Wilde, Oscar
|
Eredeti neve: Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde
Született: Dublin, Írország, 1854. október 16. Meghalt: Párizs, Franciaország, 1900. november 30. Szülei: William Ralph Wills (1815-1876) és Jane Francesca Elgee (1821-1896) Testvérei: William Charles Kingsbury (1852-1899) és Isola Francesca Emily (1857-1867) Felesége: Constance Mary Lloyd (1858-1898) Gyermekei: Ciryl (1885-1915) és Vyvyan (1886-1967) Unokája: Merlin Holland (1945-) Foglalkozása: író, költő, drámaíró, újságíró Nemzetisége: ír Művei: Vera, vagy a nihilisták (1880); Versek (1881); A boldog herceg (1888); Dorian Gray arcképe (1890); A canterville-i kísértet (1891); Ötletek (1891); Lady Windermere legyezője (1891); Lord Arthur Saville bűne (1891); Salomé (1891); Gránátalmaház (1891); A jelentéktelen asszony (1892); Az eszményi férj (1893); Tételek és filozófiák az ifjúság hasznára (1894); A pap meg a ministráns (1894); Bunbury (1895); De Profundis (1897); A readingi fegyház balladája (1898). Orientációja: meleg/ biszexuális |
 |
A viktoriánus kori Anglia leghíresebb írója. Kivételes egyéniség volt, igazi zseni, aki végletesen megosztotta közönségét: vagy imádták, vagy gyűlölték. Azon művészek közé tartozott, akik életüket műveiknél sokkal fontosabb alkotásnak tartották ("Mekkora művész! Milyen remek művek lehetnek a tarsolyában!"). Művészete a preraffaeliták, a francia szimbolisták és Ruskin akadémikus-ellenes kritikájának hatása alatt közeledett a l’ art pour l’ art felé. Élete tele volt dicsőséggel és tündökléssel, gazdag volt, befolyásos és sikeres; ám éppen legnagyobb sikerei közben érte a végzetes csapás, mely egész életét felforgatta. A csillogása után a börtön sötétsége következett.
Dublinban született egy köznemesi család második fiúgyermekeként. Édesapja fül- és szemspecialistaként dolgozott, ám sokat olvasott, elsősorban régészeti és néprajzi tárgyú könyveket, továbbá lovaggá is ütötték, anyja pedig Speranza álnéven vált ismert írónővé. Lady Wilde irodalmi szalont is üzemeltetett, ide járt a dublini irodalmi élet színe-java. Ez is közrejátszhatott abban, hogy Oscar már kora gyerekkorában falta a könyveket, rendkívül jó memóriája és nyelvérzéke volt (később az íren kívül beszélte az oxfordi angolt, a franciát, az ógörögöt és a latint). Édesanyja fiatal korában részt vett az ír nacionalista mozgalmakban, a fiú valószínűleg tőle örökölte a lázadó egyéniségét. Szülei furcsa pár voltak: apja cingár, törékeny alkatú, alacsonynövésű férfi volt, anyja sudár termetű asszony finom vonásokkal, tekintélyt parancsoló járással. Az apa – talán kisebbrendűségi komplexusa miatt – többször félre lépett, és három házasságon kívül született gyermeke is született. Az egyik fiatal szeretőjének professzor apjával még perbe is keveredett a család, s az apát el is ítélték egy jelképes – egypennys – kártérítésre. Az anyjának is voltak kalandjai irodalmárokkal, ám ezek plátói szinten maradtak.
Oscarnak két testvére volt: bátyja Willie ügyvédnek készült, ám kedvenc testvére húga, Isola volt. Amikor a kislány 10 évesen meghalt (1867. február 23-án), ez nagyon megviselte Oscart: egész élete végéig magánál hordta kishúga hajtincsét egy borítékban, melyet később megtaláltak, és Oscar saját rajzaival dekorálta még gyerekkorában. Wilde egyébként egy rendkívül érzékeny és érzelmes gyermek volt. A család eleinte a Westland Row 21. szám alatt lakott, majd 1855 júniusában átköltöztek a szomszédos Merrion Square-re. A gyermekek nagypolgári környezetben nőttek fel, francia és német nevelők gondozásában. Valamikor 1867 nyarán – anyja kívánságára – bátyjával együtt átestek egy második keresztelésen, amikor is áttértek anglikán hitre, mellyel Oscar igazából soha sem békélt meg.
