Az első, akinek tudatosan elmondtam, a barátnőm lett, igaz nem sokáig, mert megijedtem. Hogy mitől? Magamtól, attól, hogy ez természetes állapot-e. Lelkiismeret-furdalásom volt, ezért nagyon sokáig nem mertem semmilyen kapcsolatot sem kezdeményezni, sem elfogadni. De mostanra beértem, azt hiszem, és van is valami kialakulóban az életemben, egy nagyon kedves és aranyos lánnyal (úgyhogy lehet szurkolni…).
De ami lényeg, hogy pozitívak voltak a visszajelzések. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy nem vagyok egy egyszerű eset, mert együtt élek egy olyan problémával, ami eleve meggátolja, hogy hetero legyek: félek a pasiktól! Nem volt semmiféle trauma az életemben, ami kiválthatta, magyarul NEM zaklattak, vagy ilyesmi. De nem is volt semmilyen kontaktusom férfival, még apámmal sem, mert őt nem ismerem, fogalmam sincs, ki ő, vagy egyáltalán létezik-e. És mivel ezzel szoktam kezdeni, ezen kellően kiakadnak, és az, hogy leszbikus vagyok, már nem is annyira meglepő :) Bár számomra az a természetes állapot, hogy nincsenek (hetero) férfiak a közelemben. Mert meleg barátaim, ismerőseim vannak, és velük nagyon jól el vagyok. Miért is ne lennék, kedvesek, aranyosak, és biztos, hogy nem fognak rám mászni :)
Ami az előbújásomat illeti, természetesen volt olyan is, aki azt mondta, hogy „jó oké, csak ne mesélj róla!”. És persze ott van a családom, akiknek nem tudom elmondani… Hogy miért bujkálok? A válasz magától értetődik: a világ legnagyobb homofóbjaival élek együtt! Semmi tolerancia nincs bennük, ezt már a megjegyzésekből is le lehet szűrni. Ha bármilyen melegtémájú műsor megy a tévében, vagy akárhol szóba kerülünk, már mondják a magukét: „jaj, szegény (na jó ez sokszor lemarad) BETEG(!) emberek”, meg hasonlók. Így aztán ne várja el tőlem senki, hogy eléjük álljak, és megvalljam a másságom! Majd talán akkor, ha nem élek már velük, de addig nem tudom megtenni. Így sincs jó kapcsolatom velük, nem akarok a már így is rossz helyzeten még rontani...
Így hát maradt nekem a hazugság és a meghasonlott élet, amit igazából már rég megszoktam. De amíg vannak olyan helyek és emberek, ahol és akikkel önmagam lehetek, addig tudom, hogy van remény, és nem adom fel. I will survive!!! :)