Szüleim hívő katolikusnak neveltek, és az általános iskola után a falusi közösségből katolikus fiúgimnáziumba kerültem. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mennyire játszott szerepet ez a környezet identitásom kialakulásában – mindenesetre 15-16 éves korom körül azt vettem észre, hogy a fiúk vonzanak.
Ennek titkolása az érettségiig nem okozott különösebb gondot. Az első ember, akinek bevallottam „bűnös vágyaim”, egy pap volt. Nem kárhoztatott értük; azt mondta, majd minden elrendeződik, csak imádkozzam. Imádkoztam.
Az érettségi után a fővárosba jöttem tanulni. Itt nyílt módom arra, hogy a hétköznapokban is megéljem szexualitásomat, noha kezdetben csak hatalmas lelki tusák árán, évi egy-két alkalommal. Eleinte persze a lányokkal is próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy bennük legfeljebb lelki társra lelhetek. A gimnáziumban és a katolikus közösségben rám rakódott gátlások borzasztóan lassan engedtek fel. Évek kellettek ahhoz, hogy tudatosítsam: nem akarom magam bűnösnek érezni. Az utólag persze feleslegesen hosszas, de korántsem hiábavaló gondolkodás időm jó részét lefoglalta. Ezzel a folyamattal járt mindenesetre, hogy elvesztettem érdeklődésemet a vallás iránt.
Noha hamar jó és igaz barátokra találtam az évfolyamtársaim között, csak 21 évesen jutottam el oda, hogy kettejüknek elmondjam: meleg vagyok. Mivel korábban már tettem célzást a dologra, nekik pedig persze működött a memóriájuk, nem lepődtek meg. Azok az ismerőseim viszont, akikkel nem beszéltem ilyesmiről, nagyon; többségük nem feltételezte volna rólam – pedig tudták, hogy soha nem volt barátnőm. Bár mostanra heteró barátaim többsége, azaz 6-7 ember tud a dologról, szerencsére senkivel sem változott meg a kapcsolatom milyensége. Talán csak annyiban, hogy a nyitottabb lányokkal találtunk egy új, érdekes témát. Magam is meglepődtem, hogy mennyire megrázóan felszabadít, amikor nyíltan beszélhetek a gondolataimról és a vágyaimról. Szerencsére ez azóta a mindennapok részévé vált.
Még két hatalmas lépés kellett ahhoz, hogy a családom előtt is fel tudjam vállalni magam. Az egyik egy külföldi ösztöndíj volt, amelynek négy hónapja alatt szembesültem egy, a magyarokétól teljesen eltérő mentalitással és sokkal nyitottabb felfogással. Ebben a környezetben a kezdetektől vállaltam magam – hisz nem volt vesztenivalóm (ennek megértése azért nem kis gondot okozott). A következő lépcsőfok pedig az lett, hogy itthoni környezetemben is keresni kezdtem a melegek ismeretségét – szórakozóhelyekre jártam és beléptem a műegyetemi diákkörbe.
Sok-sok előbújás történet meghallgatása után lassan én is tervezgetni kezdtem, hogy elmondom a szüleimnek. Sokáig kerestem a megfelelő alkalmat és időpontot – végül mégis spontán fellángolásból, tavaly nyáron, azaz 23 évesen egy vonatkozó témájú szombat esti film után rukkoltam elő a dologgal. Szándékosan mondtam el egyszerre mindkettejüknek, hogy, ha szeretnének, tudjanak beszélni a dologról. (E döntés helyessége később bebizonyosodott.) Nagyon megdöbbentek; apám ez első kérdés után („Azt akarod mondani, hogy te is a fiúkkal…?”) egész estére megnémult. Szerencsére anyám megőrizte a lélekjelenlétét – és sikerült felidéznie pedagógiai tanulmányait. Közölte, hogy így is szeretnek, mert tudják, hogy sem ők, sem én nem tehetnek a dologról (apám kétkedően hallgatott), és hogy azért remélik, még megváltozhatok (apám egyetértően hallgatott). Különös, hogy apám másnapra túltette magát a dolgon, és úgy beszélt velem, mintha mi sem történt volna. Anyámnak ehhez közel egy hét kellett. Aztán mégis ő lett az, aki, bátortalanul és félénken bár, de később kérdezni mert még a témáról.
