"Életem legmegbocsájthatatlanabb és jóvátehetetlenebb bűnét követtem el..."

A melegség? Ma már természetes része lett az életünknek, de nem volt mindig így.

Az év nagyon jól indult. Balázs fiunk jó eredménnyel befejezte az egyetemet, és jó állásajánlatot is kapott. A nagyobbik fiamék bejelentették, hogy novemberben megszületik az unokánk. Férjemmel együtt nagyon boldogok voltunk, hiszen minden szülőnek az élete kiteljesedése, amikor azt látja, hogy gyermekei a révbe kerültek.

A történet kereksége miatt tudni kell, hogy férjemmel 30 éve boldog házasságban élünk, számunkra mindig is a családunk, a gyermekeink voltak a legfontosabbak. Soha nem voltak nagyra törő álmaink, a lényeg mindig az volt, hogy egészségben és szeretetben éljünk.

Eljött a november, és egy csodálatos kislányunokánk született. Pár napra rá tudtuk meg, hogy kisebbik fiunknak, Balázsnak soha nem születik gyermeke.

Mindig jó tanuló volt, szófogadó és illemtudó. A férjem és én határtalanul büszkék voltunk rá és hasonló testvérére. Kisgyermekkorában pont olyan volt mint a többi fiú; verekedett, focizott és autókkal játszott.

Abban az időben, amikor elkezdte az egyetemet, már feltűnt nekünk, hogy bátyjával ellentétben ő soha nem foglalkozik lányokkal, és nem jár szórakozóhelyekre sem. Minden idejét a tanulás foglalta le. Az első időkben még nem is bántuk, és olyanokkal nyugtatgattuk magunkat, hogy az édesapja is későn kezdte, meg hogy nem is baj, ha nem vonják el a lányok a figyelmét az iskoláról. Ahogy múltak az évek, egyre inkább kezdtünk aggódni.

Én mindig nagyon szoros, őszinte kapcsolatban voltam vele, többek között sokat beszélgettünk a másik nemhez való viszonyáról is. Ő azt mondta, hogy addig semmi baja a lányokkal, amíg csak barátságról van szó, de amint megérzi, hogy a másik többet szeretne, gátlásossá és görcsössé válik, pedig nagyon vágyott egy kapcsolatra, egy szerelemre.

A férjem köztem állandó témává vált, teljesen tanácstalanok voltunk. Nem tudtuk, mit kellene tennünk, nem tudtuk, mit rontottunk el. Talán nem beszéltünk eleget a nemiségről, vagy túl sok fiú között nőtt fel, és nem tudja, mit kezdjen a lányokkal. Egyben biztosak voltunk: a mi hibánk. Mindig is úgy gondoltam, és gondolom ma is, hogy a szülők teljes mértékben felelősek azért, hogy gyermekeik a világban hogyan találják meg a saját helyüket és boldogulásukat.

Féltünk, ha sokat kérdezősködünk a lányokról, a saját gátlásosságát még tetézzük azzal, hogy nekünk is bizonyítani akar. Viszont ha szó nélkül hagyjuk, és esetleg valami problémája van, úgy érezheti, hogy vele senki sem törődik, és egyedül marad a gondjaival. Egyik sem jó megoldás.

Közben észrevettem, hogy zárkózottabbá, és idegileg labilissá vált. Kétségbeestem. Elhatároztam, hogy a tudtán kívül felkeresek egy szakembert, és tanácsot kérek tőle, hogyan tudnánk a legtöbbet, a legkíméletesebben segíteni. Erre már nem került sor.

A munkahelyemen hívott fel telefonon, hogy még mielőtt hazamegyünk, beszélni akar velem. Nagyon megrémültem, a hangja remegett az idegességtől, éreztem, hogy mindjárt elsírja magát, alig tudott beszélni. A Bazilika melletti parkolóban ült be mellém az autóba, és amint bezárta maga mögött az ajtót, köszönés és anélkül, hogy rám nézett volna, elkezdett zokogni, de valami olyan mélyről jövő, hatalmas fájdalommal, ami leírhatatlan. Iszonyatos állapotban volt, az egész teste remegett és láttam, hogy az ideg-összeroppanás határán áll. Az én édes drága nagyfiam most nem tudott megszólalni, csak átölelte a nyakamat, és ömlöttek a könnyei.

