Dior, Christian
|
Teljes neve: Christian Dior
Született: 1905. január 21.; Granville, Normandia, Franciaország Meghalt: 1957. október 23.; Montecatini, Toscana, Olaszország Szülei: Alexandre Louis Maurice Dior; Madeleine Martin Testvérei: Raymond Dior (báty), Catherine Dior (nővér). Foglalkozása: divattervező Nemzetisége: francia Művei: Dior by Dior (emlékiratok, 1956) Orientációja: meleg |
     |
tervezés egyik legnagyobb legendája, a 20. századi francia haute couture „forradalmian konzervatív” megújítója. Önálló tervezői időszakának csekély 10 éve alatt a Dior név világhírnévre tett szert a divatvilágban. Jellegzetességeként említik, hogy az haute couture-t (előkelő divat) közelítette a prêt-à-porter-hoz (konfekciógyártás). Egy anekdota szerint egy tenyérjós azt jósolta a kamasz Diornak szülővárosa piacán, hogy „Az asszonyok áldani fogják, maga pedig általuk fog boldogulni.” Akkor még nem tudhatták, hogy mindez igaz lesz, annak ellenére, hogy a nagy divattervező meleg volt. 1905. január 21-én reggel született a normandiai Granville-ban, a St. Malói-öböl partján egy műtrágyával és mosószerekkel foglalkozó manufaktúra-tulajdonos nagyiparos, Maurice Dior családjában, szülei második gyermekeként (négy testvére volt még). Dior már gyerekkorában rendkívül zárkózott volt, ám korán megmutatkoztak művészi hajlamai. Elsősorban a rajzolás ment neki, és építésznek készült. A család 1910-ben Párizsba költözött és Dior a Lycée Gerson-ban kezdte meg tanulmányait. Az első világháború befejeztével Párizsban belevetette magát az avantgárd művészeti világba (legszívesebben a Tip Toe bárba járt): jó barátságot kötött kora számos szellemi kiválóságával, többek között a nagy példakép André Gide íróval, továbbá Max Jacob költővel, Henri Saugnet zeneszerzővel, Christian Bérard színésszel, René Crevel költővel, Pablo Picasso festővel és Jean Cocteau filmrendezővel.
Eleinte a Képzőművészeti Akadémiára szeretett volna járni, ám a szülei ezt egyáltalán nem támogatták. Apja kérésére így 1923-ban beiratkozott az École des Sciences Politique-ra és diplomáciai pályára készült (az iskolaválasztásban az is befolyásolhatta, hogy emellett sok szabad ideje maradt a művészetekre és a társasági életre), ám igazából nem ez vonzotta, hanem a művészeti élet és a divat világa. Meglehetősen tékozló életet élt, ráadásul kettős életet, hiszen családjának semmit nem árult el a művészeti tevékenységéről. Tanulmányait 1926-ban meg is szakította, még a diplomaosztás előtt. Anyja azt szerette volna, ha elvenné egyik granville-i ismerősüket, a fiatal Peggy Evans-et, de a házasság végül is nem jött létre.
1928-ban apja egyik tehetős üzleti partnere és személyes barátja, Jacques Bonjean támogatásával kis galériát nyitott, ahol olyan modern művészek műveit állította ki, mint Picasso, Matisse vagy Dali. A műkereskedés boldog korszak volt számára, egészen addig, míg ki nem tört a nagy gazdasági világválság. Részben emiatt, részben betegsége (tuberkulózis) okán 1931-ben fel kellett számolnia a galériát. Ugyanakkor apja is csődbe ment, így el kellett adniuk a családi házat (mely ma múzeum). Ez az időszak családilag is megviselte: anyja nem sokkal korábban halt meg, apja mániás depresszióban szenvedett, Raymond bátyja pedig éppen őrültek házában tartózkodott. A gazdasági válság idején már lapoknak készített divatrajzokat, és a Figaro Illustré illusztrátora lett. Vázlataira hamarosan felfigyeltek: azok Nina Ricci, Rose Valois, Molyneux, Schiaparelli, Coco Chanel, Balenciaga és Claude Saint-Syr divatházába kerültek, majd 1938-ban a svájci Robert Piquet divatházához szerződött, mint tervező asszisztens.
Közben azonban kitört a második világháború, és behívták a francia hadseregbe. Nem szolgált azonban sokáig (azt is a nem mozgósított haderőben Dél-Franciaországban), s az 1940. júniusi német invázió után hamarosan a családi farmra költözött Provence-ba. Mindent elölről kellett kezdenie. 1941-ben tért vissza a németek által megszállt fővárosba, és a nagyhírű Lucien Lelong-házhoz szerződött: Pierre Balmain első tervező asszisztense lett. Viszonylag hamar ismert lett, mivel magára a Lelong divatházra egyfajta fegyverként tekintetek a franciák, csendes tiltakozásul a német elnyomással szemben. Dior-ra a németek is felfigyeltek, a német Gaston cég ajánlatot is tett neki, ő azonban nem válaszolt rá. A váltás azonban gondolkoztatta: Balmain hamarosan kivált és saját divatházat alapított, s rájött, ő sem maradhat már sokáig, mert itt csak vegetálna. S nem volt már fiatal: majdnem 40 éves.
