Mi a teendő, ha öt nappal a Pocok Klub előtt azt se tudjuk, hogy mi lesz a program? Ráadásul nem elég, hogy nincs program, a látogatók sem garantáltak: a Háttér mellett neonáci beállítottságú honfitársaink is nagy bulit csaptak aznap (noha pocokjaink elsősorban nem a neonáci megemlékezésekre, hanem mondjuk egy antifasiszta kerti partira látogattak el). S e szorongató helyzetben isteni szikra gyúlt a nagyfőnök agyában: tart ő majd Camino-élménybeszámolót!
De véletlenül sem a megszokott beindítom-a-diavetítést-és-pofázok-valamit módon – olyat még Hagyó „Mosom kezeimet” Miklós is tud –, hanem egy interaktív kiállítással megfűszerezve…
Zsolt kétszer is megtette az embert próbáló zarándokutat, 2006-ban és 2008-ban: ugyanakkor két részből fölépített előadásában a frissebb útra helyezte a hangsúlyt, arra hivatkozva, hogy a 2006-osról szóló élménybeszámolóját már a Bakáts téri templom vízköpői is fejből fújják. (Az a templom gyönyörű… Nekem egyébként pont a tárgyalt úriember mutatta be.)
S eljőve 2010. februárjának 13. napja.
Eleinte egyébként féltem picit, mert nyitás után fél órával is össz-vissz egy vendég lófrált a helyiségben, ami lássuk be – főleg a hat szervező mellett –, nem hat túl grandiózusnak. De korai volt az aggodalom, hamar összegyűlt a nép, és kis késéssel, de a program is elkezdődött. Addig a publikum lelkesen szemlélgette a kiállított tárgyakat: túl a szuvenír-boltokban vásárolt caminós pólókon és képeslapokon, útikönyveket, fényképalbumokat, az állomások pecsétjeit tartalmazó credenciált ill. az utat megjárt zarándokok oklevelét, a Compostelanát is kiállította Zsoltunk.
Az első felvonásban, miközben a háttérben fotók váltották egymást, az előadó bemutatta nekünk egy caminós felszerelését pulóverestül, hátizsákostul (=mindenestül), majd benyomásait ismertette velünk teljesen véletlenszerűen: volt szó tolókocsis, a tíz- és a nyolcvanéves zarándokról, a szállásokról, ahol egy szobában akár százan is megalszanak egy éjjelre, a módiról, hogy reggelente a mások cipzárjainak neszére ébred az ember, az út mentén lakókocsijában a zarándokokat teáztató brit úriemberről, a végtelen, üres utakról, a csendes középkori városkákról, az út során újra és újra fölbukkanó ismeretlen ismerősökről, a napi 40°C-ról, a magányosság által ránk kényszerített filozofálásról, a Camino = élet elméletéről, egy „I Will Survive”-ot éneklő buzi zarándokról, és nem utolsó sorban a tényről, hogy Szent Jakab útján mindenki büdös. Zsolt sok negatívnak hangzó tapasztalatát osztotta meg velünk, de mindez nem volt elég elrettentő a belső lelki átalakulások miatt, amiket ugyan nem ismertetett mélyrehatóan – feltehetőleg a magamfajta szerencsétlen földhözragadt barmokra való tekintettel.
Az előadás második felvonása a 2008-as Camino-ra koncentrálódott: hősünket bizonyára ez is felejthetetlen élményekkel gazdagította, én viszont már nem emlékszem konkrétumokra, kizárólag az előadást befejező videofelvételre, amin a santiagói templom szolgái egy hatalmas füstölővel játszanak. (Pont azért szeretem a szubjektív élménybeszámolókat, mert ha nem emlékszem valamire, azt kereken kimondhatom, miközben egy objektív jelentésnél utána kéne gondolnom a dolgoknak… Márpedig abba belefájdulna csodálatos főm.)
Nem tolongtak tömegek Zsolt beszámolóján – aminek ellenkezője tulajdonképpen csoda lett volna, hiszen a rövid idő miatt elég szolid marketing-kampány előzte meg a produkciót. De talán nem is baj, hogy így történt: személyes történetekhez személyesség dukál, ami egy riefenstahli (ó, az a nő…) tömegdemonstráción eleve kizárt lenne. S ami talán mindennél fontosabb: jelen volt az élménybeszámolón egy lelkes gyermek, aki szándékozott Zsolt útjára lépni – az előadó pedig csak megerősítette hitében őt.