Nem értettem semmit, nem tudtam mi történt, csak azt tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van. Átöleltem, simogattam és megpróbáltam megnyugtatni, de nagyon kevés sikerrel. Persze kétségbeesésemben már én is sírtam. Kérleltem, hogy: "Nyugodj meg kisfiam, mondd el, mi a baj?" Nem tudom, mennyi idő telt el, de nagyon sok, mire nagy nehezen ki tudott préselni a torkán egy rövid mondatot: "Anyuci, én meleg vagyok."

Megfordult velem a világ, hirtelen semmit nem tudtam mondani. Nem tudtam, jól értem-e, amit mond, és nem tudtam, azt értem-e, amit mond. Hála a Jóistennek, abban a pillanatban nem volt idő ezen gondolkodni, mert az anyai ösztöneim sokkal erősebbek voltak, mint a mindannyiunkban oly helytelenül belénk nevelt előítéleteim. Így azokban a percekben az volt számomra a legfontosabb, hogy megnyugtassam.

Azt mondogattam neki, hogy ez nem olyan nagy probléma, a lényeg az, hogy az egészsége rendben legyen, és így is gondoltam. Hosszú percek múlva került csak olyan állapotba, hogy beszélgetni tudtunk. Millió kérdésem volt. Mindent tudni akartam róla, és a homoszexualitásról is.

Otthon még senkinek sem szóltunk, de éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Elmondta, hogy az utóbbi két évben, amíg lépésről lépésre rájött, mennyi kínon, önmarcangoláson ment keresztül, úgy érezte, hogy ő egy torzszülött. Próbált tőle megszabadulni, megpróbálta bebizonyítani, hogy nem igaz. Lefeküdt lányokkal, de nem volt jó. Két kétségbeejtő évig tartott, amíg rájött, hogy ettől nincs menekvés, ez hozzá tartozik, és csak úgy lehet teljes, normális életet élni, ha képes rá, hogy elfogadja így önmagát, és meg kell próbálnia elfogadtatni a családjával is. Rettenetes lehetett, amit átélt.

És én, az állítólagosan jó édesanya, sehol nem voltam, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám. Életem legmegbocsájthatatlanabb és jóvátehetetlenebb bűnét követtem el, amikor nem vettem észre, nem álltam mellette a legnehezebb időkben. Milyen anya az, akinek a gyereke nem mondhatja el az égbekiáltó baját, hanem egyedül kell vele megbirkóznia….

Az édesapjának végképp nem merte elmondani, engem kért meg rá. Nagyon félt a reakciójától, arra kért, akkor mondjam el, amikor ő nem lesz otthon, és utána hívjam fel telefonon, hogy hazajöhet-e.

Kísértetiesen hasonló módon tudta meg a férjem is, mint én. Attól a perctől kezdve, hogy szóltam neki, hogy beszélni akarok vele, csak sírni tudtam, és nem jött ki hang a torkomon. Bár többször beszélgettünk már arról, hogy a lehetőségek között a melegség is ott van, más találgatni, és más a biztosat hallani. Nagyon megviselte, teljesen másképpen reagált, mint én. Nem tudott róla beszélni, és azt kérte, adjunk neki időt, hogy átgondolja. De azt azonnal elmondta, hogy nagyon szereti a fiát, és bármi történjék is, ezen semmi sem fog változtatni. Ezek után azonnal felhívta a gyereket, és azt mondta neki, hogy jöjjön haza.

Tudom, hogy neki sokkal nehezebb volt mint nekem. Egyrészt egy anya másképp van kódolva, a természet nagyon bölcsen úgy teremtett minket, hogy feltétel nélkül fogadjuk el a gyermekeinket. Másrészt teljesen más közegben nőttem fel, mint ő. Míg én egy nagyon egyszerű, vidéki családból származom, ahol minket gyerekeket elég szabadon, és szinte csak érzelmi alapon neveltek, addig a férjem egy értelmiségi katonacsaládban nevelkedett, ahol a gyerekekkel szemben szigorú elvárások voltak.

Balázs bátyja és felesége olyan természetességgel fogadták a hírt, hogy kétségeim támadtak abban, hogy akkor hallják először, pedig csak egészen egyszerűen a fiatalok már szerencsére sokkal toleránsabbak a másságra, mint mi. Ők mindig is jó testvérek voltak. De ő sem sejtette.

Amikor bejelentette, hogy a barátját szeretné bemutatni nekünk, kicsit megijedtünk. Nem tudtuk, hogyan fogunk reagálni, és mit fogunk érezni. Kár volt annyira félni a találkozástól, egy nagyon szimpatikus, helyes fiatalember volt, aki szereti a fiunkat.

