Juli története

Nő vagyok, lassan negyed évszázados. Leszbikus.

A történetem nem túl izgalmas, bár valószínűleg mindenkinek mást jelent az izgalom. De az enyém, és az összes szépségével és fájdalmával együtt vállalom.

Magamhoz képest viszonylag későn ismertem fel és mondtam ki először, hogy meleg vagyok. 2011. augusztus 26-án. Racionálisan tudom azt mondani, hogy különbözőek vagyunk és mindenkinek más időtartamra van szüksége ahhoz, hogy előbújjon. És nekem ennyi időre volt szükségem. Ugyanakkor már 14 évesen is kimondhattam volna, csak akkor még nem raktam össze a képet. Sokszor úgy éreztem (úgy érzem), hogy volt 8 elvesztegetett és magányos évem. Rohadt hosszú volt. Mindig is éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek, csak nem tudtam megfogalmazni, hogy miben. Először kb. 15 évesen beszéltem a lányokhoz fűződő vágyaimról egy segítő szakmában tevékenykedő személynek, aki megkérdezte, hogy „na, és van egy kislány, akivel csináltok ezt-azt?”. És én mondtam, hogy nincs. Ő meg nyugtázta, hogy akkor nem vagyok leszbikus. Régen volt, nem emlékszem pontosan a beszélgetésre, de ez volt a lényege. Nem haragszom rá. Végül is serdülőkorban formálódik leginkább az identitásunk, és sok irányba haladhat, de azt gondolom, hogy jóval komolyabban kellett volna vennie a szavaimat. De így alakult. Teltek az évek, érettségi, egyetem, vártam a pasikat, jött néhány olykor, de nyilván nem működött a dolog. Nem hülyék a férfiak, egyáltalán nem. Érzik (többnyire) ha egy nőnek nincs heteroszexuális kisugárzása. Szóval, vártam a pasikat, miközben végig csak a női test mozgatott meg és folyamatosan nők tetszettek. Csak ezt akkor nem verbalizáltam egyáltalán.

Nagyon kevés igazán mély barátom volt, főleg amiatt, hogy nem nyíltam meg szinte senkinek. Leginkább azért, mert tudtam, hogyha elkezdődnek a „mi van a pasikkal” jellegű kérdések, akkor lefagyok és hazudok. Utáltam magam ezért. Aztán eljött az a bizonyos 2011. augusztus 26-a, mikor is egy jó barátnőm – aki azóta is jó barátnőm és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag minden szarságom ellenére kitart mellettem – jókor, jó kérdéseket tett fel. És akkor világosodtam meg, és mondtam ki, hogy basszus, leszbikus vagyok. Ez a megoldás mindenre. Fantasztikus volt, felszabadító. Hogy hát persze, hogy nem megy a pasikkal, miért is menne?! Én a nőket szeretem. Szóval, az eleje nagyon pozitív volt, örömteli. Nyilván közrejátszott ebben az is, hogy én nem egy homofób közegben nevelkedtem, a másság elfogadott volt. Ettől függetlenül, az elején még számoltam, hogy hány embernek mondtam el. Voltak félelmeim, persze. Leginkább attól, hogy a barátnőim majd ezután azt hiszik, hogy mást is akarok tőlük. És annyira nem ez volt. Igazán hálás vagyok ezért nekik. Amikor a gimis barátnőmnek mondtam el, ő azt válaszolta, hogy gondolta, hogy ezt fogom mondani, meg ő már ezt régebben is sejtette. Hát igazán szólhatott volna eme sejtéséről nekem is :-). Szóval, szépen sorjában coming outolgattam az emberkéknek, bekapcsolódtam az aktivizmusba is, és mivel addigra kb. teljesen „out” voltam, így egyre sürgetőbbé vált saját magam számára is, hogy a szüleim is megtudják. Inkább apám. Egy este, mikor épp nálam volt, és szerelte az új tv-met, mondtam neki, hogy na, szóval, én meleg vagyok. Erre ő: „Tényleg? Ez egy normális dolog, a népesség 10%-a (mérnök apuka :-)), akkor szerelem tovább a tv-t.” És szerelte tovább a tv-t. Utána még voltak kérdései, hogy hogyan lesznek unokái, ilyesmi – megnyugtattam, hogy lesznek, mondta, hogy akkor várja őket, mondtam, hogy türelemmel várjon még egy kicsit. Persze, benne is élnek sztereotípiák, de neki az a fontos (legalábbis azt gondolom), hogy én jól legyek. Bár nem kérdez a magánéletemről, de határozottan fejlődőképes apuka :-). Amikor kiléptem az egyik aktivista csoportból, egyből az volt a reakciója, hogy jajj, ne, és, hogy mennyire fontos, hogy benne legyek az LMBTQ közösségben. És az én apám – akinek olyannyira nulla a névmemóriája, hogy olykor még az én nevemet is összekeveri a kutya nevével – megjegyezte az első „szerelmem” nevét, holott csak egyszer beszéltem úgy róla, hogy nevet is társítottam hozzá. Azt hiszem, hálás lehetek az apukámért. Az anyám más tészta, nem vagyunk bizalmas viszonyban. Ő egy szomszédtól tudta meg, vicces a sztori, nyilván anyámnak nem volt akkor az. Neki szerintem nehezebb, mint apámnak, de ez már az ő része, neki van ezzel dolga.

