Tizenharmadik egyperces
Ahogy a függőágy ringott, úgy színezte át a Nap a szemhéját. A vakító narancssárgától a sötét barnáig. A siltes sapkát a szemébe húzta, hogy pihenni tudjon, s élvezte a nap melegét. Nem régen jött ki a vízből, s a meleg egyenként szemezgetett a testén csillogó vízcseppekből. Szerette ezt az érzést. Egyedül volt, de mégsem. Beszélgetett önmagával, illetve a másik önmagával, akit eddig fiúnak hívott. Tudta, hogy ezt nem tarthatja sokáig, hiszen már utolérte, már felnőtt, helyet akar magának. Valahogy ki kell alakítani az enyém, tiédet, s ebből a miénket. Vajon mikor lesz ebből egész? Neki mindig is világos elképzelései voltak, tudta mit akar. Most is ésszel fel tudja mérni a helyzetet, csak érzelmet nem mer belevinni. A fiú, jobb híján még így nevezte viszont egyáltalán nem rendelkezett kialakult elképzelésekkel, gondolatokkal, csak mérhetetlen vággyal és kielégületlenséggel. Mindent akart azonnal, mit sem törődve a látszattal, s az adott helyzettel. Lehet ezt békében megoldani? Megint égni kezdett a lelke. Feszítette a mellkasát, s szorította a gyomrát.
A felesége zökkentette ki. Természetesen rögtön hazudott neki miről elmélkedik. Munkahelyi gondok, vállalja-e az új kihívást, a vezetői tisztséget, a minősítést. Ma van a házassági évfordulójuk, s készült meglepetéssel, hiszen minden rendben van, s minden nagyon jó így. Ó ha ez a csodálatos nő megtudná mi minden zúdul a lelkében. Annyira szégyellte magát, legszívesebben elbújt volna. S a fiú azt akarja, hogy ezt gyönyörű kedvest bántsa. Nem elég ami eddig volt, hogy becsapta, hogy hazudott magának és neki is.
Sokáig beszélgettek és a vacsora is jól telt kettesben. S a virágnak tényleg nagyon örült.
S ő belül fortyogott, csak legalább visszacsinálni tudná, csak olyanra, mint pár hónapja volt. S este fogmosáskor a tükör előtt állva mélyen saját szemében, azon át a lelkébe nézett, s tudta, hogy ez már lehetetlen.
Tizennegyedik egyperces
Újra a hegyen volt. Minden olyan volt mint előzőleg. A gyönyörű táj, a szalmabálák, a zöld fű, távolban a sudár jegenyefák. Annyira nyugodtnak érezte magát. Teleszívta tüdejét a szalma illatával, s megindult az ösvényen. A madarak is vidámak voltak, bár egyet sem látott de énekük örömről tanúskodott. S ő is vidám lett, mosolygott. Meleg volt, a Nap szinte cirógatta az arcát. Egy pillanatra végigfutott benne, hogy újra meztelen, de lenézett, s látta kedvenc farmer rövidnadrágját, piros cipőjét, s fehér pólóját. (Érdekes, hogy mostanában mindig fehérbe öltözik felül, mintha kompenzálni akarná elmaszatolódott lelkét.) Lenézett a völgybe a kaptatóról, s a hegyoldalon teheneket látott, a bőgésük is hallatszott. Szívesen maradt volna, félt tovább menni, de muszáj volt, küldték. Nem nézett föl, a síltet a szemébe húzta. Csak vissza és a völgybe nézni volt bátorsága. Hirtelen havat érzett a piros cipő talpa alatt, csillogó fehér havat. S nem volt hideg, egyáltalán. Vágyott rá, hogy beleugorjon, hogy szabad legyen, hogy ficánkoljon, hogy fürdőzzön, nevessen, kacagjon. S nem bírta tovább, megtette. Felszabadultan, mint mikor a forró nyári napon a gyermek a medencébe megy, vagy mikor halat visszaengedik a vízbe, úgy fürdött ő is a meleg hóban. Pörgött benne, dobálta magát, s annyira nevettet.
