Schubert, Franz
|
Teljes neve: Franz Peter Schubert
Született: 1797. január 31.; Himmelpfortgrund, Bécs, Ausztria Meghalt: 1828. november 19.; Bécs, Ausztria Szülei: Franz Theodor és Elizabeth Vietz Testvérei: Ignaz, Karl és Ferdinand Schubert (bátyok) Foglalkozása: zeneszerző Nemzetisége: osztrák Művei: G-dúr fantázia (1810); Kvintett-nyitány (1811); F-dúr mise; Des Teufels Lustschloss (1814), F-dúr mise (1814); Tizenhét dal (1814); 2. szimfónia (1815); 3. D-dúr szimfónia (1815); G-dúr mise (1815) és h-moll mise (1815); Der vierjährige Posten (1815); Fernando (1815); Claudine von Villabella (1815); g-moll vonósnégyes (1815); 146 dal (1815); Rémkirály (1816); Prométheusz kantáta (1816); "Tragikus szimfóniaként" (c-moll, 1816); 5. B-dúr szimfónia (1816); C-dúr szimfóniája (1818); Litánia (1818); Wanderer-fantázia (1820); "Befejezetlen szimfóniát" (8. h-moll szimfónia, 1822-); Szép molnárné (1823); F-dúr oktettet (1824); Divertissement a l'Hongroise (1824); 13. a-moll vonósnégyes (1824); Asz-dúr mise (1824); Ave Maria (1825); "Halál és a lányka" (1825); Téli utazás dalciklus (1827); C-dúr fantázia zongorára és hegedűre (1827); Esz-dúr mise (1827); Tantum Ergo (1827); C-dúr vonósötös (1827) Orientációja: meleg |
 |
Az egyik legjelentősebb osztrák zeneszerző. Bár viszonylag fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt, több szimfóniát, szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt. Dallamok és líricizmus iránti természetes érzékenységével Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzői közé tartozik. Élete során nem volt kimondottan elismert, de 31 éves korában bekövetkezett haláláig több mint 100 műve már megjelent nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést biztosítani magának, leginkább barátai támogatták illetve apja alkalmazásában állt. Őt tartják a bécsi klasszicizmus utolsó mesterének, ill. az első romantikus zeneszerzőnek.
Az európai kultúra igazán nagy alkotói közül az egyik legellentmondásosabb, legmegfejthetetlenebb személyiség; a zene világában talán csak nagy példaképét, Beethovent feszítették az övéhez hasonló szélsőséges ellentmondások. Alakját - igen korai halála miatt is - mindig titokzatos, enyhén hátborzongató idegenség övezte. Életének meghatározó ellentmondása az volt, amely egyfelől zenéjének korán megnyilvánuló, félreismerhetetlenül egyéni és csak a legnagyobbakéval egybevethető érzékenysége, mélysége, másfelől szerénynél is szerényebb családi háttere és labilis egzisztenciája között feszült. A kiadókkal és a hangversenyrendezőkkel csak életének legutolsó egy-két évében tudta elfogadtatni magát mint a szó teljes értelmében vett zeneszerző, aki tehát nem csupán dalszerző.Liszt Ferenc szerint Schubert volt a "valaha élt legköltőibb zenész". És meleg volt.
Schubert Himmelpfortgrundban, Bécs egy külvárosában (IX. kerület) született, a Nussdorfer Strasse 54. szám alatt. Apja, Franz Theodor, egy morva földműves fia, egyházi tanító és elfogadható amatőr zenész volt. Anyja, Elizabeth Vietz, házassága előtt egy bécsi családnál dolgozott szakácsként.
Schubertet ötéves korában kezdte rendszeresen képezni apja. Hatéves korától járt a himmelpfortgrundi iskolába, ahol élete pár legvidámabb évét töltötte. Ekkor kezdődött zenei képzése is. Apja tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja, Ignaz pedig a zongorára (értsd: a zongora elődjére, a pianofortéra). Hétéves korára már kinőtte tanárait és a lichtenthali templom kórusvezetője, Michael Holzer kezeibe került. Úgy tűnik, hogy Holzer leckéi kimerültek a csodálat kinyilvánításában, és a gyerek többet profitált egy barátságos asztalosnövendéktől, akinek révén egy hangszerraktárban az otthoninál lényegesen jobb zongorán gyakorolhatott. Korai képzésének sikertelen jellege annál komolyabb volt, mivel akkortájt egy zeneszerzőnek kevés esélye volt a sikerre, ha előadóként nem tudott hatni közönségére, ehhez viszont oktatása nem volt elégséges.
Jó hallása és hangja révén 11 évesen felvették az udvari fiúkórusba. 1808 októberében vették fel a konviktusba, ami Antonio Salieri vezetése alatt Bécs vezető zeneiskolájává vált. 17 éves koráig itt tanult, a közvetlen oktatás helyett inkább az iskolazenekari próbák és a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára. Életre szóló ismeretségét is itt kötötte: Spaun, Anton Stadler klarinétos és Holzapfel mellett sokan mások, akik anyagilag is segítették amennyire tudtak, kottapapírt vettek neki, támogatták és bíztatták. Schubertet ellentmondásos viszony fűzte barátaihoz. Némelyektől igen sokat kapott. Josef von Spauntól, egyik legkorábban megismert, nála nyolc évvel idősebb barátjától, akivel egész életében kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt, például azt a lehetőséget, hogy az általa létrehozott diákzenekar bemutatta korai szimfóniáit, sőt alkalmanként vezényelhette is őket. Itt, a Konviktusban ismerte meg Wolfgang Amadeus Mozart szimfóniáit és nyitányait, valamint más, könnyebb darabokat, és így kezdte megalapozni zenei tudását. Schubert első művét 13 évesen komponálta. Ez a G-dúr fantázia egy több mint 30 oldalas négykezes zongoradarab.
Ekkor zeneszerzői zsenialitása már kezdett kitűnni. Zongorakettősre írt fantáziája (D. 1 az Otto Erich Deutsch-féle katalógusszámok szerint), harminckét sűrűn teleírt oldal, 1810. április 8. és május 1. között keletkezett. Ezt 1811-ben három hosszú vokális darab követte (D. 5 – D. 7), egy „kvintett-nyitánnyal” (D. 8), vonósnégyessel (D. 2), másik zongorafantáziával és pár dallal együtt. Salierinek a korai darabok révén feltűnt a fiatal Schubert tehetsége, és elkezdte zeneszerzésre és zeneelméletre oktatni.
Schubert korai kamarazenei tanulmányai figyelemreméltóak, mivel tudjuk, hogy akkoriban otthonában rendszeresen (vasár- és ünnepnapokon) összejártak négyest játszani, két bátyja hegedült, apja csellózott, és Franz maga mélyhegedűn játszott. Erre az amatőr együttesre írta később megannyi kompozícióját. Későbbi Konviktus-beli évei alatt még jócskán írt kamarazenét, dalokat, zongoradarabokat, és nagyobb törekvésként egy Kyrie-t (D. 31) és Salve Regina-t (D. 27), egy oktettet fúvósokra (D. 72/72a) – talán anyja halála emlékére – egy kantátát (D. 110), zenét és szöveget apja névnapjára, valamint tanulmányai lezárásaként első szimfóniáját (D. 82).
1813 végén hagyta ott a Konviktust, és hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Apja időközben ismét megházasodott, Anna Kleyenboecket, egy selyemkereskedő lányát vette el Gumpendorf külvárosból. A fiatalember több mint két évig tartott ki a taposómalomban, ahol közömbös sikerrel teljesített. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritől, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára. Mivel Salieri volt azon zeneszerzők egyike, akik elsőként vitték a Biedermeier kor hangszínét a bécsi egyházi zenébe, nem meglepő, hogy Schubert korai szakrális művei szorosan kapcsolódnak tanára egyházi szerzeményeihez. Hasonlóképpen Salieri különböző nyelvű dalai is tükröződnek Schubert fiatalkori daltermésében.