A háború azonban a család életébe is beleszólt. Bátyja, az újságíró Raymond Dior két lányt nemzett, akik ekkoriban bekapcsolódtak az eseményekbe, azonban a két ellentétes oldalon. Françoise náci szimpatizáns lett, ezzel szemben húga a francia ellenállásba lépett be. Catherine nővére pedig nagy sokára élve tért haza egy német koncentrációs táborból.
A nagy váltás a háború után következett be. Épp hogy csak felszabadult Párizs, Dior egyik beosztotta, Henri Fayol már épületet keresett a leendő üzletnek. Ekkorra már a keze alatt dolgoztak későbbi beosztottjai. 1946-ben Marcel Boussac, a „gyapjúkirály” egy neves divatház kollekciójának megalkotását akarta rábízni, de a felettébb öntudatos Dior csak a saját neve alatt vállalta. A mágnás akkoriban óriásinak tekinthető összeggel, mintegy 6 millió frankkal támogatta az üzletet. Így 1946 decemberében megnyitotta saját divatházát Párizsban, az Avenue Montaigne 30. szám alatt, egy öt emeletes szürke épületben (félúton a Champs Élysées és a Place de l’Alma között; ez lett később a „Grande Boutique”). Az épület abban az utcában állt, ahol ekkor már több ismert divatcég székelt.
Dior rendkívül gyakorlott munkaerőt foglalkoztatott divatházában. A menedzser és üzletvezető, s egyben a könyvelő feladatát jó barátja, a korábban köztisztviselőként dolgozó Jacques Rouët vállalta. Legfontosabb munkatársa, a múzsájaként is emlegetett Germaine Bricard („Mizza”) volt, Madame Raymonde Zehnackert pedig a Lelongtól csábította el műterem-igazgatónak. A műszaki igazgató Marguerite Carré lett, aki a kivitelezésért felelt, míg Madame Linzeler a minőségellenőrzésért. A főszabász a később szintén híressé vált, akkor még csak 20 éves Pierre Cardin lett, az értékesítésért a granville-i Suzanne Luling és Nicole Riotteau felelt, a reklámért az amerikai Harrison Elliott, a parfümök gyártásáért pedig Serge Hefter-Luiche. Gondosan kiválasztották a legszebb hölgyek közül felfedezett Dior-lányokat, mint Marie-Therèse-t, Lucille-t, Noelle-t, Tania-t és Yolande-ot (közülük a szláv származású Tania volt a mester kedvence). A manökeneket mindig is fontosnak tartotta, hiszen „ők azok, akikre mindig szükségünk van ebben az üzletágban. Mindig nélkülözhetetlenek voltak és azok is maradnak...életre keltik a ruháimat és csak ez számít.” A későbbiekben számos híres manöken dolgozott nála (mint például Sylvie, René, Alla, vagy a nagy vitát kavart, egyesek által csodabogárnak és alacsonynak tartott Claire). Dior-lánynak lenni valóságos megtiszteltetés volt.
A félkész épületben (éppen még tisztasági festés zajlott) felállított alkalmi, kis fülkékben alkalmazottaival nagy gonddal készült az első kollekcióra, mellyel 1947. február 12-én lépett a világ elé, s rögtön hírnevet szerzett neki. Azon a napon a divatház összes alkalmazottja idegösszeroppanástól rettegett. A földszinti szalon tele volt az érdeklődőkkel, melynek köszönhetően hamar felborult az Elliott által gondosan összeállított ülésrend (a rettegéssel várt Carmel Snow, az amerikai Vogue magazin főszerkesztőnője székének karfáján még két ember is ült), s jelen volt több hollywoodi sztár is, mint Vivian Leigh, Lawrence Olivier és Rita Hayworth. Az első számú modellnek kiválasztott Marie-Therèse (aki például a később legnépszerűbbnek bizonyult „Bar” nevű kabátkát mutatta be) pánikba esett, s a helyzetet végül Tania mentette meg, miközben maga Dior egy függöny mögött rejtőzött. A 30 manöken mintegy kilencven kreációt mutatott be, s mindet hangos ováció fogadta. Ez lett a „New Look”, ahogy Carmel Snow keresztelte el (így kiáltott fel: „Monsieur, de hát ez itt az új öltözködési stílus, a New Look … ó, milyen csodálatos, Monsieur!”). Maga Dior a kollekcióját „Ligne Corelle”-nek nevezte („virágkehely”, utalva arra, hogy a gyönyörű nőt egy kinyíló virághoz hasonlítja, ám „pártastílus” néven is emlegette). Már a bemutató napján számos ruhát elkapkodtak, a „Soirée” fantázianevűt például Rita Hayworth vásárolta meg. A divatbemutató híre hamar szétterjedt. Párizsban elsősorban Bettina Ballard, Amerikában maga Carmel Snow cikkeinek köszönhetően. Az év második felében tartott őszi-téli kollekciónak szintén nagy sikere volt, bár Coco Chanel (érthető módon) lehúzta azt. Az üzlet hihetetlenül jól jövedelmezett: míg 1947-ben 1,2 millió frank nyereséggel zártak, addig 1948-ban 3,6 millióval, 1949-ben pedig már 12,7 millióval.
