Shakespeare, William
Neve: William Shakespeare
Született: Stratford-upon-Avon; 1564. április 23. Meghalt: Stratford-upon-Avon; 1616. április 23. (Julianus-naptár)/ 1616. május 3. (Gergely-naptár) Szülei: John Skakespeare (? – 1601) és Mary Arden Testvérei: Joan (nővér; férjezett neve: Joan Hart); Anne (húg; ?-1579); Edmund (1562-1607; Gilbert (1566-1612) és Richard (öcs). Felesége: Anne Hathaway (házastársak: 1582. november 28.- ?) Gyermekei: Susanna (1583. május 26.-), Hamnet (1585. február 2.-1596. augusztus 11.), Judith (1585. február 2.-) Foglalkozása: drámaíró, költő, színész, színházigazgató Nemzetisége: angol Művei: VI. Henrik-trilógia (1590-1591); Titus Andronicus (1591); Tévedések vígjátéka (1591); III. Richárd (1592); A makrancos hölgy (1592); János király (1593); A két veronai nemes (1593); Vénusz és Adonisz (1593); Lóvá tett lovagok (másik címe: Felsült szerelmesek; 1593-1594); II. Richárd (1595); Rómeó és Júlia (1595); Szentivánéji álom (1595-1596); A velencei kalmár (1596); IV. Henrik I-II. (1596-1597); A windsori víg nők (1597); Sok hűhó semmiért (1598); V. Henrik (1599); Ahogy tetszik (1599); Julius Caesar (1599); Vízkereszt vagy amit akartok (1600-1601); Hamlet (1601); Troilus és Cressida (1602); Minden jó, ha a vége jó (1603); Szeget szeggel (1604); Othello (1604); Lear király (1605); Macbeth (1606); Szonettek (1609); Cymbeline (1610); Téli rege (1611); Vihar (1611). Orintációja: biszexuális |
Shakespeare életútja csupa rejtelem. Az életművére vonatkozó adatok jórészt bizonytalanok, leghíresebb verssorainak hitelessége is kétséges. Már azt is kétségbe vonták, hogy ő írta-e mindazt, amit írt. E sok bizonytalanság ellenére William Shakespeare a leghíresebb és bizonnyal a legnagyobb drámaíró, az egész világirodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb alakja, úgy mellékesen szonettjeivel a szerelmi líra egyik kétségtelen klasszikusa. De minél több vele és körülötte a rejtelem, annál jobban izgatta és izgatja a történészeket, esztétákat, pszichológusokat. Bőséges könyvtárat töltenek meg a róla szóló tanulmányok, vastag könyvek és röpke elmefuttatások, olykor regények és novellák. Felettébb kockázatos tehát röviden jellemezni, ki volt, milyen volt, hogyan élt és tulajdonképpen mit is írt mindabból, amit az ő nevéhez kapcsol az emlékezés és a kialakult köztudat. Shakespeare világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján fellelhető.
Bizonyosan azt tudhatjuk, amit anyakönyvi bejegyzések örökítettek meg. Stratford-upon-Avonban, az akkori anyakönyvekből kiderül: melyik napon keresztelték (április 26. – ebből becsülték az április 23.-i születési dátumot; keresztelési neve: Guilelmus filius Johannes Shakespeare), és melyik napon — pontosan 52. születésnapján — halt meg (ez a nap egyébként (április 23.) Anglia védőszentje, Szent György ünnepe). Tudjuk, mikor nősült, mikor született három gyermeke (két lány és egy fiú), a fia gyermekkorban halt meg, a leányok idővel férjhez mentek, olvashatjuk, melyik napokon voltak az esküvők, felesége halálát is megörökíti a bejegyzés. — De minthogy a hivatalos iratok java része is túlélte az évszázadokat, az is hiteles adat, hogy 22 éves korában vadorzásért (a földesúr erdejében lelőtt egy vadat) elítélik, és a büntetés elől elhagyta szülőhelyét, ahová csak közel harminc évvel később tért haza, hogy megvásárolja a szülői házat. Szinte minden más csak találgatás.
Halálakor Ben Jonson, aki színésztársa, költőtársa, drámaírótársa volt, egy nagyon szép költeményben búcsúztatta. Jonson rendezte sajtó alá a Shakespeare-művek első gyűjteményes (és elég hiányos) kiadását, ennek a kötetnek a bevezetése ez az emlékidéző költemény. Az is benne van, hogy a nagy barát nem is volt eléggé művelt, annál csodálatosabb, hogy olyan sokat tudott a világról, a múltról és főleg az emberekről. Ez az emlékezés megerősít a hagyományos gyanúban, hogy gyermekkorban igen kevés iskolát járt. Latinul valamelyest okvetlenül megtanult, mert a középkorban és a reneszánsz emberöltőiben nem volt iskola „deák nyelv", vagyis latin nélkül.