Mindeközben idő kellett ahhoz, hogy el merjek kezdeni ismerkedni. Nem ment rögtön az elején. Fogalmam sem volt róla, hogy kell csajozni, hogy kell randizni egy lánnyal. Alapvetően most sem merem azt állítani, hogy tudom. Rengetegszer éreztem magam extrán inkompetensnek. Hogy nekem ez nem megy. Hogy nem ismerem fel, hogy van-e kémia köztünk, vagy nincs. Hogy folyamatosan elcseszem. Elcseszem, mert iszonyatosan akarom, hogy összejöjjön valami. Idealizáltam a nőket, beléjük projektáltam sok mindent. Hiba volt, de nem bánom, mindből tanultam. Voltam szerelmes. Természetesen viszonzatlanul. Voltak kisebb-nagyobb fellángolásaim. A kisebbeket is nagy intenzitással éltem és élem meg. Vannak igazán szép emlékeim. A fájdalmasak, amik a visszautasításokból adódtak, azok meg idővel elhalványulnak. Közhely, de így van. Szóval, érezgettem nagyokat és szenvedtem még nagyobbakat, és leginkább magamat sajnáltam. Hogy bár nem terveztem soha szépségversenyen indulni, és kvízversenyeken sem, és bár az önbizalmam sosem verdeste az eget, mégsem tartom magam egy extrán ronda és (érzelmi) analfabéta lánynak. És hogy ennek ellenére nem megy. Hogy látok nem egy nőt, akivel el tudnám képzelni hosszú távon, de ők nem látnak engem. Még a szexpartnert sem látják bennem. Utóbbi sokszor még rosszabb volt, hogy a testemet is elutasítják. Pedig tök alap, hogy a kémiát nem lehet erőltetni, az vagy van, vagy nincs. Talán alakulhat, nem tudom. Aztán idővel megtörtént az első szexuális együttlét egy lánnyal. Szép volt, az elejétől a végéig. Ez volt az első olyan alkalom a leszbikus életpályám kezdete óta, hogy egy percig sem éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Jó voltam, végig. Nem voltam se túl sok, se túl kevés. Nem voltam zavarban, nem mondtam ciki dolgokat, csak magam voltam, és ez akkor és ott elég volt.

Voltak igazán szörnyűséges és magamba roskadó napjaim. Voltak és bizonyára lesznek is. De mint tudjuk, ami nem öl meg, az erősít. Nem bántam meg semmit. Voltak kínos randik, és még kínosabbak, és minden bizonnyal lesznek is. De bőven találok szépséget is az egészben. Ezek a csodás nők besétáltak az életembe (a többség ki is sétált gyorsan), de mind egytől-egyig hagyott nekem valamit. Valamit magából. Valamit, amit őrzök belőlük. És ezt köszönöm nekik. Nagyon.

Nem tudom, mi lesz ezután. Mindenkinek mást oszt az élet. Sokszor haragszom a világra, hogy ennek meg annak miért sikerül, és nekem meg miért nem. Aztán idővel mindig megbékélek. Hogy van rendszer az egészben. Azokkal fogok találkozni, akikkel találkoznom kell, és egy perccel sem előbb, minthogy mindketten megértünk volna erre a találkozásra. Szeretném látni magam negyvenvalahány évesen életem nőjével az oldalamon, a közös gyerekeinket kísérgetve az útjukon. Hiszem, hogy ez a nő létezik, és idővel megtaláljuk egymást. És ameddig nem, addig meg lesznek magányos nappalok és éjszakák, könnyek, és ugyanakkor lesznek varázslatos és szerelmetes pillanatok is, és én az összesért hálás leszek. Mert érezni a legjobb dolog.