Sikerének titka az lehetett, hogy mindig megérezte a nők vágyait. Az elegáns, és tehetős hölgyek a háború után megunták a merev, férfias vonalakat („férfias és romlott” stílus), mint például Coco Chanel kollekcióit. Dior tehát jókor váltott stílust, visszatérve a háború előtti idők ruháihoz, forradalmasítva ezzel a háború utáni idők női divatját. „Dior világa a tegnapban fogant, de már egy minden ízében új divat ellentmondásosságát jelzi.” A „New Look” keskeny és lekerekített vállakat, hangsúlyozott kebleket, karcsú derekat és hosszú, merevítővel ellátott, gyakran hátul ún. Dior-hasítékkal díszített harangszoknyát jelentett (Dior meghatározása szerint a legideálisabb esetben a szoknya alja 40 cm-re volt a földtől). Ebben a ruhában a nő ismét nőnek érezhette magát. A ruhákon számos díszítés volt, s egy estélyi gyakran 80 méter anyagból készült (ez főleg eleinte, a textiléhség idején volt probléma). Dior kedvenc anyaga a taft volt a jó tartása, és a muszlin a kellemes esése miatt. A szoknyák voltak a legbonyolultabbak, a lényeg azonban nem látszott a felszínen: gyakran tizenkét alsószoknya speciális szín- és anyagkombinációja kellett az összhatáshoz. Évente újabb és újabb tematikus kollekciókkal rukkolt elő (H-vonal, A-vonal, Y-vonal), rendszeresen felülmúlva önmagát, melyek magas áruk ellenére hamar elkeltek. Kreációi tehát az elitnek készültek, míg a tömegeknek elsősorban látványosság volt. A ruhák természetesen nem tetszettek mindenkinek, egyesek fel voltak háborodva a háború nélkülözése után a pazarlónak tűnő ruhakölteményeken. Egyik mondását később sokat idézték is: „mindig a minőséget, sohasem a mennyiséget részesítsük előnyben”.
Diort a divat világ bennfentesei valóságos művésznek tartották. Ő maga nem volt képzett szakember, csak egy tehetséges amatőr, aki folyamatosan tanult bele a szakmába. Egy sikeres kollekció után általában elvonult egy időre, majd álmai inspiráló hatására vázlatrajzok százait ontotta magából. Ő maga azonban nem volt gyakorlati ember. A skiccek így gyakran jelentős változásokon estek át, mert számos elképzelésről kiderült, hogy nem valósítható meg. Alkalmazottaira jutott a feladat, hogy megalkossák a ruhakölteményeket. Azonban a mester végig ott volt a megvalósítás során, még a bemutatókat is felügyelte. Közel 10 éves virágkora alatt kb. 100.000 ruhadarabot tervezett, mintegy 1600 km anyagból, 16.000 szabásmintát felhasználva.
Egyik gyerekkori barátja tanácsára az első kollekcióval együtt parfümcéget is alapított: első termékét Miss Diornak keresztelte. A parfümmel a divatház minden termékét befújták, hogy a hölgyek orrában maradjon az illat. A ruhák mellé külön harisnyákat, bőrárukat, szemüvegeket, órákat és egyéb kiegészítőket is tervezett. Jacques Rouët-val együtt már 1948-ban kiadták „koncesszióba” a kiegészítők gyártását. 1948-ban Dior megjelent az amerikai piacon is, ekkor nyílt meg a New York-i üzlet. 1949-ben külön licenszcéget alapított a harisnyák amerikai forgalmazására (Founds Christian Dior New York Inc.). 1952-ben megnyitotta a londoni butikot a Mayfair negyedben. 1954-től megkezdődött második korszaka: ekkor indult a „Flat look” („lapos külső”) névre keresztelt irány, melyet Dior H-vonalnak nevezett. Nagy hangsúlyt helyezett a marketingre, és rohamosan terjeszkedett a nyugati világ nagyvárosaiban. A világban összesen 15 országban nyílt üzlete (Párizs, Milánó, Róma, London, New York, India, Beverly Hills, Tokió, Oszaka, Hongkong, Boston, Honolulu, San Francisco, Madrid, Barcelona és Shanghai), és több mint kétezer embernek adott munkát.
Az ötvenes évekre már a sztárok szabászaként emlegették: többek között Marlene Dietrich (Rémület a színpadon, 1950; Nem országút az égben, 1951) és Ava Gardner (A kis bódé, 1956) viselték ruháit filmjeikben (miközben az isteni Brigitte Bardot-nak nem volt hajlandó esküvői ruhát tervezni egy filmhez). Később is olyan hírességek viselték ruháit, mint Edith Piaf, Myrna Loy, Evita Perón, Grace Kelly vagy Jackie Kennedy, sőt az angol királyi család tagjai, így Erzsébet és Margit hercegnők is az ő kreációit hordták. 1957-re divatháza a francia haute couture kivitel több mint felét adta. Ekkortól kezdett a háttérbe vonulni, előkészítve utódlását. Fiatal tervezők sorát indította el a pályán. 1955-ben például fel vette asszisztensnek Yves Saint-Laurent-t. De nála kezdte pályafutását Marc Bohan, Victor Grandpierre, André Levasseur, Gaston Berthelot vagy Frédéric Cast is.
