Meleg mivoltomra lényegében 12 éves korom körül döbbentem rá, ha ez megfelelő kifejezés. Tudatos kíváncsiságom inkább a férfiak irányába terelődött, mint sem a nők felé. Bár az akkori környezetem passzív hatására persze én is átestem olyan szakaszokon, mint például a lányok bámulása, megjegyzések tétele, illetve később enyhén erotikus megérintése és tapizása, idővel aztán éreztem, hogy ez kicsit sem érdekel annyira, mint az akkori fiú társaimat. Nem a saját élvezetemre fogtam meg egy lány mellét szemtelen módon megalázva őt (és magamat) például egy osztály előtt, hanem azért, hogy ne lógjak ki a sorból.
Aztán ahogy telt az idő, ezen cselekedeteknek már semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam, és nem érdekeltek a társaim sem. Elkezdtem nyitni a fiúk iránt. Ez röviden összefoglalva a szokásos módon zajlott le: kezdetben a nyári táborokban lerántottuk egymásról a törülközőt, „fogadjunk, hogy nem mered...” próbákat játszottunk, megnéztük egymást és mutattuk magunkat, majd kipróbáltunk pár dolgot. Végül aztán eljutottunk addig, hogy kielégítsük egymást.
Aztán ahogy érettebb lettem, és jött a középiskola, másként tekintettem erre a dologra. Tudatosabban, tisztábban láttam már a helyzetet. Ezt el sem tudtam volna kerülni, hiszen a kollégium 6 fős zuhanyzójában csekély esélye volt annak, hogy bárki felől is elfordítsam a tekintetem, és ezáltal elnyomjam magamban az egyre csak ébredő kíváncsiságomat. Egy fiúkollégiumban akarva-akaratlanul is előjönnek az emberben bizonyos szexualitással kapcsolatos gondolatok, cselekedetek, legyen az ember akár meleg, akár heteró. Erre nem is egy példát láttam. Jöttek a meztelen törölközőcsapkodós kihívások és a méretversenyek. Ebben a kollégiumban zajlott le aztán az első olyan élményem, ami után ki mertem jelenteni, hogy teljes mértékben a saját nememhez vonzódom.
Középiskolában a diákok nem hozzák nyilvánosságra, hogy kik is ők valójában. Az angol bullying (vagyis terrorizálás) kifejezés minden formáját megtapasztalja az ember ebben a korszakban, szerencsésebb (?) esetben csak lelkileg, rosszabb esetben fizikailag is. Kinek is lenne ilyen környezetben bármit is megmutatni, kimondani? Senkinek. Nekem sem volt. Nem bántam meg. Itt tanultam meg, hogy az emberben kell, hogy legyen némi bizalmatlanság társai iránt. Ez az esetek többségében hasznára válhat a későbbiekben. Nekem hasznomra volt.
Aztán ahogyan szépen kimeneteltem a középiskolás korszakból, jött az újabb kérdés: a felsőoktatás. Hol? Mit? Miért? Ezen kérdések közül egyre biztosabban tudtam a választ: Hol? Budapesten. Ezen az álláspontomon nem voltam hajlandó változtatni. Budapestre vágytam, ahol elfogadnak az emberek, ahol önmagam lehetek, ahol nem kell félnem a vidéki beszűkült nézőpontoktól és véleményektől. Egy ilyesfajta elhatározás után már könnyebben tudtam a többi kérdésre válaszolni, hiszen azok majdhogynem lényegtelenné váltak. Aztán némi szerencsével és kitartással sikerült elérni a célomat. Felvételt nyertem egy budapesti egyetemre! Ez a tudat olyan képzeteket villantott fel szemeim előtt, melyektől örömtáncot jártam volna minden percben. És akkor aztán elérkezett a várva várt pillanat: költözés.
Nagyon sok új reménnyel érkeztem meg a fővárosba. Tudtam, hogy ezek kimenetelét ha nagyon akarom, én is tudom befolyásolni. Tudni kell, hogy szociális területet érintenek a tanulmányaim, ami táplálta bennem azt a reményt, hogy majd olyan emberek fognak engem körülvenni Budapesten, akik előtt nem kell titkolnom semmit. Nagyon nagy örömmel vettem észre pár hónap múlva, hogy beigazolódott.
Tulajdonképpen a coming out történetem innentől datálható.
Az élettől azt az ajándékot kaptam, hogy megismerhettem egy jóindulatú, nyitott és őszinte embert. Akivel aztán sikerült barátságot kötnünk. Ennek a kapcsolatnak köszönhető az, hogy ma ki merem mondai, hogy a meleg társadalom tagja vagyok.
