Török Benjamin vagyok, 24 éves élsportoló ultrafutó, BSI Futónagykövet.
Nagyon rossz gyerekkorom volt, sőt nem is volt. Egy hónapról hónapra élő család nem tervezett gyerekeként fogantam meg, mert aznap éjszaka nem védekeztek. Ez a tény egészen addig kísért, míg el nem költöztem tőlük a sok rossz dolog után, 18 évesen.
Nagyon rossz gyerekkorom volt, sőt nem is volt. Egy hónapról hónapra élő család nem tervezett gyerekeként fogantam meg, mert aznap éjszaka nem védekeztek. Ez a tény egészen addig kísért, míg el nem költöztem tőlük a sok rossz dolog után, 18 évesen.
Tapasztaltam, hogy mi az a szint, amikor egy nő a legmocskosabb határokat átlépve el tud jutni a legalsóbb szintre. Na ez anyámnak sikerült, akit a húgom is követett. Ezekről még kevés embernek beszéltem, csak ezt a részt mondtam el, hogy rossz gyerekkor, de anyám molesztálását nem mondtam sokaknak, csak 1-2 embernek, de itt elmondom, hátha valakivel szintén történt ilyen.
Többször volt olyan, hogy anyám, mikor egyedül volt velem otthon, mert vagy beteg voltam, vagy csak otthon voltam, molesztálni kezdett, s olyan szexuális kérései voltak, amit ha én nem elégítettem ki, akkor elhordott mindennek, majd ha erről beszéltem valakinek, akkor hülyének nézett, s otthon nekem jött. Ekkor kb. 10-12 éves voltam, de amikor már felnőttem, már nem mert ilyen cselekményeket tenni, mert megvédtem magam. Persze apám azt hitte, én vagyok a hülye. Amikor meg anyám kocsmázott meg más pasikkal fetrengett, én ganéztam a lakást. S persze küldött a faluba pénzt vagy cigit kunyerálni, ha nem volt, mert ő erre is lusta volt.
Majd apám...
Apám kedvenc gyereke a nővérem volt, mert ő volt az első gyerek, s elmondták, hogy én egy beesett gyerek lettem, mert úgy fogantam, hogy elmentek bulizni, berúgtak szokás szerint, s nem védekeztek, másnap meg azt se tudták, hogy mi történt, majd mikor már kiderült, addigra már nem vetethettek el. Születésem után akartak még egy lányt s még egy fiút, így lett még egy húgom és egy öcsém.
Értük én feleltem, ja és a nővéremért is, aki súlyos epilepsziás volt akkor még egész 21 éves koráig. Én takarítottam őket, etettem, fürdettem, s vittem őket óvódába, iskolába, ami miatt rengetegszer késtem, vagy nem mentem suliba, s ránk járt a gyámügy.
Volt, hogy télen egyedül vágtam a talpfákat az udvaron (vasúti sín alatti fa, kátrányos, nehéz), amíg apám bent a meleg szobában tévézett, playstationözött vagy aludt, s ha nem volt kész a munka, akkor a verés, pofán köpés, pofonok hada jött. De persze mások előtt „Büszke vagyok a fiamra”. Na persze.
Ezenkívül mindig mindenben segítettem az akkor már gégerákos papának s a mamának, persze ezért is kaptam, mert anno a dédnagymamánál laktunk, csak apám el akarta adni a lakást a fejük felől, s mivel ezt a dédnagymama nem engedte, kirakta apámat s vele minket is. Így 100 m-rel arrébb költözve laktunk. Majd papa meghalt, s mama maradt egyedül, aki a papa halála után rohamosan épült le (amúgy is agyvérzéssel született, s nem volt teljes értékű), de annál inkább nagyszívű, mert mindig mindent adott, segített, amit apám ki is használt: kapni szeretett, de neki adni nem.
Később apám csatlakozott egy hungarista fasiszta csopothoz... Agresszív ember volt, s ahogy belépett ebbe a csoportba, még agresszívebb lett, s nem egyszer kereste a rendőrség bizonyos eseményekkel kapcsolatban. Később kiderült, hogy gond van a vesémmel, és kórházba kerültem. Többórás műtétem volt, de lényeg, hogy amíg engem boncoltak az asztalon, ő egyszer se jött be.
