Béjart, Maurice
|
Teljes neve: Maurice Béjart
Eredeti neve: Maurice-Jean Berger Született: 1927. január 1., Marseille Meghalt: 2007. november 22., Lausanne Szülei: Gaston Berger Testvére: Claudette (húg) Foglalkozása: táncművész, koreográfus Nemzetisége: francia Művei: Szimfónia egy magányos emberért (1955), Szonáta három felvonásban (1957), Orpheusz (1958), Tavaszünnep (1959), Boleró (1961), IX. szimfónia (1964), Rómeó és Júlia (1966), Mise múlt időben (1967), Bhakti (1968), Tűzmadár (1970), Nizsinszkij: Isten bolondja (1972), Pli selon pli (1975), A mi Faustunk (1975), Petruska (1977), Eros Thanatos (1980), Wien Wien, nur du allein (1982), Dionüszosz (1983), Mise jövő időben (1983), Leningrádi emlék (1987), Piaf (1988), 1789… és mi (1989), Piramis (1990), A halál Bécsben (1991), Az éjszaka (1992), M (1993), Shérérezade (1995), A presbiter (1997), A lélek útja (1999), Diótörő (2000), Gyermek király (2000), Tangók (2001), Manos (2001), Teréz anya és a világ gyermekei (2002), Ciao, Federico, hommage à Fellini (2003), A szerelem – A tánc (2005), Zarathustra (2006), 80 perc alatt a Föld körül (2007; befejezetlen); Életem, a Tánc (1979; önéletrajz) Orientációja: meleg |
     |
Világhírű francia balett művész, koreográfus, a 20. századi táncművészet egyik meghatározó alakja volt. Számtalan híres koreográfia fűződik a nevéhez, s olyan táncosokat nevelt ki, mint például a magyar Markó Iván. Béjart magánéletéről rendkívül kevés információ tudható, de az általánosan elfogadott tény, hogy meleg volt, s ez koreográfiáiból is rendszeresen kitűnt. Önéletrajzi könyve híven tükrözi életfilozófiáját: „Életem, a Tánc”.”
1927. január 1-én született a dél-franciaországi Marseille-ben Maurice-Jean Berger néven, a Saint-Charles pályaudvar és a Földközi-tenger között. Édesapja Szenegálban született, és filozófus volt, aki főleg keleti filozófiákkal foglalkozott, ám jövedelmét egy műtrágya-üzemből szerezte. Ő alapította Marseille-ben a Filozófiai Társaságot, és a Les Études Philisophiques című folyóiratot is szerkesztette. Apai nagyapja gyarmati hivatalnok volt, nagyanyja Bretagne-ból való élénk, testes asszony, becenevén: Nène. Dédanyja viszont szenegáli bennszülött volt, Béjart később ezzel magyarázta a tánchoz való kötődését. Anyját egyenesen imádta, aki hét éves korában meghalt, s apja újra nősült, ám nevelőanyját, Paulette-et is a sajátjaként szerette. Később, pályája kezdetén gyakran támogatta. A családi házban élénk szellemi élet folyt, s Béjart már itt magába szívta a könyvek, a zene és a tánc iránti szeretetét.
A család Marseille-ben, a rue Ferrari egyik nagy házában lakott. A kis Berger hamar megtanult olvasni, és kiolvasta apja könyvtárát. Már gyermekkorában színházi terveket dédelgetett. Gyermektársaival, húgával, Claudette-tel és unokatestvéreivel (Joëlle és Alain) színi társulatot alapított, s ő rendezte társait, díszleteket és jelmezeket tervezett az előadásokhoz. Egy ideig énekelni is tanult, mivel operaénekes is szeretet volna lenni, ám hamar kiderült, hogy nincsen hozzá tehetsége.
Közben kitört a második világháború. Apja az ellenállók közé tartozott, rábízták a Délvidék tájékoztatási szolgálatának szervezését. Így egy időre elköltöztek Marseille-ből és vidéken bujkáltak. Az Alacsony-Alpokban tartózkodtak hosszabb ideig, nem messze Manosque-tól, egy tanyán. Ezen kalandos út során került igazán közel édesapjához.
