Interjú Láner Lászlóval és Takács Bencze Gáborral

MV: Hogyan ismerkedtetek meg?

Laci: Mindketten ugyanabba a konditerembe jártunk a Rácz fürdőben. Nagyjából ugyanaz volt a baráti körünk, és bizony nem voltunk túlságosan szimpatikusak egymásnak!

Gábor nekem kifejezetten ellenszenves volt, nagyképűnek tartottam. Bevonult hollófekete, göndör hajával, Adonisz testével, aztán kettőt nyomott, de inkább ismerkedett. Az egyik barátom összejött Gáborral; járni kezdtek. Ez 1984. december 13-án volt. Ez a srác hivatalos volt hozzám szilveszteri bulira, és kérte, hogy „hívd már meg a fiúmat, ezt a fekete hajú srácot is!”. Mondtam neki, hogy nem kell meghívni, hozza csak úgy magával. Erre ő azt válaszolta, hogy de mégis hívjam meg. „Jó - mondtam neki -, akkor mutass be neki!” Akkor még nem tudtam, kiről van szó. A Rácz fürdő előtt találkoztunk. Nekem az volt az első reagálásom, hogy "ja, ez?!". Odamentem hozzá, és meghívtam szilveszterezni. Elkezdtünk udvariasan beszélgetni, és körülbelül a harmadik mondatnál olyan szerelmes voltam belé, mint az állat. Rajzfilmekről beszélgettünk. Nem tudom megmondani, miért, de hirtelen mély kötelék alakult ki közöttünk. Ugyanakkor nem akartam Gáborral hosszú kapcsolatot kiépíteni, hiszen akkor már hatodik éve együtt éltem az akkori barátommal, ami egy nagyon jó kapcsolat volt, nem akartam felszámolni. De végül nem volt más választásom, egy évi huzavona után a szerelem győzött. És milyen érdekes a sors: amikor Gáborral elkezdtünk beszélgetni, akkor a Zöldfa Étterembe mentünk, ahol egy társasággal a melegházasságról beszélgettünk. Persze nem úgy, hogy mi össze szeretnénk házasodni, csak hogy kellene egy ilyen intézmény. Nem hivatalosan, hanem a melegek között, saját magunk számára. És rögtön össze is különböztünk, mert Gábornak teljesen más elképzelései voltak, mint nekem. De ez volt a legeslegelső vitatémánk: a melegházasság…

Gábor: Én ezt játékként fogtam fel, ő pedig a forradalmár szemével. Pusztán annyit mondtam, hogy csináljunk valami óriási anyakönyvet - mindkettőnknek nagyon nagy baráti köre volt - , és akik összejönnek, azt vezetjük majd. Micsoda jópofa játék lesz! Erre Laci: "Igen, csináljuk! És akkor kimegyünk a Hősök terére! És tüntetünk!" Én meg úgy voltam vele, hogy egy jópofa játék lehet, nem több.

MV: Gábor, neked milyen benyomásod volt először?

Gábor: Én is arra emlékszem, ahogyan beszélgettünk. Elkezdtünk nevetni. Eszembe jutott a „Hófehérke és a hét törpe”. Sorban mondtuk az epizódokat, és halálra röhögtük magunkat, míg el nem értünk a kocsmáig. Ezzel a nevetéssel, a legjobb poénok felidézésével összegereblyéződtünk. Emlékszem, először egy teázóba akartunk menni, de tele volt, úgyhogy végül maradt a Zöldfa.

MV: Ott ezek szerint többen voltatok?

Laci: Abban az időben ez úgy zajlott, hogy rendszeresen ugyanabban az időben vagy 10-20 meleg járt a konditerembe. Egyesek csak ismerkedtek, mások kondiztak is. Jól lehetett beszélgetni; terjedtek a pletykák is. Lehetett tudni, mi történik a városban. Akkor nem volt ugyan meleg sajtó, de ott kicserélődtek a hírek. Utána átmentünk a gőzfürdőbe, ahol mindenki mindenkivel dumált. Nagyon barátságos dolog volt. Gyakran jártam oda, minden héten háromszor, amikor férfinap volt. Nagyon könnyű volt az ismerkedés, és elsősorban nem a szexről volt szó. Nyugodtan oda lehetett menni valakihez, és beszélgetést kezdeményezni. Ha nem voltál valakinek nagyon ellenszenves, akkor ez teljesen simán ment. Utána aki ráért, még beültünk valahová, és további egy-két órát elbeszélgettünk. Ez nagyon jó társadalmi élet volt akkoriban. Nem volt semmi előre megbeszélve: aki ott volt, ott volt, aki nem, nem.

