Igazából óvodás korom óta a fiúk tetszettek, persze mindig a koromnak megfelelő szinten.
Az általános iskolában megállás nélkül járt a szám, szerettem a középpontban lenni, és mindig a lányok társaságát kerestem, mert csak velük tudtam a közös hangot megtalálni. A fiúkkal nem tudtam egyszerűen mit kezdeni, folyton csak verekedtek, meg „fiús” játékokat játszottak.
Azokba a lányokba, akikkel jól kijöttem, „szerelmes voltam”, és járni akartam velük, persze nem volt túl sok siker ezen a téren.
Aztán amikor elkezdtem felnőtté válni, mindig tapasztaltam, hogy a fiúkhoz vonzódom. Ennek ellenére csak lányokkal ismerkedtem, és ezt a dolgot teljesen elfojtottam magamban, nem tudtam ezzel mit kezdeni. Néha belegondoltam jobban, hogy mi van, ha én meleg vagyok… Aztán elhessegettem, hogy „nem, ez kizárt…” meg hogy „lányokkal akarok ismerkedni, akkor semmi baj nem lehet…” Meg az is járt a fejemben, hogy biztos csak átmeneti dolog a hormonok miatt… Na de több éve?!
Nem tulajdonítottam ennek semmilyen jelentőséget kifelé, de belül az életem része volt.
Ha az utcán mentem ismerősökkel vagy a szüleimmel, mindig a helyes fiúkat néztem, de persze nagyon odafigyeltem, hogy ezt senki ne lássa meg, és hogy ne keveredjek kínos helyzetbe emiatt.
A középiskolában állandó téma volt a szex és a csajok, persze. Én sem akartam lemaradni, így mondogattam azokat a dolgokat, amiket a többiek. Ha egy szép lány volt a közelben, nekem is „tetszett”, de nem tudtam vele mit kezdeni, csak mondtam én is a dolgokat.
Folyton lemaradva éreztem magam emiatt, a suliban is sokat piszkáltak a jellemem miatt, hogy sokat beszélek, és nyitott vagyok, és mindig jó kedvem van… Biztos látták, hogy különbözöm, a kézmozdulataim, a hanglejtésem… Nem süt rólam, hogy meleg vagyok, de úgy érzem, levehető azért.
Nagyon sokszor bűntudatot éreztem, amikor a fiúkkal foglalkoztam, vagy az interneten ilyen tartalmakat néztem. Minden nap a részem volt ez is, de úgy kezeltem, mintha meg sem történt volna.
Többször belegondoltam abba, hogy elképzelhető, hogy meleg vagyok, de ilyenkor a megőrülés szélére kerültem, és hányinger, valamint erős boldogtalanság lett úrrá rajtam. Volt, hogy otthon mindenki előtt elsírtam magam, amikor ezek rám törtek. Persze csak rossz kedvre fogtam, és a szeretet, a törődés ami körülvett engem, megnyugtatott.
17 éves elmúltam, amikor egy rosszul működő barátság miatt belementem életem első szexuális kapcsolatába – nővel. Az akkori „legjobb barátom” folyton többnek mutatta magát felettem, ami nekem nagyon nem tetszett. Tudtam, hogy még soha nem volt nővel, és gondoltam, megelőzöm.
Adódott egy alkalom, előre meg volt beszélve, hogy aznap délután le fogok feküdni azzal a lánnyal. Meg is történt az eset, de nem élveztem, sőt, alig akartak működni a dolgok. Aztán összejöttem azzal a lánnyal, de maximum barátként szerettem. A szexet „megtanultam”, és amikor becsuktam a szemem, fiúkra gondoltam, mellette is.
Szakítottam vele, aztán megint jött egy lány, aki rám mászott. Kétszer feküdtem le vele, de nem működött nagyon a dolog, és még meg is jegyezte. Nagyon rosszul esett nekem.
Ezután következett egy 2 éves kapcsolatom, ugyancsak lánnyal, ami ismét barátságból indult. Nagyon kedves lány volt, és lelkileg Ő állt hozzám a legközelebb az összes lány közül. 2 éves kapcsolat volt, megszakításokkal. Úgy gondoltam, végleg elfojtom a férfiak iránt érzett vágyaimat, és akkor feleségül veszem, és lesz gyerekünk, és majd az elveszi a gondolataimat erről. Nagyon nehéz jellem volt, és végül szakított velem, de kikészített… A viselkedésével az utolsó 2 hónapban kicsinált, teljesen.
Az a szakítás olyan volt, mint egy válás. Ezek után először mertem írni a naplómba utalásokat, hogy mi lesz, ha szakít velem…
A szakítás után úgy éreztem, hogy próbálkoznom kell most már fiúkkal is, nem húzhatom tovább. Kb. 2 hét alatt megismertem a neten a mostani páromat, akivel nagyon szeretjük egymást, és mindent meg tudunk beszélni, és akinek nagyon sokat köszönhetek.