Középosztálybeli vidéki katolikus polgári családból származott. Snitterfield-ből származó apja (John Shakespeare) váltogatta mesterségét, egy időben például kesztyűkészítő volt, máskor kereskedelmi tevékenységet folytatott, és eléggé tekintélyes férfiú lehetett, mivel néhány évig kisvárosuk polgármestere is volt, s ebben a minőségében elsőként engedélyezte a városban színielőadások rendezését. Anyja Mary Arden, egy kisbirtokos leánya volt. A család a Henley Street-i szülőházban élt. Valószínűleg a helyi iskola (King’s New School) tanulója volt, ahol a kor szokásai szerint erőteljes hangsúllyal szerepelt a latin nyelv és irodalom oktatása. Iskoláztatásáról azonban nincsenek forrásaink, az sejthető, hogy a kötelező alapfokú szintnél nem jutott tovább. De hogy Shakespeare a kisiskolás kor után 18 éves koráig hogyan élt, s ha tanult, mit tanulhatott, ezt nem tudhatjuk. De az bizonyos, mert anyakönyv bizonyítja, hogy 1582. november 28-án, 18 éves fővel megnősült: elvette Anne Hathaway-t, aki ekkor már három hónapos terhes volt. Felesége 8 évvel volt idősebb nála. Rövid heteken belül, 1583. május 26-án gyermekük is született (egy leány: Susanna), ez talán indokolta a nyilván sürgetett házasságot a túl ifjú férj és a hozzá képest már idős feleség között. 1585. február 2-án még két ikergyermekük (Hamnet és Judith) is született. De hogy házasemberként miből és hogyan élt, ezt megint nem tudjuk.
A következő adat már a vadorzás vádja és a menekülés a szülővárosból. Ez 1586-ban lehetett. Legközelebb csak 1589-ban találkozunk vele Londonban. A két időpont között, mint oly sok angol fiatalember, ő is hajózással próbálkozhatott. Matróz is lehetett, kereskedő is, egyesek kalóznak is képzelték. Annyi csaknem bizonyos, hogy járt Itáliában. Velencében játszódó színjátékaiban (Othello, Velencei kalmár) ottani helyismeretet gyaníthatunk. És valamelyest tudott olaszul, olasz novellákat eredetiben is olvasott. (Gyakran félre is értett.) Annyi bizonyos, hogy az olasz világ mindig is érdekelte, vígjátékainak többsége itáliai városokban játszódik.
De azután már londoni hírünk van róla. Közeledett a színházakhoz. Kezdetben színház melletti ló-őrző volt. Minthogy akkortájt a hölgyek hintóban, az urak lóháton jártak színházba, az előadás alatt őrizni kellett a kocsikat és főleg a lovakat (mint mostanság az autókat). Ezek a ló-őrzők ugyanúgy a színház alkalmazottai voltak, mint a színészek. A legkorábbi színházi adatunk Shakespeare-ről a lóőrzésért kapott díjazás. De a következő színházi díjazás már „contaminator” (összerakó; kvázi dramaturg) minőségben illette.
Tehát ez időben már értett a drámákhoz, s innét már kevés lépés kellett ahhoz, hogy előbb statisztáljon, azután szerepeket is játsszék, és szükség esetén szerepeket is írjon. A kilencvenes évektől az ezerhatszáztízes évek elejéig Shakespeare ugyan színész is, rendező is, később színigazgató is, de mindenekelőtt drámaíró. Ez időre már kézről kézre járó kéziratos szonettjei a színészvilágban és a nézők közül az ifjak körében ismertek, szerelmi vallomásait az ifjak szívesen olvasták fel hölgyeiknek. Nyomtatásban ugyan csak a következő század első tizedében jelentek meg a hamar népszerű szonettes könyvben (akkor egy művészetpártoló úr fizette a kiadás költségeit, az ajánlásból tudjuk, hogy a nagylelkű mecénásnak W H. volt a monogramja). A mecénás pontos kiléte máig talány.
1598-ban Shakespeare Bishopsgate-be költözött, és neve vezető színészként szerepel Ben Jonson darabjainak címlapján. Ezt követően színészként, majd 1599-től drámaíróként dolgozott Londonban, illetve résztulajdonosa lett a Lordkancellár Társulatának (későbbi Globe Színház).
Hogy valóban hány drámai művet írt — ezt se tudjuk. Van egy hagyományos számunk. Eszerint tragédiáinak, komédiáinak, regényes színműveinek a száma összesen 37. — Nyilvánvaló azonban, hogy a neki tulajdonított színpadi művek között jó néhányat vagy egyáltalán nem ő írt, vagy csak „contaminator”-ként végső formába rázta valaki másnak a művét (például a VIII. Henriket, a Periklészt vagy a Titus Andronicus-t). Viszont van az angol reneszánsz drámák közt néhány ismeretlen szerzőnek tulajdonított, amely talán Shakespeare műve. A Morus Tamás tragédiájáról szóló Sir Thomas More című komor játék, amelyről tudjuk, hogy a színház megrendelésére négy házi szerző közösen írta, megbeszélve a témát, majd felosztva, melyik mozzanatot melyikük írja meg. Tudjuk, hogy a negyedét Shakespeare írta, s a stíluskritika alapján azt is gyanítjuk, melyik jeleneteket. És végül is az egész Shakespeare kézírásával maradt fenn. Neki tulajdonítják még a III. Edwardot (melyet csak az 1990-es években vettek fel a hivatalos Shakespeare-kánonba), a Thomas Lord Cromwel vagy a Merlin című darabokat is. Szintén társszerzős műve többek között az Athéni Timon.
