani, hogy egyedüllétemben sokszor érezhettem, amint elvörösödök és zavartan járkálni kezdek.
Barátaim nem voltak, nemhogy bizalmasaim. Mindenkitől távol voltam, egyedül. Mindent és mindenkit bizalmatlanul méregetve, minden tettük, minden esemény mögött azt kerestem, át akar-e hatolni a páncélomon. Ha éreztem – márpedig sokszor éreztem – az ilyen szándékot, kegyetlenül és meglehetősen ostoba reakciókkal eltaszítottam magamtól a segíteni szándékozó közeledőket.
Ha úgy érzem – márpedig ez sűrűn elő szokott fordulni – , hogy nagyon nem bírom már az egészet, az erőm el-elhagy, akkor fel szoktam idézni, amit Franz Kafkáról írtak: „német volt a csehek között, és zsidó a németek között.” Ilyenkor sírva röhögök magamon, a rossz párhuzam ellenére a példában megjelent viszonylatok hasonlóak az én életemben: „siket vagyok a hallók között, és meleg a siketek között.” Eközben óhatatlanul feltolul bennem, hogy ez még viccnek is rossz.
Egyedül, magamra maradva az irracionális félelmeimmel, a saját „ősbűnös” mivoltom tudatával, még mindig úgy gondoltam, inkább a halál, minthogy kimondjam azt a két egyszerű szót, hogy „meleg vagyok.” Ez a két szó leoldotta volna lelkemről a láncokat, de túlságosan gyáva voltam, és szégyelltem ezeket.
Otthon apám pár alkalommal rákérdezett, mi van barátnőkkel? Azzal hárítottam, hogy most elsősorban diplomát akarok szerezni, minden más csak utána jön. Persze, nem altattam el a gyanúját, elég volt ránézni az ábrázatára, szúrósan méregető szemeire, de legalább lecsendesítettem a benne feltoluló kétségeket.
Próbálkoztam egy-két velem egykorú lánnyal. Volt egy nálam picivel idősebb lány, nevezzük Verának, aki valahogy megtetszett. Talán másfél évig udvaroltunk egymásnak, de sosem lettünk egymáséi. Az utolsó pillanatokban mindig visszariadtam, ráadásul ő is sok mindent gyanúsnak talált bennem. Ahogy éreztem, hogy ez se sikerül, még jobban ostoroztam magam, vádoltam magam, szinte szó szerint gyűlőltem magam.
Időközben ostoba szeszélyek és döntések folytán bekerültem a siket közösség érdekvédelmét ellátó szervezet budapesti tagszervezetének vezetőségébe. Hízelgett a tudat, hogy ott „sztár” lehetek, nagyon jólesett az a számtalan dicséret, amit munkám során kaptam, ezzel is enyhítettem a rám nehezedő önsanyargató nyomást.
Azonban számos ostoba döntéssel olyan helyzetet teremtettem ott is, amit jobb lett volna elkerülni, illetve feljebb léptem: most már az országos testület egyik tagjaként próbálok a szervezetben jelentős szerepet vinni. Ahogy feljebb mentem, úgy nőtt bennem a mélység, a szakadék.
Egyre jobban vágytam egy kapcsolatra, egy szellemi ill. testi kapcsolatra. De... sehol.
Azóta állandóan éreztem, hogy mennél feljebb megyek, annál jobban mélyül a magányosságom, az igazi önmagam jobban kidomborodik a bensőmben, kiköveteli a maga helyét, minden kétségbeesésem ellenére.
Két évvel ezelőtt kirobbant bennem egy súlyos lelki válság, a maga mindenféle mozzanatával. Teljesen padlóra kerültem, és csak egy-két éles szemű embernek köszönhetem most, hogy túljutottam ezeken. Akkor sok minden átértékelődött bennem. Akkor döntöttem el: kíméletlenül őszinte leszek magammal és másokkal szemben. Őszinte, tisztességes és becsületes, akármennyibe is kerüljön.
Nem sokkal később egy nem túl jó barátommal bankba mentünk, neki volt valami elintéznivalója. Én meg közben azon tanakodtam, mi történne, ha elmondanám neki, mit érzek. Nagyon, de nagyon el akartam mondani. Legszívesebben kiordítottam volna a tüdőmet. Végül leírtam a mobilomon: „meleg vagyok”. és átnyújtottam neki remegő kézzel, vörös fejjel és inkább máshova néztem. Elolvasta, teljesen meg volt döbbenve, de azért nyugodtságot mímelt. Végül kijelentette, semmi baja velem, ugyanúgy barátja maradok. Ez viszont nekem okozott sokkot, mert másra számítottam.
Egy hétre rá, minden bátorságomat összeszedve bementem az egyik fantasztikus empátiával megáldott kollégámhoz, akivel nagyon jó szellemi kapcsolatba kerültem. Ott leültem, hímezni-hámozni kezdtem a nagy bejelentés előtt. Miután kiböktem, elmosolyodott és visszakérdezett: „Meleg vagy? És akkor mi van?”
Azóta eltelt két év, és most már talán heten-nyolcan tudnak róla, és mindannyian teljes mellszélességgel kiállnak mellettem. Itt is ugyanaz volt az előzetes várakozásom, hogy majd elfordulnak tőlem. De nem ez történt. Meghallgatták, megértették. Bár van egy-kettő, aki kijelentette, nem hiszi el ezt, ettől függetlenül elfogadják, ha mégis igaz. Hát, bánom is én, ha nem hiszik! A lényeg: elmondtam nekik személyesen, és előttük is feloldoztam magam az évekkel ezelőtt magamra kényszerített láncok alól :-)
Édesanyámnak tavaly karácsony előtt mondtam el. Teljesen sokkos állapotba került, de két hónappal később kijelentette, hogy zavarja ugyan rettenetesen az, hogy a fia meleg, de szeret engem, és ezért nem érdekli.
Azt hittem, ott helyben meghalok az elmúlt tizenöt év fájdalmáért, őrületeiért, borzalmaiért. Valahogy soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elfogadja. Soha semmikor. Erre mi történt: jó sokáig ölelt.
Most ott tartok, hogy vezető szerepet játszom a közösségem életében, és felmerültek bennem ezek a kérdések: hogy akarsz őszinte, becsületes és tisztességes lenni mással, ugyanezt követelni tőlük, amikor mindezeket nem adod meg magadnak? Hogyan lehetek bármi másban őszinte, ha magamnak nem vagyok önmagam? A válasz: sehogy.
Ezúton is elmondhatom „saját tapasztalatom” alapján: aki megalkuszik önmagával, aki elutasítja önmagát, aki elfordul saját testétől, az eltékozolja a saját életét, önmaga iránti becsületét, tiszteletét.
Mindenkit és magamat is buzdítom: fogadják el magukat olyannak, amilyenek! Fogadják el, az istenért! Nem könnyű, irtózatos lelki és egyéb konfliktusokra számíthat az ember a környezetében, de ott lesz neki az, amit más el nem vehet tőle: saját elpusztíthatatlan önmaga. Becsüljétek meg magatokat, akkor önmagatokban olyan szellemi erőt kaptok cserébe, ami maga a való élet!
Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok magamra, hogy eljutottam idáig. Büszke vagyok arra, hogy most már megalkuvás nélkül azt mondom: meleg vagyok, és ezt soha többé el nem tagadom.
És igen, meleg vagyok! :-)
Robi
([email protected])
RSS Feed