Régen, csendesnek ritkán nevezhető otthoni magányomban sokszor töprengtem el azon, hogy miért tüntetjük fel másként önmagunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. De mindig újabb és újabb kérdések merültek fel. Akkora súlya lenne titkainknak, hogy kénytelenek lennénk így védeni társainkat? Egyáltalán másokat, vagy egyszerűen csak önmagunkat próbáljuk védeni? Idővel ugyan, de nekem is sikerült észrevennem, hogy ez nem is tipikusan a magamfajták dilemmája. A maga módján ugyanis mindenki titkol valamit. Én viszont - ha jól értelmeztem a dolgot - elvileg más lennék! Akkor viszont észérvekkel kéne alátámasztani ezt a meggondolatlanul ránk aggatott kis állítást! Ha a kérdésre, hogy mindez miben nyilvánul meg, senki nem tud válaszolni, akkor majd én bebizonyítom, hogy valóban más vagyok! Hát, esetemben valahogy így indulhatott a dolog.
Gyerekként azt hittem, különleges vagyok. Később rájöttem: egyszerűen csak hülye! Mert hogy azt nem feltétlenül különlegesnek nevezik, aki egy kicsit is olyan, mint én. Sokkal inkább b*zinak, ratyinak, vagy homokosnak. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyerekként csak azért bélyegeznek meg valakit hasonló jelzőkkel, mert nem jár focizni, vagy épp nincs barátnője, esetleg mert jobban érzi magát lánytársaságban. Egy tizenéves kamasz sokszor észre sem veszi magán az árulkodó jeleket. Vagy ha mégis, nem igazán tud vele mit kezdeni, így naiv módon próbál tőle örökre megszabadulni. Később akár éveken keresztül is sikerként könyvelheti el, hogy lett barátnője, vagy hogy egy lánnyal él nemi életet. Idővel azonban ráeszmél, hogy szeretkezés közben pasikról fantáziálgat, vagy bizonyos helyzetekben azon kapja magát, hogy a srácokat stíröli.
Jómagam készséggel elhiszem, hogy elfogadni sem könnyű, ha egy közeli ismerősről vagy családtagról derül ki, hogy meleg. Egy kívülálló azonban el sem tudja képzelni, hogy mindezt megélni mennyivel nehezebb. Első lépésként sokan erről feledkeznek meg.
A család (mint fogalom) nálunk akkoriban, anyukám halála után csak annyiban volt érzékelhető, hogy egy fedél alatt laktunk. Nappal mindenki ment a maga dolgára, este meg a saját szobájába. Egy idő után kellett valami, hogy ne a szokásos köreimet rójam. Menni akartam, csak jóideig nem tudtam, hogy hová. Egy kissé megviselt erotikus magazin azonban megadta a választ. Hát egy fitnesz terembe! Kondigépek, szauna, masszázs... Jól is jön majd egy kis mozgás, aztán meg egy kis kényeztetés - gondoltam. Azzal nem foglalkoztam, hogy mindez több, mint száz kilométerre van, és helyben is lenne fitneszterem. Gondoltam, minél messzebb, annál jobb.
Délután négykor vonatra szálltam, este nyolcig zötyögtem rajta Pestig, majd fél óra múlva a fitnesz terem bejáratánál ácsorogva tipródtam, magamban a kérdéssel: Mi a francot keresek én itt? De ha már ott voltam, hát bementem. Kaptam egy kulcsot meg egy törölközőt, aztán kellemes időtöltést kívánt egy nálam nem sokkal idősebb, kissé talán túlzottan is sziruposnak vélt illető. Ennél többre azonban nem méltattam a dolgot. Február vége volt, átfagytam, és mivel elsuhant mellettem egy törölközővel betekert szerzet, úgy gondoltam, először talán én is megmelengetném csontjaimat a szaunában. Elmentem tehát az öltözőbe, magam köré tekertem én is a törölközőt, aztán bizonytalan léptekkel valamerre elindultam. Egy ajtóhoz értem. Bent forró, nyirkos levegő, halk sistergés és korom sötét. Mivel azt se tudtam, hova kerültem, csak a tompa hangok hallatán gondoltam, hogy nem vagyok egyedül, óvatosan tapogatózva a fal mellé támolyogtam. Onnan csimmogattam értetlenül a sötétben. Hogy egy rohadt villanykörtét miért nem lehetett ide betenni?! - gondoltam magamban. Aztán közvetlenül az arcom előtt egy nálam alacsonyabb alakot pillantottam meg, és mielőtt egy árva szót is ki tudtam volna nyögni, gyengéden csókolni kezdett. Kellemes volt. Emlékszem, hogy rózsaszín ködbe burkolózva valami olyasmire gondoltam, hogy "Jé, végre megtaláltam a másik felem, aki pont úgy csókol vissza, ahogyan én csókolom őt!"
