Egy identitását titkoló családapa egyperces novellái - 1. rész

​Krisztián három gyermekes családapa, aki heteróként, identitását titkolva él; egyelőre csak pszichológusának bújt elő. Lelki vívodásait vetette papírra egypercesek formájában.
Fogadjátok szeretettel az első 12 egypercesét!

​Első egyperces

Eléggé izzadt volt, mikor hajnalban felébredt. Valami rossz álom, vagy érzés ami az ébrenlétbe rántotta. Mintha egy szűk csövön szippantották volna át. Zúgott a feje, halkan motoszkált, nehogy a kedvest is felébressze. Átnézett az ágy másik oldalára, ott aludt a szerelem, édesen. Fel kellett kelnie, a mellkasában egyre növekvő feszültség nem engedte, még pihenni sem. Csendben kiosont a szobából, s megállt a tükör előtt az előszobában. Végig pásztázta meztelen testét, s egyre keserűbb lett. - Mi volt ez? - tűnődött.

Alapvetően szeretett mindig is hajnali órán kikelni az ágyból, szeretet ilyenkor egyedül lenni. Gondolkodni, vagy éppen nem gondolni semmire. 

Ez most mégsem az. Minden stimmel, csak a jó érzés nem. Káosz van odabenn, mintha felborult volna a polc, amire minden fontosat felpakol az ember, hogy bármikor láthassa. Azért is jó így, mert bármit könnyen megtalál, tudja mi hol van, s a javát látja is. Az egész élete erről szólt, pakolt a polcra, s rendet tartott rajta. Sokszor még ragyogott is, hiszen mindig gondja volt rá. Ha végig nézett rajta szép látványt nyújtott és büszkeséget. Ott ült középen a család, a feleség, a gyerekek, a zene, a hangszer, s sorban a sikerek, eredmények, elismerések. Amelyik régebbi volt, s egy kicsit porosodott egy-egy dobozka védelmébe került, egy felirat jelezte éppen hol pihent. Csak az rugós bohóc ne lenne ott a sikerek mögött megbújva. Olyan erős volt a zár rajta, eddig csak akkor nyílott, ha ő nyitotta. Bármennyire is zavarta nem tudta levenni a polcról, oda volt ragadva. Minden takarításnál igyekezett kikerülni, de néha muszáj volt azt is rendbe tenni, mert rontotta a polc látványát. Ilyenkor vigyázva a fedelét leszorítva kiakasztotta a zárat, majd résnyire engedte a fedelet, benyúlt, s megfogta a bohócot, s úgy engedte ki, hogy semmit ne tudjon felborítani. Visszagyömöszölni elég nehéz volt, de sikerült valahogy. 

A tükör előtt állva tudta, hogy most a zár eltörött, s az ugrándozó, gonosztekintetű megátalkodott kiszabadult. Mindent levert a polcról, s kacagott. Legalábbis ő úgy emlékszik, igen, úgy érzi, hogy gonoszul röhögött miközben élvezettel lelöködte a földre a kincseket. Kiborultak a dobozok, leestek a képek, amik állandóak és mozdulatlanok voltak. Szédítő volt az egész. Hirtelen a mellkasához kapott, mert nyomta, akár egy hatalmas kő. Levegőt is alig kapott. Ivott egy pohár vizet, hogy könnyebb legyen, alig tudta lenyelni. Tudta, hogy mennie kell, mert nem tud egy helyben állni. Felkapta a futós ruhát, majd egy papírra írt az asszonykának: - Futni vagyok. - fülhallgatót tett a fülére és eltűnt a házból.

Futott, amennyire bírta, a nevetés elült, otthagyott mindent. Jó volt a zene, Norah Jones, a nagy kedvenc, csak hazamenni ne kellene. Otthon van a felborult polc, a kacagó bohóc, s tudja, hogy egyelőre nem tud rendet rakni, nem lehet, amíg a zárat meg nem szereli. Addig minden igyekezet hiába. Legalább tudná kicipelni a házból és valahová máshová átszórni, ahol nem zavarja őt sem és mást sem. Aztán hazaért, legyintett, s bár nagyon rég nem tette, de valami nagyon csúnyát mondott Istenre, s szívében is harag gyúlt. 

Benyitott a házba, a gyerekek már ébren. Reggelit készített nekik, s onnan ment minden a maga útján. Szerencsére nem volt idő befelé fordulni.