Akkor este csak azt próbáltam és akartam tudatosítani bennük, hogy szükségem van rájuk, mert az életem részei, és attól, hogy tudni fogják: meleg vagyok, még nem változik semmi. Sem én, sem ők. A következő héten megvettem az „És ha a te gyereked lenne homoszexuális?” című könyvet és hazaküldtem anyámnak. Végigrágta, sőt, apámnak is olvasott fel belőle. Úgy érzem, ha megérteniük nem is, de elfogadniuk sikerült a dolgot – és ezt tartom a legfontosabbnak.
A normális élethez számomra hihetetlenül nehéz lépés volt, hogy elfogadjam magam. Olyan akadály ez, amellyel az emberek többsége talán soha nem is szembesül. Magamnak is csak lassan sikerült megértenem, hogy szexualitásom éppen annyira az énem része, mint az, hogy barna a hajam. Ha akarnám, befestethetném – de miért kéne megtennem? Ha valaki nem képes elfogadni, hogy barna hajam van – azzal az emberrel nincs dolgom többé. Ez persze tudatosságot igénylő (és nem mindig könnyű) választás. Van olyan ismerősöm, akit azzal fenyegettek meg a szülei, hogy kitagadják otthonról, ha tovább folytatja a „homokos hóbortjait”. Ő a megalkuvást választotta – otthon maradt. Soha nem tettem volna ezt – csupán a kényelem kedvéért nem tagadhatom meg azt, aki vagyok. Legyen szó bármilyen lényegi jellemzőmről.
A történet persze még nem ért véget, hisz öcsém és nővérem a férjével boldog tudatlanságban élnek. Őket még sokkolnom kell egyszer. Öt hónapja tart az első hosszabb kapcsolatom – nem tudom, hova tovább, de az igazat megvallva, most nem is érdekel... :)
Kovács Dani
Az érettségi után a fővárosba jöttem tanulni. Itt nyílt módom arra, hogy a hétköznapokban is megéljem szexualitásomat, noha kezdetben csak hatalmas lelki tusák árán, évi egy-két alkalommal. Eleinte persze a lányokkal is próbálkoztam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy bennük legfeljebb lelki társra lelhetek. A gimnáziumban és a katolikus közösségben rám rakódott gátlások borzasztóan lassan engedtek fel. Évek kellettek ahhoz, hogy tudatosítsam: nem akarom magam bűnösnek érezni. Az utólag persze feleslegesen hosszas, de korántsem hiábavaló gondolkodás időm jó részét lefoglalta. Ezzel a folyamattal járt mindenesetre, hogy elvesztettem érdeklődésemet a vallás iránt.
Noha hamar jó és igaz barátokra találtam az évfolyamtársaim között, csak 21 évesen jutottam el oda, hogy kettejüknek elmondjam: meleg vagyok. Mivel korábban már tettem célzást a dologra, nekik pedig persze működött a memóriájuk, nem lepődtek meg. Azok az ismerőseim viszont, akikkel nem beszéltem ilyesmiről, nagyon; többségük nem feltételezte volna rólam – pedig tudták, hogy soha nem volt barátnőm. Bár mostanra heteró barátaim többsége, azaz 6-7 ember tud a dologról, szerencsére senkivel sem változott meg a kapcsolatom milyensége. Talán csak annyiban, hogy a nyitottabb lányokkal találtunk egy új, érdekes témát. Magam is meglepődtem, hogy mennyire megrázóan felszabadít, amikor nyíltan beszélhetek a gondolataimról és a vágyaimról. Szerencsére ez azóta a mindennapok részévé vált.