Minden egy kérdéssel kezdődött, még a kapcsolatunk elején, amikor nem tudta rólam, hogy meleg vagyok, és talán még én sem magamról. Egy internetes beszélgetés közepén voltunk, amikor nekem szegezte ezeket a szavakat: „De te nem vagy heteró, igaz?” Ledöbbenten olvastam a kérdést, és szinte remegő ujjakkal pötyögtem rá a választ néhány perc után: „Ezt úgy kérdezed, mintha tudnád a választ.” Egyértelmű volt számára a helyzet. Ezek után még dumáltunk a témáról egy ideig, ami nekem nagyon-nagyon furcsa volt, de legalább annyira jól is esett. „Végre, valaki akinek elmondhatom” – gondoltam magamban. Ezek után elkerülhetetlen volt, hogy személyesen se hagyjuk szó nélkül a témát, és ilyen módon szoktattam magam ahhoz a helyzethez és tudathoz, hogy igen, egy meleg ember vagyok. És ilyen beszélgetéseken keresztül jutottam el odáig is, hogy az új ismerőseim előtt ezt már a kezdetekkor vállaltam, és ha valaki kérdezte tőlem, akkor nem tagadtam le, valamint, hogy a barátaimnak elmondtam. Ez volt a könnyebb dolog.
Majd jött az, hogy a családommal megosszam. 3 hónapba telt, amíg mindenkit sikerült beavatnom a családomon belül. Mondanom sem kell, hogy elkezdeni volt a legnehezebb. Talán helyzetem nehézségét jobban megérti az olvasó, ha elmondom, hogy 3 bátyám van, akik közül kettővel élek együtt, valamint egy igencsak konzervatív gondolkodású nagynénivel és nagybácsival. Ők a családom. Nem volt könnyű egy olyan családban kimondani férfiként, hogy meleg vagyok, ahol van még 3 férfi rajtam kívül, akik mindannyian a heteró életvitel példáját képviselik barátnővel, gyermekkel. Ebből a sorból kiállva kellett nekem cselekedni annak érdekében, hogy elfogadjam és elfogadtassam magam. Természetesen egyfajta anya-gyerek kapcsolat kötelességeként úgy éreztem, hogy a nénjémnek mondom el elsőként.
Nehéz volt magamat rávenni. Nagyon nehéz. De többszörös győzködés után megtettem. Egy elindított párbeszédbeli néhány perces hallgatás után mondtam ki, hogy „én a férfiakhoz vonzódom”. Ahogy a mondat elhagyta a számat, a megkönnyebbülés fájdalmas könnyei gördültek le az arcomon. Sírtam. Keservesen és fájdalmasan. Ahogy kimondtam, magamhoz öleltem a nénjémet. Tudni kell, hogy a kapcsolatunk természetesen nem egy anya-gyermek kapcsolat tökéletes mása, hiszen nem egyenesági leszármazott vagyok, hanem egyfajta örökbefogadott gyerek. Ebből adódik, hogy életünk során ilyesfajta érzelemkinyilvánításra sosem volt példa. Szerettük egymást, de távolságtartóan. Ez uralkodik a családunkon belül. Ahogy elmondtam, még kellett minimum egy óra, hogy megnyugodjak. A nénjém első mondata persze az volt, hogy ő ezt már tudta, és csak arra várt, mikor mondom el. Természetesen megkérdeztem, hogy hogy áll hozzá. Teljesen pozitív megerősítést kaptam, miszerint semmi probléma nincs ezzel. Akkor is az ő gyereke maradok, és ez nem változtat semmin. Majd aztán a későbbiekben voltak olyan megnyilatkozásai, melyekből leszűrtem, hogy azért ez mégsem olyan egyszerű, és mégsem úgy működik ez, hogy én most hipp-hopp bejelentem, hogy meleg vagyok, ő meg hipp-hopp elfogadja. De nem akartam semmit sem tenni, ezt neki kell helyreraknia magában.
A nénjém után sorban avattam be a bátyáimat, legvégén pedig nagybátyámat. Bátyáim közül egyikőjüknek volt nehéz elmondanom, ugyanis ő homofób. Kérdésemre elmondta, hogy neki nincs problémája a melegekkel, amíg nincs köze hozzájuk. Persze ez egy testvér esetében jobb esetben módosul.
Senkitől sem kaptam elutasítást, sem szavakban, sem cselekedetekben, csak minimális szintű közönyt. Közönyt a téma felé és a meleg énem felé. De épp ahogy én azt várom tőlük, hogy elfogadjanak, én ezt ugyanúgy tiszteletben tartom és elfogadom.