Christian Dior természetesen kényelmesen megélt hírnevéből kifolyólag. Pazarul berendezett lakása volt Párizsban, a Quai Malaquaish-en, ahol számos híresség megfordult, mint például John Huston, John Steinbeck, Jean Marais vagy Boris Vian. Vett azonban egy kényelmes házat is Párizstól messzebb vidéken, Montauroux-ban, amelyet egy volt malomból alakíttatott át, és ide vonult vissza. Csak időnként utazott a fővárosba az új kollekció miatt, telefonon tartva a kapcsolatot a divatházzal. A divattervezőktől meglepően szokatlan módon egész életében kerülte a nyilvánosságot. Nem élvezte maga körül a felhajtást. Egyetlen egyszer szervezett partit például a házában, ám ezen maga végül nem is jelent meg. Ismertsége és elismertsége azonban rendkívüli volt. 1950-ben megkapta a Becsületrendet, 1955-ben pedig a Time magazin őt választotta Az Év Emberének (egy szabászollóval a kezében szerepelt a címlapon).
Magánélete teljes mértékben rejtve maradt a külvilág előtt, csak szűkebb ismeretségi köre volt tisztában melegségével, bár ez önmagában nem volt ritkaság a divatszakmában (ám a 20. század első felében még erről sem beszéltek nyíltan), úgyhogy a titkolózás valószínűleg Dior egyébként is meglévő zárkózottságának volt köszönhető. Dior soha sem nősült meg, ez már korában számos pletykát táplált szexualitásáról. Már a fiatalkorában megismert barátainak is jelentős része meleg volt (Cocteau, Gide). Dior 1956-ban megjelent önéletrajzában sem ír semmit melegségéről, de pusztán az, hogy hallgat magánéletéről, gyanúsnak tekinthető. Még a legbeszédesebb részletekkel az utolsó előtti fejezet szolgál, mely a „Barátságok és frusztrációk” címet viseli. Ebben többek között arról is ír, hogy a Rue Cambacérès-n található üzletének menedzserével, Pierre Colla-lal „intim barátok” voltak, s mindketten rendkívül magasra értékelték barátságukat. Utolsó két évében azonban bizonyíthatóan Jacques Benita (1930-) algériai származású énekessel élt együtt.
1955-ben Dior teljesen megváltozott. A korábban is félénk, ám kedves, kopaszodó férfi hirtelen haragúvá, mogorvává vált. Míg 1956 karácsonyán egyesével behívta minden alkalmazottját az irodájába, megkérdezte, mit szeretnének karácsonyra, s teljesítette is azokat, addig szilveszterkor rá sem lehetett ismerni. Az év vége felé már egyértelműen mutatkoztak rajta a leépülés jelei. 1957 nyarán végrendelkezett, melyben javait fele-fele arányban Catherine nővérére és Madame Raymonde Zehnackerre hagyta.
A mester 1957. október 23-án halt meg az olaszországi Montecatini-ban, szívrohamban, ahol gyógyüdülésen tartózkodott. A hivatalos verzió szerint étkezés közben egy halszálka a torkán akadt, elkezdett fulladozni, és ezután következett a szívroham. A Time Magazin nekrológja ezzel szemben azt állította, hogy a szívroham egy kártyaparti izgalmai miatt következett be. A párizsi elit egyik ismert központi figurája és Dior ismerőse, Alexis von Rosenberg, Rédé bárója azonban az emlékirataiban egész más okot említett a hirtelen jött izgalomra. Állítása szerint a szívrohamot az váltotta ki, hogy az ekkor 52 éves divatdiktátor meglehetősen fárasztó szexuális együttlétbe bocsátkozott egyszerre két fiatalemberrel. A pletykák ellenére párizsi temetésén mintegy 2500 ember jelent meg. A Grande Boutique-ban Yves Saint-Laurent vette át a helyét (az ő stílusa azonban Dior konzervatívabb irányához képest túl merésznek mutatkozott, így 1961-ben saját divatházat alapított), Londonban és New Yorkban Marc Bohan vette át a művészeti vezetést. Később Gianfranco Ferré (1989-1996), majd John Galliano (1997-től) vezette a céget. Divatháza halála után sem tűnt el a piacról, ma is vezető márkának számít: a világon több mint 160 üzlete van, 300 millió euró feletti éves forgalommal.
Válogatott irodalom:
Baudot, François: Divat a XX. században. Park Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Buxbaum, Gerda (szerk.): Fashion the 20th Century. Prestel, München – London – New York, 1990.
Cawthorne, Nigel: The New Look. Dior Revolution. Hamlyn, 1996.
De Marly, Diana: Christian Dior (Fashion Designers). Holmes & Meier, 1990.
De Marly, Diana: The History of haute couture 1850-1950. Batsford, London, 1980.
De Rethy, Esmeralda – Perreau, Jean-Louis: Christian Dior. The Glory Years, 1947-1957. Vendome Press, Paris, 2002.
Dyer, Lisa (szerk.): Klasszikus divat. A 20. század legfontosabb divattervezői és stílusai. Alexandra Kiadó, Pécs, 2007.
Fukai, Akike et al. (szerk.): A divat története a 18-20. században. A Kyoto Costume Gyűjteménye. Vince Kiadó, Budapest, 2003.
Giroud, Françoise: Christian Dior, 1905-1957. Rizzoli International, 1987.
HP: A férfi, akit áldottak a nők. Christian Dior (1905-1957). In=Mások, 2008. március, 35-36. oldal
Kennedy, Tom: A Dior. (A divat nagyhatalmai sorozat) Fortuna Kiadói Kft., Budapest, 1998.