Schubert e népes baráti körben meglehetősen passzív volt, a szervezőerő inkább a barátok iránta megnyilvánuló rajongása révén érvényesült. A társaság valódi motorja többnyire az extrovertáltabb Schober volt. Az 1821-től schubertiádáknak nevezett, ivászattal kombinált felolvasó- és zeneesteket sokáig ő szervezte. Schubert, ha jókedvre derült, a társaság középpontjává vált: kedélyes és barátságos ivócimbora volt, szívesen és sokat zongorázott, táncdarabok hosszú sorát rögtönözve, miközben - amennyire tudjuk - ő maga sohasem táncolt. Előfordult azonban, hogy Schubert hamar elvonult vagy éppen meg sem jelent, s amíg ott volt, addig sem igen lehetett hozzá szólni. (Egyik legközelebbi barátja, Schwind, a festő, írja 1824 tavaszán: "Ha napközben benézel hozzá, csak ennyit mond: "Halló, hogy vagy? - Jól van.2 És már ír is tovább." Egyes feljegyzések hosszabb "rossz periódusokról" szólnak, például 1822 nyarán egy olyanról, amikor különösen Schoberrel és Vogllal, a dalait a "jobb körökben" népszerűsítő udvari énekessel és baráttal romlott meg a viszonya: nagyképűsködött velük, megjátszotta a világfit, exravagáns és szabados módon viselkedett. Az információ Schubert egyik bátyjától származik, akiről nemigen képzelhető el, hogy rágalmakkal illette volna őt. Valószínű, hogy Schubertnek időről időre súlyos depressziós időszakokkal kellett megküzdenie, ami az ilyesfajta levélrészletekből is nyilvánvaló: "Egy ember, [...] akinek a szerelem és barátság boldogsága legföljebb a legnagyobb fájdalmat nyújtja, kinek a szép iránti lelkesedése [...] eltűnéssel fenyeget - vajon nem nyomorult, nem boldogtalan-e az ilyen ember?"
De Schubert lelkében mintha nem is csak időben váltakoztak volna különös hevességgel a vidám és a depressziós periódusok, hanem eleve különös kettéhasadtság jellemezné. Erre utalnak barátainak és családtagjainak rá vonatkozó efféle levél- és naplóbeli megjegyzései: "belül költő, kifelé valamiféle hedonista", vagy "Aki csak ismerte Schubertet, tudja, hogy kétféle, egymástól idegen természete volt, hogy a gyönyör iránti sóvárgás micsoda erővel rántotta őt a fertőbe."
Számtalan forrásból tudjuk, hogy Schubert (Beethovenhez hasonlóan) erősen dohányzott és sokat ivott (különösen a sört és a puncsot kedvelte), s hogy ha Bécsben volt, estéi nagy részét gyakran váltogatott törzshelyei valamelyikén töltötte a cimboráival, rendesen éjfél utánig, gyakran hajnali kettőig-háromig. Ez azonban még talán nem lett volna elég, hogy környezetének tagjait olyan és azokhoz hasonló erős megfogalmazásokra késztesse, mint az iméntiek.
Kézenfekvő, bármennyire óvatosaknak kell is lennünk a következtetésekkel, hogy ezen a ponton utaljunk Schubert nőkkel fenntartott kapcsolataira, pontosabban azok feltűnő hiányára. Beethovennel ellentétben, aki újabb és újabb, számára társadalmilag elérhetetlen nőket tüntetett ki rajongásával, Schubert életében - édesanyján és mostohaanyján kívül - mindössze két nő kerül rövid időre reflektorfénybe. Egyikük az a Therese Grob, aki az F-dúr mise 1814 őszi bemutatóján a szopránszólót énekelte - nem lehetetlen, hogy itt rövid szerelmi fellángolásról volt szó, ám megbízható adat alig áll rendelkezésünkre, és a történetet a népszerű Schubert-irodalom erőteljesen kiszínezte. A másik hölgy az a nála hét évvel fiatalabb Esterházy Karolina grófnő, akit Bécsből ismert, és akit 1824-es, második nyári zselizi zenetanárkodása során egy levelében "vonzó csillagként" emleget. Neki ajánlotta a csodálatos négykezes f-moll fantáziát, sőt a hagyomány szerint egy ízben azt is kijelentette, hogy valójában összes művét az ifjú grófnőnek ajánlotta.
Első befejezett operáját – Des Teufels Lustschloss (D. 84) – és első miséjét – F-dúr (D. 105) – 1814-ben írta, ebben az évben keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab, a 2. B-dúr szimfónia (D. 125) első tétele és tizenhét dal, köztük olyan remekművek, mint a Der Taucher (D. 77/111) és a Gretchen am Spinnrade (D. 118, Op.2).
Azonban még ezt a munkatempót is felülmúlta az 1815. évi. Ebben az évben, iskolai munkája, a Salieri-féle órák és a hívogató bécsi élet mellett hihetetlen mennyiségű muzsikát produkált. Befejezte a 2. szimfóniát és megírta a harmadikat (D-dúr, D. 200). Befejezett két misét G-dúrban (D. 167) és h-mollban (D. 324), az előbbit hat nap alatt, egy új Dona Nobist az F-dúr miséhez, egy Stabat Matert és Salve Regina-t (D. 223). Öt operát írt, ebből hármat fejezett be – Der vierjährige Posten (D. 190), Fernando (D. 220) és Claudine von Villabella (D. 239) –, két másik, Adrast (D. 137) és Die Freunde von Salamanka (D. 326) tudomásunk szerint befejezetlen maradt. Ezen kívül egy g-moll vonósnégyes, négy szonáta, több kisebb zongoradarab és csúcspontként 146 dal – köztük tekintélyes hosszúak is – bővítik a listát.
1814 decemberében Schubert megismerkedett Johann Mayrhofer költővel, ez az ismeretség hamarosan bensőséges barátsággá mélyült. Temperamentumuk feltűnően különbözött: Schubert őszinte, nyitott, derűs, rövid depressziós rohamokkal és viharos hangulatkitörésekkel; Mayrhofer mogorva és búskomor, aki az életet a kitartás próbájának tekintette. Ez a barátság több szempontból is Schubert javára vált.
Mivel 1815 volt Schubert életének leggyümölcsözőbb éve, 1816-ban kezdett sorsa változóra fordulni. Az év közepe táján Joseph von Spaun a Rémkirály (Erlkönig, D. 328, Op. 1) komponálása közben lepte meg. Goethe költeménye egy füzethalom tetején feküdt, a szerző pedig az alkotás lázában szinte dobálta a kottafejeket a papírra. Pár héttel később a jó családból származó és jómódú hallgató, Franz von Schober, aki Spaunnál hallotta a Schubert több dalát, meglátogatta a zeneszerzőt, és felajánlotta, hogy elviszi az iskolából, és megadja neki a művészetének nyugodt gyakorlásához szükséges szabadságot. Az ajánlat igencsak időszerű volt, Schubert éppen sikertelenül jelentkezett kórusvezetőnek Laibachba (ma Ljubljana), és méginkább rabszolgamunkának érezte iskolai állását. Apja beleegyezését is megkapta, és így tavasz végére vendégként Schober egyik lakásába költözött. Zeneórák adásával egy ideig megpróbált a ház bevételeihez hozzájárulni, de ezt hamarosan feladta, és csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. "Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt."