A felszabadulás után hazatérve apja kezdetben nem örült, hogy legnagyobb fia táncos terveket dédelget. Eleinte egy marseille-i idős olasz tánctanárnőnél kezdett tanulni, elsősorban egészségügyi okokból, mivel rossz volt a testtartása. Tehetsége azonban hamarosan mindenkit meggyőzött, s 14 évesen már a párizsi Opera National színpadán táncolt a Sámson és Delilában, a bacchanália jelenetben egy párducot, s önmagát sminkelte ki, olyan mértékben, hogy ekcémát kapott. Egy év múlva itt folytatta tanulmányait Ljubov Egorova tanítványaként. Közben apja kérésére beiratkozott az aix-en-provence-i egyetemre is („Jobb, ha a zsebedben van egy diploma!”), s ledoktorált filozófiából, ám igazából továbbra is a tánc érdekelte.
Tánctanulmányai befejeztével a német megszállás alóli felszabadulás utáni Párizsban kezdődött táncos karrierje, s Janine Charrat és Roland Petit társulatával járta az országot. De rövidebb ideig Vichy-ben is táncolt Leo Staats vezetése alatt (az itteni első szerepe egy hernyó volt A pók tivornyájában). Eredeti születési nevét hamarosan megváltoztatta: Molière színésznő-balett-táncosnő feleségétől kölcsönözte a Béjart nevet. Hazájában eleinte nem értékelték nagyra, sokak számára meglepőek voltak a régit az újjal merészen vegyítő elképzelései.
Külföldön hamarabb figyeltek fel rá: sikerei révén meghívták Londonba, majd első önálló koreográfiáját 1951-ben, 26 évesen készítette Stockholmban. 1953-ban Jean Laurent-nal megalapította első saját együttesét, a 16 tagú Ballet de l’Étoile-t, amelynek nevét később Ballet-Théâtre de Paris de Maurice Béjart-ra változtatta. Ezzel az együttessel adta elő 1955-ben Szimfónia egy magányos emberért című, első igazán ismert koreográfiáját, mely nagy sikert aratott a közönség és a kritikusok körében egyaránt. 1958-ban Liège-ben állította színpadra az Orpheuszt, s ugyanekkortól kezdett balett-filmeket készíteni a belga televízió számára.
1960-ban Maurice Huisman meghívására társulatával együtt Brüsszelbe ment dolgozni, s a Théâtre royal de la Monnaie (a brüsszeli operaház) balettkarának lett a vezetője, s megalapította a Ballet du XX. Siècle együttest is, mellyel világkörüli turnékra indult (ezeken kívül 1987-ig folyamatosan Brüsszelben élt). Olyan darabok voltak a repertoárjukon, mint a Tavaszünnep (1959), a Boleró (1961), a Rómeó és Júlia (1966) vagy a Tűzmadár (1970). Számos híres művésszel működött együtt. 1961-ben például felkérték, hogy egyik koreográfiájához Salvador Dalí tervezzen díszletet. Béjart a tévében nézte meg a Dalí-val készített interjút, melyben a mester „Íme, az első kocka alakú szappanbuborék!” – felkiáltással bemutatta s a színpadtervet. Másnap Béjart személyesen meglátogatta Dalít, aki az életveszélyes fenyegetések miatt először be sem akarta engedni. „Azért jött, hogy megöljön…” – fakadt ki Dalí, s Béjart csak nagy nehezen tudta megmagyarázni jövetele igazi okát.
Az 1968-as mexikói nyári olimpia megnyitóján Béjart társulatával táncolt a IX. szimfónia zenéjére. 1970-ben Brüsszelben tánciskolát is alapított: a Mudra később olyan világhírű táncosokat adott a világnak, mint Jorge Donn, Paolo Bortoluzzi, Gil Roman, Julien Favreau, Maguy Marin, Anne Teresa De Keersmaeker, vagy a Győri Balett alapítója, Markó Iván. Az iskola 1988-ig működött. Béjart Brüsszelben – meglepő módon – egy kicsinyke lakásban lakott a rue de la Pont de la Carpe-on (A ponty hídjának utcája). Szegényen érkezett ide, még telefonja sem volt, és világhíresen távozott Brüsszelből.