Az első az indulás néhány éve (1590-1595; többek között a VI. Henrik trilógia, a III. Richárd, a János király, a Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A két veronai nemes vagy a Vénusz és Adonisz), főleg olasz mintájú vígjátékokkal, de 1595-ben de a Rómeó és Júlia sikerével már elkezdődik a második korszak 1595-től 1599-ig, amikor előkelő pártfogói segítségével „koszorús költő”, vagyis hivatalos udvari szerző. Valószínűleg udvari elvárásra írja a „Királydrámák” cím alatt ismert történelmi színjátékokat (II. Richárd, IV. Henrik I-II., V. Henrik), a Tudor-ház trónra lépése előtti évtizedek véres krónikáját, amely a százéves háború, majd a fehér rózsa—piros rózsa néven ismert polgárháború rémségeit idézi fel. De ezek között, Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája után építi fel a szerelem halhatatlan komédiáját, a Szentivánéji álmot. Ugyanebben a korszakban készül A velencei kalmár, a Sok hűhó semmiért, az Ahogy tetszik, s a Vízkereszt vagy amit akartok. 1599 és 1601 között megint elvész szemeink elől.
A legfontosabb protektor, Essex gróf egy politikai per áldozata lesz. Talán koholt per volt (manapság koncepciós pernek mondanók), talán valóban a trón ellen szervezett felkelést. Annyi bizonyos, hogy elítélték és kivégezték. Hívei közül többen is kerültek börtönbe, de néhány év után igyekeztek jóvátenni indokolatlan meghurcolásukat, a filozófus Bacon is börtönbe került egy időre, hogy hamarosan mentegetőzve kiengedjék és miniszterré tegyék. Lehet, hogy Shakespeare-rel is ilyesmi történt. Két évig hírünk sincs felőle, de 1601-ben egyszerre a híres Globe Színház igazgatója. Eddigre elég vagyont gyűjtött, hogy megvásároljon egy házat London Blackfriars negyedében, illetve 1597-ben megvegye Stratford akkori második legnagyobb házát, a ma New Place néven ismert épületet. Eddig színész, majd sikeres szerző volt ott, ettől kezdve igazgató és résztulajdonos. Ekkor kezdődik az a hat év (harmadik korszak), amikor leghíresebb és valóban legnagyobb tragédiáit írja (Hamlet, Lear király, Macbeth és Othello), s mellettük legcsillogóbb vígjátékait. A velencei kalmárral kezdődik, máig sem döntötte el az értékelés, hogy ez az izgalmas mű komédia vagy a megaláztatás tragédiája. Azonnal utána a Hamlet, amelyet sokan tartanak a drámatörténet legjobb, legszebb művének. Majd egymás után a Lear király, az Othello, a Macbeth közben a fanyar humorú Vízkereszt is.
A „Hableány” nevű kocsmában napról napra együtt ültek a Globe Színház irányítói, szerzői, mellettük egyazon asztalnál itták a sört vagy a whiskyt a nagy költők, nagy tudósok, nagy államférfiak. Edmund Spenser, a kor legnagyobb költője, Francis Bacon, a kor legnagyobb filozófusa, Essex gróf, aki tragédiájáig a legfőbb államférfi volt, és mellettük a divatos, ünnepelt kalózok, akik hűséges nézői voltak a Globe Színháznak is. Ez a kör és mögöttük az Udvar hölgyei, a lebujok leányai, a windsori és londoni víg háziasszonyok jelennek meg Shakespeare műveiben.
De 1603-ban meghalt a nagy királynő, Erzsébet, és vele befejeződött a Tudorok polgárpártoló korszaka. Jakab királlyal visszatért a Stuartok feudális önkényuralma. Anglia elkomorodott, és Angliával Shakespeare is elkomorodott. 1607-től 1611-ig (vagy 13-ig?) tartott a negyedik korszak. A mindenből való kiábrándulás korszaka. Az Athéni Timon csalódottsága és keserűsége, a Szeget szeggel keserű vígjátéka arról, hogy a legtisztességesebb ember is korrupt lesz, ha hatalmat kap a kezébe. A Troilus és Cressida, ez a homéroszi mitikus világban játszódó vígjáték vagy szomorújáték, amelyben a mitikus hősök stricikké, a mitikus hősnők kurvákká züllenek. És végül a legszebb és legsivárabb tündérjáték, a Vihar, amelynek sértett, de varázsló erejű hőse, Prospero odáig jut, hogy bosszút állni sem érdemes, de még varázsolni sem, és a tündéries csodák között összetöri varázspálcáját.
Shakespeare művészetének részeként a szonettjei azok, melyek a legérdekesebbek számunkra. A versek 1609-ben jelentek meg, valószínűleg a költő engedélye nélkül. Ez a 154 rövid vers az, mely alapján Szabó Lőrinc, a ciklus legjobb magyar fordítója azt mondta: Shakespeare nem csak a legnagyobb drámaíró volt, hanem a legnagyobb lírikus is. Ezek a versek azért is fontosak, mert míg a drámákat a közönség szórakoztatására írta, nagymértékben a közönség elvárásai szerint, addig verseiben sokkal inkább saját érzelmei fejeződnek ki. A versek többségét egy rejtélyes ifjú Lordhoz írta, másik részét egy „sötét hölgyhöz”. Az első kategóriában szereplő versek sokak szemében Shakespeare homoerotikus vonzalmainak bizonyítékai, ám ez mind a mai napig vitatott. 17 szonetten keresztül igyekszik a szerző az ifjú fiatalembert nősülésre, s ezen keresztül gyermekek nemzésére rábírni. Érve egyetlen van: aki ilyen szép, az nem pocsékolhatja el önmagát. „A gyönyörűt szaporítani vágyunk, Hogy így örökké rózsálljon a szép, S emlékét, ha hull érettebb virágunk, Őrizhesse a zsenge ivadék.” (I.) „Tékozló báj, mért pazarlod saját gyönyörödre szépséged örökét?” (IV.) „Ne makacskodj; túl szép vagy , semhogy a sír kincse légy s férgek diadala.” (VI.) Aztán fokozatosan közelebb húzza magához a szeretett személyt: „Óh, változz, s lelkem veled változik!” (X.) „Bár magadé volnál! De az, szerelmem, Addig lehetsz csak, míg földünk lakod.” (XIII.)