Így történt, hogy aztán a családom tudtára hoztam az igazságot. Összességében azt mondanám, hogy nem volt könnyű, de rosszabb is lehetett volna.
Sorstársaimnak annyit üzennék, hogy jól gondolják át, hogy kivel és mikor osztják meg. Ez olyan dolog amit nem szabad sürgetni. Mindenkinek magának kell tudnia, hogy mikor jött el az idő. De akkor viszont eltántoríthatatlan bátorsággal kell belekezdeni és nem kihátrálni! Merni kell őszintének lenni! A hazugságnál csak jobb lehet!
Aztán ahogy érettebb lettem, és jött a középiskola, másként tekintettem erre a dologra. Tudatosabban, tisztábban láttam már a helyzetet. Ezt el sem tudtam volna kerülni, hiszen a kollégium 6 fős zuhanyzójában csekély esélye volt annak, hogy bárki felől is elfordítsam a tekintetem, és ezáltal elnyomjam magamban az egyre csak ébredő kíváncsiságomat. Egy fiúkollégiumban akarva-akaratlanul is előjönnek az emberben bizonyos szexualitással kapcsolatos gondolatok, cselekedetek, legyen az ember akár meleg, akár heteró. Erre nem is egy példát láttam. Jöttek a meztelen törölközőcsapkodós kihívások és a méretversenyek. Ebben a kollégiumban zajlott le aztán az első olyan élményem, ami után ki mertem jelenteni, hogy teljes mértékben a saját nememhez vonzódom.
Középiskolában a diákok nem hozzák nyilvánosságra, hogy kik is ők valójában. Az angol bullying (vagyis terrorizálás) kifejezés minden formáját megtapasztalja az ember ebben a korszakban, szerencsésebb (?) esetben csak lelkileg, rosszabb esetben fizikailag is. Kinek is lenne ilyen környezetben bármit is megmutatni, kimondani? Senkinek. Nekem sem volt. Nem bántam meg. Itt tanultam meg, hogy az emberben kell, hogy legyen némi bizalmatlanság társai iránt. Ez az esetek többségében hasznára válhat a későbbiekben. Nekem hasznomra volt.
Aztán ahogyan szépen kimeneteltem a középiskolás korszakból, jött az újabb kérdés: a felsőoktatás. Hol? Mit? Miért? Ezen kérdések közül egyre biztosabban tudtam a választ: Hol? Budapesten. Ezen az álláspontomon nem voltam hajlandó változtatni. Budapestre vágytam, ahol elfogadnak az emberek, ahol önmagam lehetek, ahol nem kell félnem a vidéki beszűkült nézőpontoktól és véleményektől. Egy ilyesfajta elhatározás után már könnyebben tudtam a többi kérdésre válaszolni, hiszen azok majdhogynem lényegtelenné váltak. Aztán némi szerencsével és kitartással sikerült elérni a célomat. Felvételt nyertem egy budapesti egyetemre! Ez a tudat olyan képzeteket villantott fel szemeim előtt, melyektől örömtáncot jártam volna minden percben. És akkor aztán elérkezett a várva várt pillanat: költözés.
Nagyon sok új reménnyel érkeztem meg a fővárosba. Tudtam, hogy ezek kimenetelét ha nagyon akarom, én is tudom befolyásolni. Tudni kell, hogy szociális területet érintenek a tanulmányaim, ami táplálta bennem azt a reményt, hogy majd olyan emberek fognak engem körülvenni Budapesten, akik előtt nem kell titkolnom semmit. Nagyon nagy örömmel vettem észre pár hónap múlva, hogy beigazolódott.
Tulajdonképpen a coming out történetem innentől datálható.
Az élettől azt az ajándékot kaptam, hogy megismerhettem egy jóindulatú, nyitott és őszinte embert. Akivel aztán sikerült barátságot kötnünk. Ennek a kapcsolatnak köszönhető az, hogy ma ki merem mondai, hogy a meleg társadalom tagja vagyok.
