Már alsó tagozatos korom óta tudtam, hogy nem vagyok heteró. Igazából régebb óta tudom, mint azt, hogy egyáltalán mi az, hogy melegség.
Más barátaim is voltak, de ilyen erős szeretetet és heves érzelmeket csakis ő tudott kiváltani belőlem.
Mindennap együtt játszottunk, amikor egymásra néztünk, nem bírtuk ki mosolygás nélkül, és érezni lehetett, ahogy "vibrál" közöttünk a levegő. Ha éppen nem velem játszott, rosszul esett, mindig nagyon féltékeny voltam. Amikor átmentem hozzá, mindig hevesen dobogott a szívem, hogy megint együtt lehetünk, és csodálatos boldogságot éreztem, amikor találkoztunk és ő rám mosolygott. Nem szoktuk megölelni egymást, talán azért nem, mert nem volt szokás a környezetünkben. De emlékszem, egyszer jöttem haza valahonnan, ő pedig ott várt rám a ház előtt, mert át szeretett volna jönni, és annyira megörültünk egymásnak, hogy teljesen ösztönösen odarohantunk egymáshoz, átöleltük egymást, és még puszit is adtunk egymásnak, ráadásul szájra. :D (Azért nem olyan volt, mint egy csók, arra sajnos sosem került sor...) Nagyon zavarba jöttünk mindketten, mert ez az egész tényleg teljesen ösztönösen jött, de mégis úgy érzem, ez életem legszebb és legértékesebb emléke. :)
Ez a nagy szerelem 4. osztályos korunkig tartott. Addig ugyanis még nem tudtam, mi is az, hogy melegség. És sajnos olyan környezetből tudtam meg először, akik szerint ez egy rossz dolog. Mindig erősen élt bennem az a késztetés, hogy jónak kell lennem, hogy meg kell felelnem a környezetemnek. Ezért nagyon megijedtem, amikor ezt így tudatosították bennem. Nem tudott más róla, hogy így érzek, de akkor úgy éreztem, meg kell változnom, mert rossz dolog az, ami bennem van. Ezért megszakítottam vele minden kapcsolatot. Szörnyű érzés volt, teljesen "megfagyasztottam" a bennem lévő érzelmeket. Még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy vajon neki milyen fájdalmat okozhattam. Onnantól fogva évekig nem is beszéltünk egymással, annak ellenére sem, hogy osztálytársak voltunk...
De az élet ment tovább, lettek új barátaim is. Amikor elkezdett fejlődni a szexualitásom, akkor úgy voltam vele, hogy jó, tetszenek a lányok nekem is, akkor biztos nincs semmi "baj". A múltra pedig próbáltam nem gondolni. Gimnáziumban is volt egy lány, aki nagyon szimpatikus volt, már éppen tervezgettem, hogy udvarolok neki valahogy, de aztán történt egy dolog, amire nem számítottam.
Beiratkoztam színjátszószakkörre, és találkoztam ott egy fiúval, akibe rögtön beleszerettem. De nagyon. Akkor jött el az idő, hogy szembenézzek az érzéseimmel, és tisztázzam magamban, hogy akkor kik is tetszenek. Sokat vívódtam magamban, keresgéltem az interneten, és fokozatosan rájöttem, hogy végülis ezzel nincs semmi baj, sőt, ugyanolyan gyönyörű és szép, mintha egy lányba lennék szerelmes. Sajnos ez a második nagy szerelem eléggé plátói volt. Barátok voltunk, de sosem mertem megmondani neki, mit is érzek iránta. Próbáltam jobban közeledni hozzá, de ő inkább visszahúzódott, ezért egy idő után már nem próbáltam erőltetni. Sosem tudtam meg, hogy vajon ő érzett-e valamit irántam.
Az ilyen vívódások a gimi végére elmúltak, elfogadtam magamban, hogy biszexuális vagyok, hogy vannak fiúk is és lányok is, akik tetszenek. Bár akkor még nem mondtam el senkinek. Aztán jött az egyetem. Felvettek az ELTE-re, és felkerültem vidékről Budapestre. Önállósodnom kellett, elkezdett bennem motoszkálni egyre erősebben a kérdés, hogy ki is vagyok én? Hogy milyen ember is vagyok, ki szeretnék lenni? Addig a pontig ez annyira fel sem merült bennem, el voltam foglalva azzal, hogy megfeleljek az iskolában. És akkor, hirtelen rám esett egy hatalmas felismerés: hogy én nem érzem magam férfinak, és soha nem is akarok az lenni! Visszagondoltam, hogy eddig hogy is tekintettem a nemiségre. Kiskoromban elfogadtam, hogy oké, fiú vagyok, mert fiú testem van, és mert azt mondták nekem. De mivel soha sem a szüleim, sem más nem erőltetett rám "férfias" dolgokat, nem igazán foglalkoztatott a dolog. Voltak fiú- és lánybarátaim is, mindenkivel tudtam játszani, de a lányokkal és a lányosabb fiúkkal talán jobban kijöttem. Gimi végéig nem is nagyon érdekelt a nemiség (a szexuális orientációt leszámítva), és az sem, hogy én hogy nézek ki, milyen a hajam, vagy milyen ruha van rajtam.