Joggal feltételezhetjük, hogy ez a „szerelem” szó ténylegesen meglévő szerelmi érzéséket takarhat, bár egyes kutatók szerint a szeretet kifejezésére is lehet gondolni. Ez ellen szólnak a következő idézetek: „Nekem a te két szemed (ez a két Állócsillag) adja tudásomat.” (XIV.), ill. „Míg él ember szeme és lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te”. (XVIII.) Rendkívül beszédes az „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” kezdetű szonett is (LXXV.). Ilyen kitételeket egy férfi azonos nemű barátjára nem szokott használni.
A rejtélyes barát személye mind a mai napig találgatások tárgya. Több teória is keletkezett, de egyik sem bizonyított. Egyes feltételezések szerint a kor egy másik szonettköltője, Samuel Daniel, Pembroke grófnője fiának magántanára lett volna a címzett. Mások szerint Daniel tanítványa, az 1595 körül (a versek keletkezésének idejében) 15 éves William Herbert, aki megfeleltethető a titokzatos „Mr. H. W.” monogramnak, s éppen ekkoriban utasított el egy házasságot Sir George Carly lányával. Egy harmadik feltételezés szerint a szintén fiatal, akkor 19 éves, feltűnően csinos, kényes, fülbevalót hordó Henry Wriothesley volt a címzett.
A mások elől eltitkolt szerelemről érthetően beszél a CXXI. szonett:
Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.
Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?
Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.
Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?
(Szabó Lőrinc fordítása)
A találgatások egyik központi kérdése, hogyha feltételezhető a szerelem megléte, akkor történhetett-e köztük valami testi kapcsolat is? A valószínű válasz: nem. A későbbi versekben elmaradnak a házasodásra felszólító tanácsok, s tovább folytatódik az ifjú szépségének dicsérete. A szerző megfesti saját szerelmét, hol mint boldog, hol mind boldogtalan imádó. Az ok: egyszer távollét, máskor a drága ifjú hűtlenné válása. Valószínűsíthetően ugyanakkor a kor sem engedte, hogy Shakespeare kiélje ezt a szerelmet, de biszexuális természete lehetővé tette a másik, bevett, megengedett megoldást.
Másik műve, melyet feltételezett biszexualitásával kapcsolatban idézni szoktak, a Hamlet. A történetben egyetlen rendes férfi – nő szerelmi kapcsolat sincsen, talán a királyné és Claudius-én kívül, s Hamlet meglehetősen ridegen bánik jegyesével, Opheliával. Ezzel szemben az egyik jelenetből kiderül, hogy meglehetősen gyengéd szálak fűzik gyermekkori barátjához: „Halld, Horatio: Te éppen olyan férfi vagy, minővel Szerettem, hogy közöm volt valaha.”…„Férfit nekem, ki szenvedélye rabja Nem lett soha! s én szívem közepén, Szívem szívében hordom azt, miképp most tégedet.” Ez bizony szerelmi vallomásnak tűnik, igaz sokat dob a dolgon Arany János fordítása. Az angol szövegben inkább csak arról van szó, hogy mennyire becsüli barátjának józan, megbízható természetét. Sokak – teljesen érthetően – Hamlet alakját Shakespeare megfelelőjének tartják, melyben saját vívódásait, világlátását írta meg. Talán azért kerüli el a szerelmet, mert lelke mélyén a férfiszerelem ült s azt nem tudta, nem akarhatta megírni. A homoerotika vádja még több Shakespeare-dráma esetében felmerült: így A velencei kalmár esetében (Antonio és Bassanio „barátsága”), a Coriolanusban (a címszereplő és Anfidius közti kapcsolat), továbbá a II. Richárd és a vízkereszt esetében.
Shakespeare 1611 körül visszavonult. Akaratlanul belekeveredett egy legelő-bekerítési perbe egy olyan terület kapcsán, melynek jövedelmeiben anyagilag is érdekelt volt. Sokak megdöbbenésére semleges pozícióra helyezkedett, csak azt kívánta elérni, hogy saját jövedelme biztosítva legyen. Shakespeare életének utolsó heteiben Judith lánya kérőjét, a kocsmatulajdonos Thomas Quiney-t megvádolták egy asszony megbecstelenítésével, illetve őt okolták az asszony haláláért is. Quiney elveszítette a becsületét, és, ezért Shakespeare úgy módosította végrendeletét, hogy abban Judith kizárólagos örököse lehessen a házasságukkor hozzá kerülő családi vagyonrésznek. 1616. április 23-án halt meg szülővárosában, s a Holy Trinity templomban temették el. Felesége és két lánya gyászolták. Judith apja halála után két hónappal ment hozzá Quiney-hez, míg Susanna már 1607 óta házas volt John Hall-lal. A sírja mellett álló mellszobra alkotás közben ábrázolja a költőt. Minden évben, Shakespeare születésének ünnepén a megemlékezés alkalmából új lúdtollat helyeznek a szobor kezébe.
