Olivier, Laurence
|
Teljes neve: Laurence Olivier
Született: 1907. május 22., Dorking, Anglia, Nagy-Britannia Meghalt: 1989. július 11.; Steyning, Anglia, Nagy-Britannia Szülei: Gerard Kerr Olivier (1869-1939) és Agnes Louise Crookenden (1871-1920) Nemzetisége: angol Foglalkozása: színész, filmszínész, rendező, producer Művei: Ahogy tetszik (1936) ; Lady X válása (1938); Üvöltő szelek (1939); Talpig úriember (1940); A Manderley-ház asszonya (1940); A negyvenkilences szélességi fok (1941); Lady Hamilton (1941); Túlsó part (1943); V. Henrik (1944); Egy boldog emberöltő (1944); Hamlet (1948); Carrie (1952); (Richard III) (1955); A herceg és a színésznő (1957); Spartacus (1960); A komédiás (1960); A tárgyalás (1962); Khartoum - a nílus városa (1966); A halász cipője (1968); Angliai csata (1969); A három nővér (1970); A mesterdetektív (1972); The World at War (1974); Love Among the Ruins (1975); Maraton életre-halálra (1976); A hétszázalékos megoldás (1976); A Názáreti Jézus (1977); A híd túl messze van (1977); A brazíliai fiúk (1978); A Betsy (1978); A Little Romance (1979); Drakula (1979); (Brideshead Revisited) (1981); Titánok harca (1981); Wagner (1983); Lear Király (1983); A hazárdőr (1983); Tehetséges gyilkos (1984); A Bounty (1984); Vadlibák 2: Rudolf Hess elrablása (1985); Nagy Péter (1986) Orientációja: biszexuális |
   |
A világhírű Shakespeare-színész és rendező, Laurence Olivier minden bizonnyal a 20. század legkitűnőbb Shakespeare-interpretátora volt. Továbbá ő volt az egyetlen filmes, aki egy filmjéért megkapta a legjobb filmnek és férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat is (Hamlet, 1948). A nagy mesterhez hasonlóan ő is biszexuális volt. Charles Bennett angol drámaíró szerint Olivier Shakespeare sorait olyan természetességgel mondta el, mintha csak a színpadon (vagy a filmen) jutnának eszébe. Drámai ereje mélyről jövő, magával ragadó és cseppet sem teátrális, a vígjátékokban pedig könnyedén, derűs eleganciával formálta meg a figurákat. Színészi nagyságának elismeréseként már 1947-ben lovaggá ütötték, szerénységére jellemző, hogy a "Sir Laurence" titulus ellenére továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Larrynek szólítsák. A színművészettel fennálló kapcsolatát hűen tükrözi egyik őszinte vallomása: "A színészet nélkül megfulladok."
Laurence Olivier 1907. május 22-én született a Surrey grófságban található Dorking-ban. Apja Gerard Kerr Olivier (1869-1939), magas rangú anglikán tiszteletes volt, édesanyja Agnes Louise Crookenden (1871-1920), akit nagyon szeretett a kis Larry. Ezért is volt olyan nagy tragédia az életében, amikor 12 éves korában édesanyja váratlanul elhunyt, aki ekkor mindössze 48 éves volt.
A kis Larry-t apja nevelte egy ideig, majd 1918-ban Gerard a letchworth-i St. Mary-templom tiszteletese lett, s a közeli St. Cristopher School-ban kezdte meg Larry a tanulmányait. Már diákként rendkívül tehetségesnek mutatkozott, és közel került a színjátszáshoz. 1924 decemberében szerepelt egy iskolai színielőadáson, 1925 áprilisában pedig már Shakespeare Macbeth-jében játszott és volt egyben rendezőasszisztens. Már itt feltűnt a híres tragikának, Ellen Terry-nek, aki felkarolta a tehetséges ifjú színészt. Olivier tanulmányait az oxfordi St. Edward School-ban folytatta. Rendkívül nagy szorgalommal vetette bele magát a színészetbe, s tisztában is volt képességeivel. 15 évesen már teljes öntudattal írt az éppen Indiában dolgozó bátyjának, Richard-nak levelet, melyet úgy írt alá, hogy: "Kim (a családi becenév), a színész".
