Sziasztok!
Beatrix vagyok, 16 éves. Egy szlovákiai kisvárosban lakom, nem messze a magyar határtól. És leszbikus vagyok.
Beatrix vagyok, 16 éves. Egy szlovákiai kisvárosban lakom, nem messze a magyar határtól. És leszbikus vagyok.
Amikor rábukkantam erre az oldalra, sokat gondolkodtam, hogy vajon megírjam-e a történetemet. De kezdjük is az elején...
Akárhányszor visszaemlékezem, mindig eszembe jut, hogy egész életemben tudtam, hogy más vagyok. Csak épp nem tudtam, hogy miben. Emlékszem, kislány koromban sokat játszottam Barbie-babákkal, és ha belegondolok, soha nem játszottam a fiúbabámmal. Hiába volt, mindig a két lánybabával játszottam. Persze sok év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, miben is vagyok más. Sohasem barátkoztam nagyon lányokkal, sem az oviban, sem az általános alsó tagozatában. Inkább a fiúkkal jöttem ki jól. A felső tagozatban valami megváltozott. Sokszor szívattak, és soha nem tudtam, hogy miért. Ezek után már végleg magamra maradtam. Senkire sem számíthattam... legalábbis a suliban nem. A tanároknak pedig nem mertem elmondani a jelenlegi helyzetet. De nem hiszem, hogy ez bármit is befolyásolt volna abban, aki vagyok.
Otthon elég jó volt a helyzet. Sok időt töltöttem a szüleimmel. Később ez is megváltozott. Többet kellett dolgozniuk, hogy meg tudjunk élni. Ezért sokszor, amikor hazamentem suliból, ők nem voltak otthon. Nem tudták, hogy a suliból nap mint nap sírva jövök haza...
Ezekben az időkben - kb. 13-14 évesen - jöttek rá az orvosok, hogy gerincferdülésem van. El kellett mennem egy rehabilitációs központba. Három hetet töltöttem ott, félévente kétszer. Kimondhatatlanul jó volt, hogy nem volt, aki szívatott.
Végül - a ballagásom évében, májusban - 15 évesen voltam utoljára a központban. Akkor ismertem meg Őt: Karint. Hosszú sötétbarna haj, barna szem. Egyszerűen gyönyörű volt. A legjobb az volt benne, hogy kedves volt, életvidám, sokszor megnevettetett. Jól éreztem magam vele. Majd rájöttem (még ha nem is ismertem olyan rég), hogy szeretem. Vonzódtam hozzá, ami eddig nem történt meg soha egyetlen pasinál sem. Emlékszem, hogy az utolsó héten éjszaka már mindenki aludt, és mi feküdtünk az ágyamon, és beszélgettünk. Végül nem bírtam ki, és megcsókoltam. Meglepődött, de én is, mert viszonozta a csókot. A fellegekben éreztem magam. És olyasmi történt, amire már azóta vágytam, hogy megismertem. Lefeküdtünk egymással. Annak ellenére, hogy hetero volt, megtettük. Nem ellenkezett. Az egészben volt minden: szenvedély, heves csókok, érintések és persze adrenalin is. Féltünk, hogy felkeltjük a másik két lányt, és hogy a nővér is bejön. De nem jött. Végül amikor vége lett, ő visszament a saját ágyába. Pedig úgy akartam, hogy velem aludjon.
Másnap reggel pedig sokkban voltam! Nem tudtam elhinni, hogy megtettem. Nem tudtam, hogy most ezt szégyelljem-e, még ha nagyon is jó volt a múlt éjszaka.
Végül eljött a búcsú ideje. A szívem szakadt meg, hogy talán már soha nem fogom látni. De el kellett hogy fogadjam, úgysem lett volna belőle semmi.
Ezek után otthon elkezdődött az önmarcangolás. Nem tudtam (vagy épp nem akartam) elhinni, hogy én a nőket szeretem. Márpedig így volt. Mint minden olyan helyzetben lévő kamasz, én is informálódni szerettem volna a melegségről. Sokat olvastam az Interneten, embereket kerestem, akik hasonló cipőben járnak. Ez nem nagyon sikerült, sajnos.
Eltelt pár hónap, de még mindig foglalkoztatott a dolog. Eközben már - 16 évesen - a középsuli vette kezdetét. Jó érzés volt, hogy elszakadok otthonról, az új környezet, emberek, tanárok. Egyszóval minden. Boldog voltam. Vagyis az akartam lenni. Mindent megtettem, hogy boldog legyek. Később pedig életem legrosszabb döntését hoztam, amit a világon a legjobban bánok: elkezdtem elfojtani az igazi énem. Pasikkal randizgattam. Heteronak tüntettem fel magam, mert tudtam, hogy kiközösítenének, és a legjobban attól féltem, hogy ugyanaz lesz, mint az általánosban. Amit nem akartam.
