Már évek óta tervezem megírni a történetemet. Még most is nehéz elkezdeni. Elöljáróban annyit, hogy próbálom megosztani a pozitív történéseket is, nemcsak a negatívokat. Bár jellememből adódóan az utóbbi jobban fog menni. Ezért elnézést kérek mindenkitől!
Kezdjük azzal, hogy egy vidéki városban születtem idestova 20 éve. Van egy nővérem, akinek fontos szerep jut a történet későbbi részeiben. Körülbelül 10 éves lehetettem, mikor tudatosult bennem, hogy meleg vagyok. Bennem is a szokásos reakciómenet játszódott le: tagadás, önostorozás, stb. Végül szerintem egész rövid idő alatt (3 év) sikerült magam elfogadnom. Talán már ekkor sejtette a nővérem, hogy mi velem a helyzet. Ezt onnan gondolom, hogy mikor én kint voltam a konyhában, azt ecseteli az akkori barátjának, F-nek, hogy én meleg vagyok... Csak hüledeztem a hűtő kilincsét fogva.
Közben befejeztem az általános iskolát, ahol még azért szekáltak, mert okosabb voltam az átlagnál. Na jó, nem fényezem magam :-) Jelentkeztem egy sokak által méltatott gimnáziumba német tagozatra, ahova fel is vettek. Ez sok változást hozott maga után. Az új osztályba nem tudtam beilleszkedni. Az akkori osztályfőnököm mindent megtett, ami tőle telhetett a közösségi életem javítása érdekében, és ezért mindigis hálás leszek neki. Ő akkor került be a képbe, amikor egy hiányzásom alkalmával beszélgetett az osztállyal, hogy próbáljanak befogadni engem. Az információt, hogy nem érzem jól magam a közösségben, egy ismerősétől kapta, akivel én is tartottam a kapcsolatot. Amúgy szerintem ott lehetett a probléma, hogy az osztálytársaim érezték, hogy én kicsit más vagyok, mint ők. Hiába próbáltam közeledni feléjük, csúnyábbnál csúnyább eszközökkel hárítottak el maguk mellől. Tisztelet a kivételnek. Akikkel végül sikerült összebarátkoznom, kivétel nélkül mind lány volt. Már ekkor elkezdődött az elhatárolódásom a fiúktól. Ahogy majd haladok előre az emlékek felszínre hozásában, úgy fog egyre elmélyülni a köztem és a férfiak közti szakadék.
Aztán egy márciusi napon az egyik lány (nevezzük egyszerűen csak M-nek), akivel összebarátkoztam, mutatott egy cikket a melegekről az egyik újságban, és rákérdezett, hogy velem mi a helyzet. Mivel én meguntam a titkolózást, színt vallottam neki. Ekkor megnyugtatott, hogy nem fog kitudódni az én kis titkom, mivel ő se a többség táborát erősíti, mivel biszex. Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről, és habár csak egy évig tartott a barátságunk, még mindig szoktam nosztalgiázni azokról az időkről. Háttérinfóként szolgáljon az is, hogy M. is kezdetben nehezen tűrt engem, sőt egyszer azt is találta mondani, hogy annyira idegesítem, hogy meg tudna fojtani egy kanál vízben. De amint meséltem a családi problémáimról, ami akkoriban még „csak” annyiban merült ki, hogy a szüleim sokat veszekednek, más szemmel kezdett rám tekinteni.
