Igazából nem is tudom, eddig miért nem írtam meg én magam is a történetemet hitemmel és melegségemmel kapcsolatban, hiszen már mikor megláttam ezt a rovatot, egyből felkeltette a figyelmemet. A videókat látva pedig egyre erősödött bennem, hogy én is írjak. Előre elnézést kérek, ha túl hosszú lesz, vagy kitérek olyanra is, ami csak közvetetten kapcsolható a témához. Illetve kicsit szélsőségesnek érzem a hitemet, ezért is külön elnézést.
Nincs nagy történetem a hitemmel kapcsolatban, előre elmondom, nem vagyok vallásos, csak keresztény. Ez sokaknak fejtörést okoz, de én egyszerűen Isten fiának tekintem magam minden vallási rátukmálás, kötelezettség és szabályzat nélkül. Persze ez nem volt mindig így…
Mondhatni már az anyatejből is a kereszténységet szívtam, hiszen édesanyám még jóval születésem előtt tért meg, és két testvéremmel együtt engem is eszerint nevelt. Nem templomba, hanem gyülekezetbe jártunk, de oda heti kötelező rendszerességgel. Szerettem is ide járni, szerettem a dalokat, és volt sok barátom is (akikkel még kisebb koromban az unalmas részeknél mindig tudtam együtt játszani). Tehát születésem óta hiszek…
Ahogy egyre idősebb, önálló gondolkodású, lázadó lettem (még ekkor nem tudatosult benem, hogy meleg vagyok, persze visszagondolva, voltak rá utaló jelek), otthagytam a gyülekezetet, csupán mert nem volt tovább kedvem eljárni, de emellett még mindig kereszténynek tartottam magam, és előszeretettel beszéltem bárkinek Istenről. A gyülekezetből ismertekkel akkor is tartottam a kapcsolatot, viszont éreztem, hogy máshogy néznek rám. Lenéznek csak azért, mert nem járok a gyülekezetbe. Így egy kicsit egyfajta harag alakult ki bennem, nem Isten felé, hanem a közösségem (illetve volt közösségem) felé.
14 évesen jöttem rá melegségemre. Az addig soha szóba se került téma hirtelen az életem legmeghatározóbb pontjává vált, és aggódni kezdtem. Elkezdtem imádkozni, kértem Istent, hogy szabadítson meg ettől a „démontól” – Mert igen, azt hittem, ez egy démon, amit ki lehet űzni elég akaraterővel és Isten segítségével. (Természetesen ez nem igazán vezetett eredményre.) Visszamentem a gyülekezetbe, és 1-2 taggal külön elbeszélgettem, felvetve „véletlenül” a homoszexualitás témát. Nagyjából mindtől ugyanazt kaptam, gyorsan kezükbe vettek egy bibliát, és már csapták is fel a megfelelő részeknél, hogy Isten így meg úgy ítéli el a melegeket… Mondanom sem kell, egy akkor még ingatag lelkiállapotú 14 éves gyereknek nem igazán estek jól ezek a szavak. Elkönyveltem magamnak egy foglalt helyet a pokolban.
16 éves koromba kaptam meg Istentől az ajándékot, amire mindig is szükségem volt. Nem, nem tett heteroszexuálissá természetesen. Megkaptam tőle a teljes békességet, ami a két év alatt egyre jobban nőtt, mígnem erre a korra már teljesen el tudtam magam fogadni olyannak, amilyen vagyok. A különböző gyülekezetek kutatásával és azokba járással teljesen felhagytam, mert úgy éreztem mindben, hogy egy maszkot kellett felvennem, ami egyáltalán nem volt jó érzés. Senki se láthatott engem igazán, és én is alig láttam ki a maszk mögül. Úgy gondoltam, nem kell ahhoz gyülekezet, hogy Istennel kapcsolatban tudjak maradni, ezért inkább saját magam voltam elzárkózva a hitemmel együtt.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a keresztény barátaim sorra fordultak el Istentől, valaki olyannyira, hogy már a létezését is általa masszívnak gondolt érvekkel vitatja. Én nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy a melegségem ellenére mégis sikerült kitartanom mellette, és nem rúgtam fel minden belé vetett hitemet, csak mert elém állított egy akadályt. Ezt az akadályt együtt leküzdöttük, s most egy Boldog Meleg Kereszténynek mondhatom magamat.