Második egyperces

A szuszogás az ágy túlsó felén egyenletessé szelídült. Régebben mennyire szerette ezt hallgatni, s arra gondolni, hogy minden rendben van. Jó ez így. Így a legjobb! Elhessegette a gondolatot, fontosabb dologra készül.

Az ágy ezen felén, ő maga kavarta a vihart, szította a szelet, a haragot tüzelte. Elhatározta, hogy ölni fog, puszta kézzel, érzelem nélkül, simán gyilkol. Mindent széttúrva, szétdobálva tört előre. Látta szeme előtt a dobozt, azt a ronda feketét, csak a bohócot nem. Hol lehet? Elbújt? Fél. Fél a mocskos szemét! Most majd kitépi onnan, eltapossa, s kidobja. Soha többé nem enged neki. Egész eddig mindig csak sebet okozott, állandóan figyelmet kért, pedig semmi keresni valója nincs itt, nincs helye közöttük. Zavarja, s akár szét is szedheti a családot, az életet, a karriert. Mindent. Szívből utálta. Teljesen kivetkőzött magából. Olyan gyűlölet volt benne, amilyet még nem érzett soha. S erőt is érzet magában, hogy megtegye amire készül. Odaért a fekete dobozhoz, a tető csukva, semmi mozgás. Egy kissé megzavarodott, s talán meg is ijedt. Megint óvatosan kezdte nyitni a fedelet, pedig mi félni valója volt már, amikor minden felborult. A polcon semmi nem volt, csak a fekete doboz. Résnyire nyitotta a fedelet, s benyúlt kezével, hogy megakadályozza a kiugrást. Nem találta a bohóc fejet, hiába nyúlt egyre mélyebbre. Bekukucskált a résen, mivel semmit nem látott kinyitotta. A fény beáramlott, s egy kis embert látott lehajtott fejjel. Csak nézte, erre nem számított, az érzései is szelídültek. Hirtelen elhatározással felényúlt. A kicsi megrezzent s felnézett, a szemében rettegés, s összekuporodott a doboz sarkában, de ő is megijedt, el is ugrott. Lassan emelte oda újra a tekintetét. Saját gyermekkori önmagát látta, egyedül, magányosan, szeretetéhesen, összetörveAtya, ég! Csak figyelmet akart, csak azt akarta, hogy elfogadják olyannak, amilyen, hogy úgy szeressék, ahogy van. Ehelyett bezárták, elnyomták, gyűlölték, takargatták, s titkolták. Hány és hány éven át? - és úgy nézett rá, csalódottan, keserűn, s talán még megvetés is csillogott a kis könnyes szempillákon. - Ilyen ember lett belőle? Ilyen felnőtt? Aki nem is nőtt fel, aki képes erre, hogy önmagát becsapva, eltorzult lélekkel megvesse önnön maga egy részét? Gyenge, gyáva, hazug! - ez mind ott volt a halk és félelmes sírásban.

Csendben távozott, ott hagyta a nyitott dobozt a gyermekkel. Még sokáig halotta a sírdogálást, majd az is elszelídült. - Lehet elaludt a láda fenekén. - Majd szétfeszítette a szégyen. Nem voltak gondolatai, csak feküdt az ágyon. Hogy mikor aludt el? Nem tudni.


Harmadik egyperces

Reggel ismét korán ébredt. Mázsás kő ült a mellkasán. Nehezére esett felkelni, s a szükség ugyan  elvezette a tükör előtt, de belenézni nem mert. Vajon ki nézne vissza rá? Ismeri egyáltalán? Talán nem is ő az, vagy most olyan idegennek tűnne. Jó ideig ült bezárkózva, ez az a hely, ahol biztos nem zavarják. Kapaszkodót keresett, hátha neki van igaza, hátha az egész kisgyerek csak az elméje hazugsága. Aztán már tudta, tudta és látta magát nyolc évesen, újra érezte azt, amit akkor, s aztán látta magát a gimnáziumban is, s újra élte az egész megaláztatást. S sorakoztak az emlékek, egymásnak adták a kilincset, s ő csak meredt rájuk mozdulatlan. Az első könny úgy bújt ki szemhéja alól, mint egy kavics, nehezen, s kövéren, s utána a többi már, mintha ledőlt volna előtte a fal, csak bújt elő. De ez nem az a könny, ami lemos és megtisztít, s utána eljön a béke, vagy megkönnyebbülés, ez olyan volt, mint a méz, édes íze átverés, mert rátapadt a bőrére, s minden ami vele távozott volna, most kívül ragadt a mézen. Összemocskolta az arcát. Próbálta ledörzsölni, de annál mocskosabb és mocskosabb lett. Nem tehetett mást, a mosdó elé állt, hogy vízzel tisztára öblítse arcát, de akkor meglátta magát a tükörben.