Ha lefeküdt látta a hegytetőt. Fogalma sem volt mi lehet ott. Talán egy kráter? S az mély? Ha felült akkor a nyári rét terült szét a szeme előtt, s elfogta valami torokszorító érzés. Próbált nyelni, de nem sikerült. Mintha fuldokolna, pedig a tüdeje megtelt levegővel. Felnyúlt a feje tetejére, s lehúzta a napszemüvegét. Mindig a feje tetején hordta. Csak most más volt a szemüveg, még az alakja is. Szerette a kerek szemüveget, de ez szögletes volt, s tiszta kék, s ahogy a szemére húzta, minden szín a kék árnyalataivá változott. Különleges ez a világ, az ő hegye.
Aztán kívülről hallotta, hogy a nevén szólítják, s megint indulnia kell. Nem volt igazán hova mennie, így visszafelé indult. A sapkát ismét a szemébe húzta, mert úgy érezte nézik. Kicsit mozdított a fején, embereket, gyerekeket látott az ösvény mentén, de annyira mégsem merte megemelni tekintetét, hogy az arcukat lássa. Egyet sem ismert fel, csak érezte, hogy a lányai is köztük vannak. S akkor megérkezett az első, majd sorba a többi. Köpködni kezdték és kiabáltak, s ő pedig próbálta büszkén vállalni, azt amit a hóban tett és érzett, de hamar megtört, s gyorsított léptein, majd talált egy ajtót a hegyen, oda bújt be a tekintetek elől, s ott egyből egy betonozott mély aknába zuhant.
Felülről látta magát kiterülve, ahogy hason fekszik. A filmekben szokott ilyen lenni, a fehérrel körberajzolt hulla. Nem tudott sírni, csak döbbenten bámult maga elé.
ZSÁKUTCA.
Tizenötödik egyperces
Nem sikerült énekelnie. Az óra felénél már elment a hangja. Mostanában éjszakánként is arra ébred, hogy úgy érzi majd megfullad, pedig a levegő akadály nélkül áramlik a tüdejébe. A torkában gombócot érez, s az fojtogatja. Az orvos azt mondta, hogy a stressz okozza, mert szervi problémák nincsenek. Tényleg? - fortyant fel magában, de nem tudott haragudni az orvosra, mert ez az ő hibája. A sok elfojtás, titkolózás, s a ki nem mondott igazság az oka. Milyen érdekes, hogy a terápiában a mindent kékre festő napszemüveg, pontosan ezt jelenti, azaz pontosabban a kék színnek a jelentése ez.
Valamit tennie kell, ha színpadra akar még állni. Ha mindent magába zár, el fog menni a hangja? A kék szín egyértelmű jelzés volt. S talán ez vitte rá, hogy felhívja a húgát. Szerdára beszéltek meg találkát, akkor mindketten szabadok voltak. A nagymama vigyázott a fiúkra, így a testvére csak rá tudott figyelni.
Két éjszaka készült erre. Szépen pontokba szedte a mondanivalóját. Minden elmondott, mindent kibeszélt magából, az egyetlen embernek, akinek tehette. Annyira szerette volna a feleségének is elmondani, s bevallani, hogy végighazudta az egész életét, hogy egy becstelen fráter, s hogy mennyire szar alaknak érzi magát. Ez lehetetlennek tűnt gyáva lelkének.
Sokáig sírt még a beszélgetés után, enni alig tudott, s amit evett is kínlódás volt magában tartani. Majd bekapott négy Nervenpflege-t, hogy egy kicsit lazuljon a szorítás a mellkasában. Állni nem tudott, akkora súlyt érzett a hátán, s most először egyáltalán nem várta, hogy a felesége belépjen az ajtón. Gyermekeit megkérte, hogy most hagyják pihenni, s egyedül lenni.
S egyedül maradt. Nagyon, de nagyon egyedül. Koloncként húzta a magányt.