Tizenhét éves korától a Central School of Dramatic Art-ban is tanult színészetet. 1926-ban, amikor végzett, a birmingham-i színházban kezdett dolgozni, s két évig itt színészkedett. 1928-ban utazott először Amerikába, s innentől kezdve általában ingázott a két ország színpadai, s később a filmstúdiói között is. 1930-tól vállalt filmszerepeket. Ugyanebben az évben a színházában ismerkedett meg a fiatal színésznővel, Jill Esmond-dal, akivel július 25-én össze is házasodtak. Fiúk, Tarquin 1936-ban született meg. Házasságuk azonban a kezdetektől nem volt boldog. Olivier önéletrajzában később azt írta, hogy már a nászéjszaka sem sikerült jól.
Első ismertebb Shakespeare-alakításait 1935-ben nyújtotta Rómeó és Mercutio szerepeiben. Ekkor ismerkedett meg az egyik próbán a még kezdő színésznővel, Vivien Leigh-vel, akit teljesen lenyűgözött Olivier játéka. Barátság alakult ki köztük, mely később vált szerelemmé. 1937-ben a Fire Over England-ben játszották egymás szeretőit, s hamarosan a valóságban is azzá vált egymás számára a két házas színész. Pályájának fontos fordulópontja 1936: ekkor került a híres Old Vic társulathoz. Itt alakította első legendás szerepeit, többek között Hamletet, V. Henriket és Macbeth-et. A második világháború előestéjén a londoni West End és New York között ingázott fellépéseivel.
1939-ben már Vivien Leigh-vel együtt mindketten elismert színésznek számítottak: Olivier éppen az Üvöltő szelek Heathcliffét alakította, míg Leigh az Elfújta a szél Scarlett O’ Haráját. Ebben az évben színházban is együtt játszottak: Olivier volt Hamlet, Leigh pedig Ophelia. Hamarosan összeköltöztek. Végül 1940. februárjában mindketten elváltak, és így augusztus 30-án Santa Barbarában összeházasodhattak, meglehetős titokban, mivel csak a két tanú: Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen.
Házasságuk alatt azonban hamar előjöttek a problémák is. Még az esküvő előtt szembesült Olivier leendő felesége hirtelen dühkitöréseivel. 1941-ben együtt játszottak a Lady Hamilton című filmben, melyben Olivier Nelson admirálist, Leigh pedig Emma Hamiltont alakította. A filmnek az volt a célja, hogy felébresszék az amerikaiakban az angolok iránti szimpátiát (már közel egy éve dúlt az angliai csata), s a film népszerű is lett. Winston Churchill ezek után a szívébe zárta a házaspárt.
Hamarosan visszaköltözött Angliába. A háborúban Olivier a légierőnél és a haditengerészetnél szolgált, ám a hadnagyot 1944-ben leszerelték, és – Ralph Richardson-nal együtt – kinevezték az Old Vic Színház igazgatójává. Leigh egy ideig az észak-afrikai hadszíntéren vett részt más sztárokhoz hasonlóan lelkesítő előadásokon, ám 1944-ben tuberkulózist diagnosztizáltak nála, így ő is hazatért. 1945-ben a Caesar és Kleopátrát forgatták, mikor kiderült, hogy Vivien terhes, ám hamarosan elvetélt. Leigh súlyos depresszióba esett, egy alkalommal férjét is megütötte, majd zokogva a földre esett. Ez volt az első nagyobb mániás-depressziós idegösszeroppanása. Olivier lassan megtanulta, hogy néhány napos hiperaktivitását egy hosszabb depressziós időszak követi. Ez aztán rohamba torkollhat, de az eseményt elfelejti. 1947-re valamelyest javult az állapota, s elkísérte férjét egy ausztráliai pénzgyűjtő turnéra. A körút alatt azonban kiújult Leigh betegsége, s az út végére mindketten lebetegedtek. Olivier teljesen kikészült; egy interjúban így nyilatkozott: "Lehet, hogy önök nem tudják, de olyan ez most, mintha élőhalottakkal beszélgetnék." Később azt mondta, hogy Ausztráliában "elveszítette Vivient". Házasságukat mindketten befejezettnek tekintették, bár jó ideig még együtt éltek, s csak 1960-ban váltak el.