Minden egy kérdéssel kezdődött, még a kapcsolatunk elején, amikor nem tudta rólam, hogy meleg vagyok, és talán még én sem magamról. Egy internetes beszélgetés közepén voltunk, amikor nekem szegezte ezeket a szavakat: „De te nem vagy heteró, igaz?” Ledöbbenten olvastam a kérdést, és szinte remegő ujjakkal pötyögtem rá a választ néhány perc után: „Ezt úgy kérdezed, mintha tudnád a választ.” Egyértelmű volt számára a helyzet. Ezek után még dumáltunk a témáról egy ideig, ami nekem nagyon-nagyon furcsa volt, de legalább annyira jól is esett. „Végre, valaki akinek elmondhatom” – gondoltam magamban. Ezek után elkerülhetetlen volt, hogy személyesen se hagyjuk szó nélkül a témát, és ilyen módon szoktattam magam ahhoz a helyzethez és tudathoz, hogy igen, egy meleg ember vagyok. És ilyen beszélgetéseken keresztül jutottam el odáig is, hogy az új ismerőseim előtt ezt már a kezdetekkor vállaltam, és ha valaki kérdezte tőlem, akkor nem tagadtam le, valamint, hogy a barátaimnak elmondtam. Ez volt a könnyebb dolog.
Majd jött az, hogy a családommal megosszam. 3 hónapba telt, amíg mindenkit sikerült beavatnom a családomon belül. Mondanom sem kell, hogy elkezdeni volt a legnehezebb. Talán helyzetem nehézségét jobban megérti az olvasó, ha elmondom, hogy 3 bátyám van, akik közül kettővel élek együtt, valamint egy igencsak konzervatív gondolkodású nagynénivel és nagybácsival. Ők a családom. Nem volt könnyű egy olyan családban kimondani férfiként, hogy meleg vagyok, ahol van még 3 férfi rajtam kívül, akik mindannyian a heteró életvitel példáját képviselik barátnővel, gyermekkel. Ebből a sorból kiállva kellett nekem cselekedni annak érdekében, hogy elfogadjam és elfogadtassam magam. Természetesen egyfajta anya-gyerek kapcsolat kötelességeként úgy éreztem, hogy a nénjémnek mondom el elsőként.
Nehéz volt magamat rávenni. Nagyon nehéz. De többszörös győzködés után megtettem. Egy elindított párbeszédbeli néhány perces hallgatás után mondtam ki, hogy „én a férfiakhoz vonzódom”. Ahogy a mondat elhagyta a számat, a megkönnyebbülés fájdalmas könnyei gördültek le az arcomon. Sírtam. Keservesen és fájdalmasan. Ahogy kimondtam, magamhoz öleltem a nénjémet. Tudni kell, hogy a kapcsolatunk természetesen nem egy anya-gyermek kapcsolat tökéletes mása, hiszen nem egyenesági leszármazott vagyok, hanem egyfajta örökbefogadott gyerek. Ebből adódik, hogy életünk során ilyesfajta érzelemkinyilvánításra sosem volt példa. Szerettük egymást, de távolságtartóan. Ez uralkodik a családunkon belül. Ahogy elmondtam, még kellett minimum egy óra, hogy megnyugodjak. A nénjém első mondata persze az volt, hogy ő ezt már tudta, és csak arra várt, mikor mondom el. Természetesen megkérdeztem, hogy hogy áll hozzá. Teljesen pozitív megerősítést kaptam, miszerint semmi probléma nincs ezzel. Akkor is az ő gyereke maradok, és ez nem változtat semmin. Majd aztán a későbbiekben voltak olyan megnyilatkozásai, melyekből leszűrtem, hogy azért ez mégsem olyan egyszerű, és mégsem úgy működik ez, hogy én most hipp-hopp bejelentem, hogy meleg vagyok, ő meg hipp-hopp elfogadja. De nem akartam semmit sem tenni, ezt neki kell helyreraknia magában.
A nénjém után sorban avattam be a bátyáimat, legvégén pedig nagybátyámat. Bátyáim közül egyikőjüknek volt nehéz elmondanom, ugyanis ő homofób. Kérdésemre elmondta, hogy neki nincs problémája a melegekkel, amíg nincs köze hozzájuk. Persze ez egy testvér esetében jobb esetben módosul.
Senkitől sem kaptam elutasítást, sem szavakban, sem cselekedetekben, csak minimális szintű közönyt. Közönyt a téma felé és a meleg énem felé. De épp ahogy én azt várom tőlük, hogy elfogadjanak, én ezt ugyanúgy tiszteletben tartom és elfogadom.
Így történt, hogy aztán a családom tudtára hoztam az igazságot. Összességében azt mondanám, hogy nem volt könnyű, de rosszabb is lehetett volna.
Sorstársaimnak annyit üzennék, hogy jól gondolják át, hogy kivel és mikor osztják meg. Ez olyan dolog amit nem szabad sürgetni. Mindenkinek magának kell tudnia, hogy mikor jött el az idő. De akkor viszont eltántoríthatatlan bátorsággal kell belekezdeni és nem kihátrálni! Merni kell őszintének lenni! A hazugságnál csak jobb lehet!
RSS Feed