Ahogy megtörtént kettőnk coming out-ja, el kezdett bíztatni, hogy keressek társat. Végül is nem kellett sokkal többet várni, mint 10 nap, és elkezdődött életem első és utolsó tartós párkapcsolata. Akkor 3 hónap választott el a 16 éves kortól. Igaz, a kapcsolatunk nem tartott tovább, mint 2 hónap, de a többi esemény kirobbantásában meghatározó tényezőként hatott. Először is volt miért fogyókúráznom. Szépen le is adtam néhány kilót, de a családom elszörnyülködve nézte ezt. Azt meg kell jegyeznem, hogy kb. 165 cm-hez képest 75 kg-t nyomtam a néhány plusz kiló leadása után is, tehát lett volna még mit tennem ellene. Másodjára történt ugyanis, hogy mikor szakítottunk - aminek az volt az oka, hogy nem tudott az előző párkapcsolatán túl lenni -, nővérem látta, hogy egy férfi azt írja nekem MSN-en, hogy szeret. Sírógörccsel kiment a konyhába, és rám csukta az ajtót, miközben anyámat hívta magához. Ekkor még nem érzékeltem semmit a kibontakozó drámából. Egyszer csak anyám és nővérem beállít, és sírva, hitetlenkedve kérdezik, hogy tényleg b*zi vagyok-e. Én csak hebegtem-habogtam. Ezután hozzájuk csapódott apám is, de arra már nem emlékszem pontosan, hogy ő mit mondott. Most csak az rémlik, hogy azt mondja nekem, hogy nincs semmi baja a homokosokkal, csak a fia ne legyen az. Lefekvés előtt volt egy kisebb vita nővéremmel, akit annyira megbántottam az ekkor tett egyik kijelentésemmel, hogy sírva aludt el. Bár ő se volt rest, mert azt kívánta nekem az én beszólásom előtt, hogy bárcsak AIDS-ben halnék meg. El lehet képzelni, hogy milyen volt az ébredés.
Talán másnap vagy harmadnap beszélgettem M-mel a történtekről, miközben kísérgettem a városban. Mikor hazaértem, olyan történt velem, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Tisztán emlékszek mindenre, ami akkor zajlott le. Nővérem és a barátja, F. - akit mellesleg rühelltem - ültek az ágyon síri csöndben. Én már ekkor éreztem, hogy itt nagy baj fog történni. Apám torka szakadtából ordított nekem, hogy menjek oda a számítógép elé. Mikor leültem a székre, megfagyott bennem a vér, ugyanis az egyik társkeresőn lévő adatlapom volt megnyitva. Mint kiderült, nővérem egyszer látta, hogy felmegyek erre az oldalra, és beregisztrált egy kamunévvel, hogy apámnak megmutassa a bizonyítékot. Nem volt sok időm azon tanakodni, hogy mégis miért tette, de megkaptam később a választ rá. Azért csinálta, mert így állt rajtam bosszút, mivel engem jobban szerettek, mint őt. Visszatérve a helyzetbe: apám azt ordibálja nekem, hogy mocskos b*zi, és hogy hányni tudna tőlem, miközben megvert. Egy pillanatban ki tudtam szabadulni az ökle alól, és kifutottam a lakásból. Miközben lefelé futottam a hatodik emeltről a lépcsőn, hallom, hogy ordibál továbbra is. Sokkos állapotba kerültem. Csak sírtam, nem tudtam, mit tegyek. Arra gondoltam, hogy elutazok a semmibe, öngyilkos leszek és hasonlók. Azonban észhez kellett térnem, ki tudja, hol járhat apám, ezért elfutottam M-hez, aki nem messze lakott tőlünk. Ölelkezve zokogtam el, hogy mi történt alig negyed órával azelőtt. Hogy tanácsot kérjünk, elmentünk az egyik ismerőséhez. Útközben láttuk, hogy apám fel-alá járkál a kocsival. Tudtam, hogy még nincs vége a rémes délutánnak. Az ismerős azt javasolta, hogy beszéljem meg a családommal a helyzetet. Ők ketten kísértek haza, mivel egyedül nem tudtam volna megtenni azt az utat. Sose féltem annyira, de végezetül nem történt több incidens aznap.
A 16. szülinapomig kb. 20 nap választott el, de már öngyilkossági gondolatokkal gyötörtem magam. Néha már azon vettem észre magam, hogy azt mérem, hogy a hajszárító elér-e a fürdőkádig. Már annyira el voltam keseredve, hogy már nem érdekelt, hogy kinek mit mondok. Egy nap alatt több coming out-om is volt. Sajnos olyanoknak is elmeséltem, akiknek nem kellett volna. Ennek következménye is lesz. Voltam pszichológusnál is, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Ő azt tanácsolta, hogy küldjem be a szüleimet, és majd elbeszélget velük az egyik tapasztalt kollégája. Ez a találkozás megtörtént, de nem hozott érdemi változást. Több foglalkozásra nem is mentek el. A 9. évfolyamot úgy zártam, hogy nem tudtam, hogyan tovább, csak éltem egyik napról a másikra. Azt is meg kell említenem, hogy szép dolgok is történtek azon a nyáron. Négy évfolyamtársamat, akik már a barátaim voltak - hisz' általános iskolában osztálytársak is voltunk - beavattam a titkomba. Meglepően jól fogadták, és azóta is a legjobb barátaim közé tartoznak, sőt lakótársak is vagyunk most. Ekkor szerettem bele a könyvolvasásba is.