Az 1816-ban írt művek között találunk három kantátát, az egyik Salierinek készült (D. 407/441); a Prométheusz kantáta (D. 451) nyolc nappal később keletkezett, ezért a művéért már honoráriumot kapott ("első alkalommal – írja naplójában – hogy pénzért komponáltam"); valamint a bolondos, filantróp librettóra írt D. 472. Nagyobb jelentőségű a két újabb szimfónia: a negyedik, "Tragikus szimfóniaként" ismert c-moll szimfónia (D. 417) megkapó Andante tételével; és az ötödik B-dúr szimfónia (D. 485), mely derűs és friss, mint Mozart szimfóniái; ezen túl több, mint száz dal, Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller verseinek legszebb megzenésítéseivel köztük. Írt még egy operát is („Die Bürgschaft”. D. 435), amelyet ugyan a silány libretto tönkretett, de mégis mutatja a szerző folyamatos érdeklődését a színház iránt.
Mindeközben baráti társasága folyamatosan gyarapodott. Johann Michael Vogl, a híres bariton, akinek Mayrhofer mutatta be, jó szolgálatott tett dalai bemutatásával a bécsi szalonokban; Anselm Hüttenbrenner és bátyja Joseph Hüttenbrenner, akik legodaadóbb rajongóinak tartották magukat; Joseph von Gahy, a kitűnő zongorista, aki szonátáit és fantáziáit adta elő; a Sonnleithner család, ahol a legidősebb fiú pedig bejutást nyújtott otthonukba, és zenés összejöveteleket rendezett a tiszteletére, melyek hamarosan Schubertiádák néven lettek ismertek. Anyagi hátterét nehézség nélkül biztosították, pedig Schubert kétségtelenül teljesen pénztelen volt, mivel feladta a tanítást, nyilvános előadásból nem tudott keresni, és a kiadók sem fizettek még műveiért. Barátai azonban valódi bohém nagyvonalúsággal siettek segítségére – egyikük szállást szerzett, egy másik háztartási eszközökkel látta el, együtt ebédeltek, és akinek éppen volt pénze, fizette a számlát. Schubert mindig a társaság feje volt, és fél tucat becenéven ismerték, melyek közül a legjellemzőbb a kann er 'was? ("hát ő mihez ért?") volt, gyakori kérdése, melyet újdonsült ismerőseivel kapcsolatban feltett.
1818, amely az előző évhez hasonlóan viszonylag terméketlen év volt, két szempontból is emlékezetes. Ekkor került sor másodszor Schubert-mű nyilvános előadására (az első az F-dúr mise 1814. szeptemberi lichtentali előadása volt). Ez egy egy olasz stílusú nyitány volt, egy Rossini-burleszk, melyet a legnagyobb komolysággal adtak elő egy koncerten március 1-jén. Ekkor került zenetanárként az Eszterházyakhoz Zselicre, ahol a kellemes és a természetének leginkább megfelelő környezetben tölthette a nyarat. Ugyanebben az évben keletkezett C-dúr szimfóniája (D. 589); pár négykezese zselici tanítványainak; dalok, közöttük az Einsamkeit (D. 620), a Marienbild (D. 623) és a Litánia. Ősszel Bécsbe visszatérve Schobertől már nem kapott szállást, így Mayrhoferhez költözött. Itt élete a szokásos mederben folytatódott. Reggel felkelés után rögtön komponálni kezdett, kettőig írt, aztán ebédelt és sétált a környéken, majd visszatért zenét szerezni. Ha ihlete elfogyott, barátainál tett látogatást. Dalszerzőként 1819. február 28-án lépett először a nyilvánosság elé, Jager énekelte Schäfers Klagelied című dalát. Az év nyarán pihenésképpen Vogl-lal együtt beutazták Felső-Ausztiát. Steyr-nél írta meg híres Pisztrángötösét (D. 667). Ősszel három dalát elküldte Goethe-nek, de tudomásunk szerint nem kapott választ.
Figyelemreméltók és a stílus jelentős fejlődését mutatják az 1820. évi szerzeményei. Februárban kezdte a Lazarus (D. 689) befejezetlen oratóriumot; ezután pár kisebb műve mellett a 23. zsoltár (D. 706), a Gesang der Geister (D. 705/714), a c-moll Quartettsatz (D. 703) és a Wanderer-fantázia (D. 760) következett. Életrajzi szempontból talán még érdekesebb, hogy ebben az évben Scubert két operáját is bemutatta a Kärthnerthor színház, a Die Zwillingsbrüder-t június 14-én, a Die Zauberharfe-t augusztus 19-én. Eddig ugyanis nagyobb kompozícióit (a miséket kivéve) csak a házi kvartettjükből kinőtt gundelhofi műkedvelő zenekar játszotta. Így ezek az előadások jelentősen növelték presztizsét. A kiadók azonban még mindig makacsul tartózkodtak, csak miután barátja, Vogl az Erlköniget énekelte a Kärthnerthorban (1821. február 28.), egyezett bele Anton Diabelli habozva hogy pár művet jutalékért kinyomtat. Így jelenhetett meg az első hét opusz (mind dalok), ezután a jutalékok megszűntek, és a szerző csak nyomorúságos alamizsnában részesült a kiadóktól. Sokan és sokat írtak arról, hogyan vették Schubertet semmibe egész élete során. Nem hibáztathatjuk barátait és csak közvetve volt felelős a bécsi közvélemény; leginkább a túl óvatos közvetítőket okolhatjuk, akik gátolták vagy akadályozták a megjelenésben.
A két drámai darab sikere Schubert figyelmét méginkább a színpad felé fordította, ez a fordulat 1821 végétől csak sérelmet és csalódást hozott. Az Alfonso és Estrella címűt visszautasították, a Fierabrast (D. 796) szintén. A Die Verschworenen-t (D. 787) a cenzor tiltotta be, a Rosamunde-t (D. 797) két napon belül levették a műsorról a rossz librettó miatt. E művek közül az első kettő olyan nagyságrendű, hogy előadásuk rendkívüli nehézségekbe ütközne (a Fierabras kottájának kézirata például ezer oldal fölötti), pedig a Die Verschworenen vidám, ellenállhatatlan vígjáték, és a Rosamundeban Schubert legbájosabb dallamait találjuk. 1822-ben ismerkedett meg Carl Maria von Weberrel és Ludwig van Beethovennel, de ez különösebb előnnyel nem járt a számára, bár Beethoven szívélyesen elismerte géniuszát. Schober távol volt Bécstől, új, kevésbé kívánatos természetű barátok jelentek meg; ezek voltak életének legsötétebb évei.
1823-ban jelent meg Schubert első dalciklusa, a Szép molnárné (D. 795), Wilhelm Müller versei alapján. A későbbi Téli utazás ciklussal (D. 911) együtt ők képviselik a csúcsát mind Schubert munkájának, mind a német dalnak általában. 1824 tavaszán írta a csodálatos F-dúr oktettet (D. 803), majd nyáron visszatért Zselicre, ahol rabul ejtette a magyaros stílus (népies műdal). Ennek hatására született a Divertissement a l'Hongroise (D. 818) és 13. a-moll vonósnégyes (D. 804). Reménytelen szenvedéllyel rajongott tanítványáért, Esterházy Karolina grófnőért, de akármit is mondanak erről a románcról, a részletek a mai napig ismeretlenek.
A színpadi művek komponálása és hivatalos feladatai mellett azért maradt ideje egyéb kompozíciókra is. Befejezte az Asz-dúr misét (D. 678) és 1822-ben elkezdte a kitűnő „Befejezetlen szimfóniát” (8. h-moll szimfónia, D. 759). A fenti műveken túl 1824-ből származik a Trockne Blumen (a Szép molnárné ciklusból) variációi fuvolára és zongorára. Ekkor írta a D. 821 szonátát arpeggionéra és zongorára, amely érdekes kísérlet egy nehézkes és ma már feledésbe merült hangszerre. Ezt a csodálatos zenét ma általában csellón és zongorán adják elő, bár más hangszerelés is ismert.