Eközben lett egy kapcsolatom is. Luciának hívták. Gyönyörű lány volt. Nagyon szerettem. Mindig vele akartam lenni. Szerettük egymást, de jól tudta, hogy még nem merem felvállalni. Ez fájt neki, ezért szakított velem. Három hónapig tartott ez a kapcsolat.
Az életem jobb lett, amikor megismertem Tamást. Jó fej volt - mármint az is. Mert mostanáig jóban vagyunk. A kapcsolatunk nem volt veszekedésektől mentes. Kiderült, hogy szerelmes belém. Mivel tudtam, hogy szerelmes, úgy döntöttem, hogy megpróbálom vele. De akárhogyis akartam szeretni vagy vonzódni hozzá, nem ment. Rosszul éreztem magam, mert az orránál fogva vezettem. Végül ő volt az első, akinek elmondtam, hogy leszbikus vagyok. Nehéz volt, mérges volt, de mellettem ált. És áll ma is! Nagyon fontos személy az életemben, és nem akarom elveszíteni. Ő adott nekem bátorságot és erőt, hogy elmondjam az édesanyámnak a titkomat.
Péntek este volt, épp a vacsorával segítettem neki, de látta, hogy rossz a kedvem. Minden létező kérdést feltett, hogy miért vagyok ilyen szomorkás. Végül sírva fakadtam, és elmondtam neki. Rám nézett, és azt kérdezte: "Leszbi vagy?" - "Igen" - válaszoltam.
Végül átölelt, és azt mondta: "Nem számít, hogy leszbikus vagy, én így is szeretlek, és nincs miért szégyellned magad. Egyébként már fél éve sejtettem." Nagyon jól esett ezt hallani az anyámtól, mert a legrosszabbra számítottam. Azóta úgy érzem, komolyan boldog vagyok, és szabadnak érzem magam, hogy nem kell elfojtanom magamban. Nem szégyellem magam. Felvállalom. Akinek pedig nem tetszik, az már nem az én bajom. Hiszen csak ő veszíthet - én nem.
Minden kamasznak tudom tanácsolni: még ha nehéz is, de vállaljátok fel! Ne tüntessétek magatokat heterónak, mert csak szenvedés lesz a vége. Nincs értelme... :)
Köszönöm, hogy végigolvastad!
Üdv,
Beatrix
Akárhányszor visszaemlékezem, mindig eszembe jut, hogy egész életemben tudtam, hogy más vagyok. Csak épp nem tudtam, hogy miben. Emlékszem, kislány koromban sokat játszottam Barbie-babákkal, és ha belegondolok, soha nem játszottam a fiúbabámmal. Hiába volt, mindig a két lánybabával játszottam. Persze sok év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, miben is vagyok más. Sohasem barátkoztam nagyon lányokkal, sem az oviban, sem az általános alsó tagozatában. Inkább a fiúkkal jöttem ki jól. A felső tagozatban valami megváltozott. Sokszor szívattak, és soha nem tudtam, hogy miért. Ezek után már végleg magamra maradtam. Senkire sem számíthattam... legalábbis a suliban nem. A tanároknak pedig nem mertem elmondani a jelenlegi helyzetet. De nem hiszem, hogy ez bármit is befolyásolt volna abban, aki vagyok.
Otthon elég jó volt a helyzet. Sok időt töltöttem a szüleimmel. Később ez is megváltozott. Többet kellett dolgozniuk, hogy meg tudjunk élni. Ezért sokszor, amikor hazamentem suliból, ők nem voltak otthon. Nem tudták, hogy a suliból nap mint nap sírva jövök haza...
Ezekben az időkben - kb. 13-14 évesen - jöttek rá az orvosok, hogy gerincferdülésem van. El kellett mennem egy rehabilitációs központba. Három hetet töltöttem ott, félévente kétszer. Kimondhatatlanul jó volt, hogy nem volt, aki szívatott.