Két hónap múlva már kezdődött is a 10. tanévem. Ez a tanév azért lesz emlékezetes számomra, mert kiéleződött osztályommal való feszült kapcsolatom. Röviden annyit, hogy a fiúk sokat gúnyoltak a hátam mögött. Azt is tervezgették, hogy megvernek. Az egyik barátném megtudott ezt-azt, amit készséggel elmesélt nekem. Pl. a fiúk feszélyezve érezték magukat, miközben átöltöztünk tesi órák előtti és után. Bárcsak elolvasná valamelyikük ezt a történetet, mert közölném vele, hogy rohadtul nem tetszettek nekem. Kirándulni se voltam az osztállyal, mivel nem ÉN nem akartam egyikőjükkel sem egy szobába kerülni. Szerintem én jártam a legjobban. Szerencséjük, hogy félév közben a tesi tanár áttett könnyített tesire, ami szerda délutánonként volt, így nem kellett nekik engem, nekem meg őket elviselnem.
Ekkor kezdtem el a tesi órák alatt a könyvtárba járogatni, ahol a könyvtárossal nagyon jó kapcsolatba kerültem. Jó volt egy kicsit pletykázni, és valószínűnek látom, hogy hamarosan megint meglátogatom, hogy jót beszélgessünk. Év vége felé az igazgató bement minden osztályba, hogy a tanárokról véleményt alkosson a tanulók megkérdezése által. Az osztálytársaim sok kritikát mondtak a német tanárunkról, aki egyben az osztályfőnökünk is volt. Én ezeket nagyon igazságtalannak tartottam, mivel az órák nem a tanár hibájából mentek gallyra, hanem azért, mert a kedves lányok nem tudták befogni a beszélőiket, és a fiúk nem tudták magukat kontrollálni. Bennem ekkor elszakadt a cérna, és mindent kitálaltam a tanárnőnek az igazgató kérése ellenére, aki azt kérte tőlünk, hogy minden maradjon a diákok és őközte. Hogy mégis miért tettem? Bosszúból. Habár a tettem derékba törte a további emelt szintű nyelvtanulásomat, nem bántam meg azóta se, sőt: újra megtenném.
Mivel ellehetetlenítettem a viszonyomat az osztályommal, osztályt váltottam. Átmentem a legjobb barátaimhoz biológia tagozatra, és a kitűnő érettségim is igazolta a döntésem helyességét. Erre büszke is vagyok, mivel két év alatt úgy felturbóztam a biológia és matek tudásom, hogy az enyém lett a 3. legjobb emelt szintű biológia érettségi az osztályban 83%-kal, és a 98%-os matek középszintűvel osztályelső lettem. Azonban nem volt fenékig tejfel ez az osztály se. Itt a fiúk sokkal durvában viselkedtek. Dobáltak órán papírgalacsinokkal; szünetben összesúgtak a hátam mögött a folyóson, hogy itt van a b*zi; még tesi órára is külön a tesi tanáriban kellett átöltöznöm. Az új osztályfőnököm így akarta elkerülni a még több konfliktust, én viszont megalázónak éreztem. A fiúk közül kettő viselkedett velem nagyon gorombán. Összefirkálták a padomat mindenféle obszcén kijelentésekkel, és órán se türtőztették magukat különösebben. Ennek a két delikvensnek, F-nek és P-nek azt kívánom, hogy ha születik gyerekük, legyen ő is homoszexuális, hogy - ha közvetetten is - megtapasztalják, milyen annak lenni. Tudom, nagyon gonosz dolog tőlem, de Isten nem ver bottal, és szerintem nagyon megérdemlik. Ehhez még hozzátartozik az egyik eset, amikor a teljes pad össze volt firkálva mindenféle szöveggel, a barátaim nem tudták tovább elviselni a helyzetet, és mentek az osztályfőnöknek szólni, hogy tegyen ellenük valamit. De mivel ő is kimerítette a készletét, és nem is szeretett volna konfliktusba kerülni senkivel, rám hagyta a dolgot, mondván: védjem meg magam. (Ezúton szeretnék a tanár úrnak üzenni, hogy sajnos nem lehet mindenkinek az igényét kielégíteni, valakik mindig rosszul járnak. Ezek általában mi voltunk páran. Gondolom azért tette ezt, mert könnyebben túl tudjuk magunkat tenni a problémákon.) Én viszont nem akartam tetézni a dolgot, így elmentek az igazgatóhoz, aki megdorgálta az egyik fiút. Ezúton is hálámat szeretném kifejezni a barátaimnak, akik ki mertek állni mellettem rosszban is, és nagyon sajnálom, hogy én nem tettem meg hamarabb. Annak a néhány srácnak is nagyon köszönöm, akik nem viszolyogtak tőlem, és hozzám mertek szólni néhány kedves szót a két év alatt.