Volt félrerakva pénzem (sok diákmunka, s a hétvégi munkák bére), ami egy nagyobb vaskazettában volt, s apám azt mondta, hogy majd ő vigyáz rá, nehogy anyám lenyúlja (amikor már nem is voltak házasok). A kulcsot elvittem, így kinyitni nem tudta, legalább is azt hittem. 2 hétig voltam a kórházban, majd hazatérésem után 3 nappal mondja az öcsém, hogy a fele pénz hiányzik a kazettából. Ezután vissza kellett mennem a kórházba 1 hónapra, s mire hazaértem, addigra az egész eltűnt. Persze apám nem mondott semmit, s az, akit annyira imádott, annyira szeretett, az új felesége mondta el, hogy erre a hungarista fasiszta csoportra költötte: vett bakancsot, inget, ruhákat, fizetett nekik egy hétvégét 30 főre mindennel együtt, ugyanis nekem 1,2 millióm volt, amit nagyon sok hétvégi munkával (Pellérd) s Tescós diákmunkával, illetve még a bolti gyakorlati munkabérből gyűjtöttem össze.
Ekkor mondtam, hogy oké, költözöm a mamához. Majd 5 óra áldást hallgattam, hogy mekkora egy gerinctelen, mekkora egy ... vagyok, hogy otthagyom...
Csak érdekesség, hogy 3 hónapot voltam kórházban, abból ő egyszer sem volt bent, csak a szponzorom alapítója, s barátom, Laci, valamint a keresztanyám meg a mama.
Így hát a mamánál laktam, ahol egy kicsivel jobb volt, de ott is mindent egyedül csináltam, de tudtam, hogy a mamáért is én felelek. Majd amikor Szfvárra jártam suliba, akkor a nagybátyámhoz költöztem fel, de minden hétvégén mentem haza, nehogy a mamának baja legyen. S egyszer csak kapom a telefont, hogy a mama a rohammentővel bekerült a kórházba. Senkit nem érdekelt, egyedül a nagynénémet, Mártit, de ő a gyerekek miatt keveset láthatta, s mondta, hogy a mamának hasnyálmirigyfej-daganata van. Ez volt októberben. Innentől anyám egyszer volt bent, akkor azért, hogy a lakáskulcsot elkérje, s mondta a mama, hogy nem, mert akkor elad mindent, így én kaptam meg, s én jártam haza az üres lakásba, ami csendesebb volt Nélküle, mint az éjszaka. Én jártam Szfvárról a 400-as ágyasba gondozni, tisztába rakni, fürdetni s intézni mindent egyedül, mert anyámnak, aki 25 km-re lakott, nem volt kedve bemenni, a keresztanyámnak meg ott volt a két gyerek, s szegény így is sírt mindig a gyerekek előtt, akik még nagyon kicsik voltak.
Persze kikészültem idegileg. Majd kapom a hírt egy versenyemen, hogy a mama január x-edikén életét vesztette hajnalban... Kész, ez volt az utolsó csapás...
Anyámat nem érdekelte semmi, így egyedül intéztem a mama temetését, saját zsebből, mert anyám azt mondta, hogy neki nincs kedve segíteni a temetésben, így nem is adott bele semmit. Nekem nem volt tulajdonom a mama lakásából, de a mama írt egy meghatalmazást, hogy ha vele valami történik, akkor addig szabadon rendelkezhetem az ingóságaival, amíg el nem lett temetve. Anyám viszont jött a rendőrséggel, hogy kirakjon, persze apámmal karöltve, őt idézve, „hátha lecseng neki valami”, de a rendőr is elmondta, hogy nem tudnak mit csinálni, mert van meghatalmazásom. Aztán a rendőr négyszemközt beszélt velem, megkérdezte, mi történik, és elmondtam, hogy a mama ma halt meg, s nekik csak azért kell, hogy el tudják adni a lakást. Erre mondta, hogy akkor a temetésig segítenek, nem engedik őket közel, hisz se tulajdonuk nem volt, se engedélyük semmire. Hülye apám meg megfenyegette a rendőrt, mire bevitték bilincsben, persze most is én voltam a hülye...