MV: Akkoriban mennyire voltak jellemzőek a párkapcsolatok? Ismertetek-e sok párt?

Laci: Elég sok párt ismertünk, de olyanokat, akik együtt éltek, kevesebbet, mint manapság. Olyan helyzetek voltak, hogy például az emberek úgy beszéltek telefonon a munkahelyükről, hogy női néven szólították a másikat, nehogy kiderüljön a kollégák előtt, hogy csak férfiismerőseik vannak. Teljesen skizofrén világ volt, úgyhogy összeköltözni nem volt könnyű. De a lakásproblémák is jellemzőbbek voltak, mint manapság. Meg ott voltak az előítéletek, főleg a család és a szomszédok előtt. Abban az időben már ugyan nem büntették a homoszexualitást, de az előítéletek nagyon kemények voltak, és tönkre lehetett valakit tenni ezzel.

MV: Mennyi idő telt el a megismerkedésetek és az összeköltözésetek között?

Laci: Decembertől még egy fél évig, júniusig ment az a huzavona, hogy szakítok a barátommal - visszamegyek a barátomhoz, nem találkozom többet Gáborral. Ezt körülbelül hatszor eljátszottuk. Mindenki azt mondta a baráti körömben, hogy ne csináljam, „Gábor egy gazdag némettel tartatta ki magát, mindenkivel lefekszik, őhozzá kötni az életedet, miközben itt van a barátod, aki nagyon rendes!” Tehát nem volt olyan egyszerű. Én az eszemmel mindig azt akartam, hogy ne folytassuk. Gáborral meg is beszéltük ezt. Aztán a következő hajnalban mentem dolgozni, a barátommal jöttem ki a házból, s Gábor ott állt szemben a kapu alatt. Megvárta, amíg a párom elmegy, és odajött hozzám. És megint minden összeomlott, amit logikusan felépítettünk. Minden kezdődött elölről. Szóval nem volt egy boldog időszak ez az első fél év. Lelkileg mindenki kikészült. Végül azt mondtuk, hogy ez nem mehet így tovább. Menjünk el mind a négyen közösen nyaralni Rab szigetére, Gábor az ő barátjával, én az enyémmel, és majd meglátjuk, mi lesz.

MV: Ez az ötlet nagyon merésznek tűnik...

Laci: Nagyon feszülten indult a nyaralás. Az első este mindenki mindenkivel összeveszett. Egy szobában laktunk, emeletes ágyakban. Kijártunk a meleg strandra. Eltelt néhány nap, míg kimondtuk Gáborral, hogy ezt így nem lehet folytatni, ebbe vagy mindenki belepusztul, vagy tiszta vizet öntünk a pohárba. Szépen megfogtuk egymás kezét, felszálltunk hajnalban az első hazafelé tartó hajóra, s otthagytuk a volt kapcsolatainkat Rabon. Még egy hét lett volna hátra a nyaralásból. Tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy mi együtt leszünk. De még nem költöztünk össze, mert neki is volt egy lakása és nekem is. Így aztán az is évekig tartott, hogy együtt éltünk ugyan, de mindig volt menekülési útvonal. Ha bármi feszültség volt, bárki tudott haza menni. Ez 1991-ig tartott, amikor Gábor eladta a lakását - akkor már csináltuk a Másokat -, és összeköltöztünk az én lakásomban. Ott éltünk egy darabig, utána ideköltöztünk Gábor szüleinek a lakásába. Ekkor bútoroztunk össze végleg, de addig volt időnk összeszokni.

MV: Ha most újra kezdenétek, azzal az egy évvel mit kezdenétek? Megharcolnátok ismét, vagy legszívesebben átugranátok?

Laci: Nem tudom… Úgy gondolom, ezt nem lehet megúszni. Egy olyan kapcsolatot, amiben én éltem, nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Nem lehet ennyire kegyetlen az ember a másikkal. Másrészt annyira nem egyértelműek a dolgok, amikor benne vagy. Elképzelhető volt az is, hogy összeköltözünk, aztán fél év múlva mi is összeveszünk, és szétköltözünk. Tehát nem lehetett volna megúszni. Nagyon nehéz időszak volt, de talán nem is baj. Jó volt így.

