Úgy érzem, több évnyi történetolvasgatás után itt az oldalon, elérkezett a megfelelő időpont, hogy én is leírjam a saját történetem. Rólam csak annyit kell tudni, hogy egy huszonegy éves átlagos egyetemista vagyok egy délnyugat-szlovákiai településről. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy mikor volt az a pont, amikor rájöttem, hogy személyem a heteroszexuálistól eltérően orientálódott, nem tudnán elhelyezni pontosan az időben. Durván saccolva 15 és 17 éves korom közé tehető a felismerés hosszadalmas és bonyolult folyamata.
De kezdjem a legelején. A gyermekkor: Ami homoszexualitásomat illeti, az nem egy gyermekkorban elnyomott szörnyű, szexuális töltetű trauma eredményeként létrejövő állapot. Gyermekkorom teljesen átlagos volt, mint bárki másnak. Volt (van) két szülőm, akik gondoskodtak rólam, képesek voltak a társadalom elvárásai szerint elfogadható nevelést biztosítani, továbbá tisztázták velem a lány és fiú közötti különbségeket. Így visszagondolva a gyermekkoromra, mindig is túlzottan érzékeny lelkületű teremtmény voltam, akit könnyen meg lehetett sérteni oda nem illő beszédekkel. Eme kifejezetten női jellegű tulajdonságom miatt nem tettem szert barátokra az évek folyamán. Sem az óvódában, sem az általános iskolában töltött időszakban sem tudtam barátságon alapuló emberi kapcsolatot létesíteni. Valamiért a környezetem elutasító volt velem szemben. Most ezt nem úgy kell elképzelni, hogy 9 évig ültem egy sarokban és nem szóltam senkihez. Az osztálytársaim közül főleg a gyengébb nem képviselőivel tudtam a leghatékonyabban kommunikálni. De az egész dolog kimerült a kommunikáció szintjén. Sosem éreztem kényszert, hogy többet is akarjak valaha is egy osztálytársnőmtől. Tehát mondhatjuk, hogy esztétikailag nem találtam vonzónak egyiküket sem. Viszont a fiúk közül sem vonzott senki. Az én esetemben nem volt öltözőbeni leskelődés a csupasz felsőtestek irányába, inkább nevezném érdektelenségnek ezt a korszakot. Érdekes, hogy 15 éves koromig egyáltalán nem jutott eszembe, hogy a lábam közt elhelyezkedő szerv a vizelet ürítésén kívül másra is alkalmas lehet. Amikor ez végre valahára eszembe jutott, jött a nagy felismerés, miszerint nincs minden rendben velem. Ekkor még eszembe se jutott, hogy esetleg nem a hölgyek vonzanak, egyszerűen tapasztalatlanságnak tulajdonítottam a dolgot. A tapasztalatlanságnak – illetve nevezzük inkább tudatlanságnak – az az egyszerű oka volt, hogy nem megfelelő képesítésű biológia tanárunk volt, illetve a szülők elfelejtették felvilágosítani fiatalabbik fiukat pár dologról. Hozzáteszem, ez a „hogy készül a gyerek” témájú felvilágosítás a mai napig nem következett be, és nem is fog lezajlani. Úgy gondoltam, ez a fajta ürességérzetem, ami a szexualitást illetően felszínre került, csupán az előbb említettek miatt áll fenn. Viszont, mint később rájöttem, rossz irányban tapogatóztam. Fokozatosan megfigyeltem, hogy ha meztelenséget látok, ahol férfi is szerepel, inkább a férfi testére terelődik a figyelmem, és a női test háttérbe szorul. A gondolat, hogy esetleg biszexuális vagyok, megrémített, és mély undort keltett bennem saját magammal szemben. Nem tudtam és nem is akartam elképzelni, hogy én, pont én lennék „buzi”. Az undor és egyéb negatív gondolatok a homoszexuálisok irányába betudható azoknak a családban előforduló megjegyzéseknek, miszerint a buziság egy nagyon rossz dolog, erkölcsi fertő, aki buzi, az pokolra jut stb. Természetesen az én családom is homofób jegyeket hordoz magán – mint a legtöbb olyan család, amelynek felmenői szocialista neveltetésben részesültek –, tehát úgymond a kommunizmus termékei.