Válogatott irodalom:
Ackroyd, Peter: Tetszés volt célom. William Shakespeare élete. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2005.
Basset, Jennifer: The life and times of William Shakespeare. Oxford University Press, Oxford, 2000.
Benedek Marcell: Shakespeare. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.
Berg, Mihail: Shakespeare és a történelem. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Bloom, Harold: Shakespeare. The Invention of the Human. Fourth Estate, London, 1999.
Cooleridge, Samuel Taylor: Shakespeare. Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2005.
Dunton-Downer, Leslie – Riding, Alan: Shakespeare Kézikönyv. Magyar Könyvklub, Budapest, 2004.
Gregor, Joseph: Shakespeare. Piper, München, 1941.
Herford, C. H.: Shakespeare. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1912.
Olsen, Kirstin: Alle Thing Shakespeare. An Encyclopedia of Shakespeare’s World. Greenwood Press, Westport, Connenticut – London, 2002.
Rózságh Endre: William Shakespeare (Melegek, akik formálták a világot, 8. rész) In = Mások, 2001. október, 54-55. oldal.
Schoenbaum: Shakespeare’s Lives. Oxford University Press, Oxford – New York, 1993.
Világirodalmi lexikon. Tizenharmadik kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 11-37 .oldal.
http://hu.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare
http://en.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare
http://www.literatura.hu/irok/renesz/shakespeare.htm
http://www.kirjasto.sci.fi/shakespe.htm
http://www.online-literature.com/shakespeare/
Bizonyosan azt tudhatjuk, amit anyakönyvi bejegyzések örökítettek meg. Stratford-upon-Avonban, az akkori anyakönyvekből kiderül: melyik napon keresztelték (április 26. – ebből becsülték az április 23.-i születési dátumot; keresztelési neve: Guilelmus filius Johannes Shakespeare), és melyik napon — pontosan 52. születésnapján — halt meg (ez a nap egyébként (április 23.) Anglia védőszentje, Szent György ünnepe). Tudjuk, mikor nősült, mikor született három gyermeke (két lány és egy fiú), a fia gyermekkorban halt meg, a leányok idővel férjhez mentek, olvashatjuk, melyik napokon voltak az esküvők, felesége halálát is megörökíti a bejegyzés. — De minthogy a hivatalos iratok java része is túlélte az évszázadokat, az is hiteles adat, hogy 22 éves korában vadorzásért (a földesúr erdejében lelőtt egy vadat) elítélik, és a büntetés elől elhagyta szülőhelyét, ahová csak közel harminc évvel később tért haza, hogy megvásárolja a szülői házat. Szinte minden más csak találgatás.
Halálakor Ben Jonson, aki színésztársa, költőtársa, drámaírótársa volt, egy nagyon szép költeményben búcsúztatta. Jonson rendezte sajtó alá a Shakespeare-művek első gyűjteményes (és elég hiányos) kiadását, ennek a kötetnek a bevezetése ez az emlékidéző költemény. Az is benne van, hogy a nagy barát nem is volt eléggé művelt, annál csodálatosabb, hogy olyan sokat tudott a világról, a múltról és főleg az emberekről. Ez az emlékezés megerősít a hagyományos gyanúban, hogy gyermekkorban igen kevés iskolát járt. Latinul valamelyest okvetlenül megtanult, mert a középkorban és a reneszánsz emberöltőiben nem volt iskola „deák nyelv", vagyis latin nélkül.
Középosztálybeli vidéki katolikus polgári családból származott. Snitterfield-ből származó apja (John Shakespeare) váltogatta mesterségét, egy időben például kesztyűkészítő volt, máskor kereskedelmi tevékenységet folytatott, és eléggé tekintélyes férfiú lehetett, mivel néhány évig kisvárosuk polgármestere is volt, s ebben a minőségében elsőként engedélyezte a városban színielőadások rendezését. Anyja Mary Arden, egy kisbirtokos leánya volt. A család a Henley Street-i szülőházban élt. Valószínűleg a helyi iskola (King’s New School) tanulója volt, ahol a kor szokásai szerint erőteljes hangsúllyal szerepelt a latin nyelv és irodalom oktatása. Iskoláztatásáról azonban nincsenek forrásaink, az sejthető, hogy a kötelező alapfokú szintnél nem jutott tovább. De hogy Shakespeare a kisiskolás kor után 18 éves koráig hogyan élt, s ha tanult, mit tanulhatott, ezt nem tudhatjuk. De az bizonyos, mert anyakönyv bizonyítja, hogy 1582. november 28-án, 18 éves fővel megnősült: elvette Anne Hathaway-t, aki ekkor már három hónapos terhes volt. Felesége 8 évvel volt idősebb nála. Rövid heteken belül, 1583. május 26-án gyermekük is született (egy leány: Susanna), ez talán indokolta a nyilván sürgetett házasságot a túl ifjú férj és a hozzá képest már idős feleség között. 1585. február 2-án még két ikergyermekük (Hamnet és Judith) is született. De hogy házasemberként miből és hogyan élt, ezt megint nem tudjuk.
A következő adat már a vadorzás vádja és a menekülés a szülővárosból. Ez 1586-ban lehetett. Legközelebb csak 1589-ban találkozunk vele Londonban. A két időpont között, mint oly sok angol fiatalember, ő is hajózással próbálkozhatott. Matróz is lehetett, kereskedő is, egyesek kalóznak is képzelték. Annyi csaknem bizonyos, hogy járt Itáliában. Velencében játszódó színjátékaiban (Othello, Velencei kalmár) ottani helyismeretet gyaníthatunk. És valamelyest tudott olaszul, olasz novellákat eredetiben is olvasott. (Gyakran félre is értett.) Annyi bizonyos, hogy az olasz világ mindig is érdekelte, vígjátékainak többsége itáliai városokban játszódik.
