Sziasztok! A nevem Laci. Évek óta olvasgatom itt az előbújós történeteket, és most kedvet kaptam hozzá én is, hogy megírjam az enyémet.
A felismerés kezdeteiKb. 11-12 éves korom óta érdekel a szex. Van, akinek ez korainak tűnik, de mindenkinél máshogy, máskor kezdődik a nemi érés. Amikor elkezdtem kapiskálni a dolgokat, és túljutottam a szex fontosabbik „célján” (gyereknemzés), elkezdtem olvasgatni.
Egyszer voltam táborozni Tápiószentmártonban. Hittantáborban. Voltunk ott különböző korosztályokból nagyon sokan. Akkoriban még nagyon csendes és visszahúzódó fiú voltam, mint előtte mindig, és még azután is nagyon sokáig. Az egyik sátortársam körbeadogatta a Móricka újságot – gondolom, a tartalma mindenki előtt ismeretes.
A végében volt egy képregény, amiben Xena azt álmodja, ahogy Árész lefekszik vele. Akkoriban tűnt fel, hogy izgat a dolog: nézni az „akciót”. És közben öntudatlanul is a férfi szerszámára koncentráltam, mint előtte, mikor elkaptam néhány pornófilmet. Akkor kezdett el mozogni az agyamban valami: mi van, ha én a férfiakat szeretem? Miután egyértelmű volt, mi is izgat fel engem, elkezdtem kutatni.
Innentől kezdve nem volt kétséges előttem a dolog: meleg vagyok. Persze ez így leírva egyszerűnek tűnhet, de valójában hosszú folyamat volt ez a felismerés. Sokakkal ellentétben, nekem nem kellett azzal küzdenem, hogy „elfogadjam magam”. Szerintem ez hülyeség. Mindig úgy voltam vele, hogy ez az én dolgom. Tudtam, hogy sokan elleneznék, ezért sosem beszéltem róla senkivel.
Kezdjünk neki a melegségnek14 éves koromban volt az első „élményem”, de először nem szexuális értelemben – habár egy későbbi alkalommal az is, de abba most nem megyek bele.
Ismerkedős oldalakat jártam végig, az akkori lehetőségeimhez mérten nyilvános internetező helyről. Többnyire a 30 felettiek találtak meg, vagy a pedofilok. Jól tudtam, hogy vigyázni kell. Nem azért, mert erről is olvastam volna, bár ez is megalapozta. Undorítónak találtam a dolgot. Sosem fogom megérteni a pedofilokat, hogy miért jó nekik a fiatalokkal. Persze „szaknyelven” meg tudom magyarázni, de nem ezért írok.
Szóval volt valaki, akit a neten ismertem meg. Utólag kiderült, hogy 36, de eleinte 17-nek mondta magát. Csak azért hittem el, mert nem találkoztunk, nem láttam róla képet, a telefonban pedig torzította a hangját, tehát hihetőnek tűnt. Mivel ez volt az első ismeretségem, az újdonság hevével magyaráztam meg később magamnak, hogy beleszerettem. Verset írtam hozzá, és a naplómba is írtam róla.
A húgom, aki két évvel fiatalabb tőlem, megtalálta és elolvasta a naplómat. Mivel rejtőzködő életmódot folytattam, minden gondolatom akörül forgott, mit gondolna rólam egy adott személy, ha megtudná, hogy a fiúkat szeretem.
Amikor egyik nap a húgom – akivel különben mindig jó volt a kapcsolatom – nagyon csúnyán kezdett el viselkedni velem, elkezdett kattogni az agyam. Később megtudtam, hogy elolvasta a naplómat. Persze mindent letagadtam, bár arra már nem emlékszem, mi volt a fedősztori. Sose tudtam jól hazudni, de ő egy idő után hitt nekem.
Volt egy másik affér is: egyszer nem találtam a telefonomat. Nagyon ügyeltem rá, hogy ne legyen hozzáférhető helyen, mert ha belenéznek, megtalálták volna rajta a pucér pasis képeket. Ráadásul ennek az afférnak a napján egy ölelkező fiúpár volt a hátterem. Megcsörgettem magam, mire a húgom kivette a telefont a konyhaszekrényből, és meglátta a háttérképem.
