"Kislányom, nem vagyok én vak..."

Az én előbújásom története talán az az eset, amelyet mindenki szeretne saját magának. No de persze ahhoz, hogy előbújhassak, először magamnak is fel kellett fedeznem ezt a dolgot, szóval a történetet kezdjük talán itt.

Egy vidéki kisvárosban élek már születésemtől fogva egy szerető család második lánygyermekeként. Már egészen pici koromtól fogva az átlagosnál fiúsabban viselkedtem, míg nővérem babázott, én a kisautókat tologattam a szoba padlóján. Ehhez társult még, hogy makacsságomnak köszönhetően már ebben az időben is elértem, hogy a ruháim és a hajviseletem ne az átlag kislányokra emlékeztessen. Ezért persze az iskolában rengeteget csúfoltak. Aztán teltek-múltak az évek, és talán az általános iskola utolsó éveiben tűnt fel, hogy  valami megváltozott. Míg a lány osztálytársaim egyre többet kezdtek azzal foglakozni, hogy melyik fiú milyen helyes, engem ez a téma egyáltalán nem izgatott. Persze ebben az időben még meg sem fordult a fejemben, hogy én talán leszbikus vagyok, egyszerűen csak arra fogtam, hogy nincs még itt az ideje. Felkerültem Pestre egy gimnáziumba, ahol egy srác nagyon szeretett volna kapcsolatot velem, de ekkor már éreztem, hogy erre nincs szükségem, sőt, felvetődött bennem, hogy talán én a saját nememhez vonzódom. Ettől nagyon megijedtem, hiszen az addigi tudásom alapján ez egy rossz és elítélendő dolog volt. Így hát, hogy bizonyítsak magamnak, a már előbb említett srác próbálkozásainak engedve, belementem a kapcsolatba. Nem meglepő módon nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és nem is volt tartós ez az egész. Amint kiszálltam ebből a kényszerhelyzetből, már tisztán láttam, hogy csak egy lány mellett lehetek boldog. Ekkor persze jött az újabb kétségbeesés: "hol találok én ilyen lányt?". Nagy meglepetésemre nem is kellett messzire mennem; csupán egyetlen év telt el azután, hogy sikerült saját magam előtt tisztáznom jövőbeli utamat, mikor talán a sors fintoraként nem másutt, mint az iskola folyosóján bukott belém az első szerelem. Hosszú, hullámos haj, tengerkék szemek, hasonló érdeklődési kör, mi mást lehet még kívánni? Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem tudtam, ő hogyan vélekedik. Hogy mondjam el egy teljesen heteroszexuálisnak hitt lánynak, hogy ő bizony nagyon tetszik nekem? Barátként persze sokszor beszélgettünk, és egyre szorosabbra fűződött a viszonyunk, mikor végülis el mertem mondani neki, hogyan is gondolok rá. Meglepetésemre nem riasztotta meg a dolog, sőt, azóta úgy emlékszem vissza rá, mint az első szerelememre.

No de, itt jött a legnagyobb akadály. Magamnak már elismertem, kapcsolatot is sikerült már kialakítanom, de mi lesz a családommal, bujkáljak örök életemre? A hónapok csak úgy peregtek, én pedig egyre feszültebbé kezdtem válni. Édesanyámmal a viszonyom mindig is nagyon jó volt, mindent meg tudtunk beszélni. Viszont én kezdtem egyre inkább magamba zárkózni, egyre kevesebbet beszélgettünk, és a belső feszültség egyre csak gyűlt és gyűlt, míg ez már a tanulmányaimon is kezdett kiütközni. Ekkor édesanyám leült velem beszélgetni. Elpanaszolta, hogy egyre kevesebbet beszélgetünk, és aggódik, hogy valami nagy baj van. Ekkor már tudtam, nincs mit tenni, itt a vallomás ideje. Egy hatalmas gombóc ült a torkomban, úgy éreztem, egy szót sem tudok szólni, és a könnyek akaratom ellenére kezdték elárasztani arcomat. Ekkor édesanyám már nagyon aggódott, és próbált megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, csak mondjam el, mi történt. Végül csak annyit sikerült elmotyognom, hogy "anya, én a lányokat szeretem". Anya arca ekkor mosolyra derült, átölelt és azt mondta: "én ezt már kiskorod óta sejtettem, nincs ezzel semmi baj, tudod, hogy nagyon szeretünk és mindenben támogatni fogunk". Életemben soha nem könnyebbültem meg úgy, mint abban a percben. Nagyon hálás voltam azért, hogy ilyen megértő fogadtatásban volt részem. Ezután a család többi része volt hátra, de sokkal könnyebbnek éreztem a helyzetet úgy, hogy tudtam, egyvalaki már mellettem áll. Nővéremen volt a sor, aki nagyon érdekesen reagált a helyzetre. Miután neki is elmondtam (persze azért itt is nagy nehézségek árán), megharagudott rám. Az érdekesség az egészben a harag oka volt. Úgy érezte, hogy elárultam őt azzal, hogy nem vele osztottam meg először. A szavai még mindig tisztán az emlékezetemben vannak: "azt hittem, vagyunk olyan jó testvérek, hogy nekem mondod meg először!". Harag ide vagy oda, én valamiért nagyon örültem ennek a reakciónak. Talán mert két dolog is kiderült számomra belőle. Mégpedig az, hogy ő is teljesen elfogad így, valamint az, hogy száz százalékig megbízhatok benne. Édesapa ezek után már könnyű eset volt, az ő szavait sem felejtem el soha: "kislányom, nem vagyok én vak, előbb tudtam már, mint te magad...".

E bizonyos este óta már évek teltek el, és a családom megértő és támogató közeget nyújt számomra azóta is. A barátnőmet bátran hazahozhatom, a család ugyanúgy kezel, mintha heteró kapcsolatom lenne, azaz teljesen természetesen. Ennél többet nem is kívánhatnék, tőlük és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen megértő és szerető emberek vesznek körül.

Csenge (19 éves)