Ezen évek balsikereit 1825 gazdagsága és boldogsága igyekezett feledtetni. Felgyorsult a művek kiadása, a szegénység réme némileg csökkent, és Schubert a nyáron ismét Felső-Ausztriában töltött kellemes szünidőt, ahol lelkesen fogadták. Az utazás alatt írta Dalok Sir Walter Scottól ciklusát, amely a híres és kedvelt Ellens dritter Gesang (D. 839) dalt foglalja magában, ez ma inkább „Ave Maria”-ként ismert, az Ave Maria ima latin szövegével (az eredeti dal szövege Scott versének Adam Storck-féle német fordítása volt). Szintén ugyanekkor keletkezett az a-moll zongoraszonáta (D. 845, op. 42).
1826-tól 1828-ig Schubert folyamatosan Bécsben tartózkodott, kivéve egy rövid látogatást Grazba, 1827-ben. 1826-ban szimfóniát ajánlott a Gesellschaft der Musikfreunde társaságnak, melyért honorálták. 1828 tavaszán, pályája során először és utoljára, nyilvános hangversenyt adott saját műveiből, mely igen jó fogadtatásra talált. Ezen kívül élettörténete ebben az időszakban alig több, mint műveinek felsorolása.
A d-moll vonósnégyes, a „Halál és a lányka” variációkkal (D. 810) 1825-26 telén keletkezett, és január 25-én játszották először. Kicsit később írta a G-dúr vonósnégyest, a „Rondeau brilliant”-ot zongorára és hegedűre (D. 895, Op.70), és a kitűnő G-dúr zongoraszonátát (D. 894, Op.78), amely a kiadó pedantériája miatt Schubert eredeti 'Fantasia' címe nélkül jelent meg (a mai kiadások az eredeti címet, legalábbis alcímként, visszaállították). Ezekhez adhatjuk még a shakespeare-i dalokat, melyek közül a „Hark! Hark! the Lark” (D. 889) and „Who is Sylvia?” (D. 891) állítólag egy napon íródott, az első egy kocsmában, ahol délutáni sétáját szakította meg, a második pedig már este, szállására visszatérve.
1827-ben írta a Winterreise (Téli utazás) dalciklust (D. 911), a C-dúr fantáziát zongorára és hegedűre (D. 934), és két triót (B-dúr, D.898; és Esz-dúr, D.929); 1828-ban a Song of Miriam dalt, a C-dúr szimfóniát (D. 944), az Esz-dúr misét (D. 950), ugyanebben a hangnemben az izgalmasan gyönyörű Tantum Ergo-t (D. 962), a C-dúr vonósötöst (D. 956), a második Benedictust a C-dúr miséhez, az utolsó három zongoraszonátát, és a posztumusz Schwanengesang név alatt kiadott dalokat (D. 957). Ezek közül hatot Heinrich Heine verseire írt, akinek Buch der Lieder (Dalok könyve) kötete az ősszel jelent meg.
Töretlen alkotókészsége ellenére Schubert egészsége romlott. 1822 óta szifilisszel küszködött, de feltehetőleg a tífusz végzett vele, bár egyéb lehetőségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég bizonyíték. Érdekes viszont, hogy a szakirodalomban mind a mai napig Schubert halálának oka felől sincs egyetértés. Vannak nézetek, amelyek szerint a szifilisz okozta halálát, amely mindenesetre nem érhette el harmadik, végzetes, az idegrendszer leépülésével járó fázisát, hiszen halála előtt három héttel Schubert még megfeszített erővel komponált. 1828. november 4-én, bár már négy napja rosszul érezte magát, még megkezdte régóta tervezett ellenponttanulmányait. Többen gondolják úgy, hogy hastífusz végzett vele. Biztosan tudjuk, hogy október 31-én este fogta el heves émelygés, amikor hozzákezdett valamilyen halétel elfogyasztásához. Attól kezdve, november 12-én kelt utolsó levelének tanúsága szerint, nem evett többé, de eleinte hasmenése nem volt, láza csak később, fokozatosan kezdett kialakulni és aggasztóan magasra emelkedni; utolsó napjaiban pedig eleinte megszakításokkal, később folyamatosan delirált. Ez, mint rámutatnak, megfelel a hastífusz szokásos lefolyásának. A betegséget az orvosok "ideglázként" kezelték, ami szintén tipikus korabeli interpretációja volt a betegségnek. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja, Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetőbe, Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált. 1888-ban Schubert és Beethoven sírját is a Zentralfriedhofba költöztették, ahol ma is Johann Strauss és Johannes Brahms sírja mellett találhatók. 1872-ben a bécsi Stadtparkban emlékművet emeltek tiszteletére.
Az utóbbi évtizedben kezdődött élénk kutatói párbeszéd Schubert melegségéről. Melegségéről először Maynard Solomon írt 1981-ben Franz Schubert and the Peacocks of Benvenuto Cellini című cikkében. Írásos bizonyítéka nincs ennek a feltételezésnek - ámde a bizonyítható szifiliszes megbetegedést sem nevezi nevén senki. Olyasfajta célzások viszont fennmaradtak, amilyen Bauernfeld nevű író barátjáé: "Schubert félig beteg; fiatal pávákra van szüksége, mint Benvenuto Cellininek" (a híres reneszánsz művész szifiliszes és homoszexuális volt). Vagy egy másik megjegyzés Schwindtől: "Feltétlenül ki kell elégítened a hús és a szellem igényeit - vagyis fácánokra és puncsra van szükséged." Voglt, az énekest pedig maga Schubert nevezi egy ízben Felső-Ausztriában szerteszét röpködő görög madárnak - a vele és más barátaikkal együtt Felső-Ausztria különböző városaiban töltött hosszú nyaralásokra utalva. Mármost a Schubert-életrajz néhány neves kutatója, így Maynard Solomon szerint mind a "görög" jelző, mind pedig a vadmadarak emlegetése félreérthetetlen célzásnak számított a korabeli Ausztriában a homoszexuális beállítottságra. Schubert barátságai közül viszont többek közt éppen a Vogllal és a Schwinddel való kapcsolata "gyanús". A nála jóval idősebb Vogl életét ugyancsak pletykák övezték, bár az énekes végül - még Schubert életében, egyszersmind pedig sokak meglepetésére - megnősült. Schwindet pedig Schubert nem is egyszer "kedvesemnek" nevezi, máskor viszont összevész vele, és évszámra nem találkoznak.
Saját korában természetesen nem volt köztudott melegsége, ma már viszont közismert. Egész életében problémát jelenett számára saját maga elfogadása és szexuális és érzelmi érdeklődésének eltitkolása. Sokan kiemelik ennek hatását a zenéjére is, mely kifejezetten feminim vonásokat mutat, szemben mondjuk Beethoven heroikusabb stílusával. Meleg kapocsatat voltak többek között egyik iskolai idősebb barátjával, Joseph von Spaun-nal, a fiatal költővel, Johann Mayrhofer-rel, 19 éves korában és a fiatal szenzualista Franz von Schober-rel.
Némelyik rövidebb darabját közvetlenül a halálát követően kiadták, de az értékesebbeket a kiadók látszólag hulladékként kezelték. 1838-ban Robert Schumann bécsi látogatása során ráakadt a 9. "Nagy" C-dúr szimfónia (D. 944) poros kéziratára, és magával vitte Lipcsébe. Itt Felix Mendelssohn-Bartholdy előadta, és a Neue Zeitschrift dicsérte a művet. Némi vita övezi a szimfónia számozását, német nyelvterületen hetedikként, a Deutsch-katalógusban nyolcadikként, angol nyelvterületen pedig kilencedik szimfóniaként ismert.
A művek felfedezésében a legfontosabb lépés Sir George Grove és Sir Arthur Sullivan 1867-es bécsi útja volt. Az utazók hét szimfóniát, a Rosamunde-nyitányt, több misét és operát, pár kamarazenei művet és rengeteg egyéb darabot és dalt mentettek meg a feledéstől. Ennek hatására tovább nőtt a Schubert-művek utáni érdeklődés.