Ezt is sikerült kimagyaráznom, de már nem igazán hitt nekem. Gyanakodott. Emlékszem, aznap este fennhangon beszélgetett erről a nagyobbik öcsémmel, és apa is hallotta az egészet. Sose hoztuk szóba a dolgot, de tudtam, hogy apa sejti az igazságot. Az öcsém nem foglalkozott ezzel.
Intézet2008. májusában apa meghalt. Úgy éreztem, innentől kezdve nagyobb teret nyertem magamnak otthon, hisz eggyel kevesebb személy elől kell rejtőznöm. Emellett persze ott volt a gyász is, mert érzéketlen én se vagyok. Fájt, hogy meghalt, és sok dolgot bizonytalanná tett. Nem tudtuk, hogy anya képes lesz-e elcipelni a terhet: négyünket.
Fél évvel később a húgom laptopot kapott, amit én meg ő közösen használtunk. Volt nekem egy külön mappám benne, amit jól eldugtam előle. Sose értett igazán a gépekhez, ezért nem volt nehéz dolgom. Akkoriban beszélgettem több meleg sráccal, akiket egy fórumról ismertem meg.
Ez idő tájt kerültünk intézetbe. Anyu idegösszeomlást kapott egy évvel azután, hogy apa meghalt, és a rokonságból nem volt senki, akihez mehettünk volna, a nagymama pedig nem bírt volna négyünkkel, és mellette a még akkor élő, ráktól szenvedő nagyapa se könnyítette meg a helyzetét.
Itt és ekkor kezdett el igazán formálódni a jellemem. Fél évvel a bekerülés után indult el a lavina.
Egy alkalommal nem rejtettem el a beszélgetéseimet a saját mappámba. Ezeket a húgom megtalálta, de nem szólt róla. Magamtól tudtam meg. Ekkor már 17 éves voltam, épp akkor töltöttem be.
Egyszer nézegettem a naplózott beszélgetéseket, és feltűnt, hogy 2 ott maradt a helyén. Megrémültem. Gyorsan elrejtettem őket, de pár perccel később rájöttem, hogy felesleges.
Megnéztem a legutóbb megnyitott fájlok listáját, és volt ott egy dokumentum, aminek a címe illett az egyik beszélgetésemre. Csak ennyi volt: L+S. Gyanakodtam. A húgom nem szokott előttem titkolózni – legalábbis azt gondoltam. (Mellékes infó: nem bízik bennem. A felnőttek egy része tudja, hogy lefeküdt a barátjával, de nekem tagadja az egészet. Nem szembesítem vele.)
Furcsa volt, hogy egyik nap hirtelen lecsukja a laptopot, csak azért, mert beléptem a szobába. Tudtam, hogy a dokumentum nem az enyém, a húgom pedig nem szokott ok nélkül összeirkálni dolgokat. Megnéztem, és ott találtam az egyik beszélgetésem.
Akkor is épp ezeket másolta át, mikor bementem hozzá. És akkor rájöttem, hogy tudja.
Nagyon dühös voltam rá. Másnap szembesítettem a dologgal, tudtam, hogy felesleges tagadni. Kérdőre vontam, hogy miért turkál a magánéletemben. Mert nem csak egy beszélgetés volt ott az egyik ismerősömmel, hanem egy bizonyos időponttól kezdve az összes addigi. Még engem tett érte felelőssé, hogy miért hagyom szem előtt. Ettől csak még jobban begurultam. Nem mondom, volt benne igazság, de amiket ez a beszélgetés tartalmazott, nem voltak neki valók. Ezek rajtam kívül csak azokra tartoztak, akikkel meg akartam osztani. Kitöröltem a fájlokat. Még ő volt dühös rám. Elnézést, de szerintem k***ára semmi köze nem volt hozzá.
Hagytuk, hogy lógjon a dolog a levegőben. Azóta eltelt több, mint egy év, és minden olyan, mint régen. Nagyon jó a viszony köztünk. Bár vannak dolgok, mint például ez a kutatgatása utánam, amiket még nem tisztáztam vele. Akkoriban nem volt túl jó időszakában, ami több szempontból is érthető: a titkolózásom, az intézetbe kerülés nehézsége (ami egyébként nekem nem volt nehézség, mert új lehetőséget kaptam egy normálisabb életre).