Martin, Richard – Koda, Harold: Christian Dior. Metropolitan Museum of Art, New York, 2000.
Measham, Terence: Christian Dior. The Magic of Fashion. Powerhouse Publishing, 1994.
Pochna, Marie France: Christian Dior – The Man who Made The World Look New. Little, Brown and Company, 1997.
Steele, Valeire: Fifty Years of Fashion. New Lok to now. Yale University Press, New Haven – London, 2000.
Van Dorssen Sacha: Christian Dior. Editions du Soleil, Paris, 1987.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Christian_Dior
http://en.wikipedia.org/wiki/Christian_Dior
http://www.designmuseum.org/design/christian-dior
http://www.infomat.com/whoswho/christiandior.html
http://www.metmuseum.org/toah/hd/dior/hd_dior.htm
http://www.nndb.com/people/765/000110435/
http://www.glbtq.com/arts/dior_c.html
http://gayfortoday.blogspot.com/2007/01/christian-dior.html
http://www.fashion-forum.org/fashion-designers/christian-dior.html
Eleinte a Képzőművészeti Akadémiára szeretett volna járni, ám a szülei ezt egyáltalán nem támogatták. Apja kérésére így 1923-ban beiratkozott az École des Sciences Politique-ra és diplomáciai pályára készült (az iskolaválasztásban az is befolyásolhatta, hogy emellett sok szabad ideje maradt a művészetekre és a társasági életre), ám igazából nem ez vonzotta, hanem a művészeti élet és a divat világa. Meglehetősen tékozló életet élt, ráadásul kettős életet, hiszen családjának semmit nem árult el a művészeti tevékenységéről. Tanulmányait 1926-ban meg is szakította, még a diplomaosztás előtt. Anyja azt szerette volna, ha elvenné egyik granville-i ismerősüket, a fiatal Peggy Evans-et, de a házasság végül is nem jött létre.
1928-ban apja egyik tehetős üzleti partnere és személyes barátja, Jacques Bonjean támogatásával kis galériát nyitott, ahol olyan modern művészek műveit állította ki, mint Picasso, Matisse vagy Dali. A műkereskedés boldog korszak volt számára, egészen addig, míg ki nem tört a nagy gazdasági világválság. Részben emiatt, részben betegsége (tuberkulózis) okán 1931-ben fel kellett számolnia a galériát. Ugyanakkor apja is csődbe ment, így el kellett adniuk a családi házat (mely ma múzeum). Ez az időszak családilag is megviselte: anyja nem sokkal korábban halt meg, apja mániás depresszióban szenvedett, Raymond bátyja pedig éppen őrültek házában tartózkodott. A gazdasági válság idején már lapoknak készített divatrajzokat, és a Figaro Illustré illusztrátora lett. Vázlataira hamarosan felfigyeltek: azok Nina Ricci, Rose Valois, Molyneux, Schiaparelli, Coco Chanel, Balenciaga és Claude Saint-Syr divatházába kerültek, majd 1938-ban a svájci Robert Piquet divatházához szerződött, mint tervező asszisztens.
Közben azonban kitört a második világháború, és behívták a francia hadseregbe. Nem szolgált azonban sokáig (azt is a nem mozgósított haderőben Dél-Franciaországban), s az 1940. júniusi német invázió után hamarosan a családi farmra költözött Provence-ba. Mindent elölről kellett kezdenie. 1941-ben tért vissza a németek által megszállt fővárosba, és a nagyhírű Lucien Lelong-házhoz szerződött: Pierre Balmain első tervező asszisztense lett. Viszonylag hamar ismert lett, mivel magára a Lelong divatházra egyfajta fegyverként tekintetek a franciák, csendes tiltakozásul a német elnyomással szemben. Dior-ra a németek is felfigyeltek, a német Gaston cég ajánlatot is tett neki, ő azonban nem válaszolt rá. A váltás azonban gondolkoztatta: Balmain hamarosan kivált és saját divatházat alapított, s rájött, ő sem maradhat már sokáig, mert itt csak vegetálna. S nem volt már fiatal: majdnem 40 éves.
A háború azonban a család életébe is beleszólt. Bátyja, az újságíró Raymond Dior két lányt nemzett, akik ekkoriban bekapcsolódtak az eseményekbe, azonban a két ellentétes oldalon. Françoise náci szimpatizáns lett, ezzel szemben húga a francia ellenállásba lépett be. Catherine nővére pedig nagy sokára élve tért haza egy német koncentrációs táborból.
A nagy váltás a háború után következett be. Épp hogy csak felszabadult Párizs, Dior egyik beosztotta, Henri Fayol már épületet keresett a leendő üzletnek. Ekkorra már a keze alatt dolgoztak későbbi beosztottjai. 1946-ben Marcel Boussac, a „gyapjúkirály” egy neves divatház kollekciójának megalkotását akarta rábízni, de a felettébb öntudatos Dior csak a saját neve alatt vállalta. A mágnás akkoriban óriásinak tekinthető összeggel, mintegy 6 millió frankkal támogatta az üzletet. Így 1946 decemberében megnyitotta saját divatházát Párizsban, az Avenue Montaigne 30. szám alatt, egy öt emeletes szürke épületben (félúton a Champs Élysées és a Place de l’Alma között; ez lett később a „Grande Boutique”). Az épület abban az utcában állt, ahol ekkor már több ismert divatcég székelt.