De azután már londoni hírünk van róla. Közeledett a színházakhoz. Kezdetben színház melletti ló-őrző volt. Minthogy akkortájt a hölgyek hintóban, az urak lóháton jártak színházba, az előadás alatt őrizni kellett a kocsikat és főleg a lovakat (mint mostanság az autókat). Ezek a ló-őrzők ugyanúgy a színház alkalmazottai voltak, mint a színészek. A legkorábbi színházi adatunk Shakespeare-ről a lóőrzésért kapott díjazás. De a következő színházi díjazás már „contaminator” (összerakó; kvázi dramaturg) minőségben illette.
Tehát ez időben már értett a drámákhoz, s innét már kevés lépés kellett ahhoz, hogy előbb statisztáljon, azután szerepeket is játsszék, és szükség esetén szerepeket is írjon. A kilencvenes évektől az ezerhatszáztízes évek elejéig Shakespeare ugyan színész is, rendező is, később színigazgató is, de mindenekelőtt drámaíró. Ez időre már kézről kézre járó kéziratos szonettjei a színészvilágban és a nézők közül az ifjak körében ismertek, szerelmi vallomásait az ifjak szívesen olvasták fel hölgyeiknek. Nyomtatásban ugyan csak a következő század első tizedében jelentek meg a hamar népszerű szonettes könyvben (akkor egy művészetpártoló úr fizette a kiadás költségeit, az ajánlásból tudjuk, hogy a nagylelkű mecénásnak W H. volt a monogramja). A mecénás pontos kiléte máig talány.
1598-ban Shakespeare Bishopsgate-be költözött, és neve vezető színészként szerepel Ben Jonson darabjainak címlapján. Ezt követően színészként, majd 1599-től drámaíróként dolgozott Londonban, illetve résztulajdonosa lett a Lordkancellár Társulatának (későbbi Globe Színház).
Hogy valóban hány drámai művet írt — ezt se tudjuk. Van egy hagyományos számunk. Eszerint tragédiáinak, komédiáinak, regényes színműveinek a száma összesen 37. — Nyilvánvaló azonban, hogy a neki tulajdonított színpadi művek között jó néhányat vagy egyáltalán nem ő írt, vagy csak „contaminator”-ként végső formába rázta valaki másnak a művét (például a VIII. Henriket, a Periklészt vagy a Titus Andronicus-t). Viszont van az angol reneszánsz drámák közt néhány ismeretlen szerzőnek tulajdonított, amely talán Shakespeare műve. A Morus Tamás tragédiájáról szóló Sir Thomas More című komor játék, amelyről tudjuk, hogy a színház megrendelésére négy házi szerző közösen írta, megbeszélve a témát, majd felosztva, melyik mozzanatot melyikük írja meg. Tudjuk, hogy a negyedét Shakespeare írta, s a stíluskritika alapján azt is gyanítjuk, melyik jeleneteket. És végül is az egész Shakespeare kézírásával maradt fenn. Neki tulajdonítják még a III. Edwardot (melyet csak az 1990-es években vettek fel a hivatalos Shakespeare-kánonba), a Thomas Lord Cromwel vagy a Merlin című darabokat is. Szintén társszerzős műve többek között az Athéni Timon.
Az első az indulás néhány éve (1590-1595; többek között a VI. Henrik trilógia, a III. Richárd, a János király, a Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A két veronai nemes vagy a Vénusz és Adonisz), főleg olasz mintájú vígjátékokkal, de 1595-ben de a Rómeó és Júlia sikerével már elkezdődik a második korszak 1595-től 1599-ig, amikor előkelő pártfogói segítségével „koszorús költő”, vagyis hivatalos udvari szerző. Valószínűleg udvari elvárásra írja a „Királydrámák” cím alatt ismert történelmi színjátékokat (II. Richárd, IV. Henrik I-II., V. Henrik), a Tudor-ház trónra lépése előtti évtizedek véres krónikáját, amely a százéves háború, majd a fehér rózsa—piros rózsa néven ismert polgárháború rémségeit idézi fel. De ezek között, Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája után építi fel a szerelem halhatatlan komédiáját, a Szentivánéji álmot. Ugyanebben a korszakban készül A velencei kalmár, a Sok hűhó semmiért, az Ahogy tetszik, s a Vízkereszt vagy amit akartok. 1599 és 1601 között megint elvész szemeink elől.