Gábor: Nekem viszont egészen más volt akkor a helyzetem. A nagy barátom egy évvel előtte visszament Németországba. Egy éve teljesen egyedül voltam, amikor pontosan abban az évben, december 5-én találkoztam egy fiúval, és elkezdtünk járni, majd 13-án Lacival. Tehát ez nem volt nekem egy hosszú dolog. Igazából az a kapcsolat csak öt napig tartott. És Lacival csak úgy lehettünk együtt, ha az a négyes van.

Laci: Az a srác, akivel járt Gábor akkoriban, nekem jó barátom volt. Lehet, hogy ez egy kívülálló szemével nem volt egy nagyon etikus időszak. A baráti körünk azt mondta, hogy állati nagy k..vák vagyunk, és nem lehet két vasat tartani a tűzben. Átgázolunk mindenkin. De eközben egyikünk sem élvezte a helyzetet!

Gábor: Nekünk utólag az a bizonyíték, hogy 25 éve együtt vagyunk. Bebizonyítottuk, hogy nem egy párhónapos kapcsolatért rúgtunk fel mindent.

MV: Amikor már eltelt fél-egy év, milyen lépések jöttek? Voltak egyáltalán lépések?

Laci: Amikor csak tehettük, együtt voltunk, s ez nem változott azóta sem. Együtt lakunk, együtt dolgozunk, szinte minden percünket együtt töltjük. De nem unalmas. Még most is együtt szeretünk utazni mindenhová. Társaságban is szívesen vagyunk, de az igazi mégis az, ha kettesben lehetünk. Nyilván azt éreztük már az első percben is, hogy valami miatt, sorsszerűen nagyon jól illünk egymáshoz. Biztos vagyok benne, hogy minden embernek megvan a kiegészítője, csak nem feltétlenül találkozik vele. Ehhez hihetetlen szerencse kell.

Gábor: A fokozatokról csak annyit, hogy majdnem 40 éves voltam, amikor találkoztam Lacival. Előtte nagyon sok emberrel találkoztam és próbálkoztam, de nem jött össze. Valami sohasem stimmelt… Lacival pedig - hibába vagyunk két teljesen különböző egyéniség - bizonyos pontokon sokkal jobban egyezünk, mint bárki mással. S a különbözőségeink is ezeket erősítik. Például én egy műszaki őrült vagyok, Laci épp ellenkezőleg. Ebből vannak ugyan ellentétek, de mondjuk egy lakás összeállításánál, fenntartásánál ez a csoda, hogy az egyik ahhoz ért, hogy a víz csöpög, szerelni kell, bedöglött a számítógép… Laci meg egészen lírai. Ha valaki felhív telefonon, és egy könyvről van szó, akkor adom Lacit. Teljesen, humán, lelki alkat.

Laci: Visszatérve a fokozatokra: nincsenek ilyenek. Nincsenek receptek, koreográfiák, amelyek minden kapcsolatra igazak. Biztos, hogy mindegyik teljesen más. Arról van szó, hogy vagy találkozik az a két ember, vagy nem. Mázli kell hozzá, hihetetlen mázli. Jó, nem akarom azt mondani, hogy nem múlik semmi az emberen, mert nagyon sok múlik azon, hogy tudd értékelni, hogy neked megvan a párod. Ugyanakkor nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani egy félrelépésnek, mert az csak egy szex, egy kaland. Egy hónap múlva már azt sem fogja tudni, hogy ki volt az illető, de mi összetartozunk. Millió dolgon veszekedtünk mi is, s milliószor volt úgy, hogy egészen a gyűlöletig eljutottunk egy-egy pillanatban, de mindig visszabillent a kapcsolatunk az eredeti kerékvágásba.

Gábor: Talán egy százalék az, amiben az embernek igazán ragaszkodnia kell az elképzeléseihez. A többi 99 százalék meg nem olyan igazán lényeges: hogy otthagyta a szemetet, hogy nem oltja le a villanyt. Én például szörnyen rendetlen vagyok, amit Laci aránylag tolerál. Ilyenek miatt ostobaság lenne szakítani…

Laci: Szerintem nagyon nagy szerencsénk, hogy viszonylag idős korban találkoztunk egymással. Mögöttünk volt egy csomó próbálkozás, már sok mindent végigpróbáltunk az életben, amit már nem akart az ember elölről kezdeni. Egy húszéves, akármilyen szerelmes is, van benne egy olyan érzés, hogy egy csomó mindent nem próbált ki, hogy elszalasztott valamit. S egy idő után börtönnek kezdi érezni a kapcsolatot. Pedig mondjuk tíz évvel később ugyanabban a helyzetben teljesen jól érezné magát.