További, szintén Grove-tól és Sullivantól eredeztethető vita övezte az „elveszett” szimfóniát. Közvetlenül Schubert halála előtt barátja, Eduard von Bauernfeld egy további „Letzte” azaz „Utolsó” szimfónia meglétét jegyezte fel. A zenetörténészek nagyjából megegyeznek, hogy ez valószínűleg a D-dúr szimfónia (D. 936A) vázlatára vonatkozhatott, melyet Ernst Hilmar talált meg az 1970-es években, és végül Brian Newbould fejezett be, mint Schubert tizedik szimfóniáját.
Válogatott irodalom:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Franz_Schubert
http://en.wikipedia.org/wiki/Franz_Schubert
http://fidelio.hu/nevjegy.asp?id=95&p=4&cat=zsz
http://www.filharmonia.com/Htm/Franz_Schubert.html
http://w3.rz-berlin.mpg.de/cmp/schubert.html
http://www.glbtq.com/arts/music_classical,2.html
http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0101/14.htm
Az európai kultúra igazán nagy alkotói közül az egyik legellentmondásosabb, legmegfejthetetlenebb személyiség; a zene világában talán csak nagy példaképét, Beethovent feszítették az övéhez hasonló szélsőséges ellentmondások. Alakját - igen korai halála miatt is - mindig titokzatos, enyhén hátborzongató idegenség övezte. Életének meghatározó ellentmondása az volt, amely egyfelől zenéjének korán megnyilvánuló, félreismerhetetlenül egyéni és csak a legnagyobbakéval egybevethető érzékenysége, mélysége, másfelől szerénynél is szerényebb családi háttere és labilis egzisztenciája között feszült. A kiadókkal és a hangversenyrendezőkkel csak életének legutolsó egy-két évében tudta elfogadtatni magát mint a szó teljes értelmében vett zeneszerző, aki tehát nem csupán dalszerző.Liszt Ferenc szerint Schubert volt a "valaha élt legköltőibb zenész". És meleg volt.
Schubert Himmelpfortgrundban, Bécs egy külvárosában (IX. kerület) született, a Nussdorfer Strasse 54. szám alatt. Apja, Franz Theodor, egy morva földműves fia, egyházi tanító és elfogadható amatőr zenész volt. Anyja, Elizabeth Vietz, házassága előtt egy bécsi családnál dolgozott szakácsként.
Schubertet ötéves korában kezdte rendszeresen képezni apja. Hatéves korától járt a himmelpfortgrundi iskolába, ahol élete pár legvidámabb évét töltötte. Ekkor kezdődött zenei képzése is. Apja tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja, Ignaz pedig a zongorára (értsd: a zongora elődjére, a pianofortéra). Hétéves korára már kinőtte tanárait és a lichtenthali templom kórusvezetője, Michael Holzer kezeibe került. Úgy tűnik, hogy Holzer leckéi kimerültek a csodálat kinyilvánításában, és a gyerek többet profitált egy barátságos asztalosnövendéktől, akinek révén egy hangszerraktárban az otthoninál lényegesen jobb zongorán gyakorolhatott. Korai képzésének sikertelen jellege annál komolyabb volt, mivel akkortájt egy zeneszerzőnek kevés esélye volt a sikerre, ha előadóként nem tudott hatni közönségére, ehhez viszont oktatása nem volt elégséges.
Jó hallása és hangja révén 11 évesen felvették az udvari fiúkórusba. 1808 októberében vették fel a konviktusba, ami Antonio Salieri vezetése alatt Bécs vezető zeneiskolájává vált. 17 éves koráig itt tanult, a közvetlen oktatás helyett inkább az iskolazenekari próbák és a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára. Életre szóló ismeretségét is itt kötötte: Spaun, Anton Stadler klarinétos és Holzapfel mellett sokan mások, akik anyagilag is segítették amennyire tudtak, kottapapírt vettek neki, támogatták és bíztatták. Schubertet ellentmondásos viszony fűzte barátaihoz. Némelyektől igen sokat kapott. Josef von Spauntól, egyik legkorábban megismert, nála nyolc évvel idősebb barátjától, akivel egész életében kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt, például azt a lehetőséget, hogy az általa létrehozott diákzenekar bemutatta korai szimfóniáit, sőt alkalmanként vezényelhette is őket. Itt, a Konviktusban ismerte meg Wolfgang Amadeus Mozart szimfóniáit és nyitányait, valamint más, könnyebb darabokat, és így kezdte megalapozni zenei tudását. Schubert első művét 13 évesen komponálta. Ez a G-dúr fantázia egy több mint 30 oldalas négykezes zongoradarab.
Ekkor zeneszerzői zsenialitása már kezdett kitűnni. Zongorakettősre írt fantáziája (D. 1 az Otto Erich Deutsch-féle katalógusszámok szerint), harminckét sűrűn teleírt oldal, 1810. április 8. és május 1. között keletkezett. Ezt 1811-ben három hosszú vokális darab követte (D. 5 – D. 7), egy „kvintett-nyitánnyal” (D. 8), vonósnégyessel (D. 2), másik zongorafantáziával és pár dallal együtt. Salierinek a korai darabok révén feltűnt a fiatal Schubert tehetsége, és elkezdte zeneszerzésre és zeneelméletre oktatni.
Schubert korai kamarazenei tanulmányai figyelemreméltóak, mivel tudjuk, hogy akkoriban otthonában rendszeresen (vasár- és ünnepnapokon) összejártak négyest játszani, két bátyja hegedült, apja csellózott, és Franz maga mélyhegedűn játszott. Erre az amatőr együttesre írta később megannyi kompozícióját. Későbbi Konviktus-beli évei alatt még jócskán írt kamarazenét, dalokat, zongoradarabokat, és nagyobb törekvésként egy Kyrie-t (D. 31) és Salve Regina-t (D. 27), egy oktettet fúvósokra (D. 72/72a) – talán anyja halála emlékére – egy kantátát (D. 110), zenét és szöveget apja névnapjára, valamint tanulmányai lezárásaként első szimfóniáját (D. 82).
1813 végén hagyta ott a Konviktust, és hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Apja időközben ismét megházasodott, Anna Kleyenboecket, egy selyemkereskedő lányát vette el Gumpendorf külvárosból. A fiatalember több mint két évig tartott ki a taposómalomban, ahol közömbös sikerrel teljesített. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritől, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára. Mivel Salieri volt azon zeneszerzők egyike, akik elsőként vitték a Biedermeier kor hangszínét a bécsi egyházi zenébe, nem meglepő, hogy Schubert korai szakrális művei szorosan kapcsolódnak tanára egyházi szerzeményeihez. Hasonlóképpen Salieri különböző nyelvű dalai is tükröződnek Schubert fiatalkori daltermésében.
Schubert e népes baráti körben meglehetősen passzív volt, a szervezőerő inkább a barátok iránta megnyilvánuló rajongása révén érvényesült. A társaság valódi motorja többnyire az extrovertáltabb Schober volt. Az 1821-től schubertiádáknak nevezett, ivászattal kombinált felolvasó- és zeneesteket sokáig ő szervezte. Schubert, ha jókedvre derült, a társaság középpontjává vált: kedélyes és barátságos ivócimbora volt, szívesen és sokat zongorázott, táncdarabok hosszú sorát rögtönözve, miközben - amennyire tudjuk - ő maga sohasem táncolt. Előfordult azonban, hogy Schubert hamar elvonult vagy éppen meg sem jelent, s amíg ott volt, addig sem igen lehetett hozzá szólni. (Egyik legközelebbi barátja, Schwind, a festő, írja 1824 tavaszán: "Ha napközben benézel hozzá, csak ennyit mond: "Halló, hogy vagy? - Jól van.2 És már ír is tovább." Egyes feljegyzések hosszabb "rossz periódusokról" szólnak, például 1822 nyarán egy olyanról, amikor különösen Schoberrel és Vogllal, a dalait a "jobb körökben" népszerűsítő udvari énekessel és baráttal romlott meg a viszonya: nagyképűsködött velük, megjátszotta a világfit, exravagáns és szabados módon viselkedett. Az információ Schubert egyik bátyjától származik, akiről nemigen képzelhető el, hogy rágalmakkal illette volna őt. Valószínű, hogy Schubertnek időről időre súlyos depressziós időszakokkal kellett megküzdenie, ami az ilyesfajta levélrészletekből is nyilvánvaló: "Egy ember, [...] akinek a szerelem és barátság boldogsága legföljebb a legnagyobb fájdalmat nyújtja, kinek a szép iránti lelkesedése [...] eltűnéssel fenyeget - vajon nem nyomorult, nem boldogtalan-e az ilyen ember?"
