Itt az én nagy nehezen leírt coming out sztorim is. Szívemből kívánom, hogy legyen javatokra és bátorításotokra. Igyekszem nem belefolyni a részletekbe, hogy ne untassak senkit, de aki azokra (is) kíváncsi, szívesen megosztok mindent az illetővel, ha felveszi velem kommentben a kapcsolatot.
19 éves voltam, amikor teljesen belezúgtam egy lányba, anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, mi is történik velem pontosan.
19 éves voltam, amikor teljesen belezúgtam egy lányba, anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, mi is történik velem pontosan.
Voltak nekem heteró kapcsolataim is, de csak azért, mert a barátnőim is az osztályban elkezdtek “fiúzni”. Igaz, azokat aligha lehet kapcsolatnak nevezni, mert pár hónapnál tovább egyik sem tartott, és lényegében pár kelletlen-kellemetlen nyelves csókolózásban ki is merült.
De ez a lány… Már mikor a reptéren találkoztunk, az volt az érzésem, hogy már régóta ismerem. A pár hónap alatt, amit együtt töltöttünk egy önkéntes munkavállalás keretében, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mindig az ő társaságát kerestem; rengeteget nevettünk, beszélgettünk, fociztunk, vagy a pokrócon fekve néztük a nyári eget – vagy szótlanul, vagy zenét hallgatva, vagy az élet nagy dolgait és kérdéseit vitatva. Később visszatekintve rájöttem, hogy életem legboldogabb időszaka volt ez.
Aztán a körülmények úgy hozták, hogy ismeretlen időre fájó búcsút kellett vegyünk egymástól: ő is visszament a saját hazájába, én is. Vissza a zsibbasztó valóságba. 5 év telt el úgy, hogy pár havonta találkoztunk csak. Szörnyű volt úgy kimenni érte a reptérre, hogy mindketten tudtuk, 1 hét múlva jöhetünk vissza ugyanide búcsúzkodni.
Persze minden egyes ilyen látogatáskor – akar én mentem hozzá pár napra, akár ő hozzám – a kényszeres színlelés es titkolózás árnyékolta be együttlétünk örömét.
Vallásos családban nőttünk fel mindketten, ahol evés előtt (és után) mindig imádkoztunk és énekeltünk, bibliai igéket tanultunk meg kívülről, vasárnaponként gyermekistentiszteletre és később templomba jártunk. Nemhogy a homoszexualitás témája soha nem került terítékre, de még csak a szex sem. De valahogy szavak nélkül is belénk nevelődött – egyebek között – a házasság előtti nemi élet helytelensége. Tehát mondhatni én több területen is megszegtem a szüleim által rám és a testvéreimre tukmált „Szabálykönyvet”, és ennek a tudatnak a súlya egyre jobban rám nehezedett. Hogyan is mondhatnám el bárkinek is, milyen érzések kavarognak valójában bennem, ha még egy, a suliban kapott rossz osztályzatot is nehéz volt bevallani?!
Idővel aztán egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy az nem lehet, hogy senki nem tudja, ki is vagyok, senki nem ismer igazán, és a saját családomon belül is “bujkálnom” kell. Így egyik nyári este, mikor a legjobb barátnőm nálam aludt, vettem egy üveg “izomlazítót” (alkoholt), és nagy nehezen kinyögtem neki, hogy “én szeretek valakit….. aki nem fiú……” Erre ő: “hanem lány”?
Visszagondolva erre az estére, mosolyognom kell. De akkor nagyon be voltam tojva. Életemben először öntöttem szavakba és hallottam magam hangosan kimondani azokat, amiket addig csak az elmémben és a szívemben engedtem létezni. Jó hosszan és részletesen elmeséltem barátnőmnek mindent, aki nagyon jól fogadta a dolgot, és csak közelebb kerültünk egymáshoz.
Ezen felbátorodva két másik közeli barátomnak is színt vallottam, akik szintén nagyon jól reagáltak, és a barátságunk ennek hatására elmélyült. (Azóta életem egyik alapelve, hogy nyissak mások felé, és merjek őszinte lenni, mert szerintem mindenki arra vágyik titokban, hogy ő is őszintén megnyílhasson és mesélhessen önmagáról, anélkül, hogy a hallgató előítéleteitől kellene tartania. Csak kell a kezdeményezés).
Szóval miután a barátaimnak, vagyis a “külső körnek” elmondtam, hogy egy lány az, akit szeretek, lassan, nagyon lassan elkezdtem piszkálgatni annak gondolatát, hogy a családot is beavatom, kezdve a testvérekkel – mert nekem így volt könnyebb. Kívülről haladva a belső kör felé. Minden egyes “előbújás” jó gyakorlás volt az igazi nagy “vizsgára”, ami a szülőknek való vallomást jelentette.
