Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik nyíltan vállalják a melegségüket és ezzel pozitív példát adnak arra, hogy merjünk előbújni. Az itt leírt történetek nagyon ösztönzőek számomra. Dávid vagyok, egy 20 éves fiú. A melegségemet már elfogadtam, de most kezdek el igazából önmagam lenni, vágyom arra, hogy vállaljam, ami nemcsak a tény közlését jelenti, hanem annál sokkal többet. Úgy érzem, hogy elsősorban önmagam miatt írom le a történetem, de tudom, hogy másoknak is segíteni fog.
Az életem a külső szemlélő számára egy teljesen boldog, sikeres élet. Valóban, nagyon sok sikerélményben volt részem már kicsi koromban, és azóta is rengeteg elismerést kaptam az emberektől. De mégis egy titok maradtam mások számára. Nem igazán mertek hozzám közeledni, s ha ez meg is esett, a hidegségemmel és merevségemmel elutasítottam az embereket. Nem is voltak barátaim. Egyszerűen féltem attól, hogy valaki meglátja, hogy ki is vagyok igazából. Szörnyűnek tűnt a gondolat, hogy valaki megtudja. Már 14 éves koromban tudtam, hogy meleg vagyok. Ez tény volt. De ekkor még az elfojtást választottam. Azt gondoltam, ha az iskolára koncentrálok, akkor majd minden rendben lesz.
Egy ideig ez ment, de rövid időn belül éreztem magamon, hogy valami nincs rendben. Egyre inkább elfáradtam, és a céljaim, a terveim egy pillanat alatt szertefoszlottak. Nem tudtam, mi az életem célja, értelme, csak azt éreztem, hogy rosszul érzem magam a bőrömben. Akárhogyan akartam elterelni a figyelmem, nem tudtam nem tudomást venni az érzelmeimről, a fiúk iránti vonzódásomról, de az egész melegséget problémaként, bűnként éltem meg. Gyötört a bűntudat, végül kicsúszott a lábam alól a talaj. Az eredményeim elmaradtak, gyötrő magány és üresség lett úrrá rajtam, súlyos depresszióba estem. Ebben még az az érdekes, hogy senki nem látta ezt, senki nem vette észre a bajomat, a kiáltásomat.
Mivel semmi változás nem történt a hozzáállásomban, egy idő után eljutottam odáig, hogy öngyilkos legyek. Nem tudtam elképzelni, hogy melegként is elfogadhatom magam és boldog életem lehet. Sokszor eljátszottam a gondolattal, egyszer nagyon komolyan elterveztem, hogy véget vetek az életemnek. De előtte még elmentem templomba imádkozni. Azt kértem: „Istenem, adj valami jelet, ha szeretnéd, hogy éljek!” Csendben tettem ezt, de belülről kiáltottam, mert erre tettem fel a döntésemet. Nem jött válasz. Mikor felálltam a padból, olyan biztosan léptek a lábaim, ahogy azelőtt soha. Komolyan gondoltam, hogy megölöm magam, most már biztos voltam a dolgomban.
Hazafelé tartva viszont nagyon érdekes dolog történt. Alig léptem ki a templomból, két misszionáriusba akadtam, akik megállítottak és elkezdtek beszélgetni velem. Miközben egy tomboló belső katarzis után, rideg közönnyel indultam el, hogy megöljem magam, két ember vidám könnyedséggel elegyedett szóba velem, mintha minden szép lenne az életben, mint ha az élet folyna a maga könnyed természetességében. Ezek az emberek semmit nem tudtak az én belső harcomról. Amíg álltunk az utcán, történt velem valami. Bizonytalan lettem. Elszállt a bátorságom, és éreztem, hogy valami helytelent forgatok a fejemben. Végül nem tettem meg. Ma már tudom, hogy akkor Isten akadályozta meg a tervem, válaszolt az imámra: „Azt szeretném, hogy élj!”
Ezután minden megváltozott. Több embernek előbújtam, terapeuta segített az identitásválságomban. Kikerültem a depresszióból. A családomból édesanyámnak bújtam elő. Nagyon féltem a szituációtól, de szerencsére megtettem, mert anyu nagyon elfogadó volt. Eleinte haragudott rám, de végül azt mondta, hogy nem te vagy az első és nem is az utolsó. Ma már viccelődünk is egymással meleg témákban, és alig várja, hogy bemutassam neki a társamat.