Tizenhatodik egyperces
A két deci bor segítette át az éjszakán, csak hajnalban ébredt, kiabálva. Persze nem hangoskodott, csak saját magával kiabált ott benn. Nem pontosan emlékszik miket vágott a saját fejéhez, egyetlen dolog, ami nagyon fájt, hogy édesanyját is belekeverte, pedig ő aztán semmiről nem tehet. Gépies volt a reggel, az ébresztő csók párjának, a zuhany, a reggeli készítés s a lányok ébresztése. Menni akart, mindegy hova, csak menni. Szánalmasnak érezte magát, gyarló emberként vágyott rá, hogy sajnálják, pedig azt nem érdemli, s igazán az nem is segítene rajta. Milyen szemét dolog ez. Azért, hogy boldognak érezhesse magát, hogy felszabaduljon a csapdából, amibe saját magát zárta, boldogtalanná tenne ki tudja hány embert. Ötöt biztosan. S lenne pofája utána boldognak lenni, örülni? Ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor áthajtott autójával a zebrán. Hogy került elé a gyerek nem is vette észre. Hála Istennek, a gyerek okos volt és figyelt, nem lett baj. S ő pedig sírt, zokogva hajtott tovább egészen az első megállási lehetőségig. Leparkolt a tóparton, hátrahajtotta a kocsiülést, s lehunyta szemét.
A kétoldalt leeresztett kocsi ablakon beszökött a nyári szellő, s megsimogatta az arcát, a madarak nem voltak ilyen bátrak, de az énekükkel, mintha gyógyítani akarták volna. Minden adott volt a békére, a nyugalomra. A hajnali órák ilyenek. Ezért szeretett korán ébredni, hiszen ha voltak is mellette, mégis egyedül lehetett magával és a gondolataival. Mindenesetre a terv ez volt, csak a hajnali érzésbe, hangulatba, csendbe úgy hasított bele lelke dübörgése, mint városi útfelújítás légkalapácsa. Annyira tolakodó, mindent tönkretevő, kártékony zaj.
Ugye egyszer szép lesz és kész lesz az út?
Tizenhetedik egyperces
Gázol a vízben. Egy apának pontosan ezt kell tennie. A víz hol apad, hol megárad, s ő két karján a feleségével gondosan, s elszántan tapossa a vizet. Anya, ölében a három lányukkal, biztosan és kényelmesen utazik, s álomszerűen hosszú karjával magához öleli a családot. A víz hideg, de az apa nem fázik, mert anya szeret és átmelegít mindenkit a családban. Néha anya is bemerül a vízbe, ha apa egyedül nem boldogul, de hamar áthűl szegény. Olyankor visszaül a gyerekek mellé, mert segített annyit apának, hogy tovább tudjanak menni. Ahogy nőnek a gyerekek, egyre többször lógatják a lábukat a vízbe. Még hideg nekik, de hamarosan maguktól beleugranak, csak egy kis biztatás kell nekik. Ezt anya nagyon jól tudja.
Amikor ilyet álmodott, mindig boldog volt, s büszke. Mosolyogva ébredt. Úgy érezte ez az élet rendje, ennek így kell lennie. S így is volt, amíg a fiú a dobozban ücsörgött, amíg be volt zárva, amíg ő maga is tagadta, sőt úgy érezte nincs is.
Most a vízben áll, csak a kór belülről rágja, s egyre gyengébb, mintha a piranhák leették volna az izmait. Mindene fázik, csak ott érez egy kis meleget, ahol anya ölel. S nincs izom, nincs erő, csak a csontváz, s a gerince még tart. A gerincén van a teljes súly, de a lába csak topog, nem nagyon tud előre lépni. Fél és hallgat. Nem mer szólni anyának, hogy szállj le és segíts, mert meglátja, hogy baj van. S nem szabad látni. Így is érzi, hogy apa fázik, s nem sikerül teljesen átfűteni.
A fiú? A fiú meg mindig máshol, csapongva ugrándozik a vízben, s látható rajta, hogy nem akar segíteni. Pedig ő aztán egészséges, összeszedte magát, felnőtt, s egyre erősebb, s egyre bátrabb. Délcegen áll, s néha pofátlanul kihívja maga ellen a sorsot. Neki pedig ezt, karján a családdal végig kell néznie!
