„És mégis kiknek gondoltad még szétkürtölni rajtunk kívül?” – fogadott így édesanyám sírva 2 évvel ezelőtt egy rideg márciusi napon.
Történetem gyökere körülbelül 9 éves koromra tehető. Ekkor voltam az általános iskola 3. osztályos tanulója. Már akkor szerettem a középpontban lenni, rengeteg barátom volt, szerettem velük foglalkozni, játszani. Fogalmam sem volt, mit jelent melegnek lenni, hisz akkoriban még nem foglalkoztatott ez a gondolat, de éreztem, hogy van bennem valami plusz.
2005 júliusa:
Sosem voltam visszahúzódó kölyök, így volt bátorságom elmenni egy olyan iskola által szervezett táborba, ahol szinte én voltam a legkisebb. A sok 12-13 éves kamasz között istennek éreztem magamat, egészen addig, amíg eljött életem első atrocitása: „kis buzi” – mondta nevetve a fiú. Először nem is értettem, hogy miről hadovál itt nekem, de nem is foglalkoztam vele. Közben telt-
múlt az idő, és újra megkezdődött az iskola. Addig a táborig imádtam az iskolámat, ám miután ez a srác „megmozdított bennem valamit”, elkezdtem gondolkodni, hogy miért pont engem kell bántani?! Ráadásul egyre több diák kezdett el manipulálni, piszkálni...
Szerencsémre osztálytársaim mindig megvédtek, kiálltak mellettem. Hála istennek ez a fiú 2006-ban már el is ballagott, megkezdte a középiskolát. 1 évig nyugalom volt. Kezdtem reménykedni, hogy vége ennek a rémálomnak. Sokan mondták már nekem, hogy mindig kifogom az olyan embereket, akik vagy nagyon szeretnek, vagy mélyen gyűlölnek.
Hatodikos koromtól egészen nyolcadikos koromig állandóan bántottak, megszóltak, de én már nem törődtem velük, hisz rájöttem, hogy valójában igazuk van, csak annyiban nem, hogy nem „kis buzi”, hanem egy igazi, vérbeli meleg fiú vagyok. Kezdtem magamat elfogadni, és rájöttem, hogy nagyon szerencsés és értékes tagja vagyok a társadalomnak, és akinek ez nem tetszett, elmehetett a búsba!
2010 szeptember: Hullámvölgy
Elkerültem a családi fészekből. Másik városban kezdtem meg tanulmányaimat, kollégista lettem.Saját magamról alkotott képem összetörni látszott, bele voltam betegedve, hogy 7 másik fiúval kell együtt élnem. Nem akartam elrejteni a valós énemet, de nagyon féltem. Körülbelül fél évig sikerült „elnyomni magamat”, és miután rájöttem, hogy a szobatársaim szeretnek, könnyedén elmondtam nekik, hogy én vagyok a meleg srác. Nem mondom, nekik is meg kellett emészteni, de erőt adtak nekem, bátorítottak, és a legfontosabb,hogy a barátságunk a mai napig él. Idén nyáron megyünk először együtt nyaralni, és látom rajtuk, hogy örülnek, hogy velük tartok én is.
2011: „Depresszió”
Szerelem első látásra, naplóírás, akaratom nélküli coming out a szüleim előtt. Ki nem szerelmes 15 évesen?! Bátor voltam: aki számított, mindenki tudott róla, hogy szerelmes lettem egy srácba, aki viszonozta volna, csak nagyon félt, így nem lett semmi a dologból – amiért végül is nagyon hálás vagyok. Mikor közölte vele, hogy NEM, elértem a mélypontot. Nem voltam önmagam, teljesen elment az életkedvem. A naplót kifulladásig írtam, mert vigaszt leltem abban, hogy írhatok. A családomban nem bíztam,
semmi pénzért nem nyíltam volna meg előttük. Egy kivétel mégis volt: az unokatestvérem, a lelki támaszom, legjobb barátom. Neki elmondtam, hogyan jutottam idáig. Megértett, támogatott, és a legfontosabb: hogy szeretett. Egyik este nála aludtam, nagyon jól éreztük magunkat, szinte minden megjavulni látszott. Másnap, mikor hazaértem, szembesültem a megtört anyámmal és halál sápadt apámmal. Én anyámhoz nagyon kötődtem, de itt mintha meghalt volna köztük valami. Apám sosem érdekelt, mert pici baba korom óta nem foglalkozott velem. Nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a gyerek babázik, rajzol, fest, énekel. Így megszoktam ezt az állapotot, tehát nem is vártam már mást tőle. Anyám már más tészta volt. A szemében egy utolsó riherongy voltam, akit el kell dugni a nagyvilágtól. Sehova sem voltam elengedve, állandóan itthon kellett ülnöm. Nem tudtam megbékélni ezzel az állapottal, és hamarosan megfordult velem a világ. Pia, cigaretta, fű, rossz jegyek. Szerencsémre hamar észbe kaptam, és ráébredtem, hogy ez így nem lesz jó. Meleg vagyok, kész vége, ha nem tetszik, forduljon fel mindenki – vallottam és vallom még most is.
Most 18 évesen igazából mérhetetlenül örülök, hogy így alakultak a dolgok, mert sokkal erősebb embernek érzem magamat. A barátaim elfogadnak, szeretnek, támogatnak, itthon jobb a helyzet, de lesznek még problémák, mert a szüleim azt hiszik, hogy ez csak egy „átmeneti zökkenet”. Boldognak érzem magamat, hogy az vagyok, aki! Senki és semmi nem fog eltántorítani attól, hogy boldog és másokkal egyenlő ember lehessek! Szeretem önmagamat, és hiszem, hogy egyszer valaki önmagamért fog szeretni!