Szörnyűnek találta, amit látott. Ez az amitől igazán félt. Most hogy fogja ezt elrejteni? Hogy fogja eltagadni? Mindenki látni fogja. Aki nem látja az majd érzi. De ezt nem tudhatja meg senki. 

Nincs más lehetősége, csak a legegyszerűbb, s a leggyengébb smink is egyben, a mosoly. Széthúzta ajkát, kivillantotta fogsorát, s legalább tízszer elsúgta magának: - Jól vagyok! - 

Visszabújt felesége mellé az ágyba, a másik irányba fordult és visszaaludt, vagyis könnyek nélkül álomba sírta a lelkét. Egy időre picit megébredt, mert egy kar körülfogta, s kicsit magához húzta. Most béke volt, érezte, hogy szeretik, hogy fontos valakinek. Ebben a békében aludt még jó ideig.

Azóta is arra gondol, hogy akkor úgy kellett volna maradni s sohasem felébredni. Lehet mindenkinek kisebb fájdalom lenne ez, mintha leolvasnák az arcáról, vagy meglátnák rajta, vagy megismernék azt a kedves kisfiút a dobozból. S kiderülne, hogy ő hazudta végig az egész életét, nem az a szerencsétlen, aki huszonkilenc éven át a dobozban ücsörgött, s nem látta a napot, nem tudta milyen szeretetben felnőni, együtt lenni, barátokat szerezni, vigyázni másokra, s szeretni, ölelni, boldognak lenni, örömünkben sírni, sikert elérni, s büszkének lenni.


Negyedik egy perces

Talán ő sem tudta hány nap telt el azóta, csak taposta a mókuskereket. Csak annyit vett észre, hogy mostanában nem megy az öröm. Elsiklik az apróságok felett, nem veszi észre, ha a gyerek nevet vagy sír, vagy nem hallja meg a meséiket. A vacsorák is csendben telnek számára, ilyen kérdésekre emlékszik: Hallottad amit mondtam? Apa! Itt vagy? Meg olyasmi elejtett mondatokra, hogy nem figyel, most ne zavard, úgysem hallja. 

Igazából nincs jelen sehol, se kinn, se benn, se otthon, se máshol. Csak jár az agya, szinte zakatol. Egymást kergetik a gondolatok, amik keszekuszák és homályosak. Nem tisztul le egyáltalán. Ezen a reggelen minden úgy történt, mintha nem is történt volna, a család már iskolában, felesége a munkahelyén, ő pedig a homlokát a tükörnek nyomva saját magát bámulta pucér valójában a gardróbban. Fogyott két kilót két nap alatt. - Jól nézek ki. - állapította meg. Majd elemelte odacuppant homlokát és tekintetét saját szemébe fúrta. - Nézd magad! - adta ki a parancsot. Érezte, hogy parancs kell, különben elmenekül. Élete egyik legnehezebb dolga volt, veszteséget érzett, mint mikor édesanyját temette. Igaz, itt nem halál okozta veszteség történt, de a csalódottság felért vele. S a legszörnyűbb a tehetetlenség. Eddig minden esetben tudta mit kell tennie, ha hibázott rendbe hozta. Bocsánatot is tudott kérni, s meg is tudott bocsátani. 

Most viszont összeomlott, s gyűlölte, amit saját tekintetében és odabent a rumliban látott. Meg kellene bocsásson saját magának! De előbb a kisfiút kellene átölelnie, ahhoz el kéne fogadnia a puszta létét, de hogyan ölelje meg, hogyan szeresse? Egyre csak nő, minden órában, minden nappal nagyobb és nagyobb lesz. Már nem is fér el a dobozban. Kinn ül a kanapén és szelíden kémleli a világot. Nem mer odamenni, melléülni, mert fél tőle, s a  fiú is. S ráadásul a szerencsétlennek jogos is a  félelme, hiszen eddig csak bántotta. Néha kiengedte, amikor biztos volt benne, hogy senki sem láthatja, s a végén úgy rúgta vissza a sötét doboz mélyére, s teljes gyűlölettel rákattintotta a zárat. S meg volt győződve róla, hogy ez így helyes.  