Ma már, hogy mindent tudunk a homoszexualitásról, látjuk, egyáltalán nem egy rettenetes dolog, amit szégyellni kellene. A szakirodalomban sok helyen olvastuk, hogy nem betegség, nem perverzió, de még csak nem is degeneráltság. Egyszerűen csak másság, úgy mint például a balkezesség. Amikor azt olvastam Dr. Czeizel Endre könyvében, hogy anyai ágon genetikailag öröklődő, egy kicsit utánanéztünk a felmenőknek. Kiderült, hogy valóban volt édesanyám családjában két nagybácsi is, akikről mindenki sejtette, de a kornak megfelelően és erősen vallásosak lévén senki nem beszélt róla.

Nagyon sokat vívódtam azon, hogy édesanyámnak, aki akkor már 75 éves volt, elmondjam-e. Nagyon szeretem őt, és tudom, neki is milyen fontosak az unokái. Egyszerűen úgy éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy eltitkoljam előle az igazságot, még ha ezzel nagy fájdalmat is okozok neki. Ahogy én saját hibámul róttam fel azt, hogy gyermekem nem merte elmondani nekem az igazságot, ugyanezt ő is számon kérheti rajtam. Tudtam, hogy ő a vallásosságával nagyon nehezen tudja majd egyeztetni, de azt is tudtam, hogy nagyon értelmes, erős asszony, aki világ életében a családjának élt, és azt, hogy én ma egy elfogadó anya vagyok, egyedül neki köszönhetem. Ezért úgy döntöttem, hogy tudnia kell róla.

Pontosan úgy fogadta, ahogy vártam, hatalmas szeretettel, féltéssel, és nagy fájdalommal. Egy ideig próbálkozott egyedül megbirkózni az összeegyeztethetetlennel, de aztán, hogy könnyítsen magán, elmondta a gyülekezet vezetőjének, aki nagy bölcsességgel pontosan annyit mondott csak, amennyire édesanyámnak szüksége volt: "szeressétek nagyon azt a gyermeket." Míg élek, hálás leszek neki érte.

Azóta a családom élete teljesen vissza-, helyre állt. Már régen nem mindennapi téma. Megszoktuk, az életünk részévé, természetessé vált. Viccelődünk vele, ugratjuk egymást, és persze főleg őket, akik ezért hálásak, mert az ember csak azzal viccel, amit nem vesz túl komolyan. Most például úgy adódott, hogy a egy időre hazaköltözik, édesapja viccesen megjegyezte, egy kikötése van, "lányt nem hozhat fel".

Ha szerelmes és boldog, együtt örülünk vele, ha csalódott, nekünk pont úgy fáj, szóval nincs ebben semmi új, semmi különleges, semmi olyan, ami a szokványos szülő-gyermek, fiú-lány kapcsolatban ne lenne.

Az utóbbi időben szerencsénk volt nagyon sok meleg embert, főleg fiatalt megismerni. Vannak közöttük ilyenek és amolyanok is, pontosan úgy, mint a heteroszexuálisok között, de a legtöbbjükről senki, sem az édesanyjuk, sem a testvérük, sem a főnökük nem sejti, hogy más a szexuális beállítottsága. Nem járnak stólában, kis retiküllel, ezért nem látjuk meg őket az utcán, és sajnos ezért nem róluk általánosítunk.

Egyszer Szegeden jártam egy szülői fórumon, és ott egy meleg fiatalember, aki még nem merte otthon elmondani, megkérdezte tőlem, hogy most ennyi év után szeretném-e, ha megváltozna a fiam. Váratlanul ért a kérdés, mert ezen soha nem gondolkodtunk, mindig is tisztában voltunk vele, hogy ez megváltoztathatatlan, és soha egy pillanatig sem reménykedtünk. Kis gondolkodás után azt válaszoltam, amit ma is válaszolnék, nem, nem, mert én ezt a gyerekemet szeretem, és abban, hogy ő olyan lett, amilyen, a melegségnek nagy szerepe van. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy én nem szeretném őt, ha hetero lenne, de az egy másik Balázs lenne.

Erika

A teljes történetet Szenteh Natália: "És ha a te gyereked lenne homoszexuális?" című könyvében olvashatjátok (Masculus Kiadó, 2005).
Kapható a kiadónál, a Pocok Klubban kéthetente szombaton, valamint rendelhető az ország összes Alexandria könyvesáruházában/könyvesboltjában, továbbá Budapesten pl. az Írók Boltjában és az Osiris Könyvesházban is.