Most 18 éves vagyok. Sokan tudják rólam, hogy meleg vagyok, azt is, hogy keresztény. Egyiket sem szégyellem, egyiket sem tagadom. Sokan belém kötnek, hogy mégis hogy lehetek mindkettő egyszerre, mikor az egyik tiltja a másikat. Nevetek… Mert tudom, hogy Isten szeret engem úgy, ahogy vagyok.
Mondhatni már az anyatejből is a kereszténységet szívtam, hiszen édesanyám még jóval születésem előtt tért meg, és két testvéremmel együtt engem is eszerint nevelt. Nem templomba, hanem gyülekezetbe jártunk, de oda heti kötelező rendszerességgel. Szerettem is ide járni, szerettem a dalokat, és volt sok barátom is (akikkel még kisebb koromban az unalmas részeknél mindig tudtam együtt játszani). Tehát születésem óta hiszek…
Ahogy egyre idősebb, önálló gondolkodású, lázadó lettem (még ekkor nem tudatosult benem, hogy meleg vagyok, persze visszagondolva, voltak rá utaló jelek), otthagytam a gyülekezetet, csupán mert nem volt tovább kedvem eljárni, de emellett még mindig kereszténynek tartottam magam, és előszeretettel beszéltem bárkinek Istenről. A gyülekezetből ismertekkel akkor is tartottam a kapcsolatot, viszont éreztem, hogy máshogy néznek rám. Lenéznek csak azért, mert nem járok a gyülekezetbe. Így egy kicsit egyfajta harag alakult ki bennem, nem Isten felé, hanem a közösségem (illetve volt közösségem) felé.
14 évesen jöttem rá melegségemre. Az addig soha szóba se került téma hirtelen az életem legmeghatározóbb pontjává vált, és aggódni kezdtem. Elkezdtem imádkozni, kértem Istent, hogy szabadítson meg ettől a „démontól” – Mert igen, azt hittem, ez egy démon, amit ki lehet űzni elég akaraterővel és Isten segítségével. (Természetesen ez nem igazán vezetett eredményre.) Visszamentem a gyülekezetbe, és 1-2 taggal külön elbeszélgettem, felvetve „véletlenül” a homoszexualitás témát. Nagyjából mindtől ugyanazt kaptam, gyorsan kezükbe vettek egy bibliát, és már csapták is fel a megfelelő részeknél, hogy Isten így meg úgy ítéli el a melegeket… Mondanom sem kell, egy akkor még ingatag lelkiállapotú 14 éves gyereknek nem igazán estek jól ezek a szavak. Elkönyveltem magamnak egy foglalt helyet a pokolban.
16 éves koromba kaptam meg Istentől az ajándékot, amire mindig is szükségem volt. Nem, nem tett heteroszexuálissá természetesen. Megkaptam tőle a teljes békességet, ami a két év alatt egyre jobban nőtt, mígnem erre a korra már teljesen el tudtam magam fogadni olyannak, amilyen vagyok. A különböző gyülekezetek kutatásával és azokba járással teljesen felhagytam, mert úgy éreztem mindben, hogy egy maszkot kellett felvennem, ami egyáltalán nem volt jó érzés. Senki se láthatott engem igazán, és én is alig láttam ki a maszk mögül. Úgy gondoltam, nem kell ahhoz gyülekezet, hogy Istennel kapcsolatban tudjak maradni, ezért inkább saját magam voltam elzárkózva a hitemmel együtt.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a keresztény barátaim sorra fordultak el Istentől, valaki olyannyira, hogy már a létezését is általa masszívnak gondolt érvekkel vitatja. Én nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy a melegségem ellenére mégis sikerült kitartanom mellette, és nem rúgtam fel minden belé vetett hitemet, csak mert elém állított egy akadályt. Ezt az akadályt együtt leküzdöttük, s most egy Boldog Meleg Kereszténynek mondhatom magamat.
Most 18 éves vagyok. Sokan tudják rólam, hogy meleg vagyok, azt is, hogy keresztény. Egyiket sem szégyellem, egyiket sem tagadom. Sokan belém kötnek, hogy mégis hogy lehetek mindkettő egyszerre, mikor az egyik tiltja a másikat. Nevetek… Mert tudom, hogy Isten szeret engem úgy, ahogy vagyok.
RSS Feed