Valahogy el kell takarnia, rejtenie, mert ha ezt megtudnák róla, hogy ő ilyen kegyetlen, ha meglátnák a fiút, az igazi arcát. Kiderülne, hogy becsapott mindenkit. Anyját, apját, s legfőképpen a feleségét, s a gyermekeit. Elhitette a világgal, hogy jó, hogy figyelmes. S az így kicsalt bizalomból épített sikert magának. 

Beállt a zuhany alá, hogy lemossa magáról ezt az undorító szennyet. Döntötte magára a tusfürdőt, s a forró vizet, körmével kaparta bőrét, de nem tudott megszabadulni sem a fájdalomtól, sem a rátapadt mocsoktól. Leült a zuhanytálca aljára, a fején végigfolyt a zuhanyrózsából kiáradó víz. Látta, hogy a fiú is itt van, várta, hogy majd kárörvendőn kineveti. De egyáltalán nem nevetett, pedig kijárt volna. Hanem ott állt a zuhanyfülke mellett és a szeméből pergett a könny. Sírtak, együtt sírtak. 

Milyen jó ember - gondolta…..


Ötödik egyperces

Egész nap csak bolyongott. Olyan volt, mint a felhúzott fali óra. Nem zavart volna senkit, de mégis mindenki hozzá igazodott. Kiléptek előle, ha szembe jött, ráköszöntek, de nem szóltak egy szót sem. Nem akarták zavarni. Látták, hogy az óramű pontos és precíz. Ellátja a dolgát, de ma biztos, hogy nem kakukkol.

 Vannak azok az embertípusok, akik kapkodósak, s minden pillanatban fellesnek a falra, hogy történt-e változás. Látniuk kell, hogy éppen merre kószálnak a mutatók. Ugyanígy csendesen, de feszült figyelemmel közeledtek a hozzá közelebb állók is a munkahelyén. Mikor megérezte ezt a feszültséget maga körül, s tudatosult benne, hogy látják a baját, annyira megijedt, hogy bemenekült az irodába és magára csukta az ajtót. Ívott egy nagy pohár vizet és bekuporodott a foteljébe. Ebben a fotelben annyi, de annyi azóta már megvalósult ötlet született. Szeretett itt ülni. Volt, hogy bennmaradt még munka után is, hogy itt időzzön. Remélte, hogy itt megoldja a megoldhatatlan vagy legalább megérti és elfogadja, az elfogadhatatlant. Fátyolos szemmel meredt maga elé, s próbálta végig gondolni mi volt eddig, hogy tudta mederbe terelni az életét. S hogy lehet, hogy csak egyetlen embernek nyitotta fel és mutatta meg a dobozt, s ennyi elég volt, hogy a zár kettétörjön. Hogy ne tudja többé visszacsukni. S miért nem ismerte fel gyermeki önmagát egyből ott a pszichológusnál? Talán el akarta tagadni, hogy ez is ő? S azt is, hogy nem élhet a dobozlakó nélkül? A zajra megriadt.

Karcsi nyitott be az ajtón. Ő volt az egyetlen, aki kopogás nélkül szokott belépni. A főnöke volt, de ezt sosem éreztette vele, talán ebben az egyben, hogy nem kopogott. Egy tálcán két teát egyensúlyozott, mindig finom teákat készített. Szenvedélye volt a sokféle, különleges tea. Sokszor képes volt órákat pepecselni, hogy a megfelelő arányban keverje a füveket. Mondjuk az eredmény általában lenyűgöző volt. 

Letette a teát, s annyit mondott: - Idd meg! Jót tesz. 

Nem volt se hideg, se forró, s tényleg jót tett. Nem csak a torkát melegítette át, hanem a lelkét is. Nagy nehezen egy köszönömöt préselt ki magából. Ültek egymással szemben, teljes némaságban, nem tudta, s nem is érzékelte meddig. 

Valószínüleg tartotta volna magát, csak az az elcsépelt mondat ne hangzott volna el, hogy akar-e róla beszélni. Megrázta a fejét, s a könnyei patakokba folytak. Karcsi pár pillanatig nézte, majd felállt és rácsukta az ajtót. 