Már nyíltan beszélek neki a fiúkról. Szóval neki nem kellett előbújnom, rájött magától. És elfogadott, ahogyan most is elfogad.
Igazi felvállalásAz első tényleges előbújásom az egyik nevelőm felé tettem. Ekkor még mindig 17 voltam.
Egyik este filmet néztünk. Már nem tudom hogyan, de szóba kerültek a melegek. Emlékszem, a felnőttek mindig megjegyezték, hogy furcsa a járásom és a beszédem. Ez azóta rögzült bennem, és nagyon figyelek arra, mit hogyan csinálok.
Emlékszem, mikor rávezettem a nevelőmet a tényre, eleinte nagyon ki voltam bukva. Féltem, hogy mi lesz ezután. De felesleges volt. Azóta csak szorosabb a kapcsolatunk, ő az egyik legjobb barátom. Később a többi felnőttnek is elmondtam, és ők is mind elfogadóak voltak. Igyekeztem a sztereotip képet megbontani a melegekről. Akaratlanul is megváltoztam: megváltozott a viselkedésem. Ma már nem sokan mondanák meg ránézésre, hogy meleg vagyok. A járásom és a viselkedésem is „normális” lett. Bár gondolom, ebben része volt annak is, hogy ahogy növekszem, „öregszem”, egyre komolyabb, megfontoltabb leszek.
A felnőttek után jöttek a barátaim. Elindult egy folyamat: hirtelen azt akartam, hogy mindenki tudja. Egyre általánosabb dolog volt a mi korosztályunknál a melegség, olyan értelemben, hogy a legtöbben nem piszkálnak érte senkit. A legtöbb középiskolásban van annyi értelem, hogy ilyesmiken ne akadjon fent. Legalábbis az ismeretségi köröm csak ilyenekből áll. Mert nem ez határozza meg az embert mint jelenséget. Ez a magánszférába tartozik.
De úgy éreztem, a félreértések elkerülése végett, és hogy oldjam a rejtőzködést, el kell mondanom nekik. Sorban vezettem rá a barátaimat a dolgokra, és mindenkitől elfogadást tapasztaltam, még a fiúktól is. Ez elég pozitívan, bátorítóan hatott rám, és napról-napra könnyebbnek éreztem magam.
A következő lépcsőfok a magyar tanárnőm volt. Vele mindig is jóban voltam, köszönhető ez az irodalom iránti rajongásomnak is, és annak a tudásnak, ami mindig lenyűgözte a magyar tanáraimat a középiskolában. Azóta ő is nagyon jó barátom.
Utána jött a „pszichológusom”, és folytatódott a kibontakozás a barátaim felé.
A legnehezebb dolgot a nagyobbik öcsém jelentette. Nem tudtam, hogy mondjam el neki. Mert nagyon szerettem volna, de az ő reakciójától féltem a legjobban. Többször megpróbáltam rávezetni, de nem mertem belebonyolódni. Féltem, hogy nem értene meg.
Aztán végül 2010. nyár elején, mikor megismertem az első szerelmemet, elmondtam neki. Ekkor ő 15 éves volt. Jól tettem, hogy vártam.
Sose volt az a türelmes fajta, és féltem, hogy egy esetleges összeszólalkozásnál akaratlanul is a fejemhez vágná a dolgot. De miután lecsillapodott, el mertem mondani. Egész jól fogadta. Neki kellett néhány hónap a feldolgozáshoz, és miután ezen túljutott, vele is szorosabb lett a kapcsolatom. A 18-at már úgy ünnepeltük, hogy tudta és elfogadta. Tényleg nagyon szorossá vált a kapcsolatunk. Azóta példaként tekint fel rám. Példamutató neki a türelmem, a hozzáállásom a dolgokhoz, elfogadja a tanácsaimat. Apa híján apja vagyok neki is, és a másik két testvéremnek is. Amióta nem lakom velük, érződik, mennyire megváltozott a kapcsolatom velük, jó irányba.
Úgy érzem, ha nem teszem meg ezt a nyitó lépést feléjük, most nem tartanánk itt.
Így a családom egy része tisztában van a dolgokkal, de rajtuk kívül senki más a rokonságból. Csak a barátaim, „felnőttek”, ismerősök, volt nevelők, tanárok. Tehát az ismeretségi köröm 90%-a.