Oh, hogy gyűlöli magát!
Tizennyolcadik egyperces
Forrón perzselt a nyári nap, a bőrén is érezte. Egyedül van, s a fiú rohangál előtte és ugrándozik. Most egész kicsi, mintha öt éves lenne. Mezítláb, vidáman nevetgélve szaladgál a lába alatt. Érdekes, hogy a járda is forró, égeti a talpát, de a gyerek nem tiltakozik, mintha nem is érezné. Kicsit távolabb már látszott a fű, s az árnyék is. Ezt a meleget csak ott vagy vízben lehet kibírni. Eddig nem is igazán gondolta át hova mennek így együtt. Annyira el foglalta magát, annyira magába zárkózott, nem is érdekelte mi fog történni. Aztán meglátta a vizet, a strandot. Minden porcikája tiltakozott, hogy meglássák a gyerekkel együtt. Senki sem ismeri a fiút, s kérdezgetni fogják: Ki ez a gyerek? Hogy került hozzád? A tiéd? De már a kiváncsi szemek, tekintetek is zavarnák.
Úgy döntött, hogy a lehető legtávolabb, a fák alatt pakol le mindent, a plédet, a táskát. Elsőre megdöbbent, hogy mi minden van nála. Talán ide készült. A gyerek nagyon boldog, dudorászik, sikítozik s toporog. Ég a vágytól, hogy lubickoljon. Hirtelen fogta meg a kezét is és húzni kezdte a víz felé. Eszébe jutott a naptej, azzal még nyerhet egy kis időt. A fiúcska türelmetlenül ugyan de megvárta még bekeni, s aztán saját magát is. Végül már nem jutott semmi az eszébe, elindultak a vízhez. Most ő szorította a fiú kezét, s nagyon lassan közeledtek.
Igazi néma harc volt ez, viszont a gyerek ezt fel sem vette. Ő már csak a vizet látta, s az örömöt érezte, hogy fürödni fog. Mit sem törődve azzal, hogy miért is fogják, szorítják a kezét. Valószínű már elég szorosnak és fájónak érezhette a kétségbeesett kapaszkodást, mert hirtelen kirántotta a kezét és futni kezdett. Neki rövidnek, de a mögötte rohanó férfinek óráknak tűnt az a pár másodperc, amíg szabad volt. S nem is sok hiányzott, hogy odaérjen. Aztán a két erős kar átölelte és mozdulni sem engedte. Dühös volt, üvöltött és toporzékolt, ahogy erejéből tellett, s tehetetlen dühvel nézett.
S a férfi ült megtörten, s szégyenkezve. Szemében a bocsánat kérés tükröződött, de már az is eldőlt, hogy nem lesz lubickolás. Csak egy kérdés maradt.
- Meddig lehet kinn tartani egy úszógumis, fürödni vágyó, izgatott gyereket a parton?
Tizenkilencedik egyperces
A kerítést bámulta. Pont olyan volt, mint a saját háza előtt. Háta mögött a hófehér ház, s körbe a ketrecként szorító kerítés. Bezárva érezte magát és tiszta gondolata sem volt, csak valahol érezte, hogy van az a kiskapu, ami visszavezet a házba. Egyre kapkodóbban forgatta a fejét, kereste a kijáratot, menni akart. Mit áll itt a kertben, hiszen egyáltalán nem olyan, amilyet a felesége nagy gonddal ápol? Az ő kertjük tele van virággal és zöld. Ez meg kopár, csak a föld, meg a közepén a kiszáradt fa, de az is olyan ismerős. - Biztos, hogy itthon vagyok - állapította meg magában, s már indult volna kifelé mikor valaki szólt, hogy nézzen át a kerítésen. Meglepődött a hangon, pedig számított rá és tudta is, hogy ki beszél.