De attól a naptól fogva ez mind megváltozott. Elkezdett nagyon is foglalkoztatni a külsőm. És nem úgy akartam jóképű lenni, ahogy egy férfi, hanem úgy akartam gyönyörű lenni, ahogy egy lány. Akkor úgy tudtam megfogalmazni, hogy sokkal inkább érzem magam lánynak, mint fiúnak, de nem szeretnék nemi átalakító műtétet, mert nem zavar a testem. Viszont vágyat éreztem rá, hogy lányosabban nézzek ki, ezért elkezdtem növeszteni a hajam, és vettem pár színesebb ruhát is. Újra kezdődtek a vívódásaim, csak most nem a szexuális orientációm, hanem a nemi identitásom miatt. Volt egy depressziós időszakom is, így a 3. félévben passziváltam az egyetemen. Nem csak emiatt voltam depressziós, de ez is nagyban közrejátszott. Először pszichológusnak beszéltem az orientációmról és az identitásomról is. Szerencsére nagyon kedves és megértő volt. Bár eddig nem foglalkozott a transzneműséggel, támogatott és bátorított, hogy éljem meg azt, akinek érzem magam, aki vagyok; hogy fogadjam el magam. Akkor szántam rá magam, hogy elmondjam a keresztmamámnak is - akivel kiskorom óta nagyon jó a kapcsolatunk - , hogy mit is érzek, hogy ki is vagyok én. Szerencsére nagyon megértő volt, gyorsan elfogadta, hogy ez vagyok. Ugyanígy nem sokkal később elmondtam anyukámnak is. Ő is elfogadta, és mindketten biztosítottak, hogy bárki is vagyok, bármilyen is az orientációm és az identitásom, mindig szeretni fognak, és őket ez egyáltalán nem zavarja. Csak találjam meg önmagam, és legyek boldog úgy, ahogy az tudok lenni. :)
Bár az anyukám és a keresztmamám is nagyon elfogadó volt, a vívódások nem szűntek meg teljesen. A mai napig vannak bennem, de szerencsére már ritkábban, és csak a nemi identitásommal kapcsolatban, a szexuális orientációmat, úgy érzem, teljesen el tudtam fogadni. Most úgy tudnám legpontosabban megfogalmazni, azt, hogy ki is vagyok, hogy bár nem zavar az, hogy fiú testem és fiú nevem van, sokkal jobban tudok a lányokkal azonosulni, sokkal inkább érzem magam lánynak, és akkor érzem jól magam, ha feminin vagyok kinézetben, öltözködésben és viselkedésben is. Úgy is mondhatnám, hogy én egy fiú testű és fiú nevű lány vagyok, és ez így most nekem megfelel. Az orientációmat tekintve pedig biszexuális vagyok, tetszenek a lányok és a fiúk is, bár fiúk közül inkább csak azok, akik lányosabbak, akik jobban hasonlítanak hozzám. (Utólag visszagondolva az általános iskolás és a gimnazista fiúszerelmem is eléggé lányos volt.)
Nyár elején rászántam magam, hogy csatlakozom egy LMBT csoporthoz, mert már nagyon vágytam egy olyan, hasonló korú közösségre, ahol ezeket nem kell titkolnom, és olyan barátokat szerezhetek, akik tudják rólam mindezt. Rákerestem az interneten, milyen csoportok is vannak, és elsőnek a GBME nevű egyetemistákból álló LMBT-csoporton akadt meg a szemem. Írtam is nekik, és szinte rögtön válaszoltak, el is mehettem a legközelebbi programjukra. Nagyon felszabadító és jó érzés volt először nyíltan beszélni a szexuális orientációmról és a nemi identitásomról olyan emberek előtt, akikről tudtam, hogy nem fognak leszólni, és megértőek lesznek, hiszen ők is hasonló helyzetben vannak. Utána már bátrabban mertem elmenni más LMBT csoportokba, pl. a Szimpozionba és a Transvanilla Transznemű Egyesület önsegítő csoportjába is. Idén először elmentem a Pride-ra, ami szintén egy különleges élmény volt.
Szerelmi kapcsolatot még nem sikerült találnom (kicsit nehezen megy még ez a dolog nekem, főleg interneten próbáltam először ismerkedni, de nem igazán alakult ki senkivel sem szerelem, sem komolyabb kapcsolat), de tudom, hogy ez senkinek sem megy könnyen, és továbbra is próbálkozni fogok. Összességében viszont, úgy érzem, egy fontos lépés volt az életemben, hogy fel mertem keresni ilyen közösségeket, ahol barátokra és sorstársakra találhattam, és végre nem kellett titkolnom azt, aki vagyok.