Mikor tudatosult bennem, hogy valószínűleg nem 100%-ban vagyok heteró, elkezdtem információkat gyűjteni a témával kapcsolatban: újságokban kutattam a témába vágó cikkekben, televízióban megnéztem különböző, melegséget taglaló riportokat, és később felfedeztem az internet adta lehetőségeket. Az internet jóvoltából tudtam meg a legtöbb információt a homoszexualitással kapcsolatban, s rájöttem, hogy bizony nem én vagyok az egyetlen buzi Európában, hanem rengeteg más ember is hasonló cipőben jár, mint én. Minél többet szörföltem a világhálón, annál inkább biztos voltam benne, hogy meleg vagyok. Találtam egy szlovák csetoldalt – vagy társkeresőt, vagy nem tudom minek nevezzem, mivel elég komplex dolog –, ahol felfedeztem, hogy egy rakás hasonló ember van, mint én, és elkezdtem beszélgetni, félősen ismerkedni velük.
Közben iskolai szinten egy fokozattal magasabbra léptem: bekerültem egy gimnáziumba. Itt azt hittem, minden más lesz, mint az általánosban volt, de tévedtem. A fiúk ugyanúgy messziről kerültek, és a lányokkal minden akadály nélkül tudtam kommunikálni. Gimnáziumban tettem szert az első „barátokra”, akikről ugye az idő elteltével kiderült, hogy mégsem olyan barátok, amilyeneket én elképzeltem magamnak. Mégis, a mai napig kettő olyan személyt tartok én a barátaimnak, akikkel itt ismerkedtem meg. Az már megint más dolog, hogy ők barátként tekintenek-e rám. Én potenciális barátként tekintettem pár, a cseten összeszedett indivíduumra.
Csupán 17 éves koromban történt meg az első találka egy hasonlóan orientált szlovák fiúval. A találka szinte mesébe illő volt. Az egész napot együtt töltöttük, elvitt az ottani folyó partjára, és megtanított lapos követ dobni a víz felszínére úgy, hogy az többször felpattanjon – nálunk ezt kacsázásnak hívják. Közben rengeteget beszélgettünk róla, rólam, a közös érdelkődési körökről, tehát nagyon meg voltam elégedve a találka minőségével. Mikor leszállt az est és feljött a hold, kiálltunk a partra nézelődni, majd hátulról gyengéden átölelt, és megpuszilta a nyakam. Ekkor tudatosult bennem, hogy valami viszonzást várna csók formájában, viszont még sosem smároltam senkivel és semmivel. Végül elég cikisen, de olyan 1 perc után belejöttem a dologba, és ő ezek után beinvitált a kocsijába, ahol végül is megöltük ezt a romantikus, holdfényben smárolós, idilli napot egymás nemi szervének kézzel történő izgatásával. Mikor hazaértem, rosszul voltam magamtól, gyötört a bűntudat, nem tudtam, hogy most hogyan lesz tovább. Szó szerint belebetegedtem a tépelődésbe. Viszont másrészt vágytam rá, hogy újból átéljem a dolgot. A srác viszont többé nem volt kapható semmire velem kapcsolatban, ezért nagy fájdalmak közt úgy elátkoztam, hogy azóta sem volt kapcsolata senkivel. Egyébként az összes olyan ember, aki velem valaha találkozott ilyen jelleggel, utánam nem volt szerencsés a párkapcsolatokban – az Univerzum szeret engem.
Viszont miután a srác ugye nem volt hajlandó semmire sem, kezdtem a keresési procedúrát elölről, mígnem találtam egy srácot, aki érdemes volt egy párkapcsoltra és egy darab bűnrossz szexuális aktusra. Az első szex számomra kiakasztó volt. Az volt az a pont, amikor biztosra vettem, hogy nem jól cselekszem, amikor férfival alakítok ki szexuális és érzelmi alapú kapcsolatot is.