Engedelmesen kinézett. Ott túl is minden ismerős volt, csak ellentétben a kiskerttel, ott minden virult, zöldült, s tele volt élettel. Látott madarat is, még hallott is. Egy kutya is elszántan ugatott. Mosolyra húzódott az ajka. Megindult a kerítés felé. Gondolta fellép a beton talapzatra, s a fém rácsba kapaszkodva körülnéz. Ahogy pár lépést tett felé a beton nőni kezdett. Megijedt! Ebben az állapotban minden olyan valóságosnak tűnt. S akárhogy közelített, egyre kevésbé látott ki a kertből. Mire a kerítés elé ért a fémrácsot el sem érte. Magas betonfal, mint egy börtön udvar. Leült s hátát nekifeszítette a kerítés aljának. Semmi gondolata nem volt, csak ült. Se jó, se rossz érzés, csak üresség.
Aztán megint jött a hang, hogy keressen ajtót a kerítés alján. Olyan kettősség volt benne, izgatottan kutatta szemével, már már a kavicsokat emelgette, ugyanakkor semmi kedve nem volt benézni az ajtón. Érdekelni érdekelte volna mit lát, de talán még semmitől sem félt ennyire. Megtalálta az ajtót. Nagy volt, fém és barna. Odalépett, s kinyitotta. Vak, fekete sötétség fogadta. Kellet egy kis idő, amíg a szeme megszokta, s látni kezdett. Egy kanyargó, kusza lépcső indult a lába előtt, nagyon nem is lehetett értelmezni merre megy. Olyannak látta, mint a mesékben. Aztán valami fény szűrődött be szemből, s egy ember sziluettje rajzolódott ki, mintha valaki őt nézné az alagút másik végéből. Hunyorgott, mert zavarta a szembe fény, de mindenképpen látni akarta ki az. Váratlanul, letaglózóan, hidegzuhanyként érte a felismerés. - Anya? - csúszott ki a száján. S már ott is állt előtte a semmilyen zöldszínű, apró fekete szivecskés felsőjében, s abban az érdekes mintás, piros szegélyű nagyon rövid nadrágjában. Először mosolygott, de tudat betolakodott, berontott az ő kettejük pillanatába s tört, zúzott, pusztított. Ő pedig sírt, olyan könnyel, ami árkot mélyített a lelkén. Bevágta az ajtót, szinte hallotta a csattanást, s úgy érezte, hogy hiába mondják, ő itt nem tud átmenni.
Nincs tovább…
Huszadik egyperces
Már napok óta éjjelente felébredt és a házi feladatán gondolkodott. Bakancslista. Bakancslista! Az első két dolog ami eszébe jutott a kimondhatatlanon kívül, a feleségével való utazás Párizsba és a Volkswagen bogár, amire a felesége vágyik. Saját magának mit kíván, elképzelése nincs. Összegyűjtött pár dolgot, például a gyerekkori vágyát, egy Skodát. Aztán elábrándozott rajta, hogy minek, a jó öreg Opel is elviszi a munkahelyére, csak kidobott pénz.
Tengerpart! - ötlött fel benne, de azt igazán a lányai akarják. Azért leírta. Kényszerítette magát, hogy olyanra gondoljon, ami neki szól, ami az övé.
Egy munkaszoba, amiről már a pszihóval beszéltek. Igen, ez de jó! Ott dolgozhatna, gondolkodhatna, egyedül lehetne, elbújhatna, ott nem kellene senkinek sem a szemébe nézni, ott nem lenne hazugság, s ott maradna mindig. Aztán jött a fojtogató érzés, a nehéz súly a mellkason. Sírt, igaz könnyek nélkül, de sírásnak élte meg.
Színpad, színház! Gyermekként színész akart lenni. Verseket olvasott, s mindig azt kereste, hogyan értelmezhetné máshogy ugyanazt a verset. Írogatott is néhányat, egy kettő egész jól sikerült, legalábbis úgy érezte. Önálló műsora lehetne. Monológokkal, versekkel, dalokkal. Mellette zongorázhatna, csak nem tud olyan jól. Az is lehetne egy újabb cél. Odapötyögte a többi közé.