MV: Mekkora korkülönbség volt köztetek?

Gábor: Én 39 éves voltam akkor.

Laci: Én pedig úgy 28 körül járhattam.

MV: Manapság úgy működik az ismerkedés, hogy a gayromeón nézek egy képet, s ez alapján vagy válaszolok neki, vagy nem. Tehát az emberek az esetek többségében el sem jutnak a személyes találkozásig, mert ránéznek a fényképre, s már megy is tovább, mert ott van több ezer ember.

Laci: Igen. Az Internet egy teljesen más életstílust jelent, és ezt meg kell még tanulni. De nemigen van más választás.

Gábor: Ha ma lennék fiatal, én is így csinálnám. Ha egy fürdőben találkozol valakivel, ugyanúgy lehet jó a kapcsolat, vagy nem. Ugyanúgy összejöhet, vagy nem. Régen is összejöttek sokan, mások meg nem.

Laci: Biztos, hogy nem könnyű. Én azt mondom, Isten ments, hogy elölről kezdjem az életemet. Ha felajánlanák ezt a lehetőséget, nem élnék vele. Jól érzem magam a bőrömben, és úgy érzem, hogy nagy dolgot nem rontottam el az életemben. Ez úgy volt jó, ahogy volt. Belegondolni abba, hogy még egyszer végigmenni ezen a rengeteg nehézségen, izgalmon, feszültségen… Én inkább azt mondom, hála Istennek, hogy mögöttem van!

MV: A baráti körről már meséltetek. A család hogyan fogadta a kapcsolatotokat?

Laci: Az én családom nem reagált különösebben. Rólam akkor már hat éve tudták, hogy meleg vagyok. Ismerték az előző barátomat. Nem örültek neki, Gábornak sem örültek, de akkor már túl voltunk az első nehézségen. Mamám és nővérem voltak azok a közeli családtagok, akik számítottak igazán. Ám akkor nekünk akkora problémát jelentett a baráti kör elvesztése, hogy ezzel foglalkoztam a legkevésbé. A család viszonylag zökkenőmentesen átállt az előző barátról az új barátra, és ugyanúgy járnak hozzánk. Együtt ünnepelünk (karácsony, születésnap stb.). Anyám, nővére, húga, volt barát, volt feleség - mindenki itt van egy rakáson, együtt. Egy érdekes családdá alakultunk, s ez részben egy választott család. De mostanra már összerázódott a nép, s mindenkinek természetes, hogy ez így van. Anyámnak is természetes, hogy az előző barátom is itt ült karácsonykor, meg Gábor is itt ül, meg a névházasságból származó feleségem, meg az ő húga, meg az én nővérem. De persze ehhez is idő kellett.

MV: Igen. Ez talán jellemző a melegekre, hogy a család háttérbe szorul. Hogy nehezen fogadják el a melegséget, és akkor a barátok jelentősége felerősödik.

Laci: Amikor viszont az első barátommal megismerkedtem, az volt az elsődleges trauma, hogy a családommal közöljem. Akkor nagyon gyorsan elmondtam nekik. Még csak egy hónapja voltam együtt az első barátommal, s láttam, hogy ő nyíltan él, ami nekem nagyon tetszett... Gondoltam, ezt én is bevezetem. Aztán nem igazán úgy sült el, ahogy gondoltam. De túl voltam rajta, bár legalább egy évig ez volt a központi probléma.

MV: Gábor, a te családod hogyan reagált?

Gábor: Mondjuk ez nehezebb volt, mert én azt hittem magamról, hogy heteró vagyok, csak hébe-hóba voltak kalandjaim. Rengeteg barátnőm volt, többször majdnem megházasodtam, és néha-néha voltak fiúk. Hiába laktam együtt a szüleimmel, a szobámba lányokat hoztam fel. Amikor fiúügy volt, becsuktam az ajtómat, és azt mondtam apámnak, hogy jön egy lány. Bevittem a fiút, és vele voltam. Valahogy úgy voltam vele, hogy miért mondjam el… Mit változtatna az a helyzeten? Miért bonyolítsam a dolgokat? 90%-ban lányokkal voltam együtt, lányokkal feküdtem le. Aztán 1978-tól változott a helyzet, amikor a német barátom lett. Ő volt első nagy szerelmem, aki megmozgatott, hogy talán mégsem vagyok heteró… És az egész átfordult.