Próbáltam elnyomni a sok iskolai és családi probléma mellett a homoszexuálitásom problémáját is, de nem sikerült. Ekkor döntöttem úgy, hogy véget vetek mindennek. Egy szombat reggel nagyon mély gondolkodást követően megállapítottam, hogy ténylegesen nincs semmi ok, amiért nekem érdemes élnem. Fogtam magam, lementem a konyhába, fogtam egy csomó fájdalomcsillapítót, meg olyan tablettákat, amikről azt sem tudtam, mire vannak (nálunk egyébként a mai napig egy fél patika van a konyhaszekrényben), meg nem is láttam, mert rettentő bőgőroham kapott el – tehát fogtam, felmentem a szobámba egy fél pohár vízzel, és elkezdtem szépen lenyelni a sok tablettát. Arra emlékszem, hogy húsz szemig még számoltam is, utána még két marokkal bevettem, és ittam rá fél pohár vizet és egy stampedli vodkát. Én idióta azt hittem, hogy ettől elpusztulok, de átkozottul tévedtem. Nagyjából a fele gyógyszert kiöklendeztem, ami pedig bennem maradt, két napi alvást, piszok erős fejfájást és két heti testi-lelki gyengeséget okozott. Érdekes módon ezen állapotom nem szúrt szemet az otthoniaknak Ezután úgy döntöttem, nem fogom a melegségemet elnyomni, hanem közlöm a barátaimmal. Iskola után a szokásos kocsmában üldögéltünk, amikor egy üresjáratban csak úgy benyögtem nekik, hogy meleg vagyok. Azt hittem, nagy durranás lesz, de ketten állítólag sejtették, a harmadik pedig nem igazán akarta elhinni, sőt a dolog után ellenségessé is vált köztünk a viszony, és úgy döntöttem, hogy nincs a barátságára szükségem, ha nem tud toleránsan viselkedni velem.
Úgy döntöttem, otthon is közlöm a dolgot, de csak anyámmal, mert ő tűnt fogékonynak az ilyesmi felé. Leültettem őt a szobámban, hogy elmondjam neki. Olyan két perc sóhajtozás meg visszatartott sírás után közöltem vele komplex módon, hogy „Anyu, buzi vagyok”. Én arra számítottam, hogy közli, hogy ezek után is szeret és támogat engem, bármi is történjék, de nem így lett. Őt elkapta egy visítós síróroham, ami rettenetesen viccesen nézett ki, de inkább nem mertem röhögni rajta. És jött azzal a szöveggel, hogy miért pont az ő fia buzi, nem lesznek tőlem unokái, harcoljak ellene, ne találkozzak más melegekkel, és változzak meg. Úgy gondoltam, hogy anyámnak tévképzetei vannak a homoszexualitással kapcsolatban, ezért még ott akkor frissen elétoltam a Wikipédia homoszexualitást taglaló szócikkét. Ő ezt elolvasta, tudomásul vette, és közölte velem, hogy legyek heteró. Erre én annyit mondtam neki, hogy nem vagyok képes azzá válni, mert én így vagyok úgymond boldog. És ekkor a legnagyobb anyai szeretettől vezérelve kinyilatkozta, hogy inkább legyek a fia boldogtalan heteróként, mint boldog melegként. Ezt sosem fogom elfelejteni, a mai napig tisztán a szemem előtt van az arca és az a hanglejtése, amivel ezeket a dolgokat mondja nekem. Ezt sosem fogom neki elnézni, megbocsátani, vagy bármilyen módon semmisnek venni. Úgy döntöttem, teljesen kizárom őt és minden más családtagot is a magánéletemből. Úgy gondolom, helyesen döntöttem, és nem fogom megbánni, hogy annak idején így döntöttem. Az ő akkori viselkedése járult hozzá ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül hazudok neki immár negyedik éve arról, hogy hová megyek hétvégén és mit csinálok, de nem bánom. A boldogság, amiben nekem részem van, ezt a kis apróságot elhomályosítja. Pont ma vagyok együtt a párommal 2 éve és 4 hónapja, és végtelenül boldog embernek érzem magam: érzelmi síkon egymásra tudunk hangolódni, a szex túl jó vele, és számomra vonzó srác. Benne megtaláltam a tökéletes embert, akivel el tudom képzelni a jövőmet.