Még két hatalmas lépés kellett ahhoz, hogy a családom előtt is fel tudjam vállalni magam. Az egyik egy külföldi ösztöndíj volt, amelynek négy hónapja alatt szembesültem egy, a magyarokétól teljesen eltérő mentalitással és sokkal nyitottabb felfogással. Ebben a környezetben a kezdetektől vállaltam magam – hisz nem volt vesztenivalóm (ennek megértése azért nem kis gondot okozott). A következő lépcsőfok pedig az lett, hogy itthoni környezetemben is keresni kezdtem a melegek ismeretségét – szórakozóhelyekre jártam és beléptem a műegyetemi diákkörbe.
Sok-sok előbújás történet meghallgatása után lassan én is tervezgetni kezdtem, hogy elmondom a szüleimnek. Sokáig kerestem a megfelelő alkalmat és időpontot – végül mégis spontán fellángolásból, tavaly nyáron, azaz 23 évesen egy vonatkozó témájú szombat esti film után rukkoltam elő a dologgal. Szándékosan mondtam el egyszerre mindkettejüknek, hogy, ha szeretnének, tudjanak beszélni a dologról. (E döntés helyessége később bebizonyosodott.) Nagyon megdöbbentek; apám ez első kérdés után („Azt akarod mondani, hogy te is a fiúkkal…?”) egész estére megnémult. Szerencsére anyám megőrizte a lélekjelenlétét – és sikerült felidéznie pedagógiai tanulmányait. Közölte, hogy így is szeretnek, mert tudják, hogy sem ők, sem én nem tehetnek a dologról (apám kétkedően hallgatott), és hogy azért remélik, még megváltozhatok (apám egyetértően hallgatott). Különös, hogy apám másnapra túltette magát a dolgon, és úgy beszélt velem, mintha mi sem történt volna. Anyámnak ehhez közel egy hét kellett. Aztán mégis ő lett az, aki, bátortalanul és félénken bár, de később kérdezni mert még a témáról.
Akkor este csak azt próbáltam és akartam tudatosítani bennük, hogy szükségem van rájuk, mert az életem részei, és attól, hogy tudni fogják: meleg vagyok, még nem változik semmi. Sem én, sem ők. A következő héten megvettem az „És ha a te gyereked lenne homoszexuális?” című könyvet és hazaküldtem anyámnak. Végigrágta, sőt, apámnak is olvasott fel belőle. Úgy érzem, ha megérteniük nem is, de elfogadniuk sikerült a dolgot – és ezt tartom a legfontosabbnak.
A normális élethez számomra hihetetlenül nehéz lépés volt, hogy elfogadjam magam. Olyan akadály ez, amellyel az emberek többsége talán soha nem is szembesül. Magamnak is csak lassan sikerült megértenem, hogy szexualitásom éppen annyira az énem része, mint az, hogy barna a hajam. Ha akarnám, befestethetném – de miért kéne megtennem? Ha valaki nem képes elfogadni, hogy barna hajam van – azzal az emberrel nincs dolgom többé. Ez persze tudatosságot igénylő (és nem mindig könnyű) választás. Van olyan ismerősöm, akit azzal fenyegettek meg a szülei, hogy kitagadják otthonról, ha tovább folytatja a „homokos hóbortjait”. Ő a megalkuvást választotta – otthon maradt. Soha nem tettem volna ezt – csupán a kényelem kedvéért nem tagadhatom meg azt, aki vagyok. Legyen szó bármilyen lényegi jellemzőmről.
A történet persze még nem ért véget, hisz öcsém és nővérem a férjével boldog tudatlanságban élnek. Őket még sokkolnom kell egyszer. Öt hónapja tart az első hosszabb kapcsolatom – nem tudom, hova tovább, de az igazat megvallva, most nem is érdekel... :)
Kovács Dani
RSS Feed