Az én történetem talán nem tekinthető klasszikus előbújás-sztorinak, hiszen nem igazán hozott jelentős fordulatot az életemben, legalábbis nem olyan módon, ahogy szerettem volna.
Most 19 éves vagyok, kb. 15-16 lehettem, mikor rájöttem és elfogadtam, hogy érdekelnek a lányok is, majd hamarosan világossá vált az is, hogy a férfiak viszont egyáltalán nem. Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy belső dilemmát ez számomra nem okozott, egyszerűen elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok, és ennek megfelelően gondoltam a jelenemre, a jövőmre, az álmaimra, ez vált természetessé.
Nem vagyok egy kifejezetten barátkozós, szociális típus, egyetlen ember van, akit igazán barátomnak érzek, ő a legjobb barátnőm, és fontos volt számomra, hogy tudja, ki és mi vagyok, hogy úgy ismerjen engem, ahogyan azt megérdemli. Azt, hogy ő tudjon a másságomról, még annál is fontosabbnak éreztem, mint hogy a szüleim tudjanak róla.
Sajnos nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. A csendes, személyes beszélgetés helyett 3 év hallgatás után, egy buliban, részegen gyakorlatilag lesokkoltam, a fejére zúdítottam mindent, kitört belőlem a sok felgyülemlett feszültség, amit a hosszú titkolózás okozott. Soha többet nem beszéltünk a dologról, ő következetesen kerül minden témát, ami esetleg bármilyen kínos beszélgetéshez vezethetne, úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Néha még együtt is nevetgélünk a pasikon, hogy hú, ez milyen helyes, az milyen jóképű, belementem a játékba, talán azért, mert számára ez így kényelmesebb, úgy tesz, mintha el is felejtette volna az egészet, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Hiába tudom, hogy ő is igazán szeret engem, a legjobb barátjának tart, ez akkor is tabu maradt.
Hülye voltam, amiért ilyen sokáig vártam azzal, hogy a számomra legfontosabb ember előtt felfedjem életemnek egy ilyen meghatározó részét, és a mai napig hülye vagyok, hogy nem ülök le vele rendesen megbeszélni a dolgot. De félek attól, hogy elveszítem, és ez a helyzet mégsem teljes elutasítás. Bizonyos mértékben megértem azt, hogy mi játszódik le ilyenkor azokban emberekben, akik tényleg szeretnek minket, ők is igen gyakran küzdenek az érzelmeik és a társadalom és a családjuk által beléjük nevelt normák ellentéte miatt. Azt hiszem, nekünk ugyanúgy, ahogy elfogadtuk azt, hogy melegek vagyunk, el kell fogadnunk az ezzel járó akadályokat, küzdelmeket is, és talán ez még nehezebb. Egyszer - remélhetőleg minél hamarabb - képes leszek majd teljes őszinteséggel beszélni önmagamról és a helyzetemről nem csak neki, hanem a szüleimnek, testvéreimnek is, mindenkinek, aki érdemes rá és megérdemli, hogy tudja.
Nitta
Nem vagyok egy kifejezetten barátkozós, szociális típus, egyetlen ember van, akit igazán barátomnak érzek, ő a legjobb barátnőm, és fontos volt számomra, hogy tudja, ki és mi vagyok, hogy úgy ismerjen engem, ahogyan azt megérdemli. Azt, hogy ő tudjon a másságomról, még annál is fontosabbnak éreztem, mint hogy a szüleim tudjanak róla.
Sajnos nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. A csendes, személyes beszélgetés helyett 3 év hallgatás után, egy buliban, részegen gyakorlatilag lesokkoltam, a fejére zúdítottam mindent, kitört belőlem a sok felgyülemlett feszültség, amit a hosszú titkolózás okozott. Soha többet nem beszéltünk a dologról, ő következetesen kerül minden témát, ami esetleg bármilyen kínos beszélgetéshez vezethetne, úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Néha még együtt is nevetgélünk a pasikon, hogy hú, ez milyen helyes, az milyen jóképű, belementem a játékba, talán azért, mert számára ez így kényelmesebb, úgy tesz, mintha el is felejtette volna az egészet, pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Hiába tudom, hogy ő is igazán szeret engem, a legjobb barátjának tart, ez akkor is tabu maradt.
Hülye voltam, amiért ilyen sokáig vártam azzal, hogy a számomra legfontosabb ember előtt felfedjem életemnek egy ilyen meghatározó részét, és a mai napig hülye vagyok, hogy nem ülök le vele rendesen megbeszélni a dolgot. De félek attól, hogy elveszítem, és ez a helyzet mégsem teljes elutasítás. Bizonyos mértékben megértem azt, hogy mi játszódik le ilyenkor azokban emberekben, akik tényleg szeretnek minket, ők is igen gyakran küzdenek az érzelmeik és a társadalom és a családjuk által beléjük nevelt normák ellentéte miatt. Azt hiszem, nekünk ugyanúgy, ahogy elfogadtuk azt, hogy melegek vagyunk, el kell fogadnunk az ezzel járó akadályokat, küzdelmeket is, és talán ez még nehezebb. Egyszer - remélhetőleg minél hamarabb - képes leszek majd teljes őszinteséggel beszélni önmagamról és a helyzetemről nem csak neki, hanem a szüleimnek, testvéreimnek is, mindenkinek, aki érdemes rá és megérdemli, hogy tudja.
Nitta
RSS Feed