1864-től testvérével az enniskilleni Portora Royal School internátusában tanult (mely Írország Eton-jának felelt meg), s meglehetősen liberális szellemű iskola volt. Mintegy 150 társával együtt tanult régi és modern nyelveket, valamint matematikát. Fontos volt a sport és a vallásoktatás is. Oscar már ekkor eleven volt, aki szerette a rikító színeket. Tanulmányait 1871 és 1874 között a dublini Trinity College-ban folytatta (a kor legjelentősebb protestáns felsőoktatási intézményében), ahol személyes kapcsolat alakult ki tanár és diákja között. Legnagyobb hatással tutora, John Pentland Mahhafy volt rá, olyannyira, hogy 1875 júniusában együtt indultak el egy görögországi felfedezőútra, ám a pénz hiánya miatt csak Rómáig jutottak (a város és a katolicizmus nagy hatással volt rá). 1874 és 1878 között Oxfordban tanult esztétika szakon a Magdalen College-ban. Már az egyetemen kipróbálhatta, hogyan hat társaira lázadó öltözködése: a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót viselt, pávakék nyakkendővel és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalappal. Lázadó természete gyakran volt problémák forrása: 1877 tavaszi kirándulása miatt több nappal meghosszabbította szünetét, emiatt egy időre fel is függesztették. Itteni évei alatt jó barátja volt George Bernard Shaw, akit már gyermekkora óta ismert, mivel apja volt a fogorvosa.
1876-ban hirtelen meghalt édesapja, Wilde azonban ekkor már meg tudott élni ösztöndíjából, ám 1877-ben féltestvére, Henry Wilson is elhunyt, innentől kezdve Oscar lett a családfenntartó. Közben szabadúszó íróként több-kevesebb sikert ért el, 1878. június 10-én 24 évesen elnyerte a fiatal tehetségeknek kiírt Newdigate díjat Ravenna című történelmi elbeszélő költeményével (a díjat Willie testvére jelenlétében az egyetemhez tartozó neves Sheldonian Theatre-ban vette át). Az iskolát kiválóan végezte el, ám rendkívül fegyelmezetlen viselkedése miatt nem kapott tanári kinevezést.
Nem tért vissza Írországba, s már 1878 őszén közös lakásba költözött egyik régi festő barátjával, a francia Frank Miles-szal (1852-1891). A diplomaátadás után nem sokkal a Salisbury Street 13. szám alatt béreltek közösen lakást. Itt Wilde meglehetősen fényűző életmódod folytatott: "kék porcelán csillogott mindenütt, s szerte liliomokat helyezett el a lakásban. A sarokban, afféle oltárként, egy festőállvány állott Edward Poynternek Lillie Langtryról festett képmásával", írta egyik lakótársuk, Henry Marillier (1865-1951) (Langtry a kor híres színésznője volt). 1880 augusztusában átköltöztek az elegánsabb Chelsea negyedbe, a Tite Street-en álló Keats House-ba. Szeptemberben magánkiadásban megjelentette első darabját, a Vera, vagy a nihilisták-at. A darab meglehetősen felforgató jellegű volt, oroszországi példával utalva az ír helyzetre, a tervezett bemutató azonban a későbbi amerikai út miatt elmaradt.
Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, ám különc viselkedése miatt háta mögött kinevették, 1890-től a Punch hetilap pedig karikatúra rovatot indított róla ("Jellaby Postlewhaite" néven emlegették), ám ez sem zavarta. Ez számára pusztán hírverés volt, s jónak tartotta ("Egyetlen dolog rosszabb annál, ha beszélnek valakiről, mégpedig az, ha nem beszélnek róla"). Támadták lazának tartott erkölcsei miatt, miközben ő csak azt mondta: "A kísértéstől egyféle képen szabadulhatunk meg: ha megadjuk magunkat neki." Rendkívül népszerű lett azonban a nők között, szerelmi viszonyát emlegették többek között Florence Balcomb-bal is (aki végül 1878 decemberében hozzá ment Bram Stoker-hez, a Drakula későbbi írójához).
1881. június 30-án saját költségén megjelentette Poems (Versek) című kötetét, s ez volt az a körülmény, mely jelentősen megváltoztatta jövőjét. Lakótársa apja erősen kritizálta Wilde verseit, s miután Miles meghunyászkodott apja előtt, Wilde elhagyta a közösen bérelt házat. 1881 decemberében pedig kapva kapott egy nagyszerű alkalmon: elfogadta egy New York-i közvetítő ajánlatát, hogy a költségek megtérítése és a nettó bevételek fele ellenében előadókörutat tartson az USA-ban és Kanadában. Ez hozta meg számára az igazi hírnevet. Az Arizona nevű hajón 1882. január 2-án kötött ki New York-ban, s meglehetős feltűnést keltett már pusztán öltözködésével is: lefelé bővülő zöld felsőkabátban jelent meg, amely majdnem a földet súrolta. A gallért és a kabát ujjának hajtókáját fókaprém és kígyóbór díszítette, s ugyanebből az anyagból készült turbánt utánzó kerek sapkája is. A vámtisztnek pedig ezt vetette oda: „A zsenialitásomon kívül semmi elvámolni valóm nincsen." Tetszett neki az Újvilág, mivel szerinte "Amerika az egyetlen társadalom, amely a barbarizmusból a dekandenciába fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.” 260 nap alatt 140 fellépést bonyolított le, kezdetben még kevés sikerrel, majd egyre nagyobb feltűnést keltve. Eleinte olyan témákban adott elő, mint a Reneszánsz, vagy A szép otthon, majd többször felvetette az ír kérdést is. 1848 ír költőiről tartott előadást, majd találkozott anyja egyik rokonával, s a déli konföderáció volt elnökével, Jefferson Davisszel is. Hazatérve egy ideig anyja házában élt (London, Park Street 116.), ám ekkor is folytatta a már megszokott dandy életmódot. 1883-ban bemutatták végre a Verát, mely nem lett sikeres. Ezért vidéki hakni-körútba kezdett. Több nővel is ismeretséget kötött, többek között a végzet asszonyának titulált Violet Hunt-tal (1866-1942), majd megismerkedett a zárkózott Constance Mary Lloyd-dal (a királyi tanácsos Horace Lloyd lányával), anyja egyik kísérőjével. 1883. november 26-án eljegyezték egymást, majd 1884. május 29-én Paddingtonban (London) házasodtak össze, az anglikán St. James’s Church-ben, s Párizsban élték mézesheteiket. Eközben azonban Wilde a következőt mondta a házasságról: "A férfi azért nősül, mert fáradt, a nő azért megy férjhez, mert kíváncsi: így mind a ketten rosszul járnak."