1948-ban egy közös színdarabban is összekerültek. A West End-en Olivier rendezhette A vágy villamosát, mely nagy port kavart fel, mert számos utalást tartalmaz a homoszexualitásra, a szabad szerelemre és a nemi erőszakra. Leigh játszhatta benne Blanche Duboist, s bár sokan támadták a darabot, siker lett. A bemutatást támogatta a jóbarát, és egyben meleg színész, Noël Coward is. A darabból nem sokkal később film is készült, amelyben Marlon Brando lett Vivien Leigh partnere.
Mindemellett egyáltalán nem volt közismert Olivier biszexualitása a nyilvánosság előtt. Már első felesége tudott róla, s ez hozzá is járult az egyébként leszbikus kapcsolatokat is ápoló Jill Esmoddal való kapcsolat megromlásához. A pletyka a színészről elsősorban halála után indult meg, például Michael Munn könyve alapján, aki szerint Viven Leigh is tudott férje biszexualitásáról, ám Vivien eleinte még halálosan szerelmes volt belé, s elnézve a megcsalásokat, bármire hajlandó lett volna a házasság megmentése érdekében. A jóbarát Coward a következőképpen jellemezte Olivier szerelmi életét: "egy kölyökkutya módjára szerezte minden szexuális tapasztalatát".
Olivier első ismertebb férfi szeretője a ’30-as évek második felében a fiatal és kissé feminim Henry Ainley (1879-1945) Shakespeare-színész volt. Ainley levelei – melyeket Terry Coleman Olivier-szakértő közölt – egyértelműen bizonyítják, hogy a fiatal színész teljesen belehabarodott Olivier-be, s valószínűsíthetően testi kapcsolat is volt köztük. Az Olivier-család tagjai, különösen Tarquin Olivier szerint ez a szerelem azonban nem volt viszonzott.
Leghíresebb azonos nemű kapcsolataként a szintén színész, egyben énekes-komikus Danny Kaye-t (1913-1987) emlegetik, aki például a Fehér karácsonyban (1954) játszott Fred Astaire-rel, valamint a szintén meleg meseírót játszotta a Hans Chritstian Andersen-ben (1952). Még a későbbi feleség, Joan Plowright is úgy nyilatkozott, hogy ugyan az ő hatására bomlott fel Olivier kapcsolata feleségével, ám "Danny Kay-hez gyengéd szálak fűzték, még ő előtte". Mintegy tízéves kapcsolatuk az 1950-es években tartott.
Közben Olivier karrierje a magasba szárnyalt. 1945-ben forgatta rendezőként első filmjét, az V. Henriket, amely tudatosan egy korabeli Globe színházi est megelevenítése volt. Kiemelkedő kritikai sikert aratott, csakúgy, mint a Hamlettel (1948), amelyet maga is élete fő munkájának tekintett. A filmért megkapta a már említett két Oscar-díjat. Az ötvenes években még két filmben rendezte önmagát. A III. Richárdban (1955) töprengő, intellektuális bűnöző, A herceg és a táncosnő (1957) című munkában Charles herceg alakítója Marilyn Monroe partnereként. A következő rendezésre azonban nagyon sokat kellett várnia: csak 1970-ben született meg a Három nővér, amelyben Csebutikin szerepét is eljátszotta.
Az ’50-es, ’60-as években műfajilag és tematikailag változatos filmekben vállalt szerepeket. 1951-ben a Varázsdobozban játszott, majd jött a Carrie, drága (1952) és Az ördög cimborája (1959), s ezután a Spartacusban (1960) alakította Marcus Licinius Crassus biszexuális figuráját, aki a Tony Curtis által játszott Antonius-szal fürdött egy közös jelenetben. Ezt követte A tárgyalás (1962), a Khartoum (1966), vagy Az angliai csata (1969).
1961-ben Olivier elvette feleségül Joan Plowright színésznőt, aki korábban A komédiás című darabban a lányát játszotta. Joan-től három gyermeke is született. Kinevezték a londoni Nemzeti Színház igazgatójává, és mintegy 15 évig vezette az intézményt. Olyan, akkoriban merésznek számító drámákat is bemutattatott itt, mint Beckett, Ionesco vagy Max Frisch alkotásait.