Hatodik egyperces

Jött két munkamentes nap. A gyerekeket elvitte az iskolába, s hazament. El is felejtette, hogy a felesége délutános, így otthon várta a szokásos kávéval. Kiültek a teraszra, s a madarak énekével kisérve beszélgettek. Az általános dolgok egész felmelegítették a lelkét, a kávé gőzölgött a csészében, ahogy szerette. S jött a feketeleves, a beszédtéma olyan irányba fordult, ami váratlanul és nagyon rosszul érte. Mindig azt gondolta magáról, hogyha nem is makulátlan férj, de figyelmes, s odaadó, s boldoggá teszi a feleségét. Sokat beszélgettek, de nem volt téma köztük a szex milyensége, minősége. 

Vegyünk egy könyvet, ami a női orgazmusról szól! - hangzott el a bűvös mondat. 
Minden erejét össze kellett szednie, hogy tartsa magát. Tehát gond van, érzi a felesége is. Nem tudja titkolni előtte, hiszen ismeri, s most egy pár hete semmi nem úgy van, ahogy régen. Talán látja a kisfiút? Mit kisfiút, a hirtelen kamaszt, aki kiült a kanapéra? Ideges lett, amit palástolni próbált. - Ugye nem látja? Ugye nem tudja? - Nem érezheti, hiszen még maga sem tudja, hogy mi ez az egész. A felesége nagyon jól ismeri, már lassan húsz éve együtt vannak. Mindent észre szokott venni. Annyira feszült lett, hogy remegett a kezében a kávé. Csak bólintott, hogy rendben vegyük meg a könyvet, s majd rendbe hozzák, hiszen régebben jó volt, csak most romlott el valami. 

Mivel ő is ismerte a párját, látta, hogy nem egészen értenek egyet. Legalábbis azzal, hogy mióta nincsen rendben a dolog, de nem firtatta, hanem felugrott, s mondta, hogy boltba kell mennie. 

Összeírták a bevásárló listát és elhúzott otthonról. 

A városba hajtott, ott könnyebben megtalál mindent. Még a könyvesboltba is elment az ominózus könyvért. Bóklászott a sorok között, nagyon zavarban volt, de azért megkérdezte az eladót. Sajnos a könyv elfogyott. A neten is kutatott utána, azzal a szilárd elhatározással, hogy meg kell szereznie a könyvet, a legényt le kell takarni a kanapén valahogy, s minden vissza kell terelni a régi mederbe. 

Beült az autóba, indított. Nem volt egyedül, ott volt vele. Ott ült a mellette lévő ülésen. S ő úgy csinált, mintha nem látná. Nem szólt hozzá, sőt elfordult, mintha tudomást sem akarna venni róla. Próbálkozott, próbálkozott, de már túl nagyra nőtt. El kezdte látni és megismerni a világot. Teret akart, egyre nagyobbat. Szabadságot, hogy azt tegye amit akar, s azt nézze, akit akar, s egyáltalán nem akart szégyenkezni. Egyre szemérmetlenebbül nézett rá, s ő pedig kénytelen volt szembesülni a megváltozhatatlannal. Felnőtt a gyerek. 

Bárcsak igazi lenne, aki felnőtté válás után kirepül a házból! 


Hetedik egyperces

Egész nap feküdt az ágyon, szinte gondolatai sem voltak. Csak önvád. Gyűlölte magát, s gyűlölte a “gyereket” is. Bámult maga elé. Néha elaludt, s fejfájásra ébredt. Ez felvállalhatatlan, ezt nem tudhatja meg senki. Ha kiderülne a “gyerek”, mindenki megvetné, elfordulna tőle, s nem engednék többé gyerekek közelébe. Amit 28 év alatt felépített mehetne a szemétdombra. S mi lenne a családdal? A felesége tudná szeretni, vele tudna maradni? Vagy elzavarná, s építhetne új életet? De teljesen egyedül, mert nem találna magának senkit, aki így hosszú távon elfogadná, szeretné. S mi lenne a feleségével? Mi lenne a 20 évvel, az éppen felépített, új házzal, s a legfontosabb, mi lenne a gyerekekkel? Az iskolában kikezdenék őket, csúfolnák, s cipelhetnék az apjuk által rájuk tolt terhet. Szégyellnék apjukat vagy kiállnának mellette és vállalnák a mindennapi harcot. Tudnák ekkora teher mellett is szeretni? Hiszen szétzúzta a családot. 