A legfontosabb protektor, Essex gróf egy politikai per áldozata lesz. Talán koholt per volt (manapság koncepciós pernek mondanók), talán valóban a trón ellen szervezett felkelést. Annyi bizonyos, hogy elítélték és kivégezték. Hívei közül többen is kerültek börtönbe, de néhány év után igyekeztek jóvátenni indokolatlan meghurcolásukat, a filozófus Bacon is börtönbe került egy időre, hogy hamarosan mentegetőzve kiengedjék és miniszterré tegyék. Lehet, hogy Shakespeare-rel is ilyesmi történt. Két évig hírünk sincs felőle, de 1601-ben egyszerre a híres Globe Színház igazgatója. Eddigre elég vagyont gyűjtött, hogy megvásároljon egy házat London Blackfriars negyedében, illetve 1597-ben megvegye Stratford akkori második legnagyobb házát, a ma New Place néven ismert épületet. Eddig színész, majd sikeres szerző volt ott, ettől kezdve igazgató és résztulajdonos. Ekkor kezdődik az a hat év (harmadik korszak), amikor leghíresebb és valóban legnagyobb tragédiáit írja (Hamlet, Lear király, Macbeth és Othello), s mellettük legcsillogóbb vígjátékait. A velencei kalmárral kezdődik, máig sem döntötte el az értékelés, hogy ez az izgalmas mű komédia vagy a megaláztatás tragédiája. Azonnal utána a Hamlet, amelyet sokan tartanak a drámatörténet legjobb, legszebb művének. Majd egymás után a Lear király, az Othello, a Macbeth közben a fanyar humorú Vízkereszt is.
A „Hableány” nevű kocsmában napról napra együtt ültek a Globe Színház irányítói, szerzői, mellettük egyazon asztalnál itták a sört vagy a whiskyt a nagy költők, nagy tudósok, nagy államférfiak. Edmund Spenser, a kor legnagyobb költője, Francis Bacon, a kor legnagyobb filozófusa, Essex gróf, aki tragédiájáig a legfőbb államférfi volt, és mellettük a divatos, ünnepelt kalózok, akik hűséges nézői voltak a Globe Színháznak is. Ez a kör és mögöttük az Udvar hölgyei, a lebujok leányai, a windsori és londoni víg háziasszonyok jelennek meg Shakespeare műveiben.
De 1603-ban meghalt a nagy királynő, Erzsébet, és vele befejeződött a Tudorok polgárpártoló korszaka. Jakab királlyal visszatért a Stuartok feudális önkényuralma. Anglia elkomorodott, és Angliával Shakespeare is elkomorodott. 1607-től 1611-ig (vagy 13-ig?) tartott a negyedik korszak. A mindenből való kiábrándulás korszaka. Az Athéni Timon csalódottsága és keserűsége, a Szeget szeggel keserű vígjátéka arról, hogy a legtisztességesebb ember is korrupt lesz, ha hatalmat kap a kezébe. A Troilus és Cressida, ez a homéroszi mitikus világban játszódó vígjáték vagy szomorújáték, amelyben a mitikus hősök stricikké, a mitikus hősnők kurvákká züllenek. És végül a legszebb és legsivárabb tündérjáték, a Vihar, amelynek sértett, de varázsló erejű hőse, Prospero odáig jut, hogy bosszút állni sem érdemes, de még varázsolni sem, és a tündéries csodák között összetöri varázspálcáját.
Shakespeare művészetének részeként a szonettjei azok, melyek a legérdekesebbek számunkra. A versek 1609-ben jelentek meg, valószínűleg a költő engedélye nélkül. Ez a 154 rövid vers az, mely alapján Szabó Lőrinc, a ciklus legjobb magyar fordítója azt mondta: Shakespeare nem csak a legnagyobb drámaíró volt, hanem a legnagyobb lírikus is. Ezek a versek azért is fontosak, mert míg a drámákat a közönség szórakoztatására írta, nagymértékben a közönség elvárásai szerint, addig verseiben sokkal inkább saját érzelmei fejeződnek ki. A versek többségét egy rejtélyes ifjú Lordhoz írta, másik részét egy „sötét hölgyhöz”. Az első kategóriában szereplő versek sokak szemében Shakespeare homoerotikus vonzalmainak bizonyítékai, ám ez mind a mai napig vitatott. 17 szonetten keresztül igyekszik a szerző az ifjú fiatalembert nősülésre, s ezen keresztül gyermekek nemzésére rábírni. Érve egyetlen van: aki ilyen szép, az nem pocsékolhatja el önmagát. „A gyönyörűt szaporítani vágyunk, Hogy így örökké rózsálljon a szép, S emlékét, ha hull érettebb virágunk, Őrizhesse a zsenge ivadék.” (I.) „Tékozló báj, mért pazarlod saját gyönyörödre szépséged örökét?” (IV.) „Ne makacskodj; túl szép vagy , semhogy a sír kincse légy s férgek diadala.” (VI.) Aztán fokozatosan közelebb húzza magához a szeretett személyt: „Óh, változz, s lelkem veled változik!” (X.) „Bár magadé volnál! De az, szerelmem, Addig lehetsz csak, míg földünk lakod.” (XIII.)
Joggal feltételezhetjük, hogy ez a „szerelem” szó ténylegesen meglévő szerelmi érzéséket takarhat, bár egyes kutatók szerint a szeretet kifejezésére is lehet gondolni. Ez ellen szólnak a következő idézetek: „Nekem a te két szemed (ez a két Állócsillag) adja tudásomat.” (XIV.), ill. „Míg él ember szeme és lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te”. (XVIII.) Rendkívül beszédes az „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér” kezdetű szonett is (LXXV.). Ilyen kitételeket egy férfi azonos nemű barátjára nem szokott használni.
A rejtélyes barát személye mind a mai napig találgatások tárgya. Több teória is keletkezett, de egyik sem bizonyított. Egyes feltételezések szerint a kor egy másik szonettköltője, Samuel Daniel, Pembroke grófnője fiának magántanára lett volna a címzett. Mások szerint Daniel tanítványa, az 1595 körül (a versek keletkezésének idejében) 15 éves William Herbert, aki megfeleltethető a titokzatos „Mr. H. W.” monogramnak, s éppen ekkoriban utasított el egy házasságot Sir George Carly lányával. Egy harmadik feltételezés szerint a szintén fiatal, akkor 19 éves, feltűnően csinos, kényes, fülbevalót hordó Henry Wriothesley volt a címzett.