Már 20 éves vagyok, és túl vagyok az első egyetemi évemen. Nagyon nehéz időszak áll mögöttem, főleg úgy, hogy alábbhagyott a biológiába vetett lelkesedésem. Remélem, minél hamarabb visszatér. Már 4 éve nem találtam párt magamnak, és az a fajta ember vagyok, aki mélyen megveti a szexkapcsolatokat, alkalmi kapcsolatokat, vagy bárhogy is nevezzük, és azokat is, akik ezt előszeretettel művelik. Így az ismerkedési lehetőségeim a nullához konvergálnak. Ez az utóbbi néhány év nagyon betett a személyiségemnek: pikírt, cinikus, kritizáló lettem, és nehezen alakítok ki baráti kapcsolatokat. Főleg férfiakkal, legyenek azok melegek vagy heterók, sőt nincsenek is fiú barátaim. Néhány dolgot nem írtam bele a történetbe, aminek két oka van: már így is eléggé lefárasztottalak Titeket, valamint az én emlékezetem is szelektál emlékeket.
Sok mindenre megtanított engem az élet. Lehet, hogy ott vannak a barátaim, de néha csak magamra számíthatok. Végül is kinek van ideje mindig az én problémáimmal foglalkozni? :-) Másrészt a magyar társadalom még nem érett meg arra, hogy a melegeket befogadja, és ha így haladunk továbbra is lefelé a lejtőn, és mindenféle neonácik masírozhatnak az utcán, félek, csak rosszabb lesz a helyzet. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy egy szép napon elhagyom ezt az országot. Hiába szeretem, ha a benne élő emberek csak azon tudnak munkálkodni, hogy nekem minél rosszabb legyen.
Alex
Közben befejeztem az általános iskolát, ahol még azért szekáltak, mert okosabb voltam az átlagnál. Na jó, nem fényezem magam :-) Jelentkeztem egy sokak által méltatott gimnáziumba német tagozatra, ahova fel is vettek. Ez sok változást hozott maga után. Az új osztályba nem tudtam beilleszkedni. Az akkori osztályfőnököm mindent megtett, ami tőle telhetett a közösségi életem javítása érdekében, és ezért mindigis hálás leszek neki. Ő akkor került be a képbe, amikor egy hiányzásom alkalmával beszélgetett az osztállyal, hogy próbáljanak befogadni engem. Az információt, hogy nem érzem jól magam a közösségben, egy ismerősétől kapta, akivel én is tartottam a kapcsolatot. Amúgy szerintem ott lehetett a probléma, hogy az osztálytársaim érezték, hogy én kicsit más vagyok, mint ők. Hiába próbáltam közeledni feléjük, csúnyábbnál csúnyább eszközökkel hárítottak el maguk mellől. Tisztelet a kivételnek. Akikkel végül sikerült összebarátkoznom, kivétel nélkül mind lány volt. Már ekkor elkezdődött az elhatárolódásom a fiúktól. Ahogy majd haladok előre az emlékek felszínre hozásában, úgy fog egyre elmélyülni a köztem és a férfiak közti szakadék.