De abban a pillanatban vettem észre, hogy az illetőnek semmi melle nincsen. Viszont ágyéktájékon valami erősen mocorog. Hát, azonnal leesett nekem is, hogy hova kerültem. Naiv módon remélve, hogy esetleg tévedek, és csak egy sötétben garázdálkodó kéjenc liliputi áldozata voltam, kibontakoztam gyengéden belém csimpaszkodó karjaiból, és eltűntem előle a sötétben. Na azért túl messzire nem jutottam, ugyanis a helységnek előbb vége lett, mint gondoltam. Miután a falnak kenődtem - mintha csak így terveztem volna -, leültem a sarokba. Az ajtón beszűrődő tompa fény világította meg aztán előttem mindazt, ami odabent zajlott. Velem egykorú, nálam fiatalabb és idősebb srácok, illetve hapsik voltak jelen. Hadd ne kelljen tovább ragoznom... A félhomály is bőven elég látnivalót kínált. Első nekirugaszkodásra talán túl sokat is. Magamba roskadtam. Az sem érdekelt, hogy kíváncsi kezek kezdenek tapogatni akár a lábam között is. Magamat átkoztam, hogy hogy lehetek ekkora barom? Szégyelltem magam, és elkeseredésemben a sírás fojtogatott, de a sötétben ki vette ezt észre? Senki. Az is csak nekem tűnt fel, hogy egyre több kéz simogat és egyre többen lihegnek a nyakamba. Úgy éreztem magam, mint egy két hetes hulla a Szahara közepén, amit egyre több keselyű lep el. Egy ideig még tűrtem, aztán kirobbantam közülük. A bennem kavargó indulatoktól szinte szédültem, így kilépve a gőzkamra ajtaján, az éppen üres társalgó helyiség puha foteljába süppedtem. Csak ültem ott, és kezembe temetett arccal engedtem, hogy teljesen elborítsanak a gondolatok. Undor és hányinger fogott el saját magamtól, és nem mellékesen a gőzben látottaktól. Egyedül akartam lenni. Túl sok minden történt hirtelen, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Aztán elegem lett a tépelődésből, fogtam magam, felöltöztem és megtörve hazazötyögtem.
Ezek után egy lassacskán teljes terjedelemben pókhálóval borított szerencsétlenség mi másra is tudna gondolni hosszú, unalmasan szürke hétköznapjainak romhalmazán ülve, minthogy mi a különbség a saját élete és egy kopár sivatag között? Első nekifutásra semmi. Amúgy meg még annyi se. Leszámítva, hogy az említett homoktengerben is több "életre" utaló jelre bukkanna. Lassan ráeszmél, hogy már évek teltek el, hogy azóta sincs senkije, és hogy a legmeghittebb kapcsolata is csupán egy konkrét testrészéhez fűződik. Akaratlanul is átsuhan mindenki fejében az a kósza gondolat, hogy "Mit csinálok rosszul?" Aztán később mindenki számára világossá válik, hogy még ha időközben adódott is lehetőség, csírájában irtotta ki azt egy mondvacsinált kifogással: "Nem tetszik; Nem illünk össze; Értelmileg nem éri el az alapszintet sem; Nincs egy önálló gondolata; Túl messze lakik; Nem az én stílusom; Magasabb nálam; Rágja a körmét; Egy idegesítő ostoba liba; Ja, és még nem volt egy komoly kapcsolata sem!"