Borzasztó - gondolta magában, majd átfordult a másik oldalára, mintha nem törődne tovább a lelkében dúló viharral. De ezen az oldalon ott feküdt önmaga, s kereste a tekintetét. Nem akart beszélgetni, nem akarta megismerni sem. Bár kiváncsi volt rá, de félt, ha ennél többet megenged, akkor átveszi a hatalmat. Még az kéne, hogy döntéseket is hozzon, hogy hozzá kelljen alkalmazkodni! Harag lobbant benne. Hiába érezte kedvesnek, nem akarta szeretni! Tagadni akarta a létezését, fontosságát. Így újra fordult, hanyatt feküdt és a plafont szemlélte. De nem szabadult az érzésektől, a lelki fájdalomtól. A mellkasa irtó nehéz lett, de most már tudta, hogy nem egy kő nyomja, hanem saját maga ül rajta, s fojtogatja önmagát.

Tehát ez így lesz ezután? Az egész hátra lévő életében szégyenkezni fog, még saját maga előtt is. Megint fordult egyet, s nézte a család oldalát. Ott még talált szépet. S ha majd minden oldalon felülre kerül, akkor akárhogy fekszik, akármerre néz látni és érezni fogja? Szép lassan, bár az eddigiekből kiindulva nem is olyan lassan, átveszi a hatalmat. Felülír mindent, dönt. 

Nem ez nem lehetséges! 

Egy hangosat üvöltve felugrott az ágyból és elment futni.


Nyolcadik egyperces

Feküdt a magas fűben egy tisztáson. Akármerre nézett a fák lombkoronáját látta. A fejét nem merte felemelni. Félt, hogy valaki meglátja. Figyelt, csak magára figyelt. Érezte, hogy meztelen. Nem értette, miért, de mostanában az álmaiban is így van. Nyilvános helyeken, ahol sokan látják, s még csak el sem tudja takarni magát. Ilyenkor mindig felébred. Várta, hogy most is. 

Ahogy befelé figyelt, nyugalmat érzett, mintha semmi gondja nem lenne. Halványan hallotta a kérdéseket, amire válaszolt. Minden olyan lassú volt, s kezdett eltűnni, mint nyáron, amikor a forró pára elhomályosítja a végtelent. Halk tözörgést hallott, s egy őzet látott. Mint később megtudta, nagyon sokan őzet látnak a terápia során. Barátságosnak tűnt, de látszott rajta, hogy fél. Kicsit távolabb rágcsálta a füvet. Óvatosan emelt a fején, hogy szemügyre vehesse. Olyan kedvesnek, törékenynek látta. Talán tudná szeretni.

Mint a villám, olyan hirtelen sokkolta a gondolat. - Ez a fiú! 

Az őz megrezzent, de elfutni nem tudott. Egy láthatatlan kötél fűzte őket egymáshoz. Összetartoztak, teljesen, elválaszthatatlanul. Teljesen mindegy, hogy gyűlöletben, vagy szeretetben.

Az igazi borzalom, akkor tolult fel a lelkében, amikor saját kegyetlenségét ismerte fel az rettegő állat szemében. Nyomorultul érezte magát, hiszen pontosan tudta mit érez. - Nincs menekvés. Talán el lehet ugrani a kitörő harag elől. Ha nagyon figyel és kitartó, akkor ki tud térni hosszú időn keresztül. Ha mégsem, hát megadja magát. Csak fájni fog, de túl fogja élni. Megölni csak saját magával együtt tudja. Ahhoz meg gyáva!


Kilencedik egyperces

Másik alkalommal egy hegy lábánál álldogált. Nem igazán tudta merre induljon. Szép hegyes sziklák meredeztek felfelé. Kopaszok voltak és élesek. Megmászhatatlannal tűntek. A hang kívülről azt súgta, hogy nézzen körül, mert kell lennie egy ösvénynek, ami felmegy a tetőre. 

Elindult a murván. Látszott, hogy gondozott a terület, mintha valami turista látványosság lenne. Mégis egyedül volt. Ahogy közeledett a sziklákhoz, tényleg talált egy kaptatót, elég keskenynek látszott. Elindult. 