Dior rendkívül gyakorlott munkaerőt foglalkoztatott divatházában. A menedzser és üzletvezető, s egyben a könyvelő feladatát jó barátja, a korábban köztisztviselőként dolgozó Jacques Rouët vállalta. Legfontosabb munkatársa, a múzsájaként is emlegetett Germaine Bricard („Mizza”) volt, Madame Raymonde Zehnackert pedig a Lelongtól csábította el műterem-igazgatónak. A műszaki igazgató Marguerite Carré lett, aki a kivitelezésért felelt, míg Madame Linzeler a minőségellenőrzésért. A főszabász a később szintén híressé vált, akkor még csak 20 éves Pierre Cardin lett, az értékesítésért a granville-i Suzanne Luling és Nicole Riotteau felelt, a reklámért az amerikai Harrison Elliott, a parfümök gyártásáért pedig Serge Hefter-Luiche. Gondosan kiválasztották a legszebb hölgyek közül felfedezett Dior-lányokat, mint Marie-Therèse-t, Lucille-t, Noelle-t, Tania-t és Yolande-ot (közülük a szláv származású Tania volt a mester kedvence). A manökeneket mindig is fontosnak tartotta, hiszen „ők azok, akikre mindig szükségünk van ebben az üzletágban. Mindig nélkülözhetetlenek voltak és azok is maradnak...életre keltik a ruháimat és csak ez számít.” A későbbiekben számos híres manöken dolgozott nála (mint például Sylvie, René, Alla, vagy a nagy vitát kavart, egyesek által csodabogárnak és alacsonynak tartott Claire). Dior-lánynak lenni valóságos megtiszteltetés volt.
A félkész épületben (éppen még tisztasági festés zajlott) felállított alkalmi, kis fülkékben alkalmazottaival nagy gonddal készült az első kollekcióra, mellyel 1947. február 12-én lépett a világ elé, s rögtön hírnevet szerzett neki. Azon a napon a divatház összes alkalmazottja idegösszeroppanástól rettegett. A földszinti szalon tele volt az érdeklődőkkel, melynek köszönhetően hamar felborult az Elliott által gondosan összeállított ülésrend (a rettegéssel várt Carmel Snow, az amerikai Vogue magazin főszerkesztőnője székének karfáján még két ember is ült), s jelen volt több hollywoodi sztár is, mint Vivian Leigh, Lawrence Olivier és Rita Hayworth. Az első számú modellnek kiválasztott Marie-Therèse (aki például a később legnépszerűbbnek bizonyult „Bar” nevű kabátkát mutatta be) pánikba esett, s a helyzetet végül Tania mentette meg, miközben maga Dior egy függöny mögött rejtőzött. A 30 manöken mintegy kilencven kreációt mutatott be, s mindet hangos ováció fogadta. Ez lett a „New Look”, ahogy Carmel Snow keresztelte el (így kiáltott fel: „Monsieur, de hát ez itt az új öltözködési stílus, a New Look … ó, milyen csodálatos, Monsieur!”). Maga Dior a kollekcióját „Ligne Corelle”-nek nevezte („virágkehely”, utalva arra, hogy a gyönyörű nőt egy kinyíló virághoz hasonlítja, ám „pártastílus” néven is emlegette). Már a bemutató napján számos ruhát elkapkodtak, a „Soirée” fantázianevűt például Rita Hayworth vásárolta meg. A divatbemutató híre hamar szétterjedt. Párizsban elsősorban Bettina Ballard, Amerikában maga Carmel Snow cikkeinek köszönhetően. Az év második felében tartott őszi-téli kollekciónak szintén nagy sikere volt, bár Coco Chanel (érthető módon) lehúzta azt. Az üzlet hihetetlenül jól jövedelmezett: míg 1947-ben 1,2 millió frank nyereséggel zártak, addig 1948-ban 3,6 millióval, 1949-ben pedig már 12,7 millióval.
Sikerének titka az lehetett, hogy mindig megérezte a nők vágyait. Az elegáns, és tehetős hölgyek a háború után megunták a merev, férfias vonalakat („férfias és romlott” stílus), mint például Coco Chanel kollekcióit. Dior tehát jókor váltott stílust, visszatérve a háború előtti idők ruháihoz, forradalmasítva ezzel a háború utáni idők női divatját. „Dior világa a tegnapban fogant, de már egy minden ízében új divat ellentmondásosságát jelzi.” A „New Look” keskeny és lekerekített vállakat, hangsúlyozott kebleket, karcsú derekat és hosszú, merevítővel ellátott, gyakran hátul ún. Dior-hasítékkal díszített harangszoknyát jelentett (Dior meghatározása szerint a legideálisabb esetben a szoknya alja 40 cm-re volt a földtől). Ebben a ruhában a nő ismét nőnek érezhette magát. A ruhákon számos díszítés volt, s egy estélyi gyakran 80 méter anyagból készült (ez főleg eleinte, a textiléhség idején volt probléma). Dior kedvenc anyaga a taft volt a jó tartása, és a muszlin a kellemes esése miatt. A szoknyák voltak a legbonyolultabbak, a lényeg azonban nem látszott a felszínen: gyakran tizenkét alsószoknya speciális szín- és anyagkombinációja kellett az összhatáshoz. Évente újabb és újabb tematikus kollekciókkal rukkolt elő (H-vonal, A-vonal, Y-vonal), rendszeresen felülmúlva önmagát, melyek magas áruk ellenére hamar elkeltek. Kreációi tehát az elitnek készültek, míg a tömegeknek elsősorban látványosság volt. A ruhák természetesen nem tetszettek mindenkinek, egyesek fel voltak háborodva a háború nélkülözése után a pazarlónak tűnő ruhakölteményeken. Egyik mondását később sokat idézték is: „mindig a minőséget, sohasem a mennyiséget részesítsük előnyben”.