Laci: Csak hogy egyszerű legyen a helyzet: amikor jópár év együttélés után ideköltöztünk Gáborral, a papája ott lakott a szomszéd szobában. A papa még semmit nem tudott, vagyis lehet, hogy már sejtett valamit, de pontosan nem tudta. Én beköltöztem a kutyával együtt, és a papa csak nézett, hogy "ki ez a pasas?". A haláláig nem beszélte ezt meg Gáborral. A húgával viszont megbeszélte, hogy "Milyen szörnyű, a fiam egy férfival él együtt!". Mikor idekerültünk, számára kiderült a helyzet, hiszen egy ágyban aludtunk, de nem lett egyértelműen tisztázva.

Gábor: Hozzá kell tenni, hogy apám nagyon rossz helyzetben volt akkor. Anyám halála után lebénult. Lacinak is volt egy lakása, nekem is egy garzonom, de el kellett adnom, mert ápolni kellett apámat. Járni sem tudott, tíz évig csak az ágyban feküdt. S egy ilyen ember nagyon fél, hogy mi van, ha nem adnak neki enni. Úgyhogy nagyon csendes volt.

Laci: Gábor nem tudja, de az apja egy fantasztikus ember volt…

MV: Laci, végzettségedet tekintve mérnök vagy, igaz?

Laci: Agrágmérnök. Elég rövig ideig dolgoztam egy Pest környéki téeszben. Irodában ültem, úgy hat évet dolgoztam ott, de nagyon rosszul éreztem magam. Egyszercsak felálltam és otthagytam. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem, de nem akartam elszúrni az életemet. Ott álltam munka nélkül, hogy istenem, mi lesz velem? Akkor még volt olyan, hogy „közveszélyes munkakerülés”. Elmentem újságkihordónak. Ez körülbelül hat évig tartott, és életem legszebb időszaka volt. Teljes szabadság, jószerivel a Palatinuson töltöttem a nyarat. Már reggel nyolckor kész voltam a munkával, bár igaz, hogy hajnalban kellett kelni. Nyáron élmény volt hajnalban járni a várost. Tehát linken éltem, de nagyon élveztem. Utána jött a melegmozgalom időszaka. Belecsöppentem a Homérosz tervezésének időszakába, és attól kezdve ráállt az életem a melegmozgalomra. Megint az volt, hogy sok időm van, energiám van, ezt klassznak tartom, és csináltam is hosszú időn keresztül. Legalább hat évig éltünk úgy együtt, hogy Gábor újságíró volt egy lapnál, én pedig újságkihordóként linkeskedtem végig az életem. Amikor kezdődött a Mások, az megint egy új periódus volt az életünkben.

MV: Gábor, te hogyan fogadtad azt, hogy Lacinak ilyen szabad az életformája?

Gábor: Utólag nem is tudom... Úgy emlékszem, hogy egyszer Laci azt mondta: de jó, hogy az előző barátommal szakítottam, mert mellette ezt nem tudtam volna csinálni.

Laci: Kapcsolatunk egyik támpillére, hogy Gábor hihetetlen mértékben támogatott engem, mindenben. Mindegy, hogy mit találtam ki, Gábor mindig mellém állt. Nem voltak kétségei, nem mondta, hogy ez hülyeség, ehhez nem értesz, ez veszélyes! Például egy időben agyagoztam, korongoztam, akkor rögtön egy kerámiáról szóló szakirodalommal jött haza. Próbálkoztam közvéleménykutatással, üzletkötő is voltam, de soha egy olyan megjegyzése nem volt, hogy emez nem jó, vagy amazt másképp kellene csinálni. Erre nagyon kevés ember képes. És ő alapból ilyen. A Mások is valahogy így kezdődött. Nagyon jó ötletnek tartottam, hogy egy meleg újságot indítsunk, de Gábor volt a szakember. Meg kellett győznöm, hogy a lap eséllyel induljon.

