Balázs vagyok, 22 éves. Általános iskola 6-7. osztályos lehettem, mikor kimondtam magamnak, hogy meleg vagyok. Nem estem kétségbe, nem éreztem magam bűnösnek. Csupán tudatosult bennem, hogy az életem nehezebb lesz, mint a nagy többségnek. 12-13 évesen az ember többszörösen találkozik a homoszexuálisokat elítélő magatartással, véleményekkel, a bigott és prűd hozzáállással.
Úgy határoztam, hogy nem hagyom magam kitenni megaláztatásoknak, és gúny tárgya sem leszek. Eldöntöttem, hogy titkom megtartom, egészen a középiskola végéig. Azt gondoltam, nem engedhetem meg, hogy életem mások ostoba nézetei miatt menjen tönkre.
Védekezésem legfontosabb kelléke a rejtőzködés volt. Nem jártam el szórakozóhelyekre, nem lógtam iskola után senkivel. Könnyen barátkoztam, de távolságtartó maradtam. Kerültem a szerelemről, szexről, barátnőkről szóló társalgást. Inkább nem mondtam semmit, de nem hazudoztam nem létező barátnőkről. Rengeteg szabadidőm volt, hiszen nem jártam társaságba. Megnéztem minden olyan tévéműsort, melyben bármilyen apró utalás volt a melegségre. A témával kapcsolatos tudásszomjam pedig az internet segítségével csillapítottam.
Bezárkóztam, és nagyon egyedül maradtam. Az érettségi előtt már úgy éreztem, hogy ha nem osztom meg nagyon gyorsan valakinek a titkom, biztosan megőrülök. Érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy néhány embernek – pusztán azért, mert másként éli az életét – min kell keresztülmennie. Ezt igazán csak az tudja felfogni, aki átélte. Szavakkal nehezen megfogalmazható az érzés, hogy a világ egyik leginkább elítélt és megvetett csoportjaként kezelik a melegeket, kb. a bűnözők szintjén. Borzalmas!
Végül nővéremmel sikerült először beszélnem homoszexualitásomról. Mint azóta rengetegen, nagyon jól fogadta a tényt. Örülök, hogy ilyen sokan állnak ma mellettem, és bánom, hogy oly sokáig vártam az előbújással. A legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy akik igazán szeretnek, elfogadják az embert olyannak, amilyen. A bujkálás és titkolózás pedig kimondottan káros, és súlyos lelki problémákhoz vezethet. Nem kell mindenkinek tudnia melegségünkről, de az a kiválasztott néhány, az ember szívéhez legközelebb álló „kisebbség” igenis fontos, hogy tudjon a dologról. Már csak a mi érdekünkben, ha úgy tetszik önzőségből is. Az élet egyébként is túl nehéz ahhoz, hogy saját magunk is akadályokat halmozzunk fel magunk előtt.
Szita Balázs
Védekezésem legfontosabb kelléke a rejtőzködés volt. Nem jártam el szórakozóhelyekre, nem lógtam iskola után senkivel. Könnyen barátkoztam, de távolságtartó maradtam. Kerültem a szerelemről, szexről, barátnőkről szóló társalgást. Inkább nem mondtam semmit, de nem hazudoztam nem létező barátnőkről. Rengeteg szabadidőm volt, hiszen nem jártam társaságba. Megnéztem minden olyan tévéműsort, melyben bármilyen apró utalás volt a melegségre. A témával kapcsolatos tudásszomjam pedig az internet segítségével csillapítottam.
Bezárkóztam, és nagyon egyedül maradtam. Az érettségi előtt már úgy éreztem, hogy ha nem osztom meg nagyon gyorsan valakinek a titkom, biztosan megőrülök. Érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy néhány embernek – pusztán azért, mert másként éli az életét – min kell keresztülmennie. Ezt igazán csak az tudja felfogni, aki átélte. Szavakkal nehezen megfogalmazható az érzés, hogy a világ egyik leginkább elítélt és megvetett csoportjaként kezelik a melegeket, kb. a bűnözők szintjén. Borzalmas!
Végül nővéremmel sikerült először beszélnem homoszexualitásomról. Mint azóta rengetegen, nagyon jól fogadta a tényt. Örülök, hogy ilyen sokan állnak ma mellettem, és bánom, hogy oly sokáig vártam az előbújással. A legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy akik igazán szeretnek, elfogadják az embert olyannak, amilyen. A bujkálás és titkolózás pedig kimondottan káros, és súlyos lelki problémákhoz vezethet. Nem kell mindenkinek tudnia melegségünkről, de az a kiválasztott néhány, az ember szívéhez legközelebb álló „kisebbség” igenis fontos, hogy tudjon a dologról. Már csak a mi érdekünkben, ha úgy tetszik önzőségből is. Az élet egyébként is túl nehéz ahhoz, hogy saját magunk is akadályokat halmozzunk fel magunk előtt.
Szita Balázs
RSS Feed