Hát igen. A vége felé nekem is sikerült rájönnöm, hogy nem is igazán barátnőt kerestem. Sokkal inkább kifogásokat. Kénytelen voltam hát magam is beismerni mindazt, amit egyesek (mint valami jövendőmondó cigányasszony) már gyerekkoromban tudtak. Ez lennék én. Egy túlmelegedett hétköznapi kakukktojás. Egy meleg, aki idegösszeroppanást kap, akárhányszor elképzeli magát egy másik fiúval. Micsoda kilátások?!
Első ízben szembesülhettem azzal a ténnyel, hogy akkor sem érezném magam elhagyottabbnak, ha időközben a Holdra lőttek volna fel. Egyedül maradtam a másságommal, amelyhez egy kívülálló soha, még csak hasonlót sem érez. Nincs senki, aki kezet nyújtana, aki a kérdéseimre választ adna, vagy aki megértetné, hogy mi is történik velem. Senki. Egy magamfajta deprimált szerzetnek nem marad más választása, minthogy sorstársai keresésére induljon. Mai modern világunkban erre tökéletes célt szolgálnak a különböző chat oldalak, ugyanis az alapinformációkat onnan is össze lehet kaparni. Elcseveghetünk hasonló szituációba került egyénekkel, megismerhetünk "sokat megélt" melegeket, és rajtuk keresztül végre magunk is megbékélünk a helyzettel.
Általánosan elterjedt, hétköznapi bölcselet, hogy mihelyt becsukunk egy ablakot, rögtön kinyílik egy másik. Nekem is mondták már, de az igazat megvallva, sokáig fogalmam sem volt, hogy a szellőztetésen kívül még mivel lehet ezt a szentimentális szutykot bölcseletként összerakni? Odáig én is képes voltam követni, hogy ha egy ablaknál többet nyitunk ki egyszerre, valamelyiket előbb, vagy utóbb úgyis bevágja a huzat. De egy jól funkcionáló ablak nem nyílik ki magától! Logikus oldalról megközelítve valahogy így értelmeztem a dolgot.
Hónapok óta az egyedüli létformát, amiben végre önmagam lehettem, a chat jelentette. Tudom, sokak vélekednek hasonlóképpen, a valóságban aztán mégis kiderül, hogy a súlyuk kétszerese, a magasságuk fele, az életkoruk meg minimum a duplája annak, amit magukról elárultak. Tisztában is voltam ennek eshetőségével, de mivel nem társat vagy szexpartnert kerestem, mindez a legkevésbé sem érdekelt. Jó érzéssel töltött el, hogy csendesen megbújva olyan emberek történeteit olvasgathatom, akikkel hasonló cipőben járok.
Pont egy ilyen ottlétem alkalmával ragadt meg a szemem egy szimpla üzeneten. Na jó, az egész annyiból állt, hogy "Sziasztok", úgyhogy inkább a név fogott meg, ami egyszerűségével utalt arra a városra, ahol élek. Hát billentyűt ragadtam végre, és feltettem a kérdést: "Szia, csak nem?" "Csak de!" - érkezett a válasz hasonlóan terjedelmes formában. Aztán persze úgy belelendültünk, hogy millió kérdés és millió válasz után sem tűnt fel, hogy mint két közléskényszeres, mindent szavakkal illető, szófosó hülyegyerek, csak árasztjuk magunkból a témákat, egyiket a másik után. Végre valaki, akivel lehet épeszű módon kommunikálni, akinek mondandója nem csak és kizárólag a saját egocentrikus ömlengéseire korlátozódik - gondoltam magamban. És így is volt. Danit őszintén érdekelte, hogy mi történik velem, hogy hogy érzem magam, és hogy van-e valami, amiben segíthetne? Onnantól kezdve heteken keresztül minden egyes nap órákat chateltünk egymással, míg végül telefonszámot cseréltünk. Újabb hetek teltek el, miközben minden egyes nap telefonon beszéltünk. Később MMS formájában képet is cseréltünk, majd az első üzenet után közel három hónappal végre személyesen is találkoztunk.