Hála Istennek, mindegyikük jól reagált, és a testvéri kapcsolatunknak csak jót tett, hogy el mertünk beszélgetni komolyabb dolgokról is, nemcsak olyanokról, amik kényelmesek nekünk.
A pont, amikor már nem tudtam tovább magamban tartani a dolgot, egy olyan családi esemény volt, ami nagy érzelmeket váltott ki belőlem: a húgom esküvője. Az a büszkeség édesapám és édesanyám könnyes szemében, amivel bekísérték húgomat a templomba, engem arra az önző gondolatra ébresztett rá (ahelyett, hogy örültem volna a húgom örömének), hogy engem soha nem fognak így oltár elé kísérni, mert a) azonosneműek Magyarországon nem házasodhatnak, és b) ha házasodhatnánk is, nem hiszem, hogy valaha is eljönnének az esküvőnkre. Nagyon elszomorodtam, és elkezdtem pityeregni. Még aznap este levelet írtam a szüleimnek, amiben a legjobb tudásom szerint, őszintén bevallottam nekik, hogy egy lányba szerettem bele. Nem volt hosszú levél, de a szavak kínkeservesen kerültek csak papírra.
Édesanyám teljesen összetört; nem evett, nem aludt… nagyon lefogyott, és sokat sírt. Édesapámat szintén megviselte a dolog, olyannyira, hogy – még ha nem is rögtön, és talán más elemek is közrejátszottak, de – stroke-ot kapott. Szörnyű volt tudni, hogy én vagyok az oka. De nem tehettem mást, mert tudtam, ezzel a lánnyal akarom leélni az életem, és a számomra legfontosabb emberekkel igenis meg akarom osztani az örömömet – még ha nem is tudnak velem együtt örülni. Nem tudtam már tovább hazudni nekik és megtagadni tőlük az igazságot, ha egyszer ők a családom, és ők kellene ismerjenek engem a legjobban.
Ennek lassan két éve. Sok enyhülést azóta sem mutattak a témában, de igyekszem őket minél jobban bevonni a mindennapjaimba, amiket boldog egyszerűségben és egyszerű boldogságban élek barátnőmmel (remélhetőleg hamarosan feleségemmel is).
Még zárásnak annyit, hogy olyan Isten-hívőként, aki a saját neméhez vonzódik, megharcoltam, illetve azóta is harcolom azt a lelki csatát, ami a hitem és a szexualitásom között zajlik, és jó pár könyven átrágtam magam, hogy jobban megértsem ezt a nehéz es univerzális, nagy vitákat kiváltó témát.
Szívesen bocsátkoznék beszélgetésbe olyanokkal, akiket hasonló gondolatok foglalkoztatnak.
De ez a lány… Már mikor a reptéren találkoztunk, az volt az érzésem, hogy már régóta ismerem. A pár hónap alatt, amit együtt töltöttünk egy önkéntes munkavállalás keretében, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mindig az ő társaságát kerestem; rengeteget nevettünk, beszélgettünk, fociztunk, vagy a pokrócon fekve néztük a nyári eget – vagy szótlanul, vagy zenét hallgatva, vagy az élet nagy dolgait és kérdéseit vitatva. Később visszatekintve rájöttem, hogy életem legboldogabb időszaka volt ez.
Aztán a körülmények úgy hozták, hogy ismeretlen időre fájó búcsút kellett vegyünk egymástól: ő is visszament a saját hazájába, én is. Vissza a zsibbasztó valóságba. 5 év telt el úgy, hogy pár havonta találkoztunk csak. Szörnyű volt úgy kimenni érte a reptérre, hogy mindketten tudtuk, 1 hét múlva jöhetünk vissza ugyanide búcsúzkodni.
Persze minden egyes ilyen látogatáskor – akar én mentem hozzá pár napra, akár ő hozzám – a kényszeres színlelés es titkolózás árnyékolta be együttlétünk örömét.
Vallásos családban nőttünk fel mindketten, ahol evés előtt (és után) mindig imádkoztunk és énekeltünk, bibliai igéket tanultunk meg kívülről, vasárnaponként gyermekistentiszteletre és később templomba jártunk. Nemhogy a homoszexualitás témája soha nem került terítékre, de még csak a szex sem. De valahogy szavak nélkül is belénk nevelődött – egyebek között – a házasság előtti nemi élet helytelensége. Tehát mondhatni én több területen is megszegtem a szüleim által rám és a testvéreimre tukmált „Szabálykönyvet”, és ennek a tudatnak a súlya egyre jobban rám nehezedett. Hogyan is mondhatnám el bárkinek is, milyen érzések kavarognak valójában bennem, ha még egy, a suliban kapott rossz osztályzatot is nehéz volt bevallani?!