De Schubert lelkében mintha nem is csak időben váltakoztak volna különös hevességgel a vidám és a depressziós periódusok, hanem eleve különös kettéhasadtság jellemezné. Erre utalnak barátainak és családtagjainak rá vonatkozó efféle levél- és naplóbeli megjegyzései: "belül költő, kifelé valamiféle hedonista", vagy "Aki csak ismerte Schubertet, tudja, hogy kétféle, egymástól idegen természete volt, hogy a gyönyör iránti sóvárgás micsoda erővel rántotta őt a fertőbe."
Számtalan forrásból tudjuk, hogy Schubert (Beethovenhez hasonlóan) erősen dohányzott és sokat ivott (különösen a sört és a puncsot kedvelte), s hogy ha Bécsben volt, estéi nagy részét gyakran váltogatott törzshelyei valamelyikén töltötte a cimboráival, rendesen éjfél utánig, gyakran hajnali kettőig-háromig. Ez azonban még talán nem lett volna elég, hogy környezetének tagjait olyan és azokhoz hasonló erős megfogalmazásokra késztesse, mint az iméntiek.
Kézenfekvő, bármennyire óvatosaknak kell is lennünk a következtetésekkel, hogy ezen a ponton utaljunk Schubert nőkkel fenntartott kapcsolataira, pontosabban azok feltűnő hiányára. Beethovennel ellentétben, aki újabb és újabb, számára társadalmilag elérhetetlen nőket tüntetett ki rajongásával, Schubert életében - édesanyján és mostohaanyján kívül - mindössze két nő kerül rövid időre reflektorfénybe. Egyikük az a Therese Grob, aki az F-dúr mise 1814 őszi bemutatóján a szopránszólót énekelte - nem lehetetlen, hogy itt rövid szerelmi fellángolásról volt szó, ám megbízható adat alig áll rendelkezésünkre, és a történetet a népszerű Schubert-irodalom erőteljesen kiszínezte. A másik hölgy az a nála hét évvel fiatalabb Esterházy Karolina grófnő, akit Bécsből ismert, és akit 1824-es, második nyári zselizi zenetanárkodása során egy levelében "vonzó csillagként" emleget. Neki ajánlotta a csodálatos négykezes f-moll fantáziát, sőt a hagyomány szerint egy ízben azt is kijelentette, hogy valójában összes művét az ifjú grófnőnek ajánlotta.
Első befejezett operáját – Des Teufels Lustschloss (D. 84) – és első miséjét – F-dúr (D. 105) – 1814-ben írta, ebben az évben keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab, a 2. B-dúr szimfónia (D. 125) első tétele és tizenhét dal, köztük olyan remekművek, mint a Der Taucher (D. 77/111) és a Gretchen am Spinnrade (D. 118, Op.2).
Azonban még ezt a munkatempót is felülmúlta az 1815. évi. Ebben az évben, iskolai munkája, a Salieri-féle órák és a hívogató bécsi élet mellett hihetetlen mennyiségű muzsikát produkált. Befejezte a 2. szimfóniát és megírta a harmadikat (D-dúr, D. 200). Befejezett két misét G-dúrban (D. 167) és h-mollban (D. 324), az előbbit hat nap alatt, egy új Dona Nobist az F-dúr miséhez, egy Stabat Matert és Salve Regina-t (D. 223). Öt operát írt, ebből hármat fejezett be – Der vierjährige Posten (D. 190), Fernando (D. 220) és Claudine von Villabella (D. 239) –, két másik, Adrast (D. 137) és Die Freunde von Salamanka (D. 326) tudomásunk szerint befejezetlen maradt. Ezen kívül egy g-moll vonósnégyes, négy szonáta, több kisebb zongoradarab és csúcspontként 146 dal – köztük tekintélyes hosszúak is – bővítik a listát.
1814 decemberében Schubert megismerkedett Johann Mayrhofer költővel, ez az ismeretség hamarosan bensőséges barátsággá mélyült. Temperamentumuk feltűnően különbözött: Schubert őszinte, nyitott, derűs, rövid depressziós rohamokkal és viharos hangulatkitörésekkel; Mayrhofer mogorva és búskomor, aki az életet a kitartás próbájának tekintette. Ez a barátság több szempontból is Schubert javára vált.
Mivel 1815 volt Schubert életének leggyümölcsözőbb éve, 1816-ban kezdett sorsa változóra fordulni. Az év közepe táján Joseph von Spaun a Rémkirály (Erlkönig, D. 328, Op. 1) komponálása közben lepte meg. Goethe költeménye egy füzethalom tetején feküdt, a szerző pedig az alkotás lázában szinte dobálta a kottafejeket a papírra. Pár héttel később a jó családból származó és jómódú hallgató, Franz von Schober, aki Spaunnál hallotta a Schubert több dalát, meglátogatta a zeneszerzőt, és felajánlotta, hogy elviszi az iskolából, és megadja neki a művészetének nyugodt gyakorlásához szükséges szabadságot. Az ajánlat igencsak időszerű volt, Schubert éppen sikertelenül jelentkezett kórusvezetőnek Laibachba (ma Ljubljana), és méginkább rabszolgamunkának érezte iskolai állását. Apja beleegyezését is megkapta, és így tavasz végére vendégként Schober egyik lakásába költözött. Zeneórák adásával egy ideig megpróbált a ház bevételeihez hozzájárulni, de ezt hamarosan feladta, és csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. "Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt."
Az 1816-ban írt művek között találunk három kantátát, az egyik Salierinek készült (D. 407/441); a Prométheusz kantáta (D. 451) nyolc nappal később keletkezett, ezért a művéért már honoráriumot kapott ("első alkalommal – írja naplójában – hogy pénzért komponáltam"); valamint a bolondos, filantróp librettóra írt D. 472. Nagyobb jelentőségű a két újabb szimfónia: a negyedik, "Tragikus szimfóniaként" ismert c-moll szimfónia (D. 417) megkapó Andante tételével; és az ötödik B-dúr szimfónia (D. 485), mely derűs és friss, mint Mozart szimfóniái; ezen túl több, mint száz dal, Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller verseinek legszebb megzenésítéseivel köztük. Írt még egy operát is („Die Bürgschaft”. D. 435), amelyet ugyan a silány libretto tönkretett, de mégis mutatja a szerző folyamatos érdeklődését a színház iránt.
Mindeközben baráti társasága folyamatosan gyarapodott. Johann Michael Vogl, a híres bariton, akinek Mayrhofer mutatta be, jó szolgálatott tett dalai bemutatásával a bécsi szalonokban; Anselm Hüttenbrenner és bátyja Joseph Hüttenbrenner, akik legodaadóbb rajongóinak tartották magukat; Joseph von Gahy, a kitűnő zongorista, aki szonátáit és fantáziáit adta elő; a Sonnleithner család, ahol a legidősebb fiú pedig bejutást nyújtott otthonukba, és zenés összejöveteleket rendezett a tiszteletére, melyek hamarosan Schubertiádák néven lettek ismertek. Anyagi hátterét nehézség nélkül biztosították, pedig Schubert kétségtelenül teljesen pénztelen volt, mivel feladta a tanítást, nyilvános előadásból nem tudott keresni, és a kiadók sem fizettek még műveiért. Barátai azonban valódi bohém nagyvonalúsággal siettek segítségére – egyikük szállást szerzett, egy másik háztartási eszközökkel látta el, együtt ebédeltek, és akinek éppen volt pénze, fizette a számlát. Schubert mindig a társaság feje volt, és fél tucat becenéven ismerték, melyek közül a legjellemzőbb a kann er 'was? ("hát ő mihez ért?") volt, gyakori kérdése, melyet újdonsült ismerőseivel kapcsolatban feltett.