A ’70-es évektől – egészségügyi okokból – elsősorban televíziós munkákat vállalt, főleg prosztataproblémái zavarták. A televízióban játszott a Miklós és Alexandrában (1972), a Maraton életre-halálra (1977) című filmben egy idős náci bűnöst formált meg, s felbukkant A híd túl messze van (1977) című háborús filmben is. A Titánok összecsapásában (1981) Zeuszt alakította, s a Bounty-ban (1984) is szerepelt, a Nagy Péter filmsorozatban (1986) pedig Orániai Vilmost játszotta. 1982-ben jelentette meg emlékiratait (Egy színész vallomásai; magyarul is olvasható), melyben elmeséli gyermekkorát, színházi próbálkozásait, kudarcainak és sikereink történetét, házasságai sorsát, ám biszexualitásáról természetesen nem ejtett szót. Utolsó filmje a War Requiem (1989) volt, a meleg Derek Jarman munkája, melyben egy idős katonát alakított. 1989. július 11-én, Steyningben hunyt el időskori izomsorvadásban, 82 éves korában. Hamvait elégették, s ünnepélyesen a Westminter apátságban helyezték el.
Válogatott irodalom:
HP: A zseniális Shakespeare-színész. Sir Laurence Olivier (1907-1989). Világraszóló melegek, 11. rész. In=Mások, 2008. szeptember, 20-25 .oldal
http://en.wikipedia.org/wiki/Laurence_Olivier
http://www.laurenceolivier.com/
http://lgarthursanswers.blogspot.com/2008/08/kaye-gay-olivier-queer-shom...
http://www.dailymail.co.uk/tvshowbiz/article-403258/Larry-gay-Of-course-...
Laurence Olivier 1907. május 22-én született a Surrey grófságban található Dorking-ban. Apja Gerard Kerr Olivier (1869-1939), magas rangú anglikán tiszteletes volt, édesanyja Agnes Louise Crookenden (1871-1920), akit nagyon szeretett a kis Larry. Ezért is volt olyan nagy tragédia az életében, amikor 12 éves korában édesanyja váratlanul elhunyt, aki ekkor mindössze 48 éves volt.
A kis Larry-t apja nevelte egy ideig, majd 1918-ban Gerard a letchworth-i St. Mary-templom tiszteletese lett, s a közeli St. Cristopher School-ban kezdte meg Larry a tanulmányait. Már diákként rendkívül tehetségesnek mutatkozott, és közel került a színjátszáshoz. 1924 decemberében szerepelt egy iskolai színielőadáson, 1925 áprilisában pedig már Shakespeare Macbeth-jében játszott és volt egyben rendezőasszisztens. Már itt feltűnt a híres tragikának, Ellen Terry-nek, aki felkarolta a tehetséges ifjú színészt. Olivier tanulmányait az oxfordi St. Edward School-ban folytatta. Rendkívül nagy szorgalommal vetette bele magát a színészetbe, s tisztában is volt képességeivel. 15 évesen már teljes öntudattal írt az éppen Indiában dolgozó bátyjának, Richard-nak levelet, melyet úgy írt alá, hogy: "Kim (a családi becenév), a színész".
Tizenhét éves korától a Central School of Dramatic Art-ban is tanult színészetet. 1926-ban, amikor végzett, a birmingham-i színházban kezdett dolgozni, s két évig itt színészkedett. 1928-ban utazott először Amerikába, s innentől kezdve általában ingázott a két ország színpadai, s később a filmstúdiói között is. 1930-tól vállalt filmszerepeket. Ugyanebben az évben a színházában ismerkedett meg a fiatal színésznővel, Jill Esmond-dal, akivel július 25-én össze is házasodtak. Fiúk, Tarquin 1936-ban született meg. Házasságuk azonban a kezdetektől nem volt boldog. Olivier önéletrajzában később azt írta, hogy már a nászéjszaka sem sikerült jól.
Első ismertebb Shakespeare-alakításait 1935-ben nyújtotta Rómeó és Mercutio szerepeiben. Ekkor ismerkedett meg az egyik próbán a még kezdő színésznővel, Vivien Leigh-vel, akit teljesen lenyűgözött Olivier játéka. Barátság alakult ki köztük, mely később vált szerelemmé. 1937-ben a Fire Over England-ben játszották egymás szeretőit, s hamarosan a valóságban is azzá vált egymás számára a két házas színész. Pályájának fontos fordulópontja 1936: ekkor került a híres Old Vic társulathoz. Itt alakította első legendás szerepeit, többek között Hamletet, V. Henriket és Macbeth-et. A második világháború előestéjén a londoni West End és New York között ingázott fellépéseivel.