1971-ben volt egy érdekes találkozása New York-ban. Ajtaján egy különös személy kopogtatott: az amerikai hatóságok Larry Reevel néven ismerték, de Jekatyerina Szobesanszkaja néven mutatkozott be. A transzvesztita balett-táncos meghívta egy előadására, melyen a Hattyúk tavát táncolta, és nagyon tetszett Béjart-nak. 1971 októberében társulatával Iránba érkezett, ahol többek között Pahlavi sahnak táncoltak, ám ennél sokkal fontosabb, hogy itt került igazán közel az iszlámhoz, melynek hatására 1977-ben áttért a mohamedán hitre. 1977-ben Afrikában is tánciskolát alapított: megkezdte működését az École Mudra Afrique, mely 1985-ig állt fent.
Béjart 1987-ben Gerard Mortier igazgatóval való konfliktusa után elhagyta Brüsszelt, és társulatával Svájcba költözött, a Philipp Morris Alapítvány támogatásával, ahol létre hozta eddigi legsikeresebb társulatát, a Béjart Ballet Lausanne-t. 1992-től már 30 tagú együtteste irányított. Emellett ő volt a berlini Staatsoper balett-együttesének művészeti tanácsadója is. A rendezés és koreográfia mellett részt vett filmek elkészítésében, de írt is: már 1979-ben megírta önéletrajzi regényét, de később írt naplót és egy színdarabot is.
Maurice Béjart az egész világon ismertté lett, s a világ számos híres színpadán állították színre koreográfiáit. Tokiótól Athénen át Párizsig és Berlinig megismerték művészetét. A budapesti Operaház balett-társulata 1973-ban mutatta be, s vagy húsz éven át játszotta sikerrel A tűzmadár és az Ez lenne a halál, című koreográfiáit.
A kortárs balett legnagyobb mágusa rendkívüli hatással volt a balettművészetre. Stílusa meglehetősen eklektikus, rengeteg irányzatból merített. Koreográfiáiban gyakran megtalálhatók misztikus, pátosszal teli elemek. Előszeretettel használt fel klasszikus komolyzenét és mai popzenét egyaránt. Előadásain a válogatott balett művészek így Mozart és a Queen dallamaira táncoltak. Táncosaitól nagy mértékű iskolázottságot követelt meg, de a koreográfiákban nem ismert kötöttségeket. Szereplőit legszívesebben trikóban és egyszínű függöny előtt szerepeltette. Kedvelte az óriási tömegeknek szóló, hatalmas, általában kör alakú színpadokon (például cirkuszi porondon) előadott táncdrámákat, az ún. komplex látványosságot, melyet általában közismert drámák alapján rendezett. Táncosait szerette több nemzet tagjai közül kiválasztani, így a IX. szimfónia zenéjére például együtt táncoltak fehér, fekete és sárga bőrű emberek is.
49 éves koráig még ő maga is táncolt és haláláig nem pihent. Koreográfusként fekete ruhájában, vörös sállal a nyakában állt táncosai között, s puszta jelenlétével próbálta nekik közvetíteni a tánc erejét. Ahogy ő fogalmazott: „Jó érzés színpadon lenni. Meleg van, a lámpák elvakítják a szemem, és láthatóvá tesznek. Előttem a nagy fekete lyuk, hol barátságos, hol ellenséges, de mindig vonzó. Veszélyesen! Mint a szerelem.” Saját magát nem tartotta alkotóművésznek, mert „az igazi alkotó a semmiből teremt valamit. Én szervező vagyok. Anyagot kapok, amelyből létrehozok valami egészen mást. A táncosaimat nem én hozom létre. Én csak segítek nekik kibontakozni Nem én csinálom a gyereket, de én segítem világra. Bábaasszony vagyok. A táncosaim bábaasszonya.”
A magánéletét mindig homály övezte, bár köztudomású volt, hogy meleg. Pusztán homoszexualitásából nem csinált titkot, de nem is hirdette, így a nagy általánosságon kívül egyetlen partnere nevét sem tudjuk. Néhány hosszú távú kapcsolata volt, ám általában egyedül élt. A szexualitás, s így a homoszexualitás azonban gyakran megjelent művészetében.
A 2000-ben bemutatott Diótörő főszereplőjének különös fantáziái voltak, a látványvilág többször vaginális nyalásokra utalt, mely sokkolta a közönséget. Több koreográfiájában egyértelműen felfedezhetők homoerotikus jelenete, melyeket általában gyönyörű férfiak adnak elő. A Tavaszünnep is szexuálisan túlfűtött jelenetekkel volt teli. A Nizsinszkij: Isten bolondja (1972) álomszerű meditáció volta közismerten meleg tánczseniről és örökségéről. Megemlíthetőek még a Tűzmadár, a Petruska vagy a Rózsa szelleme című darabok, de alkotott koreográfiákat olyan ismert meleg ikonokról is, mint Prométheusz, Orpheusz vagy Szent Sebestyén. A Boleró nagy hatású koreográfiáját pedig kizárólag fiatal férfiakra komponálta meg.