Mikor tudatosult bennem, hogy valószínűleg nem 100%-ban vagyok heteró, elkezdtem információkat gyűjteni a témával kapcsolatban: újságokban kutattam a témába vágó cikkekben, televízióban megnéztem különböző, melegséget taglaló riportokat, és később felfedeztem az internet adta lehetőségeket. Az internet jóvoltából tudtam meg a legtöbb információt a homoszexualitással kapcsolatban, s rájöttem, hogy bizony nem én vagyok az egyetlen buzi Európában, hanem rengeteg más ember is hasonló cipőben jár, mint én. Minél többet szörföltem a világhálón, annál inkább biztos voltam benne, hogy meleg vagyok. Találtam egy szlovák csetoldalt – vagy társkeresőt, vagy nem tudom minek nevezzem, mivel elég komplex dolog –, ahol felfedeztem, hogy egy rakás hasonló ember van, mint én, és elkezdtem beszélgetni, félősen ismerkedni velük.
Közben iskolai szinten egy fokozattal magasabbra léptem: bekerültem egy gimnáziumba. Itt azt hittem, minden más lesz, mint az általánosban volt, de tévedtem. A fiúk ugyanúgy messziről kerültek, és a lányokkal minden akadály nélkül tudtam kommunikálni. Gimnáziumban tettem szert az első „barátokra”, akikről ugye az idő elteltével kiderült, hogy mégsem olyan barátok, amilyeneket én elképzeltem magamnak. Mégis, a mai napig kettő olyan személyt tartok én a barátaimnak, akikkel itt ismerkedtem meg. Az már megint más dolog, hogy ők barátként tekintenek-e rám. Én potenciális barátként tekintettem pár, a cseten összeszedett indivíduumra.
Csupán 17 éves koromban történt meg az első találka egy hasonlóan orientált szlovák fiúval. A találka szinte mesébe illő volt. Az egész napot együtt töltöttük, elvitt az ottani folyó partjára, és megtanított lapos követ dobni a víz felszínére úgy, hogy az többször felpattanjon – nálunk ezt kacsázásnak hívják. Közben rengeteget beszélgettünk róla, rólam, a közös érdelkődési körökről, tehát nagyon meg voltam elégedve a találka minőségével. Mikor leszállt az est és feljött a hold, kiálltunk a partra nézelődni, majd hátulról gyengéden átölelt, és megpuszilta a nyakam. Ekkor tudatosult bennem, hogy valami viszonzást várna csók formájában, viszont még sosem smároltam senkivel és semmivel. Végül elég cikisen, de olyan 1 perc után belejöttem a dologba, és ő ezek után beinvitált a kocsijába, ahol végül is megöltük ezt a romantikus, holdfényben smárolós, idilli napot egymás nemi szervének kézzel történő izgatásával. Mikor hazaértem, rosszul voltam magamtól, gyötört a bűntudat, nem tudtam, hogy most hogyan lesz tovább. Szó szerint belebetegedtem a tépelődésbe. Viszont másrészt vágytam rá, hogy újból átéljem a dolgot. A srác viszont többé nem volt kapható semmire velem kapcsolatban, ezért nagy fájdalmak közt úgy elátkoztam, hogy azóta sem volt kapcsolata senkivel. Egyébként az összes olyan ember, aki velem valaha találkozott ilyen jelleggel, utánam nem volt szerencsés a párkapcsolatokban – az Univerzum szeret engem.
Viszont miután a srác ugye nem volt hajlandó semmire sem, kezdtem a keresési procedúrát elölről, mígnem találtam egy srácot, aki érdemes volt egy párkapcsoltra és egy darab bűnrossz szexuális aktusra. Az első szex számomra kiakasztó volt. Az volt az a pont, amikor biztosra vettem, hogy nem jól cselekszem, amikor férfival alakítok ki szexuális és érzelmi alapú kapcsolatot is.