Majd amikor eltemettem a mamát, onnantól szakítottam meg a kapcsolatom velük, s adtam át a kulcsot, s amint átadtam a kulcsokat, már rámolták a lakást. Másnap meg mindent eladtak.
Előkészítő óta (2000-től 2015-ig) kollégista voltam, így hála istennek kevesebbet láttam őket.
Köszönhetem ennek a remek gyerekkornak, hogy lelkileg érzékenyebb vagyok, nem bírom, ha sírnak mellettem, nem tudom elviselni, ha ismerősöm szenved, így mindig mindenkin csak segíteni akarok.
Ezen idők alatt mindennap edzettem, s futóversenyekre jártam, félmaraton, maraton és ultratávokon szereztem első helyezést, vagy országos bajnoki címet, majd különböző állami kitüntetéseket kaptam. Egy biztos, ha Laci (szponzorom és barátom egyben, volt tanárom és edzőm) nem lett volna, s nem hív el edzésre, s nem foglalkozik velem, akkor tragédia történt volna velem. A sport volt az a hely, ahova menekülhettem, otthonról s a cserben hagyott családból.
S mivel kollégista voltam sokáig, s anyám miatt nem vonzódtam a nőkhöz, mindig jobban izgatott a férfi nem. Mikor hozzám ért egy fiú, heves szívverésem támadt, s izgatott lettem. Persze volt alibi kapcsolatom, mert nem mertem 2016. júliusig felválallni, bár az akkori "barátnőm" tudta, pedig nem mentem el sokáig sehova, csak munka után haza és edzeni, valamint versenyekre. Majd júliusban már nem bírtam, s neki elmondtam, hogy meleg vagyok.
Ő kicsit meglepődött, s azt mondta, hogy örül, hogy végre felvállaltam, mert ő tudta, s azt várta, hogy mikor mondom neki el. Ekkor már 2 éve voltunk együtt, s ő házasságot tervezett. Megbeszéltük a dolgot, s ő azt mondta, hogy így is akar velem kapcsolatot, de énnekem nem tetszett annyira, mert sok minden szólt ellene. Ha valaki belém szeret (pasi), akkor nem tudom felhívni, mert ott van Fanny, másrészt meg nem voltak érzelmeim iránta, akkor mért aludtam volna vele.
Fanny azt hitte, hogy meg tud változtatni, s ezt mindennap éreztetni akarta. Próbált szerelmet vallani, meg emlegette, hogy mikor milyen programokat csináltunk együtt. Az a baj, hogy ez nálam az ellenkezőjét váltotta, ki, mert nagyon kellemetlenül éreztem magam. Elmondtam neki, hogy ahhoz, hogy ezt valakinek is elmondjam, nagy bizalom kell, s nekem 2 év kellett ahhoz, hogy el merjem neki mondani. Akárhányszor együtt voltam vele, nagyon rosszul éreztem magam, mert érzés nélkül szeretkeztünk, s sokszor volt lelki gondom ezzel.
Innentől már a közeli barátoknak (munkatársaknak) is elmondtam, akik annyit mondtak, hogy sejtették, bár volt aki nem, és hogy irtóra büszkék rám.
Ezután nekem csak egy ember volt, akinek el kellett mondanom, aki a legeslegközelebb állt hozzám barátilag, az Laci, hisz minden egyes versenyemen ő kísért el. Laci is azt mondta, hogy megérti, elfogadja, és büszke is rám.
Így már akkor kb. 150-en tudták.
A nagy coming out a nemzetközi coming out napon történt 2016.10.11-én reggel, amikor is a Facebook-oldalamon előbújtam egy poszttal, ahol leírtam, mióta tudom. Nem kaptam negatív hozzászólást, csak pozitívakat, mondanom se kell, hogy azoktól, akik a barátaim.
Nagyon sok ismerősöm van Facebook-on, akik csak azért jelöltek be, mert vagy láttak futni valahol, vagy csak felvágásból, hogy engem ismernek. Nos, ezeknek az embereknek ha nem tetszik, s nem tudják elfogadni, megkértem őket, hogy töröljenek, mert akkor nem ismertek meg eléggé. Az, aki így is elfogad, sőt szeret, ő nem töröl ki, amit meg is írtak, s nagyon sok lelkesítő kommentet kaptam, hogy büszkék rám, örülnek, hogy ismernek, hogy nagyot nőttem a szemükben, vagy hogy RESPECT...