Diort a divat világ bennfentesei valóságos művésznek tartották. Ő maga nem volt képzett szakember, csak egy tehetséges amatőr, aki folyamatosan tanult bele a szakmába. Egy sikeres kollekció után általában elvonult egy időre, majd álmai inspiráló hatására vázlatrajzok százait ontotta magából. Ő maga azonban nem volt gyakorlati ember. A skiccek így gyakran jelentős változásokon estek át, mert számos elképzelésről kiderült, hogy nem valósítható meg. Alkalmazottaira jutott a feladat, hogy megalkossák a ruhakölteményeket. Azonban a mester végig ott volt a megvalósítás során, még a bemutatókat is felügyelte. Közel 10 éves virágkora alatt kb. 100.000 ruhadarabot tervezett, mintegy 1600 km anyagból, 16.000 szabásmintát felhasználva.
Egyik gyerekkori barátja tanácsára az első kollekcióval együtt parfümcéget is alapított: első termékét Miss Diornak keresztelte. A parfümmel a divatház minden termékét befújták, hogy a hölgyek orrában maradjon az illat. A ruhák mellé külön harisnyákat, bőrárukat, szemüvegeket, órákat és egyéb kiegészítőket is tervezett. Jacques Rouët-val együtt már 1948-ban kiadták „koncesszióba” a kiegészítők gyártását. 1948-ban Dior megjelent az amerikai piacon is, ekkor nyílt meg a New York-i üzlet. 1949-ben külön licenszcéget alapított a harisnyák amerikai forgalmazására (Founds Christian Dior New York Inc.). 1952-ben megnyitotta a londoni butikot a Mayfair negyedben. 1954-től megkezdődött második korszaka: ekkor indult a „Flat look” („lapos külső”) névre keresztelt irány, melyet Dior H-vonalnak nevezett. Nagy hangsúlyt helyezett a marketingre, és rohamosan terjeszkedett a nyugati világ nagyvárosaiban. A világban összesen 15 országban nyílt üzlete (Párizs, Milánó, Róma, London, New York, India, Beverly Hills, Tokió, Oszaka, Hongkong, Boston, Honolulu, San Francisco, Madrid, Barcelona és Shanghai), és több mint kétezer embernek adott munkát.
Az ötvenes évekre már a sztárok szabászaként emlegették: többek között Marlene Dietrich (Rémület a színpadon, 1950; Nem országút az égben, 1951) és Ava Gardner (A kis bódé, 1956) viselték ruháit filmjeikben (miközben az isteni Brigitte Bardot-nak nem volt hajlandó esküvői ruhát tervezni egy filmhez). Később is olyan hírességek viselték ruháit, mint Edith Piaf, Myrna Loy, Evita Perón, Grace Kelly vagy Jackie Kennedy, sőt az angol királyi család tagjai, így Erzsébet és Margit hercegnők is az ő kreációit hordták. 1957-re divatháza a francia haute couture kivitel több mint felét adta. Ekkortól kezdett a háttérbe vonulni, előkészítve utódlását. Fiatal tervezők sorát indította el a pályán. 1955-ben például fel vette asszisztensnek Yves Saint-Laurent-t. De nála kezdte pályafutását Marc Bohan, Victor Grandpierre, André Levasseur, Gaston Berthelot vagy Frédéric Cast is.
Christian Dior természetesen kényelmesen megélt hírnevéből kifolyólag. Pazarul berendezett lakása volt Párizsban, a Quai Malaquaish-en, ahol számos híresség megfordult, mint például John Huston, John Steinbeck, Jean Marais vagy Boris Vian. Vett azonban egy kényelmes házat is Párizstól messzebb vidéken, Montauroux-ban, amelyet egy volt malomból alakíttatott át, és ide vonult vissza. Csak időnként utazott a fővárosba az új kollekció miatt, telefonon tartva a kapcsolatot a divatházzal. A divattervezőktől meglepően szokatlan módon egész életében kerülte a nyilvánosságot. Nem élvezte maga körül a felhajtást. Egyetlen egyszer szervezett partit például a házában, ám ezen maga végül nem is jelent meg. Ismertsége és elismertsége azonban rendkívüli volt. 1950-ben megkapta a Becsületrendet, 1955-ben pedig a Time magazin őt választotta Az Év Emberének (egy szabászollóval a kezében szerepelt a címlapon).
