Körülbelül egy évig nem érdekelt senki, de azután jött a nagy változás. Összehaverkodtam anyukám barátnőinek az ikreivel, akik 11 hónappal fiatalabbak nálam, és akkor történt meg, hogy először érdeklődtem úgy egy fiú iránt. Szép kék szemű, szőkésbarna hajú fiú, akibe beleszerettem! Nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy én más vagyok, mint a többi fiú, de a legrosszabb az volt, hogy tudtam: ő heteroszexuális és soha nem lehet az enyém. A féltékenység folyamatosan gyötört, mindig azon gondolkoztam hogy miért pont én? Miért pont én lettem ilyen? Egyszóval nem fogadtam el magam, állandóan azon törtem a fejem, hogy hogyan vethetnék véget az életemnek.
Ez így ment addig, míg el nem kerültem a gimnáziumba. Azt gondoltam, hátha ott minden másképp lesz. A legnehezebb az volt számomra hogy magamba kellett tartanom, hogy "én más vagyok, mint a többiek". Gimiben már az első négy hónap után azt vettem észre, hogy beleszerettem anyukám volt osztálytársának a fiába, szép kék szemű, szőkésbarna hajú fiúba, akiért az életemet is odaadtam volna. Nagyon jó barátok lettünk, de tudtam, hogy nincs nála esélyem, hiszen ő is heteroszexuális. Nem is akartam barátságnál többet, nekem elég volt az is, hogy tudtam, kedvel. A második év elején valamiért megharagudott rám, és nem mondta meg hogy miért. Nagyon szenvedtem emiatt, hogy még arra sem méltat, hogy megmondja nekem, miért haragszik.
Nem bírtam tovább magamban tartani, meg kellett valakivel osztanom, hogy mit érzek, különben megőrültem volna. Tudtam, hogy csak egy ember van, aki ezt igazán megérti. 2006.12.16-án elmeséltem mindent annak a lánynak, aki az első és utolsó lányszerelmem volt az életemben: az ovis szerelmemnek. Nem bántam meg, hogy elmeséltem neki a "titkomat" (már majdnem sírva mondtam). Megdöbbent és elsápadt, hirtelen nem fogta fel. Nem tudom leírni, hogy milyen érzés volt, amit akkor éreztem… A lány megölelt, és azt mondta, hogy ez nem változtat semmin, „ugyanúgy szeretlek, mint azelőtt, ugyanolyan fontos barát maradsz számomra!”. A mai napig folyamatosan mellettem áll mindenben, és én is mellette! Az, hogy elmondhattam valakinek és beszélhettem róla, sokat jelentett számomra, utána már nem gyötörtem magam.
Az osztályomban összebarátkoztam egy fiúval, akivel megértettük egymást, és rengeteget beszélgettünk. Olyan jóba lettünk, hogy elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Azt gondoltam, ő is az, ezért mertem neki elmondani. Így is történt, ő is bevallotta a másságát nekem! Nagyon jókat tudtam vele is beszélgetni, és az osztály többi tagjával is, mert senki sem vette le rólam, hogy én „más” vagyok - addig a napig, amíg az a meleg osztálytársam állítólagosan elmondta az osztályban, hogy velem valami nem stimmel. Utána kezdődött csak az igazi pokol a számomra: kérdezgették, hogy meleg vagyok-e, viccelődtek rajtam, gúnyolódtak. De senki sem volt biztos benne, sokan kételkedtek abban, hogy igaz, amit terjesztenek rólam.
Elhatároztam, hogy egy osztálykiránduláson valamilyen szinten berúgok és rácáfolok a pletykára. Ezt nem lett volna szabad csinálnom, mert ez az egész fordítva sült el, itt történt a "Nagy Lebukás"! Részegen leesett a gyűrű az ujjamról, amibe a szerelmem neve volt belevésve. Míg én aludtam, az egész osztály láthatta, hogy tényleg igaz, hogy meleg vagyok. Az a kirándulás volt az életem legrosszabb élménye, borzasztó volt! A kirándulás után már csak 4 napot kellett menni iskolába, és befejeződött a 2. tanév. A nyár elején rémálmaim voltak, rettegtem, hogy mi lesz a következő tanévben. A nyári szünetben majdnem anorexiás lettem, de nem volt választásom, ha nem akartam, hogy otthon megtudják, akkor hallgatnom és tűrnöm kellett.
Eljött a következő tanév. Az első pár hónapban nem volt semmi komolyabb gond, néha egy pár poént ellőttek velem kapcsolatban, de ez különösebben nem érdekelt. Aztán volt egy osztálytársam, aki elvetette a sulykot: gúnyos megjegyzéseket mondott rám és megalázott. Odáig fajult a helyzet, hogy jelentettem az osztályfőnöknek, és ezen kívül még verekednem is kellett azért, hogy ne alázzon meg folyamatosan. Nem bántam meg, hogy így cselekedtem, hogy kiálltam magamért! Persze a tanárok egy része tudja, hogy én meleg vagyok, de nem érdekel, hogy ki mit mond. Az viszont nagyon jól esett, hogy miután kiderült, hogy meleg vagyok, aki igazán kedvelt előtte, ezek után is ugyanúgy odajönnek beszélgetni, és nem azt látják bennem, hogy meleg vagyok, hanem azt, hogy egy "normális", jó ember vagyok.
Már nem érdekel, mit pletykálnak rólam, van bennem tartás. Nem akarok heteró fiúkkal annyira jóban lenni, mert utána őket is megszólják, ezt el akarom kerülni. Az osztály nagy része elfogadott, a többivel meg nem foglalkozom. Azóta már arról az osztálytársamról is tudja mindenki, hogy meleg, aki azért mondott el engem, hogy mentse a saját bőrét. Hát nem jött össze neki! Egyre több új barátot szerzek, egyre több emberrel meg tudom beszélni a gondjaimat. Még mindig nem tudom, hogy hogy fogom elmondani anyukámnak, de remélem, megértő lesz, ha elmesélem neki! Rettegek attól is, hogy nem tőlem fogja először hallani, és ezt nem akarom.
Köszönöm, hogy elolvastátok a történetemet. Remélem, tudtok belőle valamelyest tanulni. Azt tudom tanácsolni, hogy ne adjatok olyan emberek véleményére, akik nem érdemlik meg. Mindig lesznek olyan emberek, akik nem fogják és nem is akarják megérteni, hogy mit kell átélnünk.
Balázs