Ahogy átbújt a két szikla közt, rögtön egy szép rét, legelő tárult a szeme elé a hegy oldalán. Lenn a hegy lábánál szalmabálák sorakoztak. Egy mosoly suhant át az arcán. Gyerekkorában nagyon sokszor mászott fel a bálák tetejére. Körülkémlelt, senkit nem látott, még csak állatot sem. Annyit érzett, hogy az őzike itt van valahol, csak nem látja. Kutatta a szemével, de nem mutatkozott. Mennie kellett, felfelé. 

Néhol kisebb sziklák szabdalták a legelők zöldjét, alább mintha patak is lenne, az út szépen kanyargott, körbe a hegy oldalán. A távolban látszott is  az otthona. Béke volt, a lelkében, s a tájon is a csend pihent. Nem értette miért küldik tovább. Olyan szép itt. 

Kaptatott, s egyik pillanatról a másikra változott minden. Újabb szikla, mögötte és felette fehér hó. Hideget nem érzett. A kedve is elment. Megtorpant és azt érezte nem bírja tovább. Eltűnt a szépség, a nyugalom, elillant a béke. Megengedték, hogy visszaforduljon, s ő olyan gyorsan szaladt vissza, pillanatok múlva újra a murván lépdelt. Autóba ült, s hazahajtott. 

A család éppen otthon volt. A vidámság hangjai szöktek ki a nyitott ablakon. Bekukucskált, de nem tudott bemenni. Árulónak érezte magát. Kirohant az utcára, s elindult a szokásos útvonalon. Futott, futott és futott….


Tizedik egyperces

Mindig szeretett egyedül lenni, főleg éjjel. Ilyenkor verset írt, alkotott, vagy épp olyan gondolatok születtek, amik előre vitték. Egy ilyen éjszaka után hulla fáradtan, mégis mosolyogva érkezett a munkahelyére. Telve volt ötletekkel, s mi több használható ötletekkel. Volt mikor a stressz tartotta ébren. Olyankor imádkozott. Istennel beszélt. Hálát adott mindenért, a családjáért, feleségéért, a munkájáért, a sikerekért, az ismertségért. Sokszor szólt arról az ima, hogy ne az ő személye legyen a fontos, hanem a szolgálat és mások öröme. Azt kérte Istentől, hogy ne váljék elbizakodottá, hogy bármilyen sikere is van, szerény és önmaga maradhasson.

Most másról szólnak az éjszakák. Eleinte megpróbálta szeretni saját magát, olyannak amilyen. Elfogadni, hogy ez is természetes érzés, amit átél. Ezek a vágyak is normálisak. Ha felébredt, tudatosan dicsérte magát, sokat állt a tükör előtt, s megkereste mi tetszik magán külsőre. Egyfajta szerelmet táplált maga iránt.

Aztán szépen lassan, ahogy a fiú erősödött, bűntudata lett, majd betegnek titulálta magát. Az önmagát megvető érzések egyre nagyobb erővel tolultak elő belőle. Sokszor már felkelt és kiment a felesége mellől, hogy a wc-ben bezárkózva hangosan szidja magát. Elmaradtak az imák, amik tényleg helyre billentették. Nem volt mit mondania, Isten úgyis lát mindent. Aztán ahogy gyűltek az érzések, úgy Istenre is haragudni kezdett. Nem elég, amit eddig rámért? Méltósággal viselte a születési hibákat, megtanult helyesen beszélni. Sőt emberek előtt beszél. Megvalósította önmagát. Erre miért van szükség, miért nem tudja ezt újra elnyomni, visszazárni? Mit akar még tőle a Mindenható?

Azon vette észre magát, hogy átfordultak az érzései. Elkezdte jobban érezni magát a fiú bőrében. Szabad lett. Amint visszalépett, úgy ismét eltorzult. 

- Beteg ez az egész! - állapította meg.


Tizenegyedik egyperces

Újra a fűben gázolt, de most nem képzeletben, hanem a családjával. A fotós elég inspiráló volt. Nevettek, játszottak, sugdolóztak, összebújtak. A gyerekek nagyon élvezték. A feleségével is váltottak néhány csókot a fotók kedvéért. Valami nem ugyanaz volt. Azzal magyarázták, hogy zavarban vannak a kamera előtt, pedig ő tudta, hogy nagyobb a baj ennél. Nem szólt semmit, csak erőt vett magán, hogy ne lássák rajta az égető szégyent. Szégyellte magát, hiszen megy tönkre a családja, a házassága és csak nézi, nem tesz semmit. Azért, hogy neki jó legyen, hogy ő szabad legyen. Ez a könnyebbik út? Hagyni, hogy minden magától tönkre menjen? Hogy mennyire gyűlölte magát! 