A szerelem, öl, butít, és nyomorba dönt... vagy mégsem?Mikor a nyári szerelmem taccsra ment, elkezdtem blogot írni. Azt akartam, hogy a szerelmem olvassa, ezért mindig kitettem a blog címét iWiW-re. Nem gondoltam a veszélyre, nem érdekelt egyáltalán. Utólag rájöttem, hogy így valamennyire veszélynek tettem ki nem csak magam, de a testvéreimet is. Mert ha nyíltan felvállalom magam, érheti őket atrocitás, ha az ő ismeretségi körükből valaki netalán olvasná a blogomat. Így jó ideje kép nélkül fut a blogom, csak keresztneveket tartalmazva.
Szóval rengetegszer kitettem a blogom címét iWiW-en és Facebookon. Akkor még nem érdekelt, bárki is olvassa el, már csak azért sem, mert nem voltam sose feltűnő, érdekes jelenség senkinek se.
Tévedésemre akkor kellett rájönnöm, mikor megtudtam, hogy az egész osztály olvassa a blogomat. Mint később kiderült, az osztályfőnököm is, aki azóta kíséri kiemelt figyelemmel az életemet, mióta intézetbe kerültünk.
Soha nem féltem még annyira semmitől, mint ettől a helyzettől. De ahogy elkezdtem oldódni, mert erősödött a személyiségem, rájöttem, hogy nem kell félnem. A legtöbben megértenek, elfogadnak, a többi nem számít.
Ez a hozzáállás később rengeteget segített. Több kapcsolatom is szorosabbá vált a felvállalástól. Azóta van 4-5 olyan nagyon jó barátnőm, akikkel ezeket meg tudom beszélni. A többieknek elég „csak tudniuk”, hogy mi is vagyok. A lényeg, hogy nem kell rejtőznöm, a többi az ő dolguk.
Szerencsésnek érzem magam, és sokkal könnyebbnek. És ebben nagyon sokat segített a felvállalás, a szabadság. Sok munkám fekszik benne.
Köszönöm, hogy elolvastad a „történetemet”. Ha többre is kíváncsi vagy:
http://my-life-is-a-mission.blogspot.com/
Ne féljetek senki elutasításától! Csak az számít, aki igazán közel áll hozzátok! Merjetek önmagatok lenni! ;)
Laci
Egyszer voltam táborozni Tápiószentmártonban. Hittantáborban. Voltunk ott különböző korosztályokból nagyon sokan. Akkoriban még nagyon csendes és visszahúzódó fiú voltam, mint előtte mindig, és még azután is nagyon sokáig. Az egyik sátortársam körbeadogatta a Móricka újságot – gondolom, a tartalma mindenki előtt ismeretes.
A végében volt egy képregény, amiben Xena azt álmodja, ahogy Árész lefekszik vele. Akkoriban tűnt fel, hogy izgat a dolog: nézni az „akciót”. És közben öntudatlanul is a férfi szerszámára koncentráltam, mint előtte, mikor elkaptam néhány pornófilmet. Akkor kezdett el mozogni az agyamban valami: mi van, ha én a férfiakat szeretem? Miután egyértelmű volt, mi is izgat fel engem, elkezdtem kutatni.
Innentől kezdve nem volt kétséges előttem a dolog: meleg vagyok. Persze ez így leírva egyszerűnek tűnhet, de valójában hosszú folyamat volt ez a felismerés. Sokakkal ellentétben, nekem nem kellett azzal küzdenem, hogy „elfogadjam magam”. Szerintem ez hülyeség. Mindig úgy voltam vele, hogy ez az én dolgom. Tudtam, hogy sokan elleneznék, ezért sosem beszéltem róla senkivel.
Kezdjünk neki a melegségnek14 éves koromban volt az első „élményem”, de először nem szexuális értelemben – habár egy későbbi alkalommal az is, de abba most nem megyek bele.
Ismerkedős oldalakat jártam végig, az akkori lehetőségeimhez mérten nyilvános internetező helyről. Többnyire a 30 felettiek találtak meg, vagy a pedofilok. Jól tudtam, hogy vigyázni kell. Nem azért, mert erről is olvastam volna, bár ez is megalapozta. Undorítónak találtam a dolgot. Sosem fogom megérteni a pedofilokat, hogy miért jó nekik a fiatalokkal. Persze „szaknyelven” meg tudom magyarázni, de nem ezért írok.