Tíz évvel Gianni Versace halála után a milánói Scála egyedülálló produkciót mutatott be: Maurice Béjart művét, a Köszönöm, Gianni, szeretettel-t, Versace színpadképeivel. Béjart és Versace barátsága több mint egy évtizedre nyúlt vissza. A világhírű, meggyilkolt divattervező először a Dionüszosz-hoz tervezett neki jelmezeket 1983-ban, majd ezt követte a Leningrádi emlék (1987) vagy a Piramis (1190).
Munkásságát világszerte kitüntetésekkel ismerték el: a belga király által adományozott kitüntetéstől a japán császár Felkelő Nap-érdemrendjéig. 1995-ben II. János Pál pápától átvehette a Béke Alapítvány díját, 1996-ban pedig Jeanne Moreau kezéből a Laurent Perrier „Grand siècle” díját. 1994-ben a Francia Művészeti Akadémia tagjává is megválasztották.
2000 augusztusában egy új csapatot alkotott, a „Companie M” nevű társulatot, mely kizárólag fiatal táncosokból állt, s akikkel előadta a Teréz anya és a világ gyermekei című koreográfiáját. 2003-ban, Fellini születésének 100. évfordulójára alkotta meg a nagy filmrendező előtt tisztelgő Ciao, Federico, hommage à Fellini című kompozícióját. 2006-ban, 80. születésnapján pedig a saját táncosai kedveskedtek neki A táncos élete című darabjukkal.
Béjart legutóbbi darabja, a Zarathustra (2006) is nagy sikert aratott. 20007 novemberétől 35 táncossal a 80 perc alatt a Föld körül próbái zajlottak (bemutató: 2007. december 20.), amikor megérkezett a hír a mester haláláról. 2007. november 22-én hunyt el Lausanne-ban. A hírek szerint kimerültségtől, valamint szívproblémáktól és veseelégtelenségtől szenvedett, az elmúlt hónapokban többször kórházban is volt. Elhamvasztották, s saját kívánsága szerint hamvait szűk körben a belgiumi Oostendénél a tengerbe szórták. Markó Iván halálakor a következőket mondta róla: „Egyszerre volt a jóisten és az ördög. Vannak pótolhatatlan emberek, ő pótolhatatlan.”
Válogatott irodalom:
Béjart, Maurice: életem: a Tánc. (Emlékezések). Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985.
HP: Életem a tánc. Maurice Béjart (1927-2007). Világraszóló melegek, 3. rész. In=Mások, 2008 február, 26-27 oldal.
http://en.wikipedia.org/wiki/Maurice_B%C3%A9jart
http://www.bejart.ch/en/bejart/bio.php
http://www.timesonline.co.uk/tol/comment/obituaries/article2925396.ece
http://index.hu/kultur/klassz/bejarth11/
http://www.glbtq.com/arts/bejart_m.html
1927. január 1-én született a dél-franciaországi Marseille-ben Maurice-Jean Berger néven, a Saint-Charles pályaudvar és a Földközi-tenger között. Édesapja Szenegálban született, és filozófus volt, aki főleg keleti filozófiákkal foglalkozott, ám jövedelmét egy műtrágya-üzemből szerezte. Ő alapította Marseille-ben a Filozófiai Társaságot, és a Les Études Philisophiques című folyóiratot is szerkesztette. Apai nagyapja gyarmati hivatalnok volt, nagyanyja Bretagne-ból való élénk, testes asszony, becenevén: Nène. Dédanyja viszont szenegáli bennszülött volt, Béjart később ezzel magyarázta a tánchoz való kötődését. Anyját egyenesen imádta, aki hét éves korában meghalt, s apja újra nősült, ám nevelőanyját, Paulette-et is a sajátjaként szerette. Később, pályája kezdetén gyakran támogatta. A családi házban élénk szellemi élet folyt, s Béjart már itt magába szívta a könyvek, a zene és a tánc iránti szeretetét.