Magánélete teljes mértékben rejtve maradt a külvilág előtt, csak szűkebb ismeretségi köre volt tisztában melegségével, bár ez önmagában nem volt ritkaság a divatszakmában (ám a 20. század első felében még erről sem beszéltek nyíltan), úgyhogy a titkolózás valószínűleg Dior egyébként is meglévő zárkózottságának volt köszönhető. Dior soha sem nősült meg, ez már korában számos pletykát táplált szexualitásáról. Már a fiatalkorában megismert barátainak is jelentős része meleg volt (Cocteau, Gide). Dior 1956-ban megjelent önéletrajzában sem ír semmit melegségéről, de pusztán az, hogy hallgat magánéletéről, gyanúsnak tekinthető. Még a legbeszédesebb részletekkel az utolsó előtti fejezet szolgál, mely a „Barátságok és frusztrációk” címet viseli. Ebben többek között arról is ír, hogy a Rue Cambacérès-n található üzletének menedzserével, Pierre Colla-lal „intim barátok” voltak, s mindketten rendkívül magasra értékelték barátságukat. Utolsó két évében azonban bizonyíthatóan Jacques Benita (1930-) algériai származású énekessel élt együtt.
1955-ben Dior teljesen megváltozott. A korábban is félénk, ám kedves, kopaszodó férfi hirtelen haragúvá, mogorvává vált. Míg 1956 karácsonyán egyesével behívta minden alkalmazottját az irodájába, megkérdezte, mit szeretnének karácsonyra, s teljesítette is azokat, addig szilveszterkor rá sem lehetett ismerni. Az év vége felé már egyértelműen mutatkoztak rajta a leépülés jelei. 1957 nyarán végrendelkezett, melyben javait fele-fele arányban Catherine nővérére és Madame Raymonde Zehnackerre hagyta.
A mester 1957. október 23-án halt meg az olaszországi Montecatini-ban, szívrohamban, ahol gyógyüdülésen tartózkodott. A hivatalos verzió szerint étkezés közben egy halszálka a torkán akadt, elkezdett fulladozni, és ezután következett a szívroham. A Time Magazin nekrológja ezzel szemben azt állította, hogy a szívroham egy kártyaparti izgalmai miatt következett be. A párizsi elit egyik ismert központi figurája és Dior ismerőse, Alexis von Rosenberg, Rédé bárója azonban az emlékirataiban egész más okot említett a hirtelen jött izgalomra. Állítása szerint a szívrohamot az váltotta ki, hogy az ekkor 52 éves divatdiktátor meglehetősen fárasztó szexuális együttlétbe bocsátkozott egyszerre két fiatalemberrel. A pletykák ellenére párizsi temetésén mintegy 2500 ember jelent meg. A Grande Boutique-ban Yves Saint-Laurent vette át a helyét (az ő stílusa azonban Dior konzervatívabb irányához képest túl merésznek mutatkozott, így 1961-ben saját divatházat alapított), Londonban és New Yorkban Marc Bohan vette át a művészeti vezetést. Később Gianfranco Ferré (1989-1996), majd John Galliano (1997-től) vezette a céget. Divatháza halála után sem tűnt el a piacról, ma is vezető márkának számít: a világon több mint 160 üzlete van, 300 millió euró feletti éves forgalommal.
Válogatott irodalom:
Baudot, François: Divat a XX. században. Park Könyvkiadó, Budapest, 2000.
Buxbaum, Gerda (szerk.): Fashion the 20th Century. Prestel, München – London – New York, 1990.
Cawthorne, Nigel: The New Look. Dior Revolution. Hamlyn, 1996.
De Marly, Diana: Christian Dior (Fashion Designers). Holmes & Meier, 1990.
De Marly, Diana: The History of haute couture 1850-1950. Batsford, London, 1980.
De Rethy, Esmeralda – Perreau, Jean-Louis: Christian Dior. The Glory Years, 1947-1957. Vendome Press, Paris, 2002.
Dyer, Lisa (szerk.): Klasszikus divat. A 20. század legfontosabb divattervezői és stílusai. Alexandra Kiadó, Pécs, 2007.
Fukai, Akike et al. (szerk.): A divat története a 18-20. században. A Kyoto Costume Gyűjteménye. Vince Kiadó, Budapest, 2003.
Giroud, Françoise: Christian Dior, 1905-1957. Rizzoli International, 1987.
HP: A férfi, akit áldottak a nők. Christian Dior (1905-1957). In=Mások, 2008. március, 35-36. oldal
Kennedy, Tom: A Dior. (A divat nagyhatalmai sorozat) Fortuna Kiadói Kft., Budapest, 1998.
Martin, Richard – Koda, Harold: Christian Dior. Metropolitan Museum of Art, New York, 2000.
Measham, Terence: Christian Dior. The Magic of Fashion. Powerhouse Publishing, 1994.
Pochna, Marie France: Christian Dior – The Man who Made The World Look New. Little, Brown and Company, 1997.
Steele, Valeire: Fifty Years of Fashion. New Lok to now. Yale University Press, New Haven – London, 2000.
Van Dorssen Sacha: Christian Dior. Editions du Soleil, Paris, 1987.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Christian_Dior
http://en.wikipedia.org/wiki/Christian_Dior
http://www.designmuseum.org/design/christian-dior
http://www.infomat.com/whoswho/christiandior.html
http://www.metmuseum.org/toah/hd/dior/hd_dior.htm
http://www.nndb.com/people/765/000110435/
http://www.glbtq.com/arts/dior_c.html
http://gayfortoday.blogspot.com/2007/01/christian-dior.html
http://www.fashion-forum.org/fashion-designers/christian-dior.html