Jött egy újabb kép, hogy hajózik. Tényleg régen mennyit gondolt egy hajóútra. Végigutazni a Dunán a családdal. Vagy egyedül? Annak mi értelme, még szólni sincs kihez.
Nudista strand! Egyszer volt. Még azelőtt, hogy megmutatta a dobozkát az pszihológusnak, ahogy ő mondja: - amikor még normális volt. Szóval elmehetne nudizni, hiszen milyen szabadnak érezte magát azon az egy késő délutánon. Meztelen volt, felvállalta magát. Nem mindent, de a testét igen. Oda is egyedül menne.
Mostanában olyan jól megy a futás. Mi lenne ha benevezne valami futóversenyre, vagy valami ilyesmire, ami nem is verseny, csak futás.
Majd megtanul angolul…
Huszonegyedik egyperces
A hajnali órák a legjobbak az elmélkedésre. A felesége ott szuszogott mellette. Néha nézi ahogy alszik. Ilyenkor szokta szabadjára engedni a gondolatait. Repült is vissza az időben. Nyolc éves volt talán, s nagyon szeretett játszani, a fantáziája szinte a csillagok közé tudta repíteni. Minden játéka olyan felépített világba csöppentette, ami sokszor órákig nem engedte el.
Egész rendes gyerek volt. Nem sokszor szidták meg, s szófogadónak mondták. Talán most fordult először elő vele, hogy olyat játszott, aminél érezte, ennek a felnőttek nem örülnének. Egyik barátja jött el hozzá, s játék közben el is bújtak. Nem csináltak semmi rosszat, csak játék volt, de érezték, hogy ezzel el kell bújni. Amikor elbújtak, akkor nem törődött azzal, hogy szabad-e, vagy nem szabad, helyes vagy helytelen, vagy éppen neki való-e. Játék volt, vicces és érdekes.
Későn érő gyerek volt, még 17 évesen is játszott, milyen jól érezte magát. Persze csak otthon. Valószínűleg csúfolták volna érte. Még ennyi idősen is eszébe jutott néha az az elbújós játék. Most már tudta, hogy azt nem szabad, s helytelen, viszont azt is tudta, hogy neki való. Próbált keresni barátai közül az új játszótársat, de falakba ütközött, s egyszer nagyon megalázó helyzetbe is került. Ennyire még semmi sem volt ciki, ahogy akkor mondták. Mindenki másképp nézett rá. Mikor hazaért még sírt is. Ez az élmény mai napig megviseli. Az osztálytalálkozókon is szégyelli magát.
Ekkor meghozta a döntést, soha nem keres magának senkit, akivel játszhatna. Majd teremt ő saját magának. Ekkor született meg a fiú, akit a doboz rabságára ítélt. Neki adta minden rossz élményét a megaláztatást, a szégyent, s amíg az szenvedett a dobozba, ő vígan élt. Néha kiengedte a fiút, amikor a vágyak elöntötték, s újra játszani akart. Kihasználta.
Megnősült, s soha nem beszélt a dobozról és lakójáról. Született három szép lánya, s boldog volt, mert a boldogtalanság, a meg nem értettség az nem nála volt, azt a fiú cipelte, őrizte, neki ehhez köze sem volt, legalább is úgy érezte.
S aztán eljött a nap, amikor felborult a polc, s minden összekavarodott, s ő kétségbeesetten próbált rendet rakni. De a doboz már nem volt visszazárható.
Hát igen! Ez lett belőle. - gondolta. Most már úgy érzi nem is muszáj rendet rakni, végülis lehet ez az új rend. Majd kialakul minden. Ez megnyugvással töltötte el. Fel kelt, s kiment a szobából. Már jól kihűlt a lakás éjjelente, odakinn zúgott a szél. Bárcsak havat hozna tiszta, fehér havat. S ő megfürödne benne, nevetve, mit sem törődve a hideggel. S a fiú egyáltalán nem fázna, mert ő védené és melegítené, hiszen itt lakik benne. Nem a dobozban, nem a polcon, hanem valahol a szív alatt, szeretetben, de titokban.