Ha most visszatekintek, akkor az jut eszembe, hogy igenis érdemes élni, és az élet jó, akár melegként is. Mivel elfojtásban éltem, az identitásommal együtt minden mást, az érzelmeimet, az őszinte gondolataimat, vágyaimat is elfojtottam. A krízis óta is sokat változtam és még mindig változásban vagyok. Ennek a folyamatnak a következő a mottója: „Csak légy önmagad!”. Sok segítséget kapok, és egyre inkább önmagamra találok.
Mikor nagy mélységeket jártam meg, az két dolog miatt volt. Egyrészt sok hazugságot elhittem, hogy „a melegség bűn, természetellenes, betegség stb.”, másrészt nem mertem az érzéseimre hallgatni. Pedig semmi rossz, beteges vágy nem volt bennem. Csak szeretetre és elfogadásra vágytam. Úgy, ahogyan vagyok, és nem máshogy.
Manapság már egyre többen könnyen elfogadják a melegségüket, de még mindig sokan vannak, akik küszködnek önmagukkal. Én is átéltem ezt és nagyon sokat tanultam. Elmondhatom, hogy nagyon megerősödtem ebben a küzdelemben. A lényeg az, hogy elvesztettem ezt a harcot. Vereséget szenvedtem önmagammal szemben. Nem lehetek más, csak az, ami vagyok. Egy egyszerű meleg srác, aki boldogságra és szeretetre vágyik.
Kedves olvasó! Legyél heteró vagy meleg, fiatal vagy idős, nő vagy férfi, szeretném, ha megjegyeznél valamit. Nem helyes önmagad ellen harcolni! Az élet különleges, fogadd el azt, akinek születtél. Ez nem rossz dolog. Ez csak jó dolog lehet!
Jó volt leírni ezt a pár sort. A hülye homofóbok hadd magyarázkodjanak, tépjék a szájukat az ostoba magyarázkodásaikkal. Én már nem foglalkozom az emberek véleményeivel. Ez a világ tele van hazugsággal és képmutatással. Amit látunk, az többségében nem igaz. Az emberek boldogtalanok, és nem találják igazán a helyüket. Én úgy vagyok a dologgal, hogy örülök az életnek, és kész. Pont. Csak szeretem, akiket szeretek, és kész. Pont. Az élet is ilyen, nincs benne logika. Vagy szereted, vagy nem. Pont. A melegség is ilyen. Nincs rá magyarázat. Vagy elfogadod és szereted magad, vagy nem. Én elfogadom magam, és remélem, hogy egyre több srác és lány elfogadja magát, úgy, ahogyan az élet megadta nekik!
Ölellek benneteket!
Dávid
Egy ideig ez ment, de rövid időn belül éreztem magamon, hogy valami nincs rendben. Egyre inkább elfáradtam, és a céljaim, a terveim egy pillanat alatt szertefoszlottak. Nem tudtam, mi az életem célja, értelme, csak azt éreztem, hogy rosszul érzem magam a bőrömben. Akárhogyan akartam elterelni a figyelmem, nem tudtam nem tudomást venni az érzelmeimről, a fiúk iránti vonzódásomról, de az egész melegséget problémaként, bűnként éltem meg. Gyötört a bűntudat, végül kicsúszott a lábam alól a talaj. Az eredményeim elmaradtak, gyötrő magány és üresség lett úrrá rajtam, súlyos depresszióba estem. Ebben még az az érdekes, hogy senki nem látta ezt, senki nem vette észre a bajomat, a kiáltásomat.
Mivel semmi változás nem történt a hozzáállásomban, egy idő után eljutottam odáig, hogy öngyilkos legyek. Nem tudtam elképzelni, hogy melegként is elfogadhatom magam és boldog életem lehet. Sokszor eljátszottam a gondolattal, egyszer nagyon komolyan elterveztem, hogy véget vetek az életemnek. De előtte még elmentem templomba imádkozni. Azt kértem: „Istenem, adj valami jelet, ha szeretnéd, hogy éljek!” Csendben tettem ezt, de belülről kiáltottam, mert erre tettem fel a döntésemet. Nem jött válasz. Mikor felálltam a padból, olyan biztosan léptek a lábaim, ahogy azelőtt soha. Komolyan gondoltam, hogy megölöm magam, most már biztos voltam a dolgomban.