A család Marseille-ben, a rue Ferrari egyik nagy házában lakott. A kis Berger hamar megtanult olvasni, és kiolvasta apja könyvtárát. Már gyermekkorában színházi terveket dédelgetett. Gyermektársaival, húgával, Claudette-tel és unokatestvéreivel (Joëlle és Alain) színi társulatot alapított, s ő rendezte társait, díszleteket és jelmezeket tervezett az előadásokhoz. Egy ideig énekelni is tanult, mivel operaénekes is szeretet volna lenni, ám hamar kiderült, hogy nincsen hozzá tehetsége.
Közben kitört a második világháború. Apja az ellenállók közé tartozott, rábízták a Délvidék tájékoztatási szolgálatának szervezését. Így egy időre elköltöztek Marseille-ből és vidéken bujkáltak. Az Alacsony-Alpokban tartózkodtak hosszabb ideig, nem messze Manosque-tól, egy tanyán. Ezen kalandos út során került igazán közel édesapjához.
A felszabadulás után hazatérve apja kezdetben nem örült, hogy legnagyobb fia táncos terveket dédelget. Eleinte egy marseille-i idős olasz tánctanárnőnél kezdett tanulni, elsősorban egészségügyi okokból, mivel rossz volt a testtartása. Tehetsége azonban hamarosan mindenkit meggyőzött, s 14 évesen már a párizsi Opera National színpadán táncolt a Sámson és Delilában, a bacchanália jelenetben egy párducot, s önmagát sminkelte ki, olyan mértékben, hogy ekcémát kapott. Egy év múlva itt folytatta tanulmányait Ljubov Egorova tanítványaként. Közben apja kérésére beiratkozott az aix-en-provence-i egyetemre is („Jobb, ha a zsebedben van egy diploma!”), s ledoktorált filozófiából, ám igazából továbbra is a tánc érdekelte.
Tánctanulmányai befejeztével a német megszállás alóli felszabadulás utáni Párizsban kezdődött táncos karrierje, s Janine Charrat és Roland Petit társulatával járta az országot. De rövidebb ideig Vichy-ben is táncolt Leo Staats vezetése alatt (az itteni első szerepe egy hernyó volt A pók tivornyájában). Eredeti születési nevét hamarosan megváltoztatta: Molière színésznő-balett-táncosnő feleségétől kölcsönözte a Béjart nevet. Hazájában eleinte nem értékelték nagyra, sokak számára meglepőek voltak a régit az újjal merészen vegyítő elképzelései.
Külföldön hamarabb figyeltek fel rá: sikerei révén meghívták Londonba, majd első önálló koreográfiáját 1951-ben, 26 évesen készítette Stockholmban. 1953-ban Jean Laurent-nal megalapította első saját együttesét, a 16 tagú Ballet de l’Étoile-t, amelynek nevét később Ballet-Théâtre de Paris de Maurice Béjart-ra változtatta. Ezzel az együttessel adta elő 1955-ben Szimfónia egy magányos emberért című, első igazán ismert koreográfiáját, mely nagy sikert aratott a közönség és a kritikusok körében egyaránt. 1958-ban Liège-ben állította színpadra az Orpheuszt, s ugyanekkortól kezdett balett-filmeket készíteni a belga televízió számára.
1960-ban Maurice Huisman meghívására társulatával együtt Brüsszelbe ment dolgozni, s a Théâtre royal de la Monnaie (a brüsszeli operaház) balettkarának lett a vezetője, s megalapította a Ballet du XX. Siècle együttest is, mellyel világkörüli turnékra indult (ezeken kívül 1987-ig folyamatosan Brüsszelben élt). Olyan darabok voltak a repertoárjukon, mint a Tavaszünnep (1959), a Boleró (1961), a Rómeó és Júlia (1966) vagy a Tűzmadár (1970). Számos híres művésszel működött együtt. 1961-ben például felkérték, hogy egyik koreográfiájához Salvador Dalí tervezzen díszletet. Béjart a tévében nézte meg a Dalí-val készített interjút, melyben a mester „Íme, az első kocka alakú szappanbuborék!” – felkiáltással bemutatta s a színpadtervet. Másnap Béjart személyesen meglátogatta Dalít, aki az életveszélyes fenyegetések miatt először be sem akarta engedni. „Azért jött, hogy megöljön…” – fakadt ki Dalí, s Béjart csak nagy nehezen tudta megmagyarázni jövetele igazi okát.