Kiért a tükör elé, kicsit fázott. A takaró alatt mezítelen is jó meleg van, de most valahogy nem érdekelte, hogy fázik. Fontos megbeszélni valója akadt a tükörképével. Nehéz volt megszólalni, de biztos lehetett benne, hogy a tükrön túli tudja, hogy mit akar mondani. Nem tudja meddig állt ott némán. Egyre gyűlt benne a bátorság, az elszántság, a nyugalom és az öröm. Felemelte a fejét, rámosolygott önmagára és kimondta, amit hónapok óta nem tudott: - HOMOSZEXUÁLIS vagyok!
Huszonkettedik egyperces
Megint a térköves úton állt, ami a hegyhez vezetett. Muszáj volt elinduljon, de sehogy sem sikerült a megszokott úton. Pedig látta a rétet, a szalmabálákat, a teheneket, mindent amit szokott. Bármennyire akarta, valahogy a sziklahasadék, az arra vezető út kapuja, visszadobta őt a térköves útra. Szinte érezte a mellkasán a nyomást, feszült lett tőle. Aztán hallotta a hangot: Keressen egy másik utat!
Érdekes, hogy soha nem jutott még eszébe, hogy megnézze mi van a hegy másik oldalán! Most tárult elé a fenyves erdő. Egy szép lefelé vezető erdei út. Arra indult, igazán más lehetősége nem volt. A fenyők szorosan ölelték körül a széles ösvény. A Nap nem tudott átbújni a sűrű ágak között, így kellemes félhomály lepte be az erdő alját. Megindult lefelé, teljes nyugalomban, de akkor hirtelen érezte, hogy valaki fogja a kezét. Odanézett, s a fiú állt mellette. Megint kicsi volt, játékos kedvű. Ugrándozott, viháncolt, s kiszabadította a kezét. Ijedten nézte a fiút, azt hitte egyedül lesz. Egyáltalán nem vágyott a kezelhetetlen gyerekre. Az meg előreszaladt. Nézett a fiú után, s azt vette észre, hogy aggódik miatta, a gyerekért is, meg maga miatt is. Mi lesz, ha meglátják a gyermeket.
Megtorpant, itt sem tudott tovább menni. Rettegett. S a fiú önfeledten szaladt lefelé. S akkor meglátta a farkasokat. Ott leskelődtek, lopakodtak a fiúcska után, aki ebből semmit nem vett észre, csak hangosan nevetgélt. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, szinte fulladozott. A sok szürke vadállat vicsorgott a gyerekre, s egyre közelebb és közelebb kerültek a vihánchoz. Toporgott egy helyben. Ment volna de lábai gyökeret vertek, majd szétfeszült, hogy visszahozza a gyermeket, de nem tudott tenni semmit. Nem akarta sorsára hagyni. A gyerek odaért egy magas kő mellé, ahol elkanyarodott az út. Tovább ment volna, de valami láthatatlan kötél nem engedte, mindig visszahúzta a kő elé. Próbálta, csak próbálta, megfeszült, nekifutott, de sehogy sem sikerült. Síni kezdett, s a gyermeki harag, utálat tört ki rajta, amíg visszasétált. Mikor visszaért, ütni, vágni, rúgni kezdte a férfit. Ő pedig leguggolt hozzá és átölelte, szorította magához. Mindketten sírtak, de ez már nem a harag, hanem a lélek fájdalmas, de nyugalmat hozó könnyei voltak.
Visszasétáltak, hiszen összetartoztak.
Huszonharmadik egyperces
Hazafelé utazott, hozták. A barátja csak mesélt és mesélt. Igen hosszan. Ő pedig csak ült az ülésben, s egyre kisebbnek érezte magát. Hogy lehet az, hogy a nagy tervei csak elillantak. Kifolytak az ujjai közt, akár a homokszemek. A körülötte levők eddig alkottak, újat teremtettek maguk körül. Ő pedig végignézte, s nem csinált mást, mint visszalépett. Ugyanoda, ahonnan egyszer már elugrott. Micsoda nagy reményekkel.
