Elöljáróban csak annyit, hogy lassan már tíz éve voltunk barátok a szó igazi értelmében. Naponta beszéltünk, és úgy hittem, nincsenek titkaink egymás előtt.
Egyszerre mégis úgy éreztem, hogy nem működik igazán a kapcsolat, hogy valami akadály keletkezett a kommunikációban, hogy egyre felszínesebb, hogy már csak a megszokás hozza létre. Miután rossz érzésemnek hangot is adtam, barátom kérte, hogy üljünk le megbeszélni, mert úgy érzi, el kell mondania valamit, amit eddig elhallgatott, és időt kért, két hetet, hogy erőt gyűjtsön a vallomáshoz.
Amikor végre ott ültünk egymással szemben, és a vallomás elérkezett az ominózus mondathoz: „Homoszexuális vagyok.”, meglehetősen vegyes gondolatok kavarogtak bennem. Először megkönnyebbülést éreztem, mert a várakozás ideje alatt mindenféle borzalomra gondoltam, aztán némi csalódást, mert a nagy titok arról szólt, amit már régen sejtettem. Azt is mondhatnám, hogy tudtam, ha ez nem lenne nagyképűség. Talán a leghelyesebb így: már régen szembesültem ezzel a lehetőséggel, de napirendre tértem felette, mert úgy gondoltam, hogy ennek a kettőnk kapcsolatában nincs jelentősége, ettől nem fogom őt sem jobban, sem kevésbé szeretni, ugyanaz marad a számomra, aki eddig is volt, a barátom, személyiségem jobbik fele.
Az, hogy soha nem hoztam szóba a dolgot, „tapintatomnak” köszönhető, durvának éreztem volna a rákérdezést, agresszívnak, ha én tolakszom, és nem várom meg, amíg ő beszél. Ma már inkább kényelmesnek és vétkesnek érzem magam, mert elmulasztottam, hogy segítsek problémája feldolgozásában. Sértettséget sem érzek – mint azon az estén – azért, mert olyan nehéz volt erről beszélnie, hiszen tudom, hogy nem az én vélt előítéleteimmel, hanem önmagával kellett megharcolnia.
Magyar vagyok, nő és heteroszexuális. A világra való eszmélésem pillanatától vallom, hogy mindenfajta mássággal szemben elfogadó vagyok. Egyetlen pillanatig sem tartottam a homoszexualitást sem betegségnek, sem devianciának. Makk Károly Egymás szemében című filmje óta tudom, hogy az, amit két nő, vagy két férfi egymás iránt érez ugyanaz, mint a heteroszexuális párok szerelme. Mégis az az idő, amikor ezt ilyen közelről megtapasztalhattam, adott igazi tartalmat ezeknek a szavaknak, és egyben ez jelentette számomra az igazi „előbújást”.
Barátságunk a vallomás után még szorosabb, még igazabb lett. Változatlanul mindent megbeszéltünk. Barátom attól kezdve, hogy szembenézett önmagával, ahogy elfogadta szexuális irányultságát, fel is vállalta és vállalja mindenki előtt. Ezzel én elméletben maximálisan egyet is értettem. Magam is úgy gondoltam, hogy nincs szégyenkezni, vagy letagadni valója. Miközben boldogan tapasztaltam, hogy egyre kiegyensúlyozottabbá válik, szinte felszabadul, azt már nem értettem, miért beszél erről mindenkinek, aki rákérdez az életében bekövetkezett változások okára. Úgy érveltem, hogy ez intim része a személyiségnek, és mint ilyen csak néhány emberre tartozik. Időre volt szükségem, amíg megértettem, hogy önmagunk vállalása nem függ körülményektől, és nem ismer alkut. Már elfogadtam a viselkedését, de féltettem, és megvallom, féltem ma is. Hiszen ez a kiállás sebezhetővé is teszi őt lelkileg és fizikailag is. Most értem csak igazán, mit jelent egy nem mindenki által elfogadott kisebbséghez tartozni. Ha rajtam múlna, szívesen leimádkoznám a válláról ezt a keresztet.
És „beavatásom” itt még korántsem ért véget. Barátom nem csak ismerkedési szándékkal, hanem a másság azonossága miatt is keresni kezdte homoszexuálisok társaságát. Nyilván megértést várt, választ a saját kérdéseire a velük való beszélgetésben, számára ez is az önmegismerés útja volt. Úgy érezte, hogy oda is tartozik. Számomra azonban ez egy teljesen ismeretlen világ volt, ráadásul egy olyan világ, amelyről mit tagadjam, bennem is éltek sztereotípiák, hallottam a gyakori partnerváltásról, az egyéjszakás kapcsolatokról, az érzelmek és a szexualitás szétválásáról, hogy csak a legáltalánosabbakat említsem. Nem foglalkoztam azzal, hogy mindez igaz-e vagy sem, nem kerestem az okokat, felmenteni vagy elítélni sem akartam, ez nem is volt feladatom, és nem is ez okozta a problémámat. Számomra a barátom, a vallomása után nem változott meg, ugyanaz maradt, aki volt, aki a barátom volt, nem lett pusztán egy a homoszexuálisok közül, így aztán gondolatban el is választottam a közösségtől, ahova mégis tartozott, az „ő” és „azok” kategóriái jól mutatják, mi volt a véleményem. Aztán lassan ez is változott. Az gondolkodtatott el, hogy akit megismertem személyesen, vagy a barátom elbeszéléseiből, arra sosem gondoltam úgy, mint az „azok” csoport egy tagjára, annak saját arca volt, saját személyisége, szimpatikus volt, vagy kevésbé. Rájöttem, ha sztereotípiákon át ismerkedünk a világgal, akkor csak tévedhetünk. Megértettem, hogy annak a kulturális hagyománynak a hatása alól, amelybe születtünk, nem vonhatjuk ki magunkat eleve. Azért, hogy másként láthassuk a világot, hogy egyszer egy emberibb, igazságosabb és szabadabb élet részesei lehessünk, mindnyájunknak végig kell járnia saját caminoját.