Az 1968-as mexikói nyári olimpia megnyitóján Béjart társulatával táncolt a IX. szimfónia zenéjére. 1970-ben Brüsszelben tánciskolát is alapított: a Mudra később olyan világhírű táncosokat adott a világnak, mint Jorge Donn, Paolo Bortoluzzi, Gil Roman, Julien Favreau, Maguy Marin, Anne Teresa De Keersmaeker, vagy a Győri Balett alapítója, Markó Iván. Az iskola 1988-ig működött. Béjart Brüsszelben – meglepő módon – egy kicsinyke lakásban lakott a rue de la Pont de la Carpe-on (A ponty hídjának utcája). Szegényen érkezett ide, még telefonja sem volt, és világhíresen távozott Brüsszelből.
1971-ben volt egy érdekes találkozása New York-ban. Ajtaján egy különös személy kopogtatott: az amerikai hatóságok Larry Reevel néven ismerték, de Jekatyerina Szobesanszkaja néven mutatkozott be. A transzvesztita balett-táncos meghívta egy előadására, melyen a Hattyúk tavát táncolta, és nagyon tetszett Béjart-nak. 1971 októberében társulatával Iránba érkezett, ahol többek között Pahlavi sahnak táncoltak, ám ennél sokkal fontosabb, hogy itt került igazán közel az iszlámhoz, melynek hatására 1977-ben áttért a mohamedán hitre. 1977-ben Afrikában is tánciskolát alapított: megkezdte működését az École Mudra Afrique, mely 1985-ig állt fent.
Béjart 1987-ben Gerard Mortier igazgatóval való konfliktusa után elhagyta Brüsszelt, és társulatával Svájcba költözött, a Philipp Morris Alapítvány támogatásával, ahol létre hozta eddigi legsikeresebb társulatát, a Béjart Ballet Lausanne-t. 1992-től már 30 tagú együtteste irányított. Emellett ő volt a berlini Staatsoper balett-együttesének művészeti tanácsadója is. A rendezés és koreográfia mellett részt vett filmek elkészítésében, de írt is: már 1979-ben megírta önéletrajzi regényét, de később írt naplót és egy színdarabot is.
Maurice Béjart az egész világon ismertté lett, s a világ számos híres színpadán állították színre koreográfiáit. Tokiótól Athénen át Párizsig és Berlinig megismerték művészetét. A budapesti Operaház balett-társulata 1973-ban mutatta be, s vagy húsz éven át játszotta sikerrel A tűzmadár és az Ez lenne a halál, című koreográfiáit.
A kortárs balett legnagyobb mágusa rendkívüli hatással volt a balettművészetre. Stílusa meglehetősen eklektikus, rengeteg irányzatból merített. Koreográfiáiban gyakran megtalálhatók misztikus, pátosszal teli elemek. Előszeretettel használt fel klasszikus komolyzenét és mai popzenét egyaránt. Előadásain a válogatott balett művészek így Mozart és a Queen dallamaira táncoltak. Táncosaitól nagy mértékű iskolázottságot követelt meg, de a koreográfiákban nem ismert kötöttségeket. Szereplőit legszívesebben trikóban és egyszínű függöny előtt szerepeltette. Kedvelte az óriási tömegeknek szóló, hatalmas, általában kör alakú színpadokon (például cirkuszi porondon) előadott táncdrámákat, az ún. komplex látványosságot, melyet általában közismert drámák alapján rendezett. Táncosait szerette több nemzet tagjai közül kiválasztani, így a IX. szimfónia zenéjére például együtt táncoltak fehér, fekete és sárga bőrű emberek is.
49 éves koráig még ő maga is táncolt és haláláig nem pihent. Koreográfusként fekete ruhájában, vörös sállal a nyakában állt táncosai között, s puszta jelenlétével próbálta nekik közvetíteni a tánc erejét. Ahogy ő fogalmazott: „Jó érzés színpadon lenni. Meleg van, a lámpák elvakítják a szemem, és láthatóvá tesznek. Előttem a nagy fekete lyuk, hol barátságos, hol ellenséges, de mindig vonzó. Veszélyesen! Mint a szerelem.” Saját magát nem tartotta alkotóművésznek, mert „az igazi alkotó a semmiből teremt valamit. Én szervező vagyok. Anyagot kapok, amelyből létrehozok valami egészen mást. A táncosaimat nem én hozom létre. Én csak segítek nekik kibontakozni Nem én csinálom a gyereket, de én segítem világra. Bábaasszony vagyok. A táncosaim bábaasszonya.”