Danit illetően cseppet sem csalódtam. Pont olyan volt, amilyennek leírta magát. Gondolom, én is hasonlóképp szerepeltem nála, mivel onnantól kezdve személyesen is találkozgattunk. Moziba, kávézni vagy sétálni jártunk, és közben nagyokat beszélgettünk. Átrágtuk magunkat a gyerekkoron, a jó és rossz élményeken, a családon, a barátokon... Míg egyszercsak megcsókolt. Az egészet mint valami atomvillanást tudnám leírni, aminek én voltam az epicentruma. Életem összes negatív élménye egyszerre hagyta el a testem. A gyomrom összerándult, a torkom elszorult, a testem lebénult, az agyamat pedig úgy öntötte el a rózsaszín kábulat, ahogy volt. Én, aki egykor a puszta gondolattól is szélütést kaptam, szerelmes lettem! Ez viszont még csak egy olyan alapfokú szerelem volt. Az egész az első elküldött üzenet után fél évvel érte el azt a szintet, amitől a Titanic alatt is felforrt volna többmilliárd liternyi óceán. Az első szeretkezés, amit szavakkal képtelenség leírni!
Az egész több volt egy rózsaszín trutymóval átáztatott lányregénynél. Az abban leírtaktól valószínűleg egy hétig hánynék én is. Tudom, kísérteties a hasonlóság, de ez mégis a valóság volt, ami (nem mellékesen) velem történt meg. Ettől volt különleges. Soha életemben nem voltam ilyen boldog, és ezt a vak is láthatta rajtam. Talán éppen ezért, hirtelen elegem lett a fiktív életemből, a kényes kérdésekből és a hazug válaszokból. Elérkezettnek láttam az időt, hogy végre minden családi és baráti köteléket próbára tegyek. Én idáig mindenkit elfogadtam úgy, ahogy van, mert hát senki nem tökéletes. Most itt volt a remek alkalom, hogy ők is bebizonyíthassák, hogy én mennyit érek nekik? Nem különösebben izgattam magam az eredmény miatt, ugyanis úgy voltam vele, hogy a továbbiakban ez alapján értékelem majd én is az adott kapcsolatot. Belátom, aljas módszer, de lássuk be: az élet már csak ilyen. Miért pátyolgassak egy olyan kapcsolatot, amelyben csak és kizárólag én teszek meg mindent?
Szűk értelembe vett környezetem szerint minden oldalról alátámasztott tény, hogy első ránézésre nemigen gondolná rólam az ember, hogy meleg vagyok. Talán ezért is sokkolta őket olyan szinten, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtak. Bár nagyrészt lehet annak is betudható, hogy egy-némelyikkel nem túlzottan finomkodtam a dolgot illetően. Az egyik kolléganőm például, amint észrevette rajtam, hogy hat centivel a föld fölött járok, idétlenül vigyorogva megkérdezte: "Hogy hívják az illetőt?" Mire én nemes egyszerűséggel őszintén feleltem: "Dani!" A dologhoz hozzátartozik, hogy a munkahelyemen elég volt csupán egyetlen embernek elárulnom, a többi már ment nélkülem is. De cseppet sem zavart. Az viszont egy picit furcsán érintett, hogy mint egy futó zápor, gyorsan végigsuhant, és két hét után már a világ legtermészetesebb dolgaként a kutyát sem érdekelte. Különösebb reakciót a barátokból sem váltott ki, és ha úgy vesszük, a család sem ment tönkre tőle, bár nem volt minden tekintetben egy könnyed kis dumaparti. Az egész
úgy kezdődött, hogy apám barátnője, akit őszintén szólva sosem kedveltem igazán, kolléganőmhöz hasonló szituációban tudomást szerzett Daniról. Fél nap sem kellett hozzá, hogy apám hirtelen érdeklődni kezdjen.