Hazafelé tartva viszont nagyon érdekes dolog történt. Alig léptem ki a templomból, két misszionáriusba akadtam, akik megállítottak és elkezdtek beszélgetni velem. Miközben egy tomboló belső katarzis után, rideg közönnyel indultam el, hogy megöljem magam, két ember vidám könnyedséggel elegyedett szóba velem, mintha minden szép lenne az életben, mint ha az élet folyna a maga könnyed természetességében. Ezek az emberek semmit nem tudtak az én belső harcomról. Amíg álltunk az utcán, történt velem valami. Bizonytalan lettem. Elszállt a bátorságom, és éreztem, hogy valami helytelent forgatok a fejemben. Végül nem tettem meg. Ma már tudom, hogy akkor Isten akadályozta meg a tervem, válaszolt az imámra: „Azt szeretném, hogy élj!”
Ezután minden megváltozott. Több embernek előbújtam, terapeuta segített az identitásválságomban. Kikerültem a depresszióból. A családomból édesanyámnak bújtam elő. Nagyon féltem a szituációtól, de szerencsére megtettem, mert anyu nagyon elfogadó volt. Eleinte haragudott rám, de végül azt mondta, hogy nem te vagy az első és nem is az utolsó. Ma már viccelődünk is egymással meleg témákban, és alig várja, hogy bemutassam neki a társamat.
Ha most visszatekintek, akkor az jut eszembe, hogy igenis érdemes élni, és az élet jó, akár melegként is. Mivel elfojtásban éltem, az identitásommal együtt minden mást, az érzelmeimet, az őszinte gondolataimat, vágyaimat is elfojtottam. A krízis óta is sokat változtam és még mindig változásban vagyok. Ennek a folyamatnak a következő a mottója: „Csak légy önmagad!”. Sok segítséget kapok, és egyre inkább önmagamra találok.
Mikor nagy mélységeket jártam meg, az két dolog miatt volt. Egyrészt sok hazugságot elhittem, hogy „a melegség bűn, természetellenes, betegség stb.”, másrészt nem mertem az érzéseimre hallgatni. Pedig semmi rossz, beteges vágy nem volt bennem. Csak szeretetre és elfogadásra vágytam. Úgy, ahogyan vagyok, és nem máshogy.
Manapság már egyre többen könnyen elfogadják a melegségüket, de még mindig sokan vannak, akik küszködnek önmagukkal. Én is átéltem ezt és nagyon sokat tanultam. Elmondhatom, hogy nagyon megerősödtem ebben a küzdelemben. A lényeg az, hogy elvesztettem ezt a harcot. Vereséget szenvedtem önmagammal szemben. Nem lehetek más, csak az, ami vagyok. Egy egyszerű meleg srác, aki boldogságra és szeretetre vágyik.
Kedves olvasó! Legyél heteró vagy meleg, fiatal vagy idős, nő vagy férfi, szeretném, ha megjegyeznél valamit. Nem helyes önmagad ellen harcolni! Az élet különleges, fogadd el azt, akinek születtél. Ez nem rossz dolog. Ez csak jó dolog lehet!
Jó volt leírni ezt a pár sort. A hülye homofóbok hadd magyarázkodjanak, tépjék a szájukat az ostoba magyarázkodásaikkal. Én már nem foglalkozom az emberek véleményeivel. Ez a világ tele van hazugsággal és képmutatással. Amit látunk, az többségében nem igaz. Az emberek boldogtalanok, és nem találják igazán a helyüket. Én úgy vagyok a dologgal, hogy örülök az életnek, és kész. Pont. Csak szeretem, akiket szeretek, és kész. Pont. Az élet is ilyen, nincs benne logika. Vagy szereted, vagy nem. Pont. A melegség is ilyen. Nincs rá magyarázat. Vagy elfogadod és szereted magad, vagy nem. Én elfogadom magam, és remélem, hogy egyre több srác és lány elfogadja magát, úgy, ahogyan az élet megadta nekik!
Ölellek benneteket!
Dávid
RSS Feed