A tapasztalatom tehát pozitív volt a fiúkkal kapcsolatban, és tényleg boldognak érzem magam Vele. Amikor megölel, a gyomrom összeugrik. Ilyen soha nem volt, senkivel.
Amikor az első randiról hazajöttem, észre is vették itthon, hogy valami történt velem – pedig csak beszélgettünk - olyan boldogság, és felszabadultság látszott az arcomon. :-)
Igen ám… Minden szép és jó, csak itthon mi legyen?
És gondolkodni kezdtem… Tartsam titokban, és majd egyszer elmondom? Igen, de akkor mivel magyarázzam a sok kimaradásomat itthonról? És boldog is vagyok… Tartsam magamban?
Jó lenne elmondani, de hát… Mi lesz, ha kitagadnak, vagy kikészülnek?
A páromról már akkor tudták otthon, és elfogadták, így tudtunk oda menni, meg sokat beszélgettünk erről.
Végül belevágtam. Megírtam egy levelet anyának, és amikor este hazajöttem, odaadtam Neki. Hazafelé döntöttem el, hogy eljött az időm.
Először is megöleltem, és sírásban törtem ki, majd a kezébe nyomtam a levelet… Először megijedt, hogy mi ez, meg hogy el akarok költözni, vagy öngyilkos akarok lenni? Mondom nem, dehogy…
Leültem az ágyamra, és hát…. Nem is emlékszem semmire, csak arra, amit megdöbbenve kérdezett: „Nem mondod, hogy egy fiú van a dologban!!???”
Aztán próbáltam elmondani Neki, de inkább csak Ő beszélt, hogy nézzek rá, nincsen kiakadva, mert szerinte nincs is semmi, hanem csak összezavarodtam, és amiatt van mindez. És higgyem el, hogy nem vagyok meleg, mert azt észrevette volna, és nem is úgy viselkedem… Ettől nem éreztem jobban magam. Aztán jött egy 4 napos „hétvége” és azt kérte, hogy addig legyek itthon, és gondolkozzak… A 2. napon már elmentem találkozni a párommal, ennek nem örült. És innét indultak a dolgok az elfogadás útja felé.
Alig beszéltünk, és puszit sem adott már, sok apróságon összevesztünk, és nem lehetett beszélni erről.
Nagyjából egy hónap is eltelt már, mire rávettem magam, hogy apának is elmondjam. Emlékszem, keddi nap volt. Vasárnap szóltam Neki, hogy kedden beszélnünk kell.
Eljött a kedd, már délelőtt 10 óra felé járt az idő… És belevágtam.
Egy nagyon rövid felvezetés után életemben először kimondtam: „Apa, én meleg vagyok.”
Nagyon meglepődött, de jól fogadta, és sokat beszélgettünk is erről a dologról. Valójában mindig látta, hogy különbözöm a többiektől.
Utána beszélt anyával is, és megnézte a fényképet a barátomról is.
Azóta is jó a kapcsolatom a családommal, de valahol mégis ott van egy szakadék, mert nem igazán beszélgetünk a kapcsolatomról. Tudják, hogy a barátomhoz megyek, vagy hogy vele találkozom, de nagyjából ennyi. És az ő szüleivel ellentétben az enyéim nem ismerik őt, amitől azért szomorú vagyok, mert biztos szimpatikusnak találnák. Ráadásul van két húgom, akiket imádok, de előttük tabu ez az egész. Ez a szüleim kérése, de úgy érzem, hogy a nagyobbiknak elmondanám, hiszen már lassan 14 éves lesz. Természetesen ezt tiszteletben tartom, de ez a meglátásom.
Sokáig emésztettem magam, hogy rosszul csináltam… Hogy nőkkel kezdtem az elején, és hogy ezzel nehezítettem a szüleim dolgát. De én csak másoknak akartam jót, nem azért csináltam, mert ez mennyire jó lett volna nekem. Persze kezdek rájönni, hogy ez így alakult, és ennyi. Nem kell ezen rágódni.
Elmeséltem néhány barátomnak is ezt, és teljesen jól fogadták. Azt mondták, hogy az a lényeg, hogy boldog legyek. Nagyon aranyosak voltak. :-)
A lényeg az, hogy itthon is elfogadták, és hogy a barátommal is nagyon szeretjük egymást.
Igazából Neki köszönhetem azt, hogy ilyen hamar képes lettem elmondani ezt a dolgot itthon, és az az ember az életemben, akit tényleg igazán szeretek.
Az Én álmom már csak az, hogy ismerjék meg a páromat, legalább futólag. Nagyon sokat jelentene nekem, és ez lenne számomra a „teljes elfogadás” jelképe.
Mindenkinek azt tanácsolom, hogy legyen őszinte azzal a személlyel, akit szeret. Nem biztos, hogy könnyű lesz, de később minden helyre fog jönni! :-)
Remélem, Te is olyan szerencsés leszel a párkapcsolatoddal, mint én.
Köszönöm, hogy elolvastad! ;)