15 éves meleg fiú vagyok, és más melegek lelki megbékéléséért szeretném megosztani annak a történetét, hogyan is tudta meg egy nagyon jó barátom - nevezzük őt Ferinek -, hogy meleg vagyok.
Ahhoz, hogy a történet teljes legyen, néhány szót ejtenék magamról is. Arról, milyen ember vagyok, hogyan töltöm a mindennapjaim, milyen problémáim vannak. Néhány hónappal ezelőtt még egy végtelenül racionális, depresszív típusú személyiség voltam, távol álltak tőlem az érzelmek. A nagy többség ezt egyszerű kiegyensúlyozottságnak látta, de egy barátom észlelte, hogy nem az; ő is volt az, aki hamarosan megtudta, hogy meleg vagyok. A fordulópont akkor történt, amikor elolvastam dr. Csernus Imrétől „A kiút” c. könyvet. Mindezt tettem azért, mert az ő módszeréről azt gondolom, hogy noha szélsőségesnek is nevezhető, de az egyént arra kényszeríti, hogy szembenézzen önmagával. Borzasztóan nehéz volt, szörnyű érzés szemlélni és elképedni, hogy az életem a saját gyávaságom miatt egy hülye vicc, hazugságok tömkelegére épül az egész, mert nem voltam elég bátor szembenézni önmagammal. Borzasztó érzés, de menni kell tovább, én teremtettem ilyen életet magamnak, most ideje rendet raknom magam után.
Kedves meleg sorstársak! A saját tapasztalatomból okulva azt mondom nektek, hogy ne várjátok azt, hogy könnyű lesz boldoggá tenni egy végighazudozott életet. Viszont azt se felejtsétek el, hogy egy műtétre sem könnyű elmenni, megvannak a maga kockázatai, de megéri. Megéri, mert onnantól fogva, hogy az ember önmagát elfogadta, képes lesz a tükörbe nézni, és nem szörnyülködni, hanem örülni annak, hogy a világra született.
A mindennapjaim ahhoz képest, hogy olyan kép él a melegek serdülőkoráról, hogy a megtestesült nyomor, kifejezetten jól telnek. Nem érzem magam magányosnak, mert nem érzem azt, hogy bárkire szükségem lenne a boldogsághoz. Természetesen akarok társat, és próbálkozom, de nem a boldogságom forrásaként tekintek erre a kérdésre, hanem beteljesülésként. Mert fél meg fél az egy teljes egész :)
A problémáimat illetően… Soha nem volt egy igaz barátom sem mostanáig. Mert nem mondtam nekik igazat; ahogy az életem általában, a szociális életem is egy összeomlás szélén álló valami volt; nem tudom, miért és hogyan működött ennek ellenére is.
Aztán Feri, mint derült égből a villámcsapás, kapott valakitől egy e-mailt. Nem tudom, kitől, nem is ez a lényeg. Az állt benne, hogy nézze meg, jól vagyok-e, mert egy éve dobott a barátom, mert nem tudott együtt élni a mentális gondjaimmal. Valóban igaz volt ez is. Ennek megfelelően fel is keresett, és először azzal az indokkal jött elő, hogy rég beszéltünk, és kíváncsi volt, mi a helyzet velem. Az eljárásrendnek megfelelően vigyorogtam, és mondtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Nem hitte el. Megkérdezte, hogy van-e valami baj. Mondtam, szintén robotszerűen, hogy van az is, de az élet velejárója. Aztán jött a mondat, amitől teljesen lehidaltam: „Ha azt mondanám, tudom mi a baj, megharagudnál?”
Egy másodperc alatt sikerült összeszednem magam, és mondtam, hogy ezért nem lehet haragudni, eddig ez volt az első valóban igaz mondatom a beszélgetés során. Durva belegondolni. Beszélgetések tömkelege, ahol egyetlen igaz mondat sem hangzott el. Nos, nem is ez a lényeg, szó szót követett, és elmondta, mit tud. Úgy éreztem, sarokba szorított. Mivel támadni nem lett volna helyes, hiszen jó szándékból tette, egyetlen járható út maradt: hogy igazat mondok.
Mindezek után elmosolyodott, és boldogan nyugtázta, hogy valóban meleg vagyok. Ettől kellett ennyire félnem? Persze, vannak homofóbok, de tudni kell két alapvető tényt: ez pszichiátriai kórkép; tehát nem kell senkinek magára vennie. Ő pont nem az, többször is rákérdezett már mosolyogva, csak gyáva voltam.
Másfelől pedig gondoljatok picit bele: Nem én mondtam el, valaki mástól tudta meg. 15 évesen annyira tarthatatlan volt már a hazudozásom, hogy más kereste fel őt, és mindannyian ezt csináltuk, mióta az eszünket tudjuk! Mert félünk önmagunktól. Félünk attól, akik vagyunk, akivé válni fogunk. De ami a legfontosabb, attól félünk, hogy mi lesz akkor, ha senkire nem támaszkodhatunk, mert elfordulnak tőlünk. Erre azt tudom mondani, hogy támaszkodjatok önmagatokra. Azzal, hogy másokra akarunk támaszkodni, mindeközben hazudunk nekik, két dolgot érünk el: becsapjuk őket és önmagunkat. Ha pedig eljutunk addig, hogy őket megtiszteljük az őszinteségünkkel, akkor magunkat is meg fogjuk. Akkor pedig rá fogunk jönni, hogy a problémáinkat nem azok oldják meg, akikre támaszkodunk, hanem mi magunk, ezért felesleges önmagunkon kívül bárkire is támaszkodni.