Számomra elfogadni, hogy meleg vagyok, addig volt kellemetlen, míg nem vállaltam fel, s amikor 15-16 évesen olyan helyre kerültem, ahol meztelen fiúk voltak, mindig zavarban voltam. Mióta legelsőnek elmondtam valakinek, azóta nagyon-nagyon boldog vagyok, kiegyensúlyozott és sokkal felszabadultabb, amit a környezetem is észrevett nagyon. Nekem voltak meleg ismerőseim már régen, de próbáltam leplezni. A melegeket azonban nehezen lehet becsapni.
2016 nyarán Izraelben nyaraltam. Döbbenten álltam az utcán, amikor láttam, hogy ott mennyire elfogadott a másság. A kutyát nem érdekli, ha te az utcán megcsókolod a barátodat, vagy kézen fogva mész vele, szemben Magyarországgal, ahol megvernek, megvet a legtöbb ember, s az előítéleteikkel üldöznek. Magyarország kb. 10-20 évvel le van maradva a többi országtól, akik már megtanulták elfogadni, megérteni az esélyegyenlőséget. Ők tudják, hogy egy meleg, leszbikus vagy transzvesztita ugyanolyan ember, mint mindenki más, nekik is vannak érzéseik, s nem attól lesz ő rossz vagy jó ember, mert más, hanem attól, hogy mit cselekszik, mit tesz a környezetéért, miként nyilvánul meg.
Én azt javaslom a heteroszexuálisoknak, hogy gondolkodjanak el egy kicsit: Ha a saját gyermeke lesz meleg, akkor mit kezd vele? Megöli, vagy megveti, tán kitagadja a családból, miközben ő nem tehet róla?
S ha esetleg valakinek a legjobb barátjáról derül ki, hogy meleg, akkor felrúgja a barátságot, ami esetleg több éve vagy hónapja tart, csak azért, mert nem tud érett emberként gondolkodni? Nyissuk már ki a szemünket, nézzünk ki a világban! Más országok hol tartanak ebben a témában? Ajánlom az Imák Bobbyért című filmdrámát, ami ezt nagyon jól összefoglalja.
Tudom, mit vállalok hosszútávfutóként, élsportolóként, hogy ezt felvállaltam. De én alakítom az életem, nem más, egyedül én mondhatom meg, hogy hogy éljek, mit csináljak, nem más. Nem foglalkozom azokkal, akik megvetnek majd, mert meleg vagyok, én ugyanúgy jótékony futó leszek, s vagyok, segítek másokon, mint eddig.
Nevemet adom a történethez, hisz nincs mit veszítenem, s tudom, mit vállaltam fel.
Többször volt olyan, hogy anyám, mikor egyedül volt velem otthon, mert vagy beteg voltam, vagy csak otthon voltam, molesztálni kezdett, s olyan szexuális kérései voltak, amit ha én nem elégítettem ki, akkor elhordott mindennek, majd ha erről beszéltem valakinek, akkor hülyének nézett, s otthon nekem jött. Ekkor kb. 10-12 éves voltam, de amikor már felnőttem, már nem mert ilyen cselekményeket tenni, mert megvédtem magam. Persze apám azt hitte, én vagyok a hülye. Amikor meg anyám kocsmázott meg más pasikkal fetrengett, én ganéztam a lakást. S persze küldött a faluba pénzt vagy cigit kunyerálni, ha nem volt, mert ő erre is lusta volt.
Majd apám...
Apám kedvenc gyereke a nővérem volt, mert ő volt az első gyerek, s elmondták, hogy én egy beesett gyerek lettem, mert úgy fogantam, hogy elmentek bulizni, berúgtak szokás szerint, s nem védekeztek, másnap meg azt se tudták, hogy mi történt, majd mikor már kiderült, addigra már nem vetethettek el. Születésem után akartak még egy lányt s még egy fiút, így lett még egy húgom és egy öcsém.
Értük én feleltem, ja és a nővéremért is, aki súlyos epilepsziás volt akkor még egész 21 éves koráig. Én takarítottam őket, etettem, fürdettem, s vittem őket óvódába, iskolába, ami miatt rengetegszer késtem, vagy nem mentem suliba, s ránk járt a gyámügy.
