Emlékszem, mindig megmosolyogtam, ha hallottam, hogy megkérdik a hátam mögött: „ez fiú vagy lány?” Olyankor mindig büszkébben sétáltam el előttük. Ilyenkor mindig nagyon szépnek éreztem magam.
Aztán jött a felsőtagozat, és az idősebbek látták, hogy valami nagyon nem oké velem. Innentől folyton piszkáltak. Kérdezték: fiú vagyok-e vagy lány? Eleinte azt hittem, hogy azért jönnek, mert szép vagyok, és valami ürügyet keresnek, hogy beszéljenek velem. Persze nem így volt. Egy idő után lökdöstek, rugdostak, nevetség tárgya lettem. Furcsa módon ezt én akkor nem így fogtam fel. Mintha nem velem történtek volna ezek. Most is ha visszagondolok, nem mérget vagy haragot érzek, inkább ürességet.
Mikor nyolcadikos lettem, megismerkedtem egy stílussal, éreztem, hogy ők azok, akik teljesen elfogadnának. Ekkor már jobban álltunk anyagilag, szóval elkezdtem ebben a stílusban öltözködni, kinézni, átvenni a gondolkodásmódot. Öltözködésen a szűk nadrágot értem, 3-4 övvel, ami össze vissza a combomon, csípőmön vannak, és persze a kockák mindenütt. Ekkor olyan divatosnak éreztem magam. Emlékszem, egyszer egy gimnazista odajött hozzám, és megkérdezte, hogy divattervező leszek-e. Én persze közönyösen rávágtam, hogy nem, de belül annyira örültem. Ám ez az öltözködés egy katolikus iskolában nem elfogadható. A tanárok elvették az öveimet, le akarták vágatni a hajamat. Úgy éreztem, meztelen vagyok. Egyszer anyu látta, hogy sírok, és megkérdezte, miért. Én meg mondtam neki, hogy elvették az öveimet. Másnap elmentünk, és anyu visszakérte az övemet, majd kivett az iskolából.
Ezután mondhatni tanyasi iskolába kerültem. Ott én voltam az új érdekes, divatos gyerek. Nagyon élveztem a helyzetet. És mivel ott nem voltak idősebbek nálam, így nem is mert senki piszkálni. Az a pár hónap volt életem egyik legmeghatározóbb és legszebb időszaka. Akkoriban nagyon boldog voltam.
Suli után eljártunk osztálytársakkal, barátokkal különféle helyekre. Természetesen ekkor is voltak, akik piszkáltak, de nem érdekeltek. Voltak barátaim.
Később rájöttem: ha nem akarom, hogy piszkáljanak, változásokat kell tennem magamon. Szóval megváltoztam. Szőke hajamat feketére festettem, lövettem két piercinget a számba, elkezdtem dohányozni, és próbáltam egyre mélyíteni a hangomat. Mondhatni én voltam a rossz példa a szülők szemében, de a "jóarc" a barátokéban.
Majd középiskolás lettem, és egy elit iskolába kerültem. Itt szembesültem azzal, hogy egyáltalán nem király úgy kinézni, ahogy én nézek ki. Sőt, itt ezért piszkáltak, hogy hogy nézek ki. Így barna lett a hajam, középhosszú, és kiszedettem a piercingeket. Jelenleg mindenki sznobnak tart, de nem bánom. Mély hangom van, és nagy szám (megtanultam, hogy ha csendben maradok csak tovább bántanak), büszke lettem magamra. De a másságomat senki nem tudhatja meg, azt nem engedem. Minden eddigi munkám a semmibe veszne akkor.
Viszont magányos vagyok. Senki nem tudja, hogy mi van velem. A barátaimat kezdem elhagyni, nem illenek hozzám. Én már kinőttem a bandázásból. Itthon nincs kivel beszélnem. Anyu és köztem nagyon észre lehet venni azt a bizonyos generációs szakadékot, mert ami nekem fontos, neki hülyeség és értéktelen, ami meg neki fontos, az nekem másodlagos. Nővéremmel régebben kijöttem. Ő az a tipikus "lúzer" lány volt az osztályban, aki csak tanul. Később úgy döntöttem, kezelésbe veszem. Átváltoztattam a ruhatárát, a külsejét, és most ő lett az osztály középpontja. Nagyon büszke vagyok rá, csak sajnos bulímiás. Mindig baja volt a súlyával. Eddig kövér volt, most féléve csinálja ezt magával, és az S-es méretű ruhák is lógnak rajta, kórházba is került már miatta, viszont nem hagyja abba. Engem persze zavar, hogy amikor elkészítem az ebédet, csak eszik, eszik, majd ha elfogyott minden (szó szerint feleszi a hűtőt), készít magának valamit. Borzalmas. Később meg megy gyorsan hányni.
Ezt nehezen tudom elviselni, pedig próbálom tolerálni. Viszont manapság észrevettem magamon, hogy én is elkezdtem ezt a fajta evést. Enni, amíg azt nem érzem, hogy hú elég! Legtöbbször titokban eszem, nem tudom, miért, de ezt csak itthon. Valamiért így alakult.
Hogy elmondom-e valakinek is, hogy meleg vagyok? Családban biztos nem. Anyám hű keresztény, nem tudom, mi történne, ha megtudná. Biztosan pszichológus, papok, tabletták... Mindent elkövetne, hogy ez a "betegség" eltűnjön. Emlékszem, sokszor volt szó a híradóban melegekről. És mindig azt mondta: "Jaj istenem, szegény szüleik! Én nem is tudom, mit lehet kezdeni ezzel a betegséggel."
Idősebbik nővérem talán a legtoleránsabb a családban. Mondjuk ez nem is csoda. Ő jelenleg egy férfivel él, aki annyi idős, mint a papám, de nagyon szeretik egymást. Viszont neki sem mondanám el. Tudom, hogy nem tudná elfogadni.
Egyszer hallottam, hogy a bátyám és a fiatalabb nővérem rólam beszéltek. Azt mondta a nővérem: "szerintem a Ricsi meleg." Erre a bátyám felhozta, hogy ő nem bírja elviselni a melegeket. Egyszerűen természetellenes. Meg hogy a melegek hibás emberek, mert valami génhiba van bennük (ez nagyon rosszul esett, én nem vagyok hibás...) Szóval nekik semmiképp nem mondanám el.
Így egyedül vagyok. Szabadidőmben általában alszom. Szeretem az álmokat. Ott mindig minden szép, mindig van valaki, aki megölel, és rám mosolyog. Felébredni viszont nagyon rossz. Ilyenkor azt érzem, hogy az életem egy kész vicc, amin csak én nem tudok nevetni.
Ismerkedem neten, de csak azért, hogy beszélgessek valakivel, nem igazán akarok találkozni velük. Ezt a levelet is azért írtam, mert csak mesélni akartam valakinek magamról. Teljes nyíltsággal.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Sz.R.