Idővel aztán egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy az nem lehet, hogy senki nem tudja, ki is vagyok, senki nem ismer igazán, és a saját családomon belül is “bujkálnom” kell. Így egyik nyári este, mikor a legjobb barátnőm nálam aludt, vettem egy üveg “izomlazítót” (alkoholt), és nagy nehezen kinyögtem neki, hogy “én szeretek valakit….. aki nem fiú……” Erre ő: “hanem lány”?
Visszagondolva erre az estére, mosolyognom kell. De akkor nagyon be voltam tojva. Életemben először öntöttem szavakba és hallottam magam hangosan kimondani azokat, amiket addig csak az elmémben és a szívemben engedtem létezni. Jó hosszan és részletesen elmeséltem barátnőmnek mindent, aki nagyon jól fogadta a dolgot, és csak közelebb kerültünk egymáshoz.
Ezen felbátorodva két másik közeli barátomnak is színt vallottam, akik szintén nagyon jól reagáltak, és a barátságunk ennek hatására elmélyült. (Azóta életem egyik alapelve, hogy nyissak mások felé, és merjek őszinte lenni, mert szerintem mindenki arra vágyik titokban, hogy ő is őszintén megnyílhasson és mesélhessen önmagáról, anélkül, hogy a hallgató előítéleteitől kellene tartania. Csak kell a kezdeményezés).
Szóval miután a barátaimnak, vagyis a “külső körnek” elmondtam, hogy egy lány az, akit szeretek, lassan, nagyon lassan elkezdtem piszkálgatni annak gondolatát, hogy a családot is beavatom, kezdve a testvérekkel – mert nekem így volt könnyebb. Kívülről haladva a belső kör felé. Minden egyes “előbújás” jó gyakorlás volt az igazi nagy “vizsgára”, ami a szülőknek való vallomást jelentette.
Hála Istennek, mindegyikük jól reagált, és a testvéri kapcsolatunknak csak jót tett, hogy el mertünk beszélgetni komolyabb dolgokról is, nemcsak olyanokról, amik kényelmesek nekünk.
A pont, amikor már nem tudtam tovább magamban tartani a dolgot, egy olyan családi esemény volt, ami nagy érzelmeket váltott ki belőlem: a húgom esküvője. Az a büszkeség édesapám és édesanyám könnyes szemében, amivel bekísérték húgomat a templomba, engem arra az önző gondolatra ébresztett rá (ahelyett, hogy örültem volna a húgom örömének), hogy engem soha nem fognak így oltár elé kísérni, mert a) azonosneműek Magyarországon nem házasodhatnak, és b) ha házasodhatnánk is, nem hiszem, hogy valaha is eljönnének az esküvőnkre. Nagyon elszomorodtam, és elkezdtem pityeregni. Még aznap este levelet írtam a szüleimnek, amiben a legjobb tudásom szerint, őszintén bevallottam nekik, hogy egy lányba szerettem bele. Nem volt hosszú levél, de a szavak kínkeservesen kerültek csak papírra.
Édesanyám teljesen összetört; nem evett, nem aludt… nagyon lefogyott, és sokat sírt. Édesapámat szintén megviselte a dolog, olyannyira, hogy – még ha nem is rögtön, és talán más elemek is közrejátszottak, de – stroke-ot kapott. Szörnyű volt tudni, hogy én vagyok az oka. De nem tehettem mást, mert tudtam, ezzel a lánnyal akarom leélni az életem, és a számomra legfontosabb emberekkel igenis meg akarom osztani az örömömet – még ha nem is tudnak velem együtt örülni. Nem tudtam már tovább hazudni nekik és megtagadni tőlük az igazságot, ha egyszer ők a családom, és ők kellene ismerjenek engem a legjobban.
Ennek lassan két éve. Sok enyhülést azóta sem mutattak a témában, de igyekszem őket minél jobban bevonni a mindennapjaimba, amiket boldog egyszerűségben és egyszerű boldogságban élek barátnőmmel (remélhetőleg hamarosan feleségemmel is).
Még zárásnak annyit, hogy olyan Isten-hívőként, aki a saját neméhez vonzódik, megharcoltam, illetve azóta is harcolom azt a lelki csatát, ami a hitem és a szexualitásom között zajlik, és jó pár könyven átrágtam magam, hogy jobban megértsem ezt a nehéz es univerzális, nagy vitákat kiváltó témát.
Szívesen bocsátkoznék beszélgetésbe olyanokkal, akiket hasonló gondolatok foglalkoztatnak.
RSS Feed