Kettőnk között sosem működött igazán az apa-fia kapcsolat, ami gondolom nagyrészt annak is betudható, hogy ő katona volt, én meg meleg vagyok. Bár ez utóbbiról csak én tudtam. Anyukám szerint az az alapprobléma a kettőnk közti konfliktusok terén, hogy mindketten ugyanolyan makacs mentalitással vagyunk megáldva, így jelképesen fogalmazva, ha mi egymásnak estünk, az átvitt értelemben ábrázolható lett volna két egymásnak támasztott biciklivel is. Egyik miatt sem borul fel a másik, hiszen csak támasztják egymást. A mi veszekedéseink is ilyenek voltak. Egyikünk sem engedett a maga igazából, egymásnak feszültünk, és így akár az idők végezetéig is ugathattunk volna egymásra. Az egésznek azonban véget vetett anyu halála... Onnantól inkább nem beszéltünk és nem is kerestük egymás társaságát. Két évvel később tette fel a nagy kérdést: "Mi igaz abból, hogy homokos vagy?" "Minden!" - feleltem. Nagylelkűségének adva bizonyságát két hetet adott, hogy lezárjam a kapcsolatomat Danival, különben drasztikus eszközökhöz kényszerítem folyamodni. Nem érdekelt.
Eltelt a két hét, aztán követelte, hogy mutassam be neki! Gondolom, abban bízott, hogy majd kellemetlenül érzem magam az adott helyzetben, de pont az ellenkezőjét érte el. Dani ugyanis szívesen jött el velem, cseppet sem volt ideges, és egész idő alatt az asztal alatt cirógatott, hogy engem nyugtatgasson. Újabb héttel később apám követelte, hogy akkor írjam meg mindezt minden rokonnak! Gondolom, azt hitte, hogy félve az ő reakciójuktól majd "észhez térek". A kérésnek eleget tettem, a leveleket megírtam, fatert meg elkezdték telefonon hívogatni, hogy ők eddig is elfogadtak, ezután is el fognak... Újabb héttel később apám bejelentette, hogy feladja a dolgot, nem harcol tovább ellenem, de kikötötte, hogy Danit nem szeretné a lakásban látni! Nagy ügy! - gondolta Dani. Kivett egy lakást, és odaköltöztetett. Nem lakunk ugyan együtt, mivel idős anyukáját nem tudja magára vagy az alkoholista bátyjára hagyni, de sokszor alszik itt velem. Lassan öt éve ennek, és én azóta is szünet nélkül imádom.
Azóta rengeteg helyen jártam, ahova nélküle sosem jutottam volna el. Sok embert megismertem, de egyvalami mindig hiányzott. Anyukám halálával nem maradt senki, aki anyáskodott volna felettem. Dani családját ismerem ugyan, de szinte csak látásból, ugyanis a mai napig nem mutatott be a keresztlányán és az unokatesóján kívül senkinek. Tudnak ugyan rólam, és arról is, hogy Dani meleg, de szerinte ez így van jól. "Addig örülj, amíg nem telepednek rád!" - szokta mondani vígasztaló pillantással, miközben mosolyogva az arcomat cirógatja. Megértem én, csak olyan nyomasztó teszem azt Szentestén egyedül lenni. Tudva azt, hogy náluk otthon az egész család együtt ünnepel. Lehet, hogy egy harminc fős szenilis vénemberből, süketekből, idétlenekből, és málészájú hülyegyerekből álló társaságot nézegetni nem túl felemelő élmény, de az ember mégis érezheti, hogy tartozik valahova.
Mindez persze csak az én dilemmám. Nem panaszkodok. Ezt leszámítva így is mindig azt nézi, hogy nekem mi a jó. Mindig is szerettem volna, hát lett egy gyönyörű kutyánk, aki méginkább összefűz kettőnket. Lassan apám is túltette magát a dolgon, és azóta tegező viszonyban vannak Danival. Nekem is rendbejött a viszonyom vele, csak egyvalami bánt, amin nem tudok változtatni. Életemben egyetlen személy volt minden titkom tudója. Ő volt anyukám. Az előbújásommal azonban túl sokáig vártam. Kifutottam az időből, így ő csak a "színészt" láthatta bennem. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom az életem nem mások elvárása szerint, hazugságban élni. Azt hiszem, talán ő is ezt szeretné. És ha már egyesek úgy vélik, más vagyok, hadd higgyem azt, hogy igazuk is van. Én őszintén és nyíltan élem az életem.