1818, amely az előző évhez hasonlóan viszonylag terméketlen év volt, két szempontból is emlékezetes. Ekkor került sor másodszor Schubert-mű nyilvános előadására (az első az F-dúr mise 1814. szeptemberi lichtentali előadása volt). Ez egy egy olasz stílusú nyitány volt, egy Rossini-burleszk, melyet a legnagyobb komolysággal adtak elő egy koncerten március 1-jén. Ekkor került zenetanárként az Eszterházyakhoz Zselicre, ahol a kellemes és a természetének leginkább megfelelő környezetben tölthette a nyarat. Ugyanebben az évben keletkezett C-dúr szimfóniája (D. 589); pár négykezese zselici tanítványainak; dalok, közöttük az Einsamkeit (D. 620), a Marienbild (D. 623) és a Litánia. Ősszel Bécsbe visszatérve Schobertől már nem kapott szállást, így Mayrhoferhez költözött. Itt élete a szokásos mederben folytatódott. Reggel felkelés után rögtön komponálni kezdett, kettőig írt, aztán ebédelt és sétált a környéken, majd visszatért zenét szerezni. Ha ihlete elfogyott, barátainál tett látogatást. Dalszerzőként 1819. február 28-án lépett először a nyilvánosság elé, Jager énekelte Schäfers Klagelied című dalát. Az év nyarán pihenésképpen Vogl-lal együtt beutazták Felső-Ausztiát. Steyr-nél írta meg híres Pisztrángötösét (D. 667). Ősszel három dalát elküldte Goethe-nek, de tudomásunk szerint nem kapott választ.
Figyelemreméltók és a stílus jelentős fejlődését mutatják az 1820. évi szerzeményei. Februárban kezdte a Lazarus (D. 689) befejezetlen oratóriumot; ezután pár kisebb műve mellett a 23. zsoltár (D. 706), a Gesang der Geister (D. 705/714), a c-moll Quartettsatz (D. 703) és a Wanderer-fantázia (D. 760) következett. Életrajzi szempontból talán még érdekesebb, hogy ebben az évben Scubert két operáját is bemutatta a Kärthnerthor színház, a Die Zwillingsbrüder-t június 14-én, a Die Zauberharfe-t augusztus 19-én. Eddig ugyanis nagyobb kompozícióit (a miséket kivéve) csak a házi kvartettjükből kinőtt gundelhofi műkedvelő zenekar játszotta. Így ezek az előadások jelentősen növelték presztizsét. A kiadók azonban még mindig makacsul tartózkodtak, csak miután barátja, Vogl az Erlköniget énekelte a Kärthnerthorban (1821. február 28.), egyezett bele Anton Diabelli habozva hogy pár művet jutalékért kinyomtat. Így jelenhetett meg az első hét opusz (mind dalok), ezután a jutalékok megszűntek, és a szerző csak nyomorúságos alamizsnában részesült a kiadóktól. Sokan és sokat írtak arról, hogyan vették Schubertet semmibe egész élete során. Nem hibáztathatjuk barátait és csak közvetve volt felelős a bécsi közvélemény; leginkább a túl óvatos közvetítőket okolhatjuk, akik gátolták vagy akadályozták a megjelenésben.
A két drámai darab sikere Schubert figyelmét méginkább a színpad felé fordította, ez a fordulat 1821 végétől csak sérelmet és csalódást hozott. Az Alfonso és Estrella címűt visszautasították, a Fierabrast (D. 796) szintén. A Die Verschworenen-t (D. 787) a cenzor tiltotta be, a Rosamunde-t (D. 797) két napon belül levették a műsorról a rossz librettó miatt. E művek közül az első kettő olyan nagyságrendű, hogy előadásuk rendkívüli nehézségekbe ütközne (a Fierabras kottájának kézirata például ezer oldal fölötti), pedig a Die Verschworenen vidám, ellenállhatatlan vígjáték, és a Rosamundeban Schubert legbájosabb dallamait találjuk. 1822-ben ismerkedett meg Carl Maria von Weberrel és Ludwig van Beethovennel, de ez különösebb előnnyel nem járt a számára, bár Beethoven szívélyesen elismerte géniuszát. Schober távol volt Bécstől, új, kevésbé kívánatos természetű barátok jelentek meg; ezek voltak életének legsötétebb évei.
1823-ban jelent meg Schubert első dalciklusa, a Szép molnárné (D. 795), Wilhelm Müller versei alapján. A későbbi Téli utazás ciklussal (D. 911) együtt ők képviselik a csúcsát mind Schubert munkájának, mind a német dalnak általában. 1824 tavaszán írta a csodálatos F-dúr oktettet (D. 803), majd nyáron visszatért Zselicre, ahol rabul ejtette a magyaros stílus (népies műdal). Ennek hatására született a Divertissement a l'Hongroise (D. 818) és 13. a-moll vonósnégyes (D. 804). Reménytelen szenvedéllyel rajongott tanítványáért, Esterházy Karolina grófnőért, de akármit is mondanak erről a románcról, a részletek a mai napig ismeretlenek.
A színpadi művek komponálása és hivatalos feladatai mellett azért maradt ideje egyéb kompozíciókra is. Befejezte az Asz-dúr misét (D. 678) és 1822-ben elkezdte a kitűnő „Befejezetlen szimfóniát” (8. h-moll szimfónia, D. 759). A fenti műveken túl 1824-ből származik a Trockne Blumen (a Szép molnárné ciklusból) variációi fuvolára és zongorára. Ekkor írta a D. 821 szonátát arpeggionéra és zongorára, amely érdekes kísérlet egy nehézkes és ma már feledésbe merült hangszerre. Ezt a csodálatos zenét ma általában csellón és zongorán adják elő, bár más hangszerelés is ismert.
Ezen évek balsikereit 1825 gazdagsága és boldogsága igyekezett feledtetni. Felgyorsult a művek kiadása, a szegénység réme némileg csökkent, és Schubert a nyáron ismét Felső-Ausztriában töltött kellemes szünidőt, ahol lelkesen fogadták. Az utazás alatt írta Dalok Sir Walter Scottól ciklusát, amely a híres és kedvelt Ellens dritter Gesang (D. 839) dalt foglalja magában, ez ma inkább „Ave Maria”-ként ismert, az Ave Maria ima latin szövegével (az eredeti dal szövege Scott versének Adam Storck-féle német fordítása volt). Szintén ugyanekkor keletkezett az a-moll zongoraszonáta (D. 845, op. 42).
1826-tól 1828-ig Schubert folyamatosan Bécsben tartózkodott, kivéve egy rövid látogatást Grazba, 1827-ben. 1826-ban szimfóniát ajánlott a Gesellschaft der Musikfreunde társaságnak, melyért honorálták. 1828 tavaszán, pályája során először és utoljára, nyilvános hangversenyt adott saját műveiből, mely igen jó fogadtatásra talált. Ezen kívül élettörténete ebben az időszakban alig több, mint műveinek felsorolása.