1939-ben már Vivien Leigh-vel együtt mindketten elismert színésznek számítottak: Olivier éppen az Üvöltő szelek Heathcliffét alakította, míg Leigh az Elfújta a szél Scarlett O’ Haráját. Ebben az évben színházban is együtt játszottak: Olivier volt Hamlet, Leigh pedig Ophelia. Hamarosan összeköltöztek. Végül 1940. februárjában mindketten elváltak, és így augusztus 30-án Santa Barbarában összeházasodhattak, meglehetős titokban, mivel csak a két tanú: Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen.
Házasságuk alatt azonban hamar előjöttek a problémák is. Még az esküvő előtt szembesült Olivier leendő felesége hirtelen dühkitöréseivel. 1941-ben együtt játszottak a Lady Hamilton című filmben, melyben Olivier Nelson admirálist, Leigh pedig Emma Hamiltont alakította. A filmnek az volt a célja, hogy felébresszék az amerikaiakban az angolok iránti szimpátiát (már közel egy éve dúlt az angliai csata), s a film népszerű is lett. Winston Churchill ezek után a szívébe zárta a házaspárt.
Hamarosan visszaköltözött Angliába. A háborúban Olivier a légierőnél és a haditengerészetnél szolgált, ám a hadnagyot 1944-ben leszerelték, és – Ralph Richardson-nal együtt – kinevezték az Old Vic Színház igazgatójává. Leigh egy ideig az észak-afrikai hadszíntéren vett részt más sztárokhoz hasonlóan lelkesítő előadásokon, ám 1944-ben tuberkulózist diagnosztizáltak nála, így ő is hazatért. 1945-ben a Caesar és Kleopátrát forgatták, mikor kiderült, hogy Vivien terhes, ám hamarosan elvetélt. Leigh súlyos depresszióba esett, egy alkalommal férjét is megütötte, majd zokogva a földre esett. Ez volt az első nagyobb mániás-depressziós idegösszeroppanása. Olivier lassan megtanulta, hogy néhány napos hiperaktivitását egy hosszabb depressziós időszak követi. Ez aztán rohamba torkollhat, de az eseményt elfelejti. 1947-re valamelyest javult az állapota, s elkísérte férjét egy ausztráliai pénzgyűjtő turnéra. A körút alatt azonban kiújult Leigh betegsége, s az út végére mindketten lebetegedtek. Olivier teljesen kikészült; egy interjúban így nyilatkozott: "Lehet, hogy önök nem tudják, de olyan ez most, mintha élőhalottakkal beszélgetnék." Később azt mondta, hogy Ausztráliában "elveszítette Vivient". Házasságukat mindketten befejezettnek tekintették, bár jó ideig még együtt éltek, s csak 1960-ban váltak el.
1948-ban egy közös színdarabban is összekerültek. A West End-en Olivier rendezhette A vágy villamosát, mely nagy port kavart fel, mert számos utalást tartalmaz a homoszexualitásra, a szabad szerelemre és a nemi erőszakra. Leigh játszhatta benne Blanche Duboist, s bár sokan támadták a darabot, siker lett. A bemutatást támogatta a jóbarát, és egyben meleg színész, Noël Coward is. A darabból nem sokkal később film is készült, amelyben Marlon Brando lett Vivien Leigh partnere.
Mindemellett egyáltalán nem volt közismert Olivier biszexualitása a nyilvánosság előtt. Már első felesége tudott róla, s ez hozzá is járult az egyébként leszbikus kapcsolatokat is ápoló Jill Esmoddal való kapcsolat megromlásához. A pletyka a színészről elsősorban halála után indult meg, például Michael Munn könyve alapján, aki szerint Viven Leigh is tudott férje biszexualitásáról, ám Vivien eleinte még halálosan szerelmes volt belé, s elnézve a megcsalásokat, bármire hajlandó lett volna a házasság megmentése érdekében. A jóbarát Coward a következőképpen jellemezte Olivier szerelmi életét: "egy kölyökkutya módjára szerezte minden szexuális tapasztalatát".
Olivier első ismertebb férfi szeretője a ’30-as évek második felében a fiatal és kissé feminim Henry Ainley (1879-1945) Shakespeare-színész volt. Ainley levelei – melyeket Terry Coleman Olivier-szakértő közölt – egyértelműen bizonyítják, hogy a fiatal színész teljesen belehabarodott Olivier-be, s valószínűsíthetően testi kapcsolat is volt köztük. Az Olivier-család tagjai, különösen Tarquin Olivier szerint ez a szerelem azonban nem volt viszonzott.