Volt, hogy télen egyedül vágtam a talpfákat az udvaron (vasúti sín alatti fa, kátrányos, nehéz), amíg apám bent a meleg szobában tévézett, playstationözött vagy aludt, s ha nem volt kész a munka, akkor a verés, pofán köpés, pofonok hada jött. De persze mások előtt „Büszke vagyok a fiamra”. Na persze.
Ezenkívül mindig mindenben segítettem az akkor már gégerákos papának s a mamának, persze ezért is kaptam, mert anno a dédnagymamánál laktunk, csak apám el akarta adni a lakást a fejük felől, s mivel ezt a dédnagymama nem engedte, kirakta apámat s vele minket is. Így 100 m-rel arrébb költözve laktunk. Majd papa meghalt, s mama maradt egyedül, aki a papa halála után rohamosan épült le (amúgy is agyvérzéssel született, s nem volt teljes értékű), de annál inkább nagyszívű, mert mindig mindent adott, segített, amit apám ki is használt: kapni szeretett, de neki adni nem.
Később apám csatlakozott egy hungarista fasiszta csopothoz... Agresszív ember volt, s ahogy belépett ebbe a csoportba, még agresszívebb lett, s nem egyszer kereste a rendőrség bizonyos eseményekkel kapcsolatban. Később kiderült, hogy gond van a vesémmel, és kórházba kerültem. Többórás műtétem volt, de lényeg, hogy amíg engem boncoltak az asztalon, ő egyszer se jött be.
Volt félrerakva pénzem (sok diákmunka, s a hétvégi munkák bére), ami egy nagyobb vaskazettában volt, s apám azt mondta, hogy majd ő vigyáz rá, nehogy anyám lenyúlja (amikor már nem is voltak házasok). A kulcsot elvittem, így kinyitni nem tudta, legalább is azt hittem. 2 hétig voltam a kórházban, majd hazatérésem után 3 nappal mondja az öcsém, hogy a fele pénz hiányzik a kazettából. Ezután vissza kellett mennem a kórházba 1 hónapra, s mire hazaértem, addigra az egész eltűnt. Persze apám nem mondott semmit, s az, akit annyira imádott, annyira szeretett, az új felesége mondta el, hogy erre a hungarista fasiszta csoportra költötte: vett bakancsot, inget, ruhákat, fizetett nekik egy hétvégét 30 főre mindennel együtt, ugyanis nekem 1,2 millióm volt, amit nagyon sok hétvégi munkával (Pellérd) s Tescós diákmunkával, illetve még a bolti gyakorlati munkabérből gyűjtöttem össze.
Ekkor mondtam, hogy oké, költözöm a mamához. Majd 5 óra áldást hallgattam, hogy mekkora egy gerinctelen, mekkora egy ... vagyok, hogy otthagyom...
Csak érdekesség, hogy 3 hónapot voltam kórházban, abból ő egyszer sem volt bent, csak a szponzorom alapítója, s barátom, Laci, valamint a keresztanyám meg a mama.
Így hát a mamánál laktam, ahol egy kicsivel jobb volt, de ott is mindent egyedül csináltam, de tudtam, hogy a mamáért is én felelek. Majd amikor Szfvárra jártam suliba, akkor a nagybátyámhoz költöztem fel, de minden hétvégén mentem haza, nehogy a mamának baja legyen. S egyszer csak kapom a telefont, hogy a mama a rohammentővel bekerült a kórházba. Senkit nem érdekelt, egyedül a nagynénémet, Mártit, de ő a gyerekek miatt keveset láthatta, s mondta, hogy a mamának hasnyálmirigyfej-daganata van. Ez volt októberben. Innentől anyám egyszer volt bent, akkor azért, hogy a lakáskulcsot elkérje, s mondta a mama, hogy nem, mert akkor elad mindent, így én kaptam meg, s én jártam haza az üres lakásba, ami csendesebb volt Nélküle, mint az éjszaka. Én jártam Szfvárról a 400-as ágyasba gondozni, tisztába rakni, fürdetni s intézni mindent egyedül, mert anyámnak, aki 25 km-re lakott, nem volt kedve bemenni, a keresztanyámnak meg ott volt a két gyerek, s szegény így is sírt mindig a gyerekek előtt, akik még nagyon kicsik voltak.