Szóval volt valaki, akit a neten ismertem meg. Utólag kiderült, hogy 36, de eleinte 17-nek mondta magát. Csak azért hittem el, mert nem találkoztunk, nem láttam róla képet, a telefonban pedig torzította a hangját, tehát hihetőnek tűnt. Mivel ez volt az első ismeretségem, az újdonság hevével magyaráztam meg később magamnak, hogy beleszerettem. Verset írtam hozzá, és a naplómba is írtam róla.
A húgom, aki két évvel fiatalabb tőlem, megtalálta és elolvasta a naplómat. Mivel rejtőzködő életmódot folytattam, minden gondolatom akörül forgott, mit gondolna rólam egy adott személy, ha megtudná, hogy a fiúkat szeretem.
Amikor egyik nap a húgom – akivel különben mindig jó volt a kapcsolatom – nagyon csúnyán kezdett el viselkedni velem, elkezdett kattogni az agyam. Később megtudtam, hogy elolvasta a naplómat. Persze mindent letagadtam, bár arra már nem emlékszem, mi volt a fedősztori. Sose tudtam jól hazudni, de ő egy idő után hitt nekem.
Volt egy másik affér is: egyszer nem találtam a telefonomat. Nagyon ügyeltem rá, hogy ne legyen hozzáférhető helyen, mert ha belenéznek, megtalálták volna rajta a pucér pasis képeket. Ráadásul ennek az afférnak a napján egy ölelkező fiúpár volt a hátterem. Megcsörgettem magam, mire a húgom kivette a telefont a konyhaszekrényből, és meglátta a háttérképem.
Ezt is sikerült kimagyaráznom, de már nem igazán hitt nekem. Gyanakodott. Emlékszem, aznap este fennhangon beszélgetett erről a nagyobbik öcsémmel, és apa is hallotta az egészet. Sose hoztuk szóba a dolgot, de tudtam, hogy apa sejti az igazságot. Az öcsém nem foglalkozott ezzel.
Intézet2008. májusában apa meghalt. Úgy éreztem, innentől kezdve nagyobb teret nyertem magamnak otthon, hisz eggyel kevesebb személy elől kell rejtőznöm. Emellett persze ott volt a gyász is, mert érzéketlen én se vagyok. Fájt, hogy meghalt, és sok dolgot bizonytalanná tett. Nem tudtuk, hogy anya képes lesz-e elcipelni a terhet: négyünket.
Fél évvel később a húgom laptopot kapott, amit én meg ő közösen használtunk. Volt nekem egy külön mappám benne, amit jól eldugtam előle. Sose értett igazán a gépekhez, ezért nem volt nehéz dolgom. Akkoriban beszélgettem több meleg sráccal, akiket egy fórumról ismertem meg.
Ez idő tájt kerültünk intézetbe. Anyu idegösszeomlást kapott egy évvel azután, hogy apa meghalt, és a rokonságból nem volt senki, akihez mehettünk volna, a nagymama pedig nem bírt volna négyünkkel, és mellette a még akkor élő, ráktól szenvedő nagyapa se könnyítette meg a helyzetét.
Itt és ekkor kezdett el igazán formálódni a jellemem. Fél évvel a bekerülés után indult el a lavina.
Egy alkalommal nem rejtettem el a beszélgetéseimet a saját mappámba. Ezeket a húgom megtalálta, de nem szólt róla. Magamtól tudtam meg. Ekkor már 17 éves voltam, épp akkor töltöttem be.
Egyszer nézegettem a naplózott beszélgetéseket, és feltűnt, hogy 2 ott maradt a helyén. Megrémültem. Gyorsan elrejtettem őket, de pár perccel később rájöttem, hogy felesleges.
Megnéztem a legutóbb megnyitott fájlok listáját, és volt ott egy dokumentum, aminek a címe illett az egyik beszélgetésemre. Csak ennyi volt: L+S. Gyanakodtam. A húgom nem szokott előttem titkolózni – legalábbis azt gondoltam. (Mellékes infó: nem bízik bennem. A felnőttek egy része tudja, hogy lefeküdt a barátjával, de nekem tagadja az egészet. Nem szembesítem vele.)