Leghíresebb azonos nemű kapcsolataként a szintén színész, egyben énekes-komikus Danny Kaye-t (1913-1987) emlegetik, aki például a Fehér karácsonyban (1954) játszott Fred Astaire-rel, valamint a szintén meleg meseírót játszotta a Hans Chritstian Andersen-ben (1952). Még a későbbi feleség, Joan Plowright is úgy nyilatkozott, hogy ugyan az ő hatására bomlott fel Olivier kapcsolata feleségével, ám "Danny Kay-hez gyengéd szálak fűzték, még ő előtte". Mintegy tízéves kapcsolatuk az 1950-es években tartott.
Közben Olivier karrierje a magasba szárnyalt. 1945-ben forgatta rendezőként első filmjét, az V. Henriket, amely tudatosan egy korabeli Globe színházi est megelevenítése volt. Kiemelkedő kritikai sikert aratott, csakúgy, mint a Hamlettel (1948), amelyet maga is élete fő munkájának tekintett. A filmért megkapta a már említett két Oscar-díjat. Az ötvenes években még két filmben rendezte önmagát. A III. Richárdban (1955) töprengő, intellektuális bűnöző, A herceg és a táncosnő (1957) című munkában Charles herceg alakítója Marilyn Monroe partnereként. A következő rendezésre azonban nagyon sokat kellett várnia: csak 1970-ben született meg a Három nővér, amelyben Csebutikin szerepét is eljátszotta.
Az ’50-es, ’60-as években műfajilag és tematikailag változatos filmekben vállalt szerepeket. 1951-ben a Varázsdobozban játszott, majd jött a Carrie, drága (1952) és Az ördög cimborája (1959), s ezután a Spartacusban (1960) alakította Marcus Licinius Crassus biszexuális figuráját, aki a Tony Curtis által játszott Antonius-szal fürdött egy közös jelenetben. Ezt követte A tárgyalás (1962), a Khartoum (1966), vagy Az angliai csata (1969).
1961-ben Olivier elvette feleségül Joan Plowright színésznőt, aki korábban A komédiás című darabban a lányát játszotta. Joan-től három gyermeke is született. Kinevezték a londoni Nemzeti Színház igazgatójává, és mintegy 15 évig vezette az intézményt. Olyan, akkoriban merésznek számító drámákat is bemutattatott itt, mint Beckett, Ionesco vagy Max Frisch alkotásait.
A ’70-es évektől – egészségügyi okokból – elsősorban televíziós munkákat vállalt, főleg prosztataproblémái zavarták. A televízióban játszott a Miklós és Alexandrában (1972), a Maraton életre-halálra (1977) című filmben egy idős náci bűnöst formált meg, s felbukkant A híd túl messze van (1977) című háborús filmben is. A Titánok összecsapásában (1981) Zeuszt alakította, s a Bounty-ban (1984) is szerepelt, a Nagy Péter filmsorozatban (1986) pedig Orániai Vilmost játszotta. 1982-ben jelentette meg emlékiratait (Egy színész vallomásai; magyarul is olvasható), melyben elmeséli gyermekkorát, színházi próbálkozásait, kudarcainak és sikereink történetét, házasságai sorsát, ám biszexualitásáról természetesen nem ejtett szót. Utolsó filmje a War Requiem (1989) volt, a meleg Derek Jarman munkája, melyben egy idős katonát alakított. 1989. július 11-én, Steyningben hunyt el időskori izomsorvadásban, 82 éves korában. Hamvait elégették, s ünnepélyesen a Westminter apátságban helyezték el.
Válogatott irodalom:
HP: A zseniális Shakespeare-színész. Sir Laurence Olivier (1907-1989). Világraszóló melegek, 11. rész. In=Mások, 2008. szeptember, 20-25 .oldal
http://en.wikipedia.org/wiki/Laurence_Olivier
http://www.laurenceolivier.com/
http://lgarthursanswers.blogspot.com/2008/08/kaye-gay-olivier-queer-shom...
http://www.dailymail.co.uk/tvshowbiz/article-403258/Larry-gay-Of-course-...