Először Anyukámnak mondtam el, hogy meleg vagyok. Ekkor már volt egy-két meleg ismerősöm, és éppen egy szakítás után voltam.
Felhívtam Budapestre az albérletembe, és elmeséltem neki, hogy volt valakim, akivel együtt jártam néhány hónapig, és akiről otthon nem is tudtak. Aztán a végén kiböktem, hogy az illetőt Robinak hívták. A szakítás miatt akkor éppen eléggé padlón voltam érzelmileg, talán ez volt az egyik motiváció, amiért azt éreztem, hogy ezt nem szeretném tovább magamban tartani. Anyukám – hívő ember lévén – nagyon nehezen fogadta a hírt.
Ugyanakkor tanulmányai során pszichológiát is tanult, így egyik fele küzdött a dolog ellen, másik fele pedig tudta, hogy ez nem betegség, következésképpen nincs olyan tabletta, amivel egy homoszexuális emberből heteroszexuális varázsolható. Úgy vélem, ez a belső vívódás ma is él benne. Ezzel együtt egyáltalán nem bántam meg, hogy elmondtam neki, „mi a pálya”, hiszen enélkül nem tudnék vele megbeszélni semmit; csak az életem egyik feléről való hallgatás maradna nekem is, neki is.
Ez egyébként előbújásaim fő oka. Nem szeretnék kettős életet élni, amelyben egyrészt élem a magánéletem Budapesten, másrészt megjátszom otthon, hogy „még” nincs barátnőm. Jobb, ha tudják, hogy nincs, és nem is lesz. Ez vezetett arra, hogy továbbmenjek. Egy erdei séta alkalmával mondtam el Apukámnak is, hogy meleg vagyok. Első reakciója a meglepődés, a ledöbbenés volt, nem számított ilyesmire. Utána pedig első meglepetésében arra kért, hogy hagyjam ezt abba. Hú, gondoltam, ebben az esetben messzebbről kell elindulni. Aztán beszélgettünk még pár mondatot. Mondtam neki, hogy volt már barátom, hogy biztosan meleg vagyok, és nagyon úgy fest, hogy az is maradok. E kis beszélgetés után ez a fonal nem ment tovább, vele mintegy két éve nem került elő ez a téma.
De a legnehezebb falat mégiscsak Nagypapám volt. Anyukám kérésére mondtam el neki is, és bizony előtte volt eddig a legnehezebb kimondani. Komoly hitéleti múlttal a háta mögött ő bizonyult a legelutasítóbbnak. Hiába mondtam el neki, hogy az ember nem magának választja a szexuális irányultságát, hogy ezt nem én kértem magamnak, ő mégiscsak megmaradt annál, hogy ez igenis súlyos bűn, és az örök életem veszik oda vele stb. Így aztán néhány levélváltás után abba is maradt a levelezés. A témáról szívesen beszélgetek, kíváncsi vagyok a másik véleményére, hozzáállására is, de a párhuzamos monológok nem vezetnek sehova. Máig sajnálom, hogy így alakult.
Ezzel éles ellentétben állt a legutóbbi előbújásom. Nővérem külföldön él évek óta. Tavaly meghívott magához egy kis nyaralásra, és ott alkalmat találtam arra, hogy kettesben leülve elmeséljem neki a dolgot. A fent leírt tapasztalataim után azt vártam, hogy elsírja magát, és majd vigasztalhatom. Ehhez képest az első reakciója rögtön az volt, hogy én ne aggódjak, és én ne érezzem magamat rosszul emiatt. Szóval még ő nyugtatgatott! Kellemes meglepetésként ért a dolog. Úgyhogy ma már a szűken vett családom többsége tudja, és úgy gondolom, megérte elmondani nekik, mert nem kell tovább titkolóznom életemnek erről a feléről. Ha megkérdezik, hogy járok-e valakivel, hát meg tudom mondani az igazat. Nem kell tovább kettős életet élnem – az hiszem, ez itt a lényeg.
Nos, eddig ennyi. És lehet szurkolni, mert van még egy öcsém is... :-)
Ugyanakkor tanulmányai során pszichológiát is tanult, így egyik fele küzdött a dolog ellen, másik fele pedig tudta, hogy ez nem betegség, következésképpen nincs olyan tabletta, amivel egy homoszexuális emberből heteroszexuális varázsolható. Úgy vélem, ez a belső vívódás ma is él benne. Ezzel együtt egyáltalán nem bántam meg, hogy elmondtam neki, „mi a pálya”, hiszen enélkül nem tudnék vele megbeszélni semmit; csak az életem egyik feléről való hallgatás maradna nekem is, neki is.
Ez egyébként előbújásaim fő oka. Nem szeretnék kettős életet élni, amelyben egyrészt élem a magánéletem Budapesten, másrészt megjátszom otthon, hogy „még” nincs barátnőm. Jobb, ha tudják, hogy nincs, és nem is lesz. Ez vezetett arra, hogy továbbmenjek. Egy erdei séta alkalmával mondtam el Apukámnak is, hogy meleg vagyok. Első reakciója a meglepődés, a ledöbbenés volt, nem számított ilyesmire. Utána pedig első meglepetésében arra kért, hogy hagyjam ezt abba. Hú, gondoltam, ebben az esetben messzebbről kell elindulni. Aztán beszélgettünk még pár mondatot. Mondtam neki, hogy volt már barátom, hogy biztosan meleg vagyok, és nagyon úgy fest, hogy az is maradok. E kis beszélgetés után ez a fonal nem ment tovább, vele mintegy két éve nem került elő ez a téma.
De a legnehezebb falat mégiscsak Nagypapám volt. Anyukám kérésére mondtam el neki is, és bizony előtte volt eddig a legnehezebb kimondani. Komoly hitéleti múlttal a háta mögött ő bizonyult a legelutasítóbbnak. Hiába mondtam el neki, hogy az ember nem magának választja a szexuális irányultságát, hogy ezt nem én kértem magamnak, ő mégiscsak megmaradt annál, hogy ez igenis súlyos bűn, és az örök életem veszik oda vele stb. Így aztán néhány levélváltás után abba is maradt a levelezés. A témáról szívesen beszélgetek, kíváncsi vagyok a másik véleményére, hozzáállására is, de a párhuzamos monológok nem vezetnek sehova. Máig sajnálom, hogy így alakult.
Ezzel éles ellentétben állt a legutóbbi előbújásom. Nővérem külföldön él évek óta. Tavaly meghívott magához egy kis nyaralásra, és ott alkalmat találtam arra, hogy kettesben leülve elmeséljem neki a dolgot. A fent leírt tapasztalataim után azt vártam, hogy elsírja magát, és majd vigasztalhatom. Ehhez képest az első reakciója rögtön az volt, hogy én ne aggódjak, és én ne érezzem magamat rosszul emiatt. Szóval még ő nyugtatgatott! Kellemes meglepetésként ért a dolog. Úgyhogy ma már a szűken vett családom többsége tudja, és úgy gondolom, megérte elmondani nekik, mert nem kell tovább titkolóznom életemnek erről a feléről. Ha megkérdezik, hogy járok-e valakivel, hát meg tudom mondani az igazat. Nem kell tovább kettős életet élnem – az hiszem, ez itt a lényeg.
Nos, eddig ennyi. És lehet szurkolni, mert van még egy öcsém is... :-)
RSS Feed