Furcsa volt, hogy egyik nap hirtelen lecsukja a laptopot, csak azért, mert beléptem a szobába. Tudtam, hogy a dokumentum nem az enyém, a húgom pedig nem szokott ok nélkül összeirkálni dolgokat. Megnéztem, és ott találtam az egyik beszélgetésem.
Akkor is épp ezeket másolta át, mikor bementem hozzá. És akkor rájöttem, hogy tudja.
Nagyon dühös voltam rá. Másnap szembesítettem a dologgal, tudtam, hogy felesleges tagadni. Kérdőre vontam, hogy miért turkál a magánéletemben. Mert nem csak egy beszélgetés volt ott az egyik ismerősömmel, hanem egy bizonyos időponttól kezdve az összes addigi. Még engem tett érte felelőssé, hogy miért hagyom szem előtt. Ettől csak még jobban begurultam. Nem mondom, volt benne igazság, de amiket ez a beszélgetés tartalmazott, nem voltak neki valók. Ezek rajtam kívül csak azokra tartoztak, akikkel meg akartam osztani. Kitöröltem a fájlokat. Még ő volt dühös rám. Elnézést, de szerintem k***ára semmi köze nem volt hozzá.
Hagytuk, hogy lógjon a dolog a levegőben. Azóta eltelt több, mint egy év, és minden olyan, mint régen. Nagyon jó a viszony köztünk. Bár vannak dolgok, mint például ez a kutatgatása utánam, amiket még nem tisztáztam vele. Akkoriban nem volt túl jó időszakában, ami több szempontból is érthető: a titkolózásom, az intézetbe kerülés nehézsége (ami egyébként nekem nem volt nehézség, mert új lehetőséget kaptam egy normálisabb életre).
Már nyíltan beszélek neki a fiúkról. Szóval neki nem kellett előbújnom, rájött magától. És elfogadott, ahogyan most is elfogad.
Igazi felvállalásAz első tényleges előbújásom az egyik nevelőm felé tettem. Ekkor még mindig 17 voltam.
Egyik este filmet néztünk. Már nem tudom hogyan, de szóba kerültek a melegek. Emlékszem, a felnőttek mindig megjegyezték, hogy furcsa a járásom és a beszédem. Ez azóta rögzült bennem, és nagyon figyelek arra, mit hogyan csinálok.
Emlékszem, mikor rávezettem a nevelőmet a tényre, eleinte nagyon ki voltam bukva. Féltem, hogy mi lesz ezután. De felesleges volt. Azóta csak szorosabb a kapcsolatunk, ő az egyik legjobb barátom. Később a többi felnőttnek is elmondtam, és ők is mind elfogadóak voltak. Igyekeztem a sztereotip képet megbontani a melegekről. Akaratlanul is megváltoztam: megváltozott a viselkedésem. Ma már nem sokan mondanák meg ránézésre, hogy meleg vagyok. A járásom és a viselkedésem is „normális” lett. Bár gondolom, ebben része volt annak is, hogy ahogy növekszem, „öregszem”, egyre komolyabb, megfontoltabb leszek.
A felnőttek után jöttek a barátaim. Elindult egy folyamat: hirtelen azt akartam, hogy mindenki tudja. Egyre általánosabb dolog volt a mi korosztályunknál a melegség, olyan értelemben, hogy a legtöbben nem piszkálnak érte senkit. A legtöbb középiskolásban van annyi értelem, hogy ilyesmiken ne akadjon fent. Legalábbis az ismeretségi köröm csak ilyenekből áll. Mert nem ez határozza meg az embert mint jelenséget. Ez a magánszférába tartozik.
De úgy éreztem, a félreértések elkerülése végett, és hogy oldjam a rejtőzködést, el kell mondanom nekik. Sorban vezettem rá a barátaimat a dolgokra, és mindenkitől elfogadást tapasztaltam, még a fiúktól is. Ez elég pozitívan, bátorítóan hatott rám, és napról-napra könnyebbnek éreztem magam.