Gábor: Én akkor még rettenetesen nagy marhaságnak, őrült gyerekek játékának tartottam - anyagilag és szakmailag egyaránt. "Csináljunk egy újságot!" - mondták. De mi az, hogy „csináljunk egy újságot”? Mit tudtok? Soha egy cikket nem írtatok! Hogy lesz ebből újság? De mondtam, hogy jó, próbáljuk meg.

MV: Akkor te még főállásban dolgoztál valahol?

Gábor: Nevet kellet változtatnom, mert nem maradhattam volna a lapnál, ahol dolgoztam. Akkor még nagyon bizonytalan volt, hogy mi lesz a Másokból. Akkor halt meg édesanyám, és volt egy listám a nevekről. Bencze nem lehetett a munkám miatt, de ott volt a személyimben az édesanyám neve, így lett Takács B. Gábor. Aztán amikor kiléptem a laptól, feloldottam a B-t, és Takács Bencze Gáborként írtam. 1991. áprilisában jelent meg az első, már újságosoknál is forgalmazott szám, és augusztus körül jöttem el a laptól. De igazából a főnököm döntötte el a kérdést, amikor kirúgott. Akkor dőlt el, hogy 100%-ig csak az újság lesz; már nem csak játszunk a Másokkal, hanem ezt fogjuk csinálni.

Laci: Akkor már ráéreztünk az ízére. Megjelent néhány szám, árulta a Hírker és a melegbárok. De már kezdett beszivárogni a meleg közösségbe is. Akkor már nem hagytuk volna abba semmiért. Voltam kint Amszterdamban, egy kelet-európai melegaktivisták részére szervezett továbbképző tanfolyamon. Kivittem magammal két Másokat (fekete-fehér volt), és állati büszke voltam rá. Ott voltak az egész kelet-európai régióból, de sehol máshol nem volt meleg újság. Éreztük, hogy ez egy óriási dolog. Mindenki mondta, hogy milyen szép. Persze átláttunk rajta, hogy csak kedvesek; láttuk a kezdődő újság gyermekbetegségeit... Most meg nálunk nincs, és valószínűleg minden más országban van.

MV: Ha megkötitek a bejegyzett élettársi kapcsolatot, akartok nevet változtatni?

Gábor: Nem. Én Bencze Gábor akarok lenni, Laci meg Láner László.

Laci: Egyébként visszatérve a közös munkára, az egy rendkívül érdekes helyzet, hogy az ember együtt dolgozik a barátjával, ráadásul a saját lakásában. Biztos, hogy ez sok kapcsolatot tönkre tesz, de nálunk elég jól működött. Bár rengeteget veszekedtünk az újságon. Másképp láttunk egy csomó dolgot. De a munkamegosztás - ugyanúgy, mint a házimunkában - valahogy automatikusan kialakult. Nem volt munkaköri leírás. Ami nekem, vagy neki jobban ment, azt elkezdte csinálni. Én inkább a nyilvánosság előtti szereplésekkel, beszédekkel, interjúkkal foglalkoztam. Gábor sokkal inkább tudta vinni a szervezési részt. A reklám, az üzleti megbeszélések, a tárgyalások, a szerződéskötések - ezek voltak az ő területei.

Gábor: És a teljes műszaki háttér. Az egyik szakmám nyomdász, és amikor bementem egy nyomdába, engem nem tudtak átverni. Aránylag jól ment a szervezés, azt közösen csináltuk. És mi ketten egy teljes egészet tudtunk alkotni.

Laci: Mindig együtt tudtunk menni például sajtótájékoztatókra. Gábor fotózott - neki az eredeti foglalkozása fotóriporter -, én meg írtam. Ott is kiegészítettük egymást.

MV: Fontosnak tartjátok-e, hogy a kapcsolatotokat legalizáljátok, például a bejegyzett élettársi kapcsolat megkötésével?