Amikor magában volt a gondolatai fellett a fiú átvette a hatalmat. Azt tervezgette, hogyan tesz a kedvére. Őt fogja boldoggá tenni. S valahogy a lelkiismeret furdalás is kezdett elmaradni. Már nyolc kilométert is gond nélkül futott végig kinn a határban. Este indult szinte sötétben egy fürdőnadrágban. Amikor beért a kukoricaföldek közti útra és elég sötét volt, levette a fürdőgatyát is. Meztelenül futott, teljes szabadságban. Mintha mindent ledobott volna magáról. Nevetett bármilyen fáradt is volt. S közben végigtervezte, hogy fogja a fiú vágyait beteljesíteni. 

Amikor hazaért, mint a macska az áldozatára, vetette rá magát a lelkiismeretfurdalás. Még az elkészült fényképeknek sem tudott tiszta szívvel örülni. Nézte, hogy milyen gyönyörű a családja, ő pedig hazudik nekik. Értéket hazudik magáról, miközben becstelen. Öregnek, csúnyának, kövérnek látta magát. Minden terhet látott a fotókon, ami a vállán, a mellkasán, s a hátán ült. 

Meg sem érdemli ezt a szép családot ez a szemét! - gondolta.


Tizenkettedik egyperces

Az édesanyja mellett ült a kórházi ágyon. A lelke repdesett. Tegnap még úgy hagyta ott este, hogy reggel már nem találkoznak. Aztán mégis ülve fogadta az ágyán. S mesélt, beszélt, hogy az örökkévaló megengedte, hogy visszajöjjön. S őt visszahozták a kórterembe, de a nénit, aki mellette feküdt, őt nem. S a néni tényleg meghalt reggelre. Annyira csodálatos volt az Anya története, s olyan mély érzelmeket mozdított, akkor ígérte meg neki, hogy megkeresztelkedik. Szerette az anyját, s még kaptak egy pár hónapot. Az októberi temetés után is erős maradt. Először karácsonykor sírta el magát. S következő évben beváltotta ígéretét. Nem lett belőle templomba járó ember, de az imádkozás fontossá vált számára. 

Most ahogy a fiú erősödik, egyre nehezebben mennek az imák. Úgy érzi, hogy Isten nem nézi ezt jó szemmel. Nem tetsző dolog, hogy ő próbálja elfogadni, s megszeretni önmaga másik részét, amit rejteget mások elől.

A terápián azt a feladatot kapta, hogy imádkozzon, s beszéljen Istennek a fiúról. Mondja el, hogy szereti a fiút, s hogy megpróbálja elfogadni. 

Este mikor már az egész család aludt, a hátára fordult az ágyon. Csend volt, csak a felesége egyenletes szuszogása hallatszott. Szépen, magában végigmondta a Miatyánkot. S a szokásos módon, mielőtt a tiéd az ország jött volna, elkezdte bemutatni Istennek a fiút, lelkének, önmagának Isten előtt már ismert részét. Csak gurultak ki belőle a gondolatok, aztán hirtelen nagy vizet látott szembe folyni magával, s ő valami vékony lemezen a víz tetején, visszafelé kezdett siklani, s próbált még beszélni, de a vízcsobogás, s hogy egyre távolabb érezte magát Istentől, elnémította. Az imát abbahagyta, s lezárta az utolsó szokásos mondattal. 

Egyedül maradtam - mormolta magában, majd az oldalára fordult s hosszú ideig próbált elaludni, hogy mikor sikerült nem emlékszik rá. 

Másnap nagyon fáradt és levert volt. Úgy döntött, nem adja fel, este újra megpróbálta, de a víz már az ima kezdetén megérkezett. Érdekes volt, hogy a kórház udvarán látta magát, ahogy próbálja megtartani magát az árral szemben. Egy darabig még mondta, s állt a vízben, aztán megfordult, s leballagott a lejtőn. Az imát abbahagyta, s a víz is elfolyt. A lába csupa sár volt, s ugyanebbe a dagonyába ragadt a lelke. Tisztátalannak, bűnösnek, mocskosnak érezte magát. 

Majd ráborult a magány ott a hitvesi ágyon.