Végül - a ballagásom évében, májusban - 15 évesen voltam utoljára a központban. Akkor ismertem meg Őt: Karint. Hosszú sötétbarna haj, barna szem. Egyszerűen gyönyörű volt. A legjobb az volt benne, hogy kedves volt, életvidám, sokszor megnevettetett. Jól éreztem magam vele. Majd rájöttem (még ha nem is ismertem olyan rég), hogy szeretem. Vonzódtam hozzá, ami eddig nem történt meg soha egyetlen pasinál sem. Emlékszem, hogy az utolsó héten éjszaka már mindenki aludt, és mi feküdtünk az ágyamon, és beszélgettünk. Végül nem bírtam ki, és megcsókoltam. Meglepődött, de én is, mert viszonozta a csókot. A fellegekben éreztem magam. És olyasmi történt, amire már azóta vágytam, hogy megismertem. Lefeküdtünk egymással. Annak ellenére, hogy hetero volt, megtettük. Nem ellenkezett. Az egészben volt minden: szenvedély, heves csókok, érintések és persze adrenalin is. Féltünk, hogy felkeltjük a másik két lányt, és hogy a nővér is bejön. De nem jött. Végül amikor vége lett, ő visszament a saját ágyába. Pedig úgy akartam, hogy velem aludjon.
Másnap reggel pedig sokkban voltam! Nem tudtam elhinni, hogy megtettem. Nem tudtam, hogy most ezt szégyelljem-e, még ha nagyon is jó volt a múlt éjszaka.
Végül eljött a búcsú ideje. A szívem szakadt meg, hogy talán már soha nem fogom látni. De el kellett hogy fogadjam, úgysem lett volna belőle semmi.
Ezek után otthon elkezdődött az önmarcangolás. Nem tudtam (vagy épp nem akartam) elhinni, hogy én a nőket szeretem. Márpedig így volt. Mint minden olyan helyzetben lévő kamasz, én is informálódni szerettem volna a melegségről. Sokat olvastam az Interneten, embereket kerestem, akik hasonló cipőben járnak. Ez nem nagyon sikerült, sajnos.
Eltelt pár hónap, de még mindig foglalkoztatott a dolog. Eközben már - 16 évesen - a középsuli vette kezdetét. Jó érzés volt, hogy elszakadok otthonról, az új környezet, emberek, tanárok. Egyszóval minden. Boldog voltam. Vagyis az akartam lenni. Mindent megtettem, hogy boldog legyek. Később pedig életem legrosszabb döntését hoztam, amit a világon a legjobban bánok: elkezdtem elfojtani az igazi énem. Pasikkal randizgattam. Heteronak tüntettem fel magam, mert tudtam, hogy kiközösítenének, és a legjobban attól féltem, hogy ugyanaz lesz, mint az általánosban. Amit nem akartam.
Eközben lett egy kapcsolatom is. Luciának hívták. Gyönyörű lány volt. Nagyon szerettem. Mindig vele akartam lenni. Szerettük egymást, de jól tudta, hogy még nem merem felvállalni. Ez fájt neki, ezért szakított velem. Három hónapig tartott ez a kapcsolat.
Az életem jobb lett, amikor megismertem Tamást. Jó fej volt - mármint az is. Mert mostanáig jóban vagyunk. A kapcsolatunk nem volt veszekedésektől mentes. Kiderült, hogy szerelmes belém. Mivel tudtam, hogy szerelmes, úgy döntöttem, hogy megpróbálom vele. De akárhogyis akartam szeretni vagy vonzódni hozzá, nem ment. Rosszul éreztem magam, mert az orránál fogva vezettem. Végül ő volt az első, akinek elmondtam, hogy leszbikus vagyok. Nehéz volt, mérges volt, de mellettem ált. És áll ma is! Nagyon fontos személy az életemben, és nem akarom elveszíteni. Ő adott nekem bátorságot és erőt, hogy elmondjam az édesanyámnak a titkomat.
Péntek este volt, épp a vacsorával segítettem neki, de látta, hogy rossz a kedvem. Minden létező kérdést feltett, hogy miért vagyok ilyen szomorkás. Végül sírva fakadtam, és elmondtam neki. Rám nézett, és azt kérdezte: "Leszbi vagy?" - "Igen" - válaszoltam.
Végül átölelt, és azt mondta: "Nem számít, hogy leszbikus vagy, én így is szeretlek, és nincs miért szégyellned magad. Egyébként már fél éve sejtettem." Nagyon jól esett ezt hallani az anyámtól, mert a legrosszabbra számítottam. Azóta úgy érzem, komolyan boldog vagyok, és szabadnak érzem magam, hogy nem kell elfojtanom magamban. Nem szégyellem magam. Felvállalom. Akinek pedig nem tetszik, az már nem az én bajom. Hiszen csak ő veszíthet - én nem.
Minden kamasznak tudom tanácsolni: még ha nehéz is, de vállaljátok fel! Ne tüntessétek magatokat heterónak, mert csak szenvedés lesz a vége. Nincs értelme... :)
Köszönöm, hogy végigolvastad!
Üdv,
Beatrix
RSS Feed