Aztán egy márciusi napon az egyik lány (nevezzük egyszerűen csak M-nek), akivel összebarátkoztam, mutatott egy cikket a melegekről az egyik újságban, és rákérdezett, hogy velem mi a helyzet. Mivel én meguntam a titkolózást, színt vallottam neki. Ekkor megnyugtatott, hogy nem fog kitudódni az én kis titkom, mivel ő se a többség táborát erősíti, mivel biszex. Ekkor hatalmas kő esett le a szívemről, és habár csak egy évig tartott a barátságunk, még mindig szoktam nosztalgiázni azokról az időkről. Háttérinfóként szolgáljon az is, hogy M. is kezdetben nehezen tűrt engem, sőt egyszer azt is találta mondani, hogy annyira idegesítem, hogy meg tudna fojtani egy kanál vízben. De amint meséltem a családi problémáimról, ami akkoriban még „csak” annyiban merült ki, hogy a szüleim sokat veszekednek, más szemmel kezdett rám tekinteni.
Ahogy megtörtént kettőnk coming out-ja, el kezdett bíztatni, hogy keressek társat. Végül is nem kellett sokkal többet várni, mint 10 nap, és elkezdődött életem első és utolsó tartós párkapcsolata. Akkor 3 hónap választott el a 16 éves kortól. Igaz, a kapcsolatunk nem tartott tovább, mint 2 hónap, de a többi esemény kirobbantásában meghatározó tényezőként hatott. Először is volt miért fogyókúráznom. Szépen le is adtam néhány kilót, de a családom elszörnyülködve nézte ezt. Azt meg kell jegyeznem, hogy kb. 165 cm-hez képest 75 kg-t nyomtam a néhány plusz kiló leadása után is, tehát lett volna még mit tennem ellene. Másodjára történt ugyanis, hogy mikor szakítottunk - aminek az volt az oka, hogy nem tudott az előző párkapcsolatán túl lenni -, nővérem látta, hogy egy férfi azt írja nekem MSN-en, hogy szeret. Sírógörccsel kiment a konyhába, és rám csukta az ajtót, miközben anyámat hívta magához. Ekkor még nem érzékeltem semmit a kibontakozó drámából. Egyszer csak anyám és nővérem beállít, és sírva, hitetlenkedve kérdezik, hogy tényleg b*zi vagyok-e. Én csak hebegtem-habogtam. Ezután hozzájuk csapódott apám is, de arra már nem emlékszem pontosan, hogy ő mit mondott. Most csak az rémlik, hogy azt mondja nekem, hogy nincs semmi baja a homokosokkal, csak a fia ne legyen az. Lefekvés előtt volt egy kisebb vita nővéremmel, akit annyira megbántottam az ekkor tett egyik kijelentésemmel, hogy sírva aludt el. Bár ő se volt rest, mert azt kívánta nekem az én beszólásom előtt, hogy bárcsak AIDS-ben halnék meg. El lehet képzelni, hogy milyen volt az ébredés.
Talán másnap vagy harmadnap beszélgettem M-mel a történtekről, miközben kísérgettem a városban. Mikor hazaértem, olyan történt velem, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Tisztán emlékszek mindenre, ami akkor zajlott le. Nővérem és a barátja, F. - akit mellesleg rühelltem - ültek az ágyon síri csöndben. Én már ekkor éreztem, hogy itt nagy baj fog történni. Apám torka szakadtából ordított nekem, hogy menjek oda a számítógép elé. Mikor leültem a székre, megfagyott bennem a vér, ugyanis az egyik társkeresőn lévő adatlapom volt megnyitva. Mint kiderült, nővérem egyszer látta, hogy felmegyek erre az oldalra, és beregisztrált egy kamunévvel, hogy apámnak megmutassa a bizonyítékot. Nem volt sok időm azon tanakodni, hogy mégis miért tette, de megkaptam később a választ rá. Azért csinálta, mert így állt rajtam bosszút, mivel engem jobban szerettek, mint őt. Visszatérve a helyzetbe: apám azt ordibálja nekem, hogy mocskos b*zi, és hogy hányni tudna tőlem, miközben megvert. Egy pillanatban ki tudtam szabadulni az ökle alól, és kifutottam a lakásból. Miközben lefelé futottam a hatodik emeltről a lépcsőn, hallom, hogy ordibál továbbra is. Sokkos állapotba kerültem. Csak sírtam, nem tudtam, mit tegyek. Arra gondoltam, hogy elutazok a semmibe, öngyilkos leszek és hasonlók. Azonban észhez kellett térnem, ki tudja, hol járhat apám, ezért elfutottam M-hez, aki nem messze lakott tőlünk. Ölelkezve zokogtam el, hogy mi történt alig negyed órával azelőtt. Hogy tanácsot kérjünk, elmentünk az egyik ismerőséhez. Útközben láttuk, hogy apám fel-alá járkál a kocsival. Tudtam, hogy még nincs vége a rémes délutánnak. Az ismerős azt javasolta, hogy beszéljem meg a családommal a helyzetet. Ők ketten kísértek haza, mivel egyedül nem tudtam volna megtenni azt az utat. Sose féltem annyira, de végezetül nem történt több incidens aznap.