Persze kikészültem idegileg. Majd kapom a hírt egy versenyemen, hogy a mama január x-edikén életét vesztette hajnalban... Kész, ez volt az utolsó csapás...
Anyámat nem érdekelte semmi, így egyedül intéztem a mama temetését, saját zsebből, mert anyám azt mondta, hogy neki nincs kedve segíteni a temetésben, így nem is adott bele semmit. Nekem nem volt tulajdonom a mama lakásából, de a mama írt egy meghatalmazást, hogy ha vele valami történik, akkor addig szabadon rendelkezhetem az ingóságaival, amíg el nem lett temetve. Anyám viszont jött a rendőrséggel, hogy kirakjon, persze apámmal karöltve, őt idézve, „hátha lecseng neki valami”, de a rendőr is elmondta, hogy nem tudnak mit csinálni, mert van meghatalmazásom. Aztán a rendőr négyszemközt beszélt velem, megkérdezte, mi történik, és elmondtam, hogy a mama ma halt meg, s nekik csak azért kell, hogy el tudják adni a lakást. Erre mondta, hogy akkor a temetésig segítenek, nem engedik őket közel, hisz se tulajdonuk nem volt, se engedélyük semmire. Hülye apám meg megfenyegette a rendőrt, mire bevitték bilincsben, persze most is én voltam a hülye...
Majd amikor eltemettem a mamát, onnantól szakítottam meg a kapcsolatom velük, s adtam át a kulcsot, s amint átadtam a kulcsokat, már rámolták a lakást. Másnap meg mindent eladtak.
Előkészítő óta (2000-től 2015-ig) kollégista voltam, így hála istennek kevesebbet láttam őket.
Köszönhetem ennek a remek gyerekkornak, hogy lelkileg érzékenyebb vagyok, nem bírom, ha sírnak mellettem, nem tudom elviselni, ha ismerősöm szenved, így mindig mindenkin csak segíteni akarok.
Ezen idők alatt mindennap edzettem, s futóversenyekre jártam, félmaraton, maraton és ultratávokon szereztem első helyezést, vagy országos bajnoki címet, majd különböző állami kitüntetéseket kaptam. Egy biztos, ha Laci (szponzorom és barátom egyben, volt tanárom és edzőm) nem lett volna, s nem hív el edzésre, s nem foglalkozik velem, akkor tragédia történt volna velem. A sport volt az a hely, ahova menekülhettem, otthonról s a cserben hagyott családból.
S mivel kollégista voltam sokáig, s anyám miatt nem vonzódtam a nőkhöz, mindig jobban izgatott a férfi nem. Mikor hozzám ért egy fiú, heves szívverésem támadt, s izgatott lettem. Persze volt alibi kapcsolatom, mert nem mertem 2016. júliusig felválallni, bár az akkori "barátnőm" tudta, pedig nem mentem el sokáig sehova, csak munka után haza és edzeni, valamint versenyekre. Majd júliusban már nem bírtam, s neki elmondtam, hogy meleg vagyok.
Ő kicsit meglepődött, s azt mondta, hogy örül, hogy végre felvállaltam, mert ő tudta, s azt várta, hogy mikor mondom neki el. Ekkor már 2 éve voltunk együtt, s ő házasságot tervezett. Megbeszéltük a dolgot, s ő azt mondta, hogy így is akar velem kapcsolatot, de énnekem nem tetszett annyira, mert sok minden szólt ellene. Ha valaki belém szeret (pasi), akkor nem tudom felhívni, mert ott van Fanny, másrészt meg nem voltak érzelmeim iránta, akkor mért aludtam volna vele.
Fanny azt hitte, hogy meg tud változtatni, s ezt mindennap éreztetni akarta. Próbált szerelmet vallani, meg emlegette, hogy mikor milyen programokat csináltunk együtt. Az a baj, hogy ez nálam az ellenkezőjét váltotta, ki, mert nagyon kellemetlenül éreztem magam. Elmondtam neki, hogy ahhoz, hogy ezt valakinek is elmondjam, nagy bizalom kell, s nekem 2 év kellett ahhoz, hogy el merjem neki mondani. Akárhányszor együtt voltam vele, nagyon rosszul éreztem magam, mert érzés nélkül szeretkeztünk, s sokszor volt lelki gondom ezzel.