T. Sándorné
Amikor végre ott ültünk egymással szemben, és a vallomás elérkezett az ominózus mondathoz: „Homoszexuális vagyok.”, meglehetősen vegyes gondolatok kavarogtak bennem. Először megkönnyebbülést éreztem, mert a várakozás ideje alatt mindenféle borzalomra gondoltam, aztán némi csalódást, mert a nagy titok arról szólt, amit már régen sejtettem. Azt is mondhatnám, hogy tudtam, ha ez nem lenne nagyképűség. Talán a leghelyesebb így: már régen szembesültem ezzel a lehetőséggel, de napirendre tértem felette, mert úgy gondoltam, hogy ennek a kettőnk kapcsolatában nincs jelentősége, ettől nem fogom őt sem jobban, sem kevésbé szeretni, ugyanaz marad a számomra, aki eddig is volt, a barátom, személyiségem jobbik fele.
Az, hogy soha nem hoztam szóba a dolgot, „tapintatomnak” köszönhető, durvának éreztem volna a rákérdezést, agresszívnak, ha én tolakszom, és nem várom meg, amíg ő beszél. Ma már inkább kényelmesnek és vétkesnek érzem magam, mert elmulasztottam, hogy segítsek problémája feldolgozásában. Sértettséget sem érzek – mint azon az estén – azért, mert olyan nehéz volt erről beszélnie, hiszen tudom, hogy nem az én vélt előítéleteimmel, hanem önmagával kellett megharcolnia.
Magyar vagyok, nő és heteroszexuális. A világra való eszmélésem pillanatától vallom, hogy mindenfajta mássággal szemben elfogadó vagyok. Egyetlen pillanatig sem tartottam a homoszexualitást sem betegségnek, sem devianciának. Makk Károly Egymás szemében című filmje óta tudom, hogy az, amit két nő, vagy két férfi egymás iránt érez ugyanaz, mint a heteroszexuális párok szerelme. Mégis az az idő, amikor ezt ilyen közelről megtapasztalhattam, adott igazi tartalmat ezeknek a szavaknak, és egyben ez jelentette számomra az igazi „előbújást”.
Barátságunk a vallomás után még szorosabb, még igazabb lett. Változatlanul mindent megbeszéltünk. Barátom attól kezdve, hogy szembenézett önmagával, ahogy elfogadta szexuális irányultságát, fel is vállalta és vállalja mindenki előtt. Ezzel én elméletben maximálisan egyet is értettem. Magam is úgy gondoltam, hogy nincs szégyenkezni, vagy letagadni valója. Miközben boldogan tapasztaltam, hogy egyre kiegyensúlyozottabbá válik, szinte felszabadul, azt már nem értettem, miért beszél erről mindenkinek, aki rákérdez az életében bekövetkezett változások okára. Úgy érveltem, hogy ez intim része a személyiségnek, és mint ilyen csak néhány emberre tartozik. Időre volt szükségem, amíg megértettem, hogy önmagunk vállalása nem függ körülményektől, és nem ismer alkut. Már elfogadtam a viselkedését, de féltettem, és megvallom, féltem ma is. Hiszen ez a kiállás sebezhetővé is teszi őt lelkileg és fizikailag is. Most értem csak igazán, mit jelent egy nem mindenki által elfogadott kisebbséghez tartozni. Ha rajtam múlna, szívesen leimádkoznám a válláról ezt a keresztet.
És „beavatásom” itt még korántsem ért véget. Barátom nem csak ismerkedési szándékkal, hanem a másság azonossága miatt is keresni kezdte homoszexuálisok társaságát. Nyilván megértést várt, választ a saját kérdéseire a velük való beszélgetésben, számára ez is az önmegismerés útja volt. Úgy érezte, hogy oda is tartozik. Számomra azonban ez egy teljesen ismeretlen világ volt, ráadásul egy olyan világ, amelyről mit tagadjam, bennem is éltek sztereotípiák, hallottam a gyakori partnerváltásról, az egyéjszakás kapcsolatokról, az érzelmek és a szexualitás szétválásáról, hogy csak a legáltalánosabbakat említsem. Nem foglalkoztam azzal, hogy mindez igaz-e vagy sem, nem kerestem az okokat, felmenteni vagy elítélni sem akartam, ez nem is volt feladatom, és nem is ez okozta a problémámat. Számomra a barátom, a vallomása után nem változott meg, ugyanaz maradt, aki volt, aki a barátom volt, nem lett pusztán egy a homoszexuálisok közül, így aztán gondolatban el is választottam a közösségtől, ahova mégis tartozott, az „ő” és „azok” kategóriái jól mutatják, mi volt a véleményem. Aztán lassan ez is változott. Az gondolkodtatott el, hogy akit megismertem személyesen, vagy a barátom elbeszéléseiből, arra sosem gondoltam úgy, mint az „azok” csoport egy tagjára, annak saját arca volt, saját személyisége, szimpatikus volt, vagy kevésbé. Rájöttem, ha sztereotípiákon át ismerkedünk a világgal, akkor csak tévedhetünk. Megértettem, hogy annak a kulturális hagyománynak a hatása alól, amelybe születtünk, nem vonhatjuk ki magunkat eleve. Azért, hogy másként láthassuk a világot, hogy egyszer egy emberibb, igazságosabb és szabadabb élet részesei lehessünk, mindnyájunknak végig kell járnia saját caminoját.
T. Sándorné
RSS Feed