A 16. szülinapomig kb. 20 nap választott el, de már öngyilkossági gondolatokkal gyötörtem magam. Néha már azon vettem észre magam, hogy azt mérem, hogy a hajszárító elér-e a fürdőkádig. Már annyira el voltam keseredve, hogy már nem érdekelt, hogy kinek mit mondok. Egy nap alatt több coming out-om is volt. Sajnos olyanoknak is elmeséltem, akiknek nem kellett volna. Ennek következménye is lesz. Voltam pszichológusnál is, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Ő azt tanácsolta, hogy küldjem be a szüleimet, és majd elbeszélget velük az egyik tapasztalt kollégája. Ez a találkozás megtörtént, de nem hozott érdemi változást. Több foglalkozásra nem is mentek el. A 9. évfolyamot úgy zártam, hogy nem tudtam, hogyan tovább, csak éltem egyik napról a másikra. Azt is meg kell említenem, hogy szép dolgok is történtek azon a nyáron. Négy évfolyamtársamat, akik már a barátaim voltak - hisz' általános iskolában osztálytársak is voltunk - beavattam a titkomba. Meglepően jól fogadták, és azóta is a legjobb barátaim közé tartoznak, sőt lakótársak is vagyunk most. Ekkor szerettem bele a könyvolvasásba is.
Két hónap múlva már kezdődött is a 10. tanévem. Ez a tanév azért lesz emlékezetes számomra, mert kiéleződött osztályommal való feszült kapcsolatom. Röviden annyit, hogy a fiúk sokat gúnyoltak a hátam mögött. Azt is tervezgették, hogy megvernek. Az egyik barátném megtudott ezt-azt, amit készséggel elmesélt nekem. Pl. a fiúk feszélyezve érezték magukat, miközben átöltöztünk tesi órák előtti és után. Bárcsak elolvasná valamelyikük ezt a történetet, mert közölném vele, hogy rohadtul nem tetszettek nekem. Kirándulni se voltam az osztállyal, mivel nem ÉN nem akartam egyikőjükkel sem egy szobába kerülni. Szerintem én jártam a legjobban. Szerencséjük, hogy félév közben a tesi tanár áttett könnyített tesire, ami szerda délutánonként volt, így nem kellett nekik engem, nekem meg őket elviselnem.
Ekkor kezdtem el a tesi órák alatt a könyvtárba járogatni, ahol a könyvtárossal nagyon jó kapcsolatba kerültem. Jó volt egy kicsit pletykázni, és valószínűnek látom, hogy hamarosan megint meglátogatom, hogy jót beszélgessünk. Év vége felé az igazgató bement minden osztályba, hogy a tanárokról véleményt alkosson a tanulók megkérdezése által. Az osztálytársaim sok kritikát mondtak a német tanárunkról, aki egyben az osztályfőnökünk is volt. Én ezeket nagyon igazságtalannak tartottam, mivel az órák nem a tanár hibájából mentek gallyra, hanem azért, mert a kedves lányok nem tudták befogni a beszélőiket, és a fiúk nem tudták magukat kontrollálni. Bennem ekkor elszakadt a cérna, és mindent kitálaltam a tanárnőnek az igazgató kérése ellenére, aki azt kérte tőlünk, hogy minden maradjon a diákok és őközte. Hogy mégis miért tettem? Bosszúból. Habár a tettem derékba törte a további emelt szintű nyelvtanulásomat, nem bántam meg azóta se, sőt: újra megtenném.