A mások elől eltitkolt szerelemről érthetően beszél a CXXI. szonett:
Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.
Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?
Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.
Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?
(Szabó Lőrinc fordítása)
A találgatások egyik központi kérdése, hogyha feltételezhető a szerelem megléte, akkor történhetett-e köztük valami testi kapcsolat is? A valószínű válasz: nem. A későbbi versekben elmaradnak a házasodásra felszólító tanácsok, s tovább folytatódik az ifjú szépségének dicsérete. A szerző megfesti saját szerelmét, hol mint boldog, hol mind boldogtalan imádó. Az ok: egyszer távollét, máskor a drága ifjú hűtlenné válása. Valószínűsíthetően ugyanakkor a kor sem engedte, hogy Shakespeare kiélje ezt a szerelmet, de biszexuális természete lehetővé tette a másik, bevett, megengedett megoldást.
Másik műve, melyet feltételezett biszexualitásával kapcsolatban idézni szoktak, a Hamlet. A történetben egyetlen rendes férfi – nő szerelmi kapcsolat sincsen, talán a királyné és Claudius-én kívül, s Hamlet meglehetősen ridegen bánik jegyesével, Opheliával. Ezzel szemben az egyik jelenetből kiderül, hogy meglehetősen gyengéd szálak fűzik gyermekkori barátjához: „Halld, Horatio: Te éppen olyan férfi vagy, minővel Szerettem, hogy közöm volt valaha.”…„Férfit nekem, ki szenvedélye rabja Nem lett soha! s én szívem közepén, Szívem szívében hordom azt, miképp most tégedet.” Ez bizony szerelmi vallomásnak tűnik, igaz sokat dob a dolgon Arany János fordítása. Az angol szövegben inkább csak arról van szó, hogy mennyire becsüli barátjának józan, megbízható természetét. Sokak – teljesen érthetően – Hamlet alakját Shakespeare megfelelőjének tartják, melyben saját vívódásait, világlátását írta meg. Talán azért kerüli el a szerelmet, mert lelke mélyén a férfiszerelem ült s azt nem tudta, nem akarhatta megírni. A homoerotika vádja még több Shakespeare-dráma esetében felmerült: így A velencei kalmár esetében (Antonio és Bassanio „barátsága”), a Coriolanusban (a címszereplő és Anfidius közti kapcsolat), továbbá a II. Richárd és a vízkereszt esetében.
Shakespeare 1611 körül visszavonult. Akaratlanul belekeveredett egy legelő-bekerítési perbe egy olyan terület kapcsán, melynek jövedelmeiben anyagilag is érdekelt volt. Sokak megdöbbenésére semleges pozícióra helyezkedett, csak azt kívánta elérni, hogy saját jövedelme biztosítva legyen. Shakespeare életének utolsó heteiben Judith lánya kérőjét, a kocsmatulajdonos Thomas Quiney-t megvádolták egy asszony megbecstelenítésével, illetve őt okolták az asszony haláláért is. Quiney elveszítette a becsületét, és, ezért Shakespeare úgy módosította végrendeletét, hogy abban Judith kizárólagos örököse lehessen a házasságukkor hozzá kerülő családi vagyonrésznek. 1616. április 23-án halt meg szülővárosában, s a Holy Trinity templomban temették el. Felesége és két lánya gyászolták. Judith apja halála után két hónappal ment hozzá Quiney-hez, míg Susanna már 1607 óta házas volt John Hall-lal. A sírja mellett álló mellszobra alkotás közben ábrázolja a költőt. Minden évben, Shakespeare születésének ünnepén a megemlékezés alkalmából új lúdtollat helyeznek a szobor kezébe.
Válogatott irodalom:
Ackroyd, Peter: Tetszés volt célom. William Shakespeare élete. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2005.
Basset, Jennifer: The life and times of William Shakespeare. Oxford University Press, Oxford, 2000.
Benedek Marcell: Shakespeare. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.
Berg, Mihail: Shakespeare és a történelem. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Bloom, Harold: Shakespeare. The Invention of the Human. Fourth Estate, London, 1999.
Cooleridge, Samuel Taylor: Shakespeare. Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2005.
Dunton-Downer, Leslie – Riding, Alan: Shakespeare Kézikönyv. Magyar Könyvklub, Budapest, 2004.
Gregor, Joseph: Shakespeare. Piper, München, 1941.
Herford, C. H.: Shakespeare. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1912.
Olsen, Kirstin: Alle Thing Shakespeare. An Encyclopedia of Shakespeare’s World. Greenwood Press, Westport, Connenticut – London, 2002.
Rózságh Endre: William Shakespeare (Melegek, akik formálták a világot, 8. rész) In = Mások, 2001. október, 54-55. oldal.
Schoenbaum: Shakespeare’s Lives. Oxford University Press, Oxford – New York, 1993.
Világirodalmi lexikon. Tizenharmadik kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 11-37 .oldal.
http://hu.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare
http://en.wikipedia.org/wiki/William_Shakespeare
http://www.literatura.hu/irok/renesz/shakespeare.htm
http://www.kirjasto.sci.fi/shakespe.htm
http://www.online-literature.com/shakespeare/