A magánéletét mindig homály övezte, bár köztudomású volt, hogy meleg. Pusztán homoszexualitásából nem csinált titkot, de nem is hirdette, így a nagy általánosságon kívül egyetlen partnere nevét sem tudjuk. Néhány hosszú távú kapcsolata volt, ám általában egyedül élt. A szexualitás, s így a homoszexualitás azonban gyakran megjelent művészetében.
A 2000-ben bemutatott Diótörő főszereplőjének különös fantáziái voltak, a látványvilág többször vaginális nyalásokra utalt, mely sokkolta a közönséget. Több koreográfiájában egyértelműen felfedezhetők homoerotikus jelenete, melyeket általában gyönyörű férfiak adnak elő. A Tavaszünnep is szexuálisan túlfűtött jelenetekkel volt teli. A Nizsinszkij: Isten bolondja (1972) álomszerű meditáció volta közismerten meleg tánczseniről és örökségéről. Megemlíthetőek még a Tűzmadár, a Petruska vagy a Rózsa szelleme című darabok, de alkotott koreográfiákat olyan ismert meleg ikonokról is, mint Prométheusz, Orpheusz vagy Szent Sebestyén. A Boleró nagy hatású koreográfiáját pedig kizárólag fiatal férfiakra komponálta meg.
Tíz évvel Gianni Versace halála után a milánói Scála egyedülálló produkciót mutatott be: Maurice Béjart művét, a Köszönöm, Gianni, szeretettel-t, Versace színpadképeivel. Béjart és Versace barátsága több mint egy évtizedre nyúlt vissza. A világhírű, meggyilkolt divattervező először a Dionüszosz-hoz tervezett neki jelmezeket 1983-ban, majd ezt követte a Leningrádi emlék (1987) vagy a Piramis (1190).
Munkásságát világszerte kitüntetésekkel ismerték el: a belga király által adományozott kitüntetéstől a japán császár Felkelő Nap-érdemrendjéig. 1995-ben II. János Pál pápától átvehette a Béke Alapítvány díját, 1996-ban pedig Jeanne Moreau kezéből a Laurent Perrier „Grand siècle” díját. 1994-ben a Francia Művészeti Akadémia tagjává is megválasztották.
2000 augusztusában egy új csapatot alkotott, a „Companie M” nevű társulatot, mely kizárólag fiatal táncosokból állt, s akikkel előadta a Teréz anya és a világ gyermekei című koreográfiáját. 2003-ban, Fellini születésének 100. évfordulójára alkotta meg a nagy filmrendező előtt tisztelgő Ciao, Federico, hommage à Fellini című kompozícióját. 2006-ban, 80. születésnapján pedig a saját táncosai kedveskedtek neki A táncos élete című darabjukkal.
Béjart legutóbbi darabja, a Zarathustra (2006) is nagy sikert aratott. 20007 novemberétől 35 táncossal a 80 perc alatt a Föld körül próbái zajlottak (bemutató: 2007. december 20.), amikor megérkezett a hír a mester haláláról. 2007. november 22-én hunyt el Lausanne-ban. A hírek szerint kimerültségtől, valamint szívproblémáktól és veseelégtelenségtől szenvedett, az elmúlt hónapokban többször kórházban is volt. Elhamvasztották, s saját kívánsága szerint hamvait szűk körben a belgiumi Oostendénél a tengerbe szórták. Markó Iván halálakor a következőket mondta róla: „Egyszerre volt a jóisten és az ördög. Vannak pótolhatatlan emberek, ő pótolhatatlan.”
Válogatott irodalom:
Béjart, Maurice: életem: a Tánc. (Emlékezések). Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985.
HP: Életem a tánc. Maurice Béjart (1927-2007). Világraszóló melegek, 3. rész. In=Mások, 2008 február, 26-27 oldal.
http://en.wikipedia.org/wiki/Maurice_B%C3%A9jart
http://www.bejart.ch/en/bejart/bio.php
http://www.timesonline.co.uk/tol/comment/obituaries/article2925396.ece
http://index.hu/kultur/klassz/bejarth11/
http://www.glbtq.com/arts/bejart_m.html