Mivel ellehetetlenítettem a viszonyomat az osztályommal, osztályt váltottam. Átmentem a legjobb barátaimhoz biológia tagozatra, és a kitűnő érettségim is igazolta a döntésem helyességét. Erre büszke is vagyok, mivel két év alatt úgy felturbóztam a biológia és matek tudásom, hogy az enyém lett a 3. legjobb emelt szintű biológia érettségi az osztályban 83%-kal, és a 98%-os matek középszintűvel osztályelső lettem. Azonban nem volt fenékig tejfel ez az osztály se. Itt a fiúk sokkal durvában viselkedtek. Dobáltak órán papírgalacsinokkal; szünetben összesúgtak a hátam mögött a folyóson, hogy itt van a b*zi; még tesi órára is külön a tesi tanáriban kellett átöltöznöm. Az új osztályfőnököm így akarta elkerülni a még több konfliktust, én viszont megalázónak éreztem. A fiúk közül kettő viselkedett velem nagyon gorombán. Összefirkálták a padomat mindenféle obszcén kijelentésekkel, és órán se türtőztették magukat különösebben. Ennek a két delikvensnek, F-nek és P-nek azt kívánom, hogy ha születik gyerekük, legyen ő is homoszexuális, hogy - ha közvetetten is - megtapasztalják, milyen annak lenni. Tudom, nagyon gonosz dolog tőlem, de Isten nem ver bottal, és szerintem nagyon megérdemlik. Ehhez még hozzátartozik az egyik eset, amikor a teljes pad össze volt firkálva mindenféle szöveggel, a barátaim nem tudták tovább elviselni a helyzetet, és mentek az osztályfőnöknek szólni, hogy tegyen ellenük valamit. De mivel ő is kimerítette a készletét, és nem is szeretett volna konfliktusba kerülni senkivel, rám hagyta a dolgot, mondván: védjem meg magam. (Ezúton szeretnék a tanár úrnak üzenni, hogy sajnos nem lehet mindenkinek az igényét kielégíteni, valakik mindig rosszul járnak. Ezek általában mi voltunk páran. Gondolom azért tette ezt, mert könnyebben túl tudjuk magunkat tenni a problémákon.) Én viszont nem akartam tetézni a dolgot, így elmentek az igazgatóhoz, aki megdorgálta az egyik fiút. Ezúton is hálámat szeretném kifejezni a barátaimnak, akik ki mertek állni mellettem rosszban is, és nagyon sajnálom, hogy én nem tettem meg hamarabb. Annak a néhány srácnak is nagyon köszönöm, akik nem viszolyogtak tőlem, és hozzám mertek szólni néhány kedves szót a két év alatt.
Már 20 éves vagyok, és túl vagyok az első egyetemi évemen. Nagyon nehéz időszak áll mögöttem, főleg úgy, hogy alábbhagyott a biológiába vetett lelkesedésem. Remélem, minél hamarabb visszatér. Már 4 éve nem találtam párt magamnak, és az a fajta ember vagyok, aki mélyen megveti a szexkapcsolatokat, alkalmi kapcsolatokat, vagy bárhogy is nevezzük, és azokat is, akik ezt előszeretettel művelik. Így az ismerkedési lehetőségeim a nullához konvergálnak. Ez az utóbbi néhány év nagyon betett a személyiségemnek: pikírt, cinikus, kritizáló lettem, és nehezen alakítok ki baráti kapcsolatokat. Főleg férfiakkal, legyenek azok melegek vagy heterók, sőt nincsenek is fiú barátaim. Néhány dolgot nem írtam bele a történetbe, aminek két oka van: már így is eléggé lefárasztottalak Titeket, valamint az én emlékezetem is szelektál emlékeket.
Sok mindenre megtanított engem az élet. Lehet, hogy ott vannak a barátaim, de néha csak magamra számíthatok. Végül is kinek van ideje mindig az én problémáimmal foglalkozni? :-) Másrészt a magyar társadalom még nem érett meg arra, hogy a melegeket befogadja, és ha így haladunk továbbra is lefelé a lejtőn, és mindenféle neonácik masírozhatnak az utcán, félek, csak rosszabb lesz a helyzet. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy egy szép napon elhagyom ezt az országot. Hiába szeretem, ha a benne élő emberek csak azon tudnak munkálkodni, hogy nekem minél rosszabb legyen.
Alex
RSS Feed