Ami pedig a létszámot illeti: a következő előadónkkal, Ormos Máriával majd kompenzálunk!
Zsolt kétszer is megtette az embert próbáló zarándokutat, 2006-ban és 2008-ban: ugyanakkor két részből fölépített előadásában a frissebb útra helyezte a hangsúlyt, arra hivatkozva, hogy a 2006-osról szóló élménybeszámolóját már a Bakáts téri templom vízköpői is fejből fújják. (Az a templom gyönyörű… Nekem egyébként pont a tárgyalt úriember mutatta be.)
S eljőve 2010. februárjának 13. napja.
Eleinte egyébként féltem picit, mert nyitás után fél órával is össz-vissz egy vendég lófrált a helyiségben, ami lássuk be – főleg a hat szervező mellett –, nem hat túl grandiózusnak. De korai volt az aggodalom, hamar összegyűlt a nép, és kis késéssel, de a program is elkezdődött. Addig a publikum lelkesen szemlélgette a kiállított tárgyakat: túl a szuvenír-boltokban vásárolt caminós pólókon és képeslapokon, útikönyveket, fényképalbumokat, az állomások pecsétjeit tartalmazó credenciált ill. az utat megjárt zarándokok oklevelét, a Compostelanát is kiállította Zsoltunk.
Az első felvonásban, miközben a háttérben fotók váltották egymást, az előadó bemutatta nekünk egy caminós felszerelését pulóverestül, hátizsákostul (=mindenestül), majd benyomásait ismertette velünk teljesen véletlenszerűen: volt szó tolókocsis, a tíz- és a nyolcvanéves zarándokról, a szállásokról, ahol egy szobában akár százan is megalszanak egy éjjelre, a módiról, hogy reggelente a mások cipzárjainak neszére ébred az ember, az út mentén lakókocsijában a zarándokokat teáztató brit úriemberről, a végtelen, üres utakról, a csendes középkori városkákról, az út során újra és újra fölbukkanó ismeretlen ismerősökről, a napi 40°C-ról, a magányosság által ránk kényszerített filozofálásról, a Camino = élet elméletéről, egy „I Will Survive”-ot éneklő buzi zarándokról, és nem utolsó sorban a tényről, hogy Szent Jakab útján mindenki büdös. Zsolt sok negatívnak hangzó tapasztalatát osztotta meg velünk, de mindez nem volt elég elrettentő a belső lelki átalakulások miatt, amiket ugyan nem ismertetett mélyrehatóan – feltehetőleg a magamfajta szerencsétlen földhözragadt barmokra való tekintettel.
Az előadás második felvonása a 2008-as Camino-ra koncentrálódott: hősünket bizonyára ez is felejthetetlen élményekkel gazdagította, én viszont már nem emlékszem konkrétumokra, kizárólag az előadást befejező videofelvételre, amin a santiagói templom szolgái egy hatalmas füstölővel játszanak. (Pont azért szeretem a szubjektív élménybeszámolókat, mert ha nem emlékszem valamire, azt kereken kimondhatom, miközben egy objektív jelentésnél utána kéne gondolnom a dolgoknak… Márpedig abba belefájdulna csodálatos főm.)
Nem tolongtak tömegek Zsolt beszámolóján – aminek ellenkezője tulajdonképpen csoda lett volna, hiszen a rövid idő miatt elég szolid marketing-kampány előzte meg a produkciót. De talán nem is baj, hogy így történt: személyes történetekhez személyesség dukál, ami egy riefenstahli (ó, az a nő…) tömegdemonstráción eleve kizárt lenne. S ami talán mindennél fontosabb: jelen volt az élménybeszámolón egy lelkes gyermek, aki szándékozott Zsolt útjára lépni – az előadó pedig csak megerősítette hitében őt.
Ami pedig a létszámot illeti: a következő előadónkkal, Ormos Máriával majd kompenzálunk!
RSS Feed