Próbáltam elnyomni a sok iskolai és családi probléma mellett a homoszexuálitásom problémáját is, de nem sikerült. Ekkor döntöttem úgy, hogy véget vetek mindennek. Egy szombat reggel nagyon mély gondolkodást követően megállapítottam, hogy ténylegesen nincs semmi ok, amiért nekem érdemes élnem. Fogtam magam, lementem a konyhába, fogtam egy csomó fájdalomcsillapítót, meg olyan tablettákat, amikről azt sem tudtam, mire vannak (nálunk egyébként a mai napig egy fél patika van a konyhaszekrényben), meg nem is láttam, mert rettentő bőgőroham kapott el – tehát fogtam, felmentem a szobámba egy fél pohár vízzel, és elkezdtem szépen lenyelni a sok tablettát. Arra emlékszem, hogy húsz szemig még számoltam is, utána még két marokkal bevettem, és ittam rá fél pohár vizet és egy stampedli vodkát. Én idióta azt hittem, hogy ettől elpusztulok, de átkozottul tévedtem. Nagyjából a fele gyógyszert kiöklendeztem, ami pedig bennem maradt, két napi alvást, piszok erős fejfájást és két heti testi-lelki gyengeséget okozott. Érdekes módon ezen állapotom nem szúrt szemet az otthoniaknak Ezután úgy döntöttem, nem fogom a melegségemet elnyomni, hanem közlöm a barátaimmal. Iskola után a szokásos kocsmában üldögéltünk, amikor egy üresjáratban csak úgy benyögtem nekik, hogy meleg vagyok. Azt hittem, nagy durranás lesz, de ketten állítólag sejtették, a harmadik pedig nem igazán akarta elhinni, sőt a dolog után ellenségessé is vált köztünk a viszony, és úgy döntöttem, hogy nincs a barátságára szükségem, ha nem tud toleránsan viselkedni velem.
Úgy döntöttem, otthon is közlöm a dolgot, de csak anyámmal, mert ő tűnt fogékonynak az ilyesmi felé. Leültettem őt a szobámban, hogy elmondjam neki. Olyan két perc sóhajtozás meg visszatartott sírás után közöltem vele komplex módon, hogy „Anyu, buzi vagyok”. Én arra számítottam, hogy közli, hogy ezek után is szeret és támogat engem, bármi is történjék, de nem így lett. Őt elkapta egy visítós síróroham, ami rettenetesen viccesen nézett ki, de inkább nem mertem röhögni rajta. És jött azzal a szöveggel, hogy miért pont az ő fia buzi, nem lesznek tőlem unokái, harcoljak ellene, ne találkozzak más melegekkel, és változzak meg. Úgy gondoltam, hogy anyámnak tévképzetei vannak a homoszexualitással kapcsolatban, ezért még ott akkor frissen elétoltam a Wikipédia homoszexualitást taglaló szócikkét. Ő ezt elolvasta, tudomásul vette, és közölte velem, hogy legyek heteró. Erre én annyit mondtam neki, hogy nem vagyok képes azzá válni, mert én így vagyok úgymond boldog. És ekkor a legnagyobb anyai szeretettől vezérelve kinyilatkozta, hogy inkább legyek a fia boldogtalan heteróként, mint boldog melegként. Ezt sosem fogom elfelejteni, a mai napig tisztán a szemem előtt van az arca és az a hanglejtése, amivel ezeket a dolgokat mondja nekem. Ezt sosem fogom neki elnézni, megbocsátani, vagy bármilyen módon semmisnek venni. Úgy döntöttem, teljesen kizárom őt és minden más családtagot is a magánéletemből. Úgy gondolom, helyesen döntöttem, és nem fogom megbánni, hogy annak idején így döntöttem. Az ő akkori viselkedése járult hozzá ahhoz, hogy szemrebbenés nélkül hazudok neki immár negyedik éve arról, hogy hová megyek hétvégén és mit csinálok, de nem bánom. A boldogság, amiben nekem részem van, ezt a kis apróságot elhomályosítja. Pont ma vagyok együtt a párommal 2 éve és 4 hónapja, és végtelenül boldog embernek érzem magam: érzelmi síkon egymásra tudunk hangolódni, a szex túl jó vele, és számomra vonzó srác. Benne megtaláltam a tökéletes embert, akivel el tudom képzelni a jövőmet.
RSS Feed