Laci: Abszolút legálisnak tartjuk a kapcsolatunkat, de nagyon fontosnak tartjuk, már csak praktikus okokból is. Akik együtt élnek már huszonöt éve, azok szeretnék biztosítani a másik jövőjét. Nem lehet tudni, ki mikor hal meg, ki betegszik meg, mi történik… Mind a két oldalon áll egy család, biztos szívesen megszereznék mondjuk a lakást. Szóval ne legyenek ilyen bizonytalanságok. Ha másért nem, ezért minél hamarabb szeretnénk megkötni. Nekem ez ilyen erkölcsi dolog is. Ha már a kapcsolatunk a melegházasságról való beszélgetéssel kezdődött, hát tetőzzük be ezzel! Nekem annyira kézenfekvő, hogy mi házasságban élünk egymással, nem értem, hogy az Alkotmánybíróság és a Nagycsaládosok Országos Egyesülete miért nem érzi ezt evidensnek. Nekem ez annyira természetes, hogy egyszerűen nem is értem, mi itt a probléma…

MV: Éreztétek-e valaha is hiányát a jogi megerősítésnek?

Gábor: Hátrányát nem éreztük. Csak valamelyikünk halálánál lehetnek gondok... Ezért lenne jó. De az mindenképpen diszkrimináció, hogy nekünk erre nincs lehetőségünk.

Laci: Visszatérve a hátrányokra: ma például, amikor indultam otthonról, egyik oldalról jött a postás, másikról az újságkihordó. A postás pénzt hozott. "Bencze úr itthon van?" - kérdezte. "Nem, nincs itthon" - mondtam én. "Akkor legyen szíves átvenni!" És nincs semmi írásbeli felhatalmazásom. Ő tudja, hogy mi együtt élünk. De például amikor egyszer Gábornak felment kétszázra a vérnyomása, és be kellett menni a kórházba, akkor végig azt gondoltam, hogy mi van akkor, ha engem elhajtanak, mert csak egy közeli rokonnak van intézkedési joga. És azt mondják, hogy maga egy vadidegen. Szóval ilyen szempontok miatt is jó lenne, ha lenne erről egy igazolás. Tehát a joghátránynak elméletileg fennáll a lehetősége, de gyakorlatilag soha nem botlottunk bele.

Gábor: Ez is nagy szerencse. Sőt, csak sikerélményeink voltak. Az a nagy szerencsénk, hogy mióta együtt vagyunk, ez a 25 év egy sikerélmény-sorozat, s nem szeretnénk ezt elveszíteni.

MV: Ezek után feltételezem, hogy nem terveztek nagy esküvőt, ahova meghívtok mondjuk száz embert!

Laci: Biztos, hogy nem. Gábor először azt mondta, hogy csináljunk egy csoportos melegházasságot. Aztán elgondolkozott, hogy azt mégsem szeretné, mert ott lenne az egész média.

Gábor: Igen, legyen inkább egy kis, csendes esemény. Gondoltam, akkor egyszerű kockás ingben lehetne… "De ilyenben ne gyere!" - mondta Laci. Szerencsére a bizományiban csodálatos öltönyt találtunk olcsón. Én mindig utáltam az öltönyt, de most vettünk egy esküvői öltönyt.

Laci: Cirkuszt én sem akarok, de fontos, hogy átérezzük az esemény jelentőségét. Mindenképpen volt valami szerepünk abban, hogy idáig eljut a jogalkotás - ha eljut, természetesen. Szeretném, hogy akik nagyon közel állnak hozzám, azok ott legyenek. Például a volt feleségem - aki az egyik legjobb barátom - lesz az egyik tanú, Gábor volt barátját pedig felkértük másik tanúnak. Anyám sajnos túl idős már ahhoz, hogy el tudjon jönni, de egy-két éve még azt gondoltam, nagyon örülnék, ha ott lenne. Vagy a nővérem, de ő valószínűleg nem fog eljönni.

Gábor: A húgom azt mondta, ő akar lenni a másik tanú. A volt barátom ugyebár német állampolgár, s lehet, hogy ez problémát jelentene.

Laci: Én igazság szerint azt szeretném, hogy egy teljesen átlagos hétköznap legyen. Mondjuk hét-nyolc ember társaságában bemegyünk, aláírjuk, felhúzzuk a gyűrűt, ami már meg is van (tavaly nyáron vettük meg Kölnben). Utána ezzel a társasággal szeretnénk beülni valahová, enni, koccintani egyet, és kész. Nem akarok nagy hajcihőt én sem, de azért az ünnep az legyen ünnep. Biztosan teljesen más, amikor 25 év után kötjük meg azt, amire mások esetében egy kapcsolat elején ütik rá a pecsétet. De mindenképpen benne van a mozgalmi kérdés is. Én mindenesetre nagyon megnyugtatónak érezném, ha már meglenne ez a papírunk!