Bálint
2005 júliusa:
Sosem voltam visszahúzódó kölyök, így volt bátorságom elmenni egy olyan iskola által szervezett táborba, ahol szinte én voltam a legkisebb. A sok 12-13 éves kamasz között istennek éreztem magamat, egészen addig, amíg eljött életem első atrocitása: „kis buzi” – mondta nevetve a fiú. Először nem is értettem, hogy miről hadovál itt nekem, de nem is foglalkoztam vele. Közben telt-
múlt az idő, és újra megkezdődött az iskola. Addig a táborig imádtam az iskolámat, ám miután ez a srác „megmozdított bennem valamit”, elkezdtem gondolkodni, hogy miért pont engem kell bántani?! Ráadásul egyre több diák kezdett el manipulálni, piszkálni...
Szerencsémre osztálytársaim mindig megvédtek, kiálltak mellettem. Hála istennek ez a fiú 2006-ban már el is ballagott, megkezdte a középiskolát. 1 évig nyugalom volt. Kezdtem reménykedni, hogy vége ennek a rémálomnak. Sokan mondták már nekem, hogy mindig kifogom az olyan embereket, akik vagy nagyon szeretnek, vagy mélyen gyűlölnek.
Hatodikos koromtól egészen nyolcadikos koromig állandóan bántottak, megszóltak, de én már nem törődtem velük, hisz rájöttem, hogy valójában igazuk van, csak annyiban nem, hogy nem „kis buzi”, hanem egy igazi, vérbeli meleg fiú vagyok. Kezdtem magamat elfogadni, és rájöttem, hogy nagyon szerencsés és értékes tagja vagyok a társadalomnak, és akinek ez nem tetszett, elmehetett a búsba!
2010 szeptember: Hullámvölgy
Elkerültem a családi fészekből. Másik városban kezdtem meg tanulmányaimat, kollégista lettem.Saját magamról alkotott képem összetörni látszott, bele voltam betegedve, hogy 7 másik fiúval kell együtt élnem. Nem akartam elrejteni a valós énemet, de nagyon féltem. Körülbelül fél évig sikerült „elnyomni magamat”, és miután rájöttem, hogy a szobatársaim szeretnek, könnyedén elmondtam nekik, hogy én vagyok a meleg srác. Nem mondom, nekik is meg kellett emészteni, de erőt adtak nekem, bátorítottak, és a legfontosabb,hogy a barátságunk a mai napig él. Idén nyáron megyünk először együtt nyaralni, és látom rajtuk, hogy örülnek, hogy velük tartok én is.
2011: „Depresszió”
Szerelem első látásra, naplóírás, akaratom nélküli coming out a szüleim előtt. Ki nem szerelmes 15 évesen?! Bátor voltam: aki számított, mindenki tudott róla, hogy szerelmes lettem egy srácba, aki viszonozta volna, csak nagyon félt, így nem lett semmi a dologból – amiért végül is nagyon hálás vagyok. Mikor közölte vele, hogy NEM, elértem a mélypontot. Nem voltam önmagam, teljesen elment az életkedvem. A naplót kifulladásig írtam, mert vigaszt leltem abban, hogy írhatok. A családomban nem bíztam,
semmi pénzért nem nyíltam volna meg előttük. Egy kivétel mégis volt: az unokatestvérem, a lelki támaszom, legjobb barátom. Neki elmondtam, hogyan jutottam idáig. Megértett, támogatott, és a legfontosabb: hogy szeretett. Egyik este nála aludtam, nagyon jól éreztük magunkat, szinte minden megjavulni látszott. Másnap, mikor hazaértem, szembesültem a megtört anyámmal és halál sápadt apámmal. Én anyámhoz nagyon kötődtem, de itt mintha meghalt volna köztük valami. Apám sosem érdekelt, mert pici baba korom óta nem foglalkozott velem. Nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a gyerek babázik, rajzol, fest, énekel. Így megszoktam ezt az állapotot, tehát nem is vártam már mást tőle. Anyám már más tészta volt. A szemében egy utolsó riherongy voltam, akit el kell dugni a nagyvilágtól. Sehova sem voltam elengedve, állandóan itthon kellett ülnöm. Nem tudtam megbékélni ezzel az állapottal, és hamarosan megfordult velem a világ. Pia, cigaretta, fű, rossz jegyek. Szerencsémre hamar észbe kaptam, és ráébredtem, hogy ez így nem lesz jó. Meleg vagyok, kész vége, ha nem tetszik, forduljon fel mindenki – vallottam és vallom még most is.
Most 18 évesen igazából mérhetetlenül örülök, hogy így alakultak a dolgok, mert sokkal erősebb embernek érzem magamat. A barátaim elfogadnak, szeretnek, támogatnak, itthon jobb a helyzet, de lesznek még problémák, mert a szüleim azt hiszik, hogy ez csak egy „átmeneti zökkenet”. Boldognak érzem magamat, hogy az vagyok, aki! Senki és semmi nem fog eltántorítani attól, hogy boldog és másokkal egyenlő ember lehessek! Szeretem önmagamat, és hiszem, hogy egyszer valaki önmagamért fog szeretni!
Bálint
RSS Feed