A d-moll vonósnégyes, a „Halál és a lányka” variációkkal (D. 810) 1825-26 telén keletkezett, és január 25-én játszották először. Kicsit később írta a G-dúr vonósnégyest, a „Rondeau brilliant”-ot zongorára és hegedűre (D. 895, Op.70), és a kitűnő G-dúr zongoraszonátát (D. 894, Op.78), amely a kiadó pedantériája miatt Schubert eredeti 'Fantasia' címe nélkül jelent meg (a mai kiadások az eredeti címet, legalábbis alcímként, visszaállították). Ezekhez adhatjuk még a shakespeare-i dalokat, melyek közül a „Hark! Hark! the Lark” (D. 889) and „Who is Sylvia?” (D. 891) állítólag egy napon íródott, az első egy kocsmában, ahol délutáni sétáját szakította meg, a második pedig már este, szállására visszatérve.
1827-ben írta a Winterreise (Téli utazás) dalciklust (D. 911), a C-dúr fantáziát zongorára és hegedűre (D. 934), és két triót (B-dúr, D.898; és Esz-dúr, D.929); 1828-ban a Song of Miriam dalt, a C-dúr szimfóniát (D. 944), az Esz-dúr misét (D. 950), ugyanebben a hangnemben az izgalmasan gyönyörű Tantum Ergo-t (D. 962), a C-dúr vonósötöst (D. 956), a második Benedictust a C-dúr miséhez, az utolsó három zongoraszonátát, és a posztumusz Schwanengesang név alatt kiadott dalokat (D. 957). Ezek közül hatot Heinrich Heine verseire írt, akinek Buch der Lieder (Dalok könyve) kötete az ősszel jelent meg.
Töretlen alkotókészsége ellenére Schubert egészsége romlott. 1822 óta szifilisszel küszködött, de feltehetőleg a tífusz végzett vele, bár egyéb lehetőségeket is felvetettek. Tünetei részben higanymérgezésre utaltak, a higanyt a 19. század elején gyakran használták szifilisz kezelésére. A végleges diagnózishoz nem áll rendelkezésre elég bizonyíték. Érdekes viszont, hogy a szakirodalomban mind a mai napig Schubert halálának oka felől sincs egyetértés. Vannak nézetek, amelyek szerint a szifilisz okozta halálát, amely mindenesetre nem érhette el harmadik, végzetes, az idegrendszer leépülésével járó fázisát, hiszen halála előtt három héttel Schubert még megfeszített erővel komponált. 1828. november 4-én, bár már négy napja rosszul érezte magát, még megkezdte régóta tervezett ellenponttanulmányait. Többen gondolják úgy, hogy hastífusz végzett vele. Biztosan tudjuk, hogy október 31-én este fogta el heves émelygés, amikor hozzákezdett valamilyen halétel elfogyasztásához. Attól kezdve, november 12-én kelt utolsó levelének tanúsága szerint, nem evett többé, de eleinte hasmenése nem volt, láza csak később, fokozatosan kezdett kialakulni és aggasztóan magasra emelkedni; utolsó napjaiban pedig eleinte megszakításokkal, később folyamatosan delirált. Ez, mint rámutatnak, megfelel a hastífusz szokásos lefolyásának. A betegséget az orvosok "ideglázként" kezelték, ami szintén tipikus korabeli interpretációja volt a betegségnek. 1828. november 19-én, 31 éves korában halt meg, bátyja, Ferdinand lakásában, Bécsben. Saját kérésére a währingeri temetőbe, Beethoven mellé temették, akit egész életében csodált. 1888-ban Schubert és Beethoven sírját is a Zentralfriedhofba költöztették, ahol ma is Johann Strauss és Johannes Brahms sírja mellett találhatók. 1872-ben a bécsi Stadtparkban emlékművet emeltek tiszteletére.
Az utóbbi évtizedben kezdődött élénk kutatói párbeszéd Schubert melegségéről. Melegségéről először Maynard Solomon írt 1981-ben Franz Schubert and the Peacocks of Benvenuto Cellini című cikkében. Írásos bizonyítéka nincs ennek a feltételezésnek - ámde a bizonyítható szifiliszes megbetegedést sem nevezi nevén senki. Olyasfajta célzások viszont fennmaradtak, amilyen Bauernfeld nevű író barátjáé: "Schubert félig beteg; fiatal pávákra van szüksége, mint Benvenuto Cellininek" (a híres reneszánsz művész szifiliszes és homoszexuális volt). Vagy egy másik megjegyzés Schwindtől: "Feltétlenül ki kell elégítened a hús és a szellem igényeit - vagyis fácánokra és puncsra van szükséged." Voglt, az énekest pedig maga Schubert nevezi egy ízben Felső-Ausztriában szerteszét röpködő görög madárnak - a vele és más barátaikkal együtt Felső-Ausztria különböző városaiban töltött hosszú nyaralásokra utalva. Mármost a Schubert-életrajz néhány neves kutatója, így Maynard Solomon szerint mind a "görög" jelző, mind pedig a vadmadarak emlegetése félreérthetetlen célzásnak számított a korabeli Ausztriában a homoszexuális beállítottságra. Schubert barátságai közül viszont többek közt éppen a Vogllal és a Schwinddel való kapcsolata "gyanús". A nála jóval idősebb Vogl életét ugyancsak pletykák övezték, bár az énekes végül - még Schubert életében, egyszersmind pedig sokak meglepetésére - megnősült. Schwindet pedig Schubert nem is egyszer "kedvesemnek" nevezi, máskor viszont összevész vele, és évszámra nem találkoznak.
Saját korában természetesen nem volt köztudott melegsége, ma már viszont közismert. Egész életében problémát jelenett számára saját maga elfogadása és szexuális és érzelmi érdeklődésének eltitkolása. Sokan kiemelik ennek hatását a zenéjére is, mely kifejezetten feminim vonásokat mutat, szemben mondjuk Beethoven heroikusabb stílusával. Meleg kapocsatat voltak többek között egyik iskolai idősebb barátjával, Joseph von Spaun-nal, a fiatal költővel, Johann Mayrhofer-rel, 19 éves korában és a fiatal szenzualista Franz von Schober-rel.
Némelyik rövidebb darabját közvetlenül a halálát követően kiadták, de az értékesebbeket a kiadók látszólag hulladékként kezelték. 1838-ban Robert Schumann bécsi látogatása során ráakadt a 9. "Nagy" C-dúr szimfónia (D. 944) poros kéziratára, és magával vitte Lipcsébe. Itt Felix Mendelssohn-Bartholdy előadta, és a Neue Zeitschrift dicsérte a művet. Némi vita övezi a szimfónia számozását, német nyelvterületen hetedikként, a Deutsch-katalógusban nyolcadikként, angol nyelvterületen pedig kilencedik szimfóniaként ismert.
A művek felfedezésében a legfontosabb lépés Sir George Grove és Sir Arthur Sullivan 1867-es bécsi útja volt. Az utazók hét szimfóniát, a Rosamunde-nyitányt, több misét és operát, pár kamarazenei művet és rengeteg egyéb darabot és dalt mentettek meg a feledéstől. Ennek hatására tovább nőtt a Schubert-művek utáni érdeklődés.
További, szintén Grove-tól és Sullivantól eredeztethető vita övezte az „elveszett” szimfóniát. Közvetlenül Schubert halála előtt barátja, Eduard von Bauernfeld egy további „Letzte” azaz „Utolsó” szimfónia meglétét jegyezte fel. A zenetörténészek nagyjából megegyeznek, hogy ez valószínűleg a D-dúr szimfónia (D. 936A) vázlatára vonatkozhatott, melyet Ernst Hilmar talált meg az 1970-es években, és végül Brian Newbould fejezett be, mint Schubert tizedik szimfóniáját.
Válogatott irodalom:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Franz_Schubert
http://en.wikipedia.org/wiki/Franz_Schubert
http://fidelio.hu/nevjegy.asp?id=95&p=4&cat=zsz
http://www.filharmonia.com/Htm/Franz_Schubert.html
http://w3.rz-berlin.mpg.de/cmp/schubert.html
http://www.glbtq.com/arts/music_classical,2.html
http://www.lam.hu/folyoiratok/lam/0101/14.htm