Ennek tudatában kívánok mindenkinek sok boldogságot, egy kedves pasit/hölgyet, akivel teljesnek érzi magát, és kívánom, hogy mindenkinek legyen gyönyörű élete!
Kedves meleg sorstársak! A saját tapasztalatomból okulva azt mondom nektek, hogy ne várjátok azt, hogy könnyű lesz boldoggá tenni egy végighazudozott életet. Viszont azt se felejtsétek el, hogy egy műtétre sem könnyű elmenni, megvannak a maga kockázatai, de megéri. Megéri, mert onnantól fogva, hogy az ember önmagát elfogadta, képes lesz a tükörbe nézni, és nem szörnyülködni, hanem örülni annak, hogy a világra született.
A mindennapjaim ahhoz képest, hogy olyan kép él a melegek serdülőkoráról, hogy a megtestesült nyomor, kifejezetten jól telnek. Nem érzem magam magányosnak, mert nem érzem azt, hogy bárkire szükségem lenne a boldogsághoz. Természetesen akarok társat, és próbálkozom, de nem a boldogságom forrásaként tekintek erre a kérdésre, hanem beteljesülésként. Mert fél meg fél az egy teljes egész :)
A problémáimat illetően… Soha nem volt egy igaz barátom sem mostanáig. Mert nem mondtam nekik igazat; ahogy az életem általában, a szociális életem is egy összeomlás szélén álló valami volt; nem tudom, miért és hogyan működött ennek ellenére is.
Aztán Feri, mint derült égből a villámcsapás, kapott valakitől egy e-mailt. Nem tudom, kitől, nem is ez a lényeg. Az állt benne, hogy nézze meg, jól vagyok-e, mert egy éve dobott a barátom, mert nem tudott együtt élni a mentális gondjaimmal. Valóban igaz volt ez is. Ennek megfelelően fel is keresett, és először azzal az indokkal jött elő, hogy rég beszéltünk, és kíváncsi volt, mi a helyzet velem. Az eljárásrendnek megfelelően vigyorogtam, és mondtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Nem hitte el. Megkérdezte, hogy van-e valami baj. Mondtam, szintén robotszerűen, hogy van az is, de az élet velejárója. Aztán jött a mondat, amitől teljesen lehidaltam: „Ha azt mondanám, tudom mi a baj, megharagudnál?”
Egy másodperc alatt sikerült összeszednem magam, és mondtam, hogy ezért nem lehet haragudni, eddig ez volt az első valóban igaz mondatom a beszélgetés során. Durva belegondolni. Beszélgetések tömkelege, ahol egyetlen igaz mondat sem hangzott el. Nos, nem is ez a lényeg, szó szót követett, és elmondta, mit tud. Úgy éreztem, sarokba szorított. Mivel támadni nem lett volna helyes, hiszen jó szándékból tette, egyetlen járható út maradt: hogy igazat mondok.
Mindezek után elmosolyodott, és boldogan nyugtázta, hogy valóban meleg vagyok. Ettől kellett ennyire félnem? Persze, vannak homofóbok, de tudni kell két alapvető tényt: ez pszichiátriai kórkép; tehát nem kell senkinek magára vennie. Ő pont nem az, többször is rákérdezett már mosolyogva, csak gyáva voltam.
Másfelől pedig gondoljatok picit bele: Nem én mondtam el, valaki mástól tudta meg. 15 évesen annyira tarthatatlan volt már a hazudozásom, hogy más kereste fel őt, és mindannyian ezt csináltuk, mióta az eszünket tudjuk! Mert félünk önmagunktól. Félünk attól, akik vagyunk, akivé válni fogunk. De ami a legfontosabb, attól félünk, hogy mi lesz akkor, ha senkire nem támaszkodhatunk, mert elfordulnak tőlünk. Erre azt tudom mondani, hogy támaszkodjatok önmagatokra. Azzal, hogy másokra akarunk támaszkodni, mindeközben hazudunk nekik, két dolgot érünk el: becsapjuk őket és önmagunkat. Ha pedig eljutunk addig, hogy őket megtiszteljük az őszinteségünkkel, akkor magunkat is meg fogjuk. Akkor pedig rá fogunk jönni, hogy a problémáinkat nem azok oldják meg, akikre támaszkodunk, hanem mi magunk, ezért felesleges önmagunkon kívül bárkire is támaszkodni.
Ennek tudatában kívánok mindenkinek sok boldogságot, egy kedves pasit/hölgyet, akivel teljesnek érzi magát, és kívánom, hogy mindenkinek legyen gyönyörű élete!
RSS Feed