Mindig teremtő és alkotó volt, vágyott az újra, mégis biztonságot tudott hozzá teremteni. Volt idő, amikor csodálta ezért magát. Most mások csodálják, meg féltik, aggódnak miatta, s ő pedig abbahagyná. Nincs kedve a hegedűhöz, a teremtéshez, az alkotáshoz. Még szeretni sincs kedve. Magát legfőképpen. Elmegy mellette az élet, s ő ezt is csak nézi. Kényelmesebb így, s talán kevésbé is fáj. Csak ne érezné, hogy kiszakad a tüdeje, s hogy legszívesebben üvöltene. Belefáradt és beletört az egészbe.
Ma vezetett, pedig nem is lenne szabad. Egész úton figyelte magát, s belül marta a stressz. Ugye nem lesz baj? Már bízni sem tud magában. Minden szétesett. S talán emiatt van, hogy értelmét sem látja annak, hogy alkosson. Minek? Kinek? Miért? Vajon ki kíváncsi egy roncsra?
Nem érti a betegségét, nem érti a vágyait. Nem érti, hogy miért elégedetlen, miért kevés az ami van. Eddig minden jó volt, most már semmi sem az!
Írnia kell magáról, húsz oldalon keresztül összeszedni a sikereit, az eredményeit, s be kell bizonyítania, hogy ő mennyire zseniális. Hányingere van tőle.
Aztán újra hallja az örömteli hangot, a barátjáét, aki büszke is lehet arra, amit alkotott magának. Ő pedig utazott hazafelé, hozták.
Huszonnegyedik egyperces
Annyira meleget érzett maga körül, az aszfalt is párolgott. Valami kereszteződéshez küldték. Igazán nem tudta hová csöppentette képzelete, de az út amit maga alatt látott igen zsúfolt volt. Az autók sora három irányba is kígyózott. A felüljáró, amire a középső sáv felvezetett, talán most lett felújítva. Szép és sima útnak látszott. Kicsit úgy érezte, nem is érdemli, s a vágyai sem arra húzták. Balra nem is tudott átmenni az úton, hiszen ő gyalog volt, s nem igazán tudott átvágni az autósoron.
Egy jó darabig toporgott melyik irányt válassza. Aztán legyintett a bal iránynak, az amúgy is visszafordul, s az is a legveszélyesebb. A középső egyszerű, azt is várná tőle mindenki. Valami dac szökött szárba a lelkében. Végülis úgy döntött jobbra indul.
Az első pár lépés alatt olyan reményteli volt, most majd a pszichológus vezetésével megtalálja, meglátja merre tovább, s végre megérkezik a nyugalom. De a pár lépésen túl, a tenyeréből felröppenő galamb a földbe csapódott. Leforrázva érezte magát. Az útnak vége lett, s a rövid földút egy mély szakadék szélére vezetett. Innen látszott a felüljáró is, amin átsétálhatott volna a mélység fölött.
Leült, s lelógatta a lábát. Odalent olyan sötét volt, nem lehetett látni mi van ott. Egy biztos a zuhanást nem élné túl. “Menjen át, hiszen azt csinál, amit akar” - mondta kívülről a hang. Egy pillanat volt az egész még a túloldalon találta magát. Nem egészen értette hogy, de átkerült.
Újra három irányba tudott volna indulni, de moccani sem bírt. Nem volt tovább. Vissza nem mehet, mert lezuhan, előre pedig az ólommá vált lábai húzni sem bírta. Ott ragadt, beletapadt a lelki mocsárba, amely úgy ragadt mint a méz és hideg volt, mint a jég.
Aztán egy kötélen visszahúzták a kiindulópontra, a pszichológus foteljébe. Ez a nyomorult nap is elmúlik egyszer - gondolta mikor behúzta maga mögött az ajtót.
RSS Feed