Innentől már a közeli barátoknak (munkatársaknak) is elmondtam, akik annyit mondtak, hogy sejtették, bár volt aki nem, és hogy irtóra büszkék rám.
Ezután nekem csak egy ember volt, akinek el kellett mondanom, aki a legeslegközelebb állt hozzám barátilag, az Laci, hisz minden egyes versenyemen ő kísért el. Laci is azt mondta, hogy megérti, elfogadja, és büszke is rám.
Így már akkor kb. 150-en tudták.
A nagy coming out a nemzetközi coming out napon történt 2016.10.11-én reggel, amikor is a Facebook-oldalamon előbújtam egy poszttal, ahol leírtam, mióta tudom. Nem kaptam negatív hozzászólást, csak pozitívakat, mondanom se kell, hogy azoktól, akik a barátaim.
Nagyon sok ismerősöm van Facebook-on, akik csak azért jelöltek be, mert vagy láttak futni valahol, vagy csak felvágásból, hogy engem ismernek. Nos, ezeknek az embereknek ha nem tetszik, s nem tudják elfogadni, megkértem őket, hogy töröljenek, mert akkor nem ismertek meg eléggé. Az, aki így is elfogad, sőt szeret, ő nem töröl ki, amit meg is írtak, s nagyon sok lelkesítő kommentet kaptam, hogy büszkék rám, örülnek, hogy ismernek, hogy nagyot nőttem a szemükben, vagy hogy RESPECT...
Számomra elfogadni, hogy meleg vagyok, addig volt kellemetlen, míg nem vállaltam fel, s amikor 15-16 évesen olyan helyre kerültem, ahol meztelen fiúk voltak, mindig zavarban voltam. Mióta legelsőnek elmondtam valakinek, azóta nagyon-nagyon boldog vagyok, kiegyensúlyozott és sokkal felszabadultabb, amit a környezetem is észrevett nagyon. Nekem voltak meleg ismerőseim már régen, de próbáltam leplezni. A melegeket azonban nehezen lehet becsapni.
2016 nyarán Izraelben nyaraltam. Döbbenten álltam az utcán, amikor láttam, hogy ott mennyire elfogadott a másság. A kutyát nem érdekli, ha te az utcán megcsókolod a barátodat, vagy kézen fogva mész vele, szemben Magyarországgal, ahol megvernek, megvet a legtöbb ember, s az előítéleteikkel üldöznek. Magyarország kb. 10-20 évvel le van maradva a többi országtól, akik már megtanulták elfogadni, megérteni az esélyegyenlőséget. Ők tudják, hogy egy meleg, leszbikus vagy transzvesztita ugyanolyan ember, mint mindenki más, nekik is vannak érzéseik, s nem attól lesz ő rossz vagy jó ember, mert más, hanem attól, hogy mit cselekszik, mit tesz a környezetéért, miként nyilvánul meg.
Én azt javaslom a heteroszexuálisoknak, hogy gondolkodjanak el egy kicsit: Ha a saját gyermeke lesz meleg, akkor mit kezd vele? Megöli, vagy megveti, tán kitagadja a családból, miközben ő nem tehet róla?
S ha esetleg valakinek a legjobb barátjáról derül ki, hogy meleg, akkor felrúgja a barátságot, ami esetleg több éve vagy hónapja tart, csak azért, mert nem tud érett emberként gondolkodni? Nyissuk már ki a szemünket, nézzünk ki a világban! Más országok hol tartanak ebben a témában? Ajánlom az Imák Bobbyért című filmdrámát, ami ezt nagyon jól összefoglalja.
Tudom, mit vállalok hosszútávfutóként, élsportolóként, hogy ezt felvállaltam. De én alakítom az életem, nem más, egyedül én mondhatom meg, hogy hogy éljek, mit csináljak, nem más. Nem foglalkozom azokkal, akik megvetnek majd, mert meleg vagyok, én ugyanúgy jótékony futó leszek, s vagyok, segítek másokon, mint eddig.
Nevemet adom a történethez, hisz nincs mit veszítenem, s tudom, mit vállaltam fel.
RSS Feed