A következő lépcsőfok a magyar tanárnőm volt. Vele mindig is jóban voltam, köszönhető ez az irodalom iránti rajongásomnak is, és annak a tudásnak, ami mindig lenyűgözte a magyar tanáraimat a középiskolában. Azóta ő is nagyon jó barátom.
Utána jött a „pszichológusom”, és folytatódott a kibontakozás a barátaim felé.
A legnehezebb dolgot a nagyobbik öcsém jelentette. Nem tudtam, hogy mondjam el neki. Mert nagyon szerettem volna, de az ő reakciójától féltem a legjobban. Többször megpróbáltam rávezetni, de nem mertem belebonyolódni. Féltem, hogy nem értene meg.
Aztán végül 2010. nyár elején, mikor megismertem az első szerelmemet, elmondtam neki. Ekkor ő 15 éves volt. Jól tettem, hogy vártam.
Sose volt az a türelmes fajta, és féltem, hogy egy esetleges összeszólalkozásnál akaratlanul is a fejemhez vágná a dolgot. De miután lecsillapodott, el mertem mondani. Egész jól fogadta. Neki kellett néhány hónap a feldolgozáshoz, és miután ezen túljutott, vele is szorosabb lett a kapcsolatom. A 18-at már úgy ünnepeltük, hogy tudta és elfogadta. Tényleg nagyon szorossá vált a kapcsolatunk. Azóta példaként tekint fel rám. Példamutató neki a türelmem, a hozzáállásom a dolgokhoz, elfogadja a tanácsaimat. Apa híján apja vagyok neki is, és a másik két testvéremnek is. Amióta nem lakom velük, érződik, mennyire megváltozott a kapcsolatom velük, jó irányba.
Úgy érzem, ha nem teszem meg ezt a nyitó lépést feléjük, most nem tartanánk itt.
Így a családom egy része tisztában van a dolgokkal, de rajtuk kívül senki más a rokonságból. Csak a barátaim, „felnőttek”, ismerősök, volt nevelők, tanárok. Tehát az ismeretségi köröm 90%-a.
A szerelem, öl, butít, és nyomorba dönt... vagy mégsem?Mikor a nyári szerelmem taccsra ment, elkezdtem blogot írni. Azt akartam, hogy a szerelmem olvassa, ezért mindig kitettem a blog címét iWiW-re. Nem gondoltam a veszélyre, nem érdekelt egyáltalán. Utólag rájöttem, hogy így valamennyire veszélynek tettem ki nem csak magam, de a testvéreimet is. Mert ha nyíltan felvállalom magam, érheti őket atrocitás, ha az ő ismeretségi körükből valaki netalán olvasná a blogomat. Így jó ideje kép nélkül fut a blogom, csak keresztneveket tartalmazva.
Szóval rengetegszer kitettem a blogom címét iWiW-en és Facebookon. Akkor még nem érdekelt, bárki is olvassa el, már csak azért sem, mert nem voltam sose feltűnő, érdekes jelenség senkinek se.
Tévedésemre akkor kellett rájönnöm, mikor megtudtam, hogy az egész osztály olvassa a blogomat. Mint később kiderült, az osztályfőnököm is, aki azóta kíséri kiemelt figyelemmel az életemet, mióta intézetbe kerültünk.
Soha nem féltem még annyira semmitől, mint ettől a helyzettől. De ahogy elkezdtem oldódni, mert erősödött a személyiségem, rájöttem, hogy nem kell félnem. A legtöbben megértenek, elfogadnak, a többi nem számít.
Ez a hozzáállás később rengeteget segített. Több kapcsolatom is szorosabbá vált a felvállalástól. Azóta van 4-5 olyan nagyon jó barátnőm, akikkel ezeket meg tudom beszélni. A többieknek elég „csak tudniuk”, hogy mi is vagyok. A lényeg, hogy nem kell rejtőznöm, a többi az ő dolguk.
Szerencsésnek érzem magam, és sokkal könnyebbnek. És ebben nagyon sokat segített a felvállalás, a szabadság. Sok munkám fekszik benne.
Köszönöm, hogy elolvastad a „történetemet”. Ha többre is kíváncsi vagy:
http://my-life-is-a-mission.blogspot.com/
Ne féljetek senki elutasításától! Csak az számít, aki igazán közel áll hozzátok! Merjetek önmagatok lenni! ;)
Laci
RSS Feed