Londonban telepedtek le, a Tite Street 16. szám alatt, Chelsea-ban, egy négyemeletes, szuterénes házban, ahol közel tíz évet éltek. Wilde csak írta a műveket, előadásokat tartott (főleg 1884-1885 során), de újságíróként is tevékenykedett. Többek között a Pall Mall Gazette-ben jelentek meg írásai, akár olyan témákban is, mint az öltözködési reform, de gyakran éles társadalomkritika tűnt ki cikkeiből. Tanulmányokat is jelentetett meg, ezek főleg irodalomról és művészetről szóltak, például leghíresebb elméleti műve, "A kritikus mint művész", amely az irodalmi kritikákat magukat is művészi alkotásokként elemzi. Olykor azonban társadalmi-politikai kérdésekhez is érdekesen szól hozzá. Sok dicséretet és nem kevesebb tiltakozást keltett "Az emberi lélek a szocializmusban" című tanulmánya, melyből egy rendkívül utópista világ rajzolódott ki.
1885-ben megszületett Contance-tól első fia, Cyril, majd a következő évben Vyvyan. Wilde-nak jól jött az apaszerep is: sorra írta a szebbnél szebb, ugyanakkor mély értelmű meséket, melyek 1888 májusában A boldog herceg kötetben jelentek meg. Ilyen volt a címadó mesén kívül A nevezetes rakéta vagy Az önző óriás. Az író esténként a saját meséiből olvasott fel gyerekeinek. 1887-től pedig a The Lady’s World című folyóiratot szerkesztette, melyet később The Woman’s World-re keresztelt át. Mindemellett azonban újra felfedezte Oxfordot és Cambridge-et, nemkülönben annak diákjait, elsősorban a szép, fiatal fiúkat.
Wilde fiatalkora óta tudott homoszexuális hajlamairól. Állítólag 16 évesen élte át első csókját fiúval. 14 éven át volt internátus és fiúkollégium lakója, s a homoszexualitás itt meglehetősen elterjedt volt. Oxfordi diákkora óta voltak rendszeresen homoszexuális kapcsolatai (gyakran vitte ott ágyba azt az „egyetemi szajhát”, akitől szifiliszt kapott el), itt fedezte fel először a szőke, vékony kórista fiúk iránti szenvedélyes szerelmet, de a durva, füstös képű fiatal munkások iránt is rajongott. Az 1870-es évek második felében már valóságosan elmerült a férfiszerelem filozófiájában, és megismerkedett egy költőkből és meleg jogi reformerekből álló ún. Urániai (pederaszta) csoporttal, melynek vezetője a meleg polgárjogi mozgalom úttörője, Karl-Heinrich Ulrichs volt. Szokásain házassága és gyermekei sem változtattak. Ahogy nőtt a híre, úgy ragadtak rá a fiúk. Elsősorban a nála jóval fiatalabb fiúkat kedvelte, akik benne apára és szeretőre találtak egy személyben, mintegy az ókori görög pederasztia hagyományának mintájára (maga Wilde ezt „szókratészi szerelem”-nek nevezte).
Fontosabb homoszexuális kapcsolatai közé sorolják a már említett festő barátját, Frank Miles-t, az esküvőjekor 17 éves kanadai Robert Baldwin Ross-t (1869-1918), akivel 1886-ban találkozott Oxfordban, s aki első jelentősebb férfi szerelme volt, majd Ernest Dowsont (1867-1900), végül Alfred Douglas-t. Közülük ki kell emelni Ross jelentősségét, aki fontos szerepet játszott abban, hogy Wilde elfogadja saját szexualitását. A fiatal fiúnak sikerült elcsábítania Wilde-ot. Kapcsolatuk 1888-ig tartott, de továbbra is barátok maradtak, s Ross hű maradt Wilde-hoz, még annak halála után is. Később többször dicsekvésképpen mondta Douglas-nek, hogy ő volt az első fiú Wilde életében (ami nem volt igaz), s ez folyamatos féltékenységi jeleneteket okozott Ross és Douglas között. Wilde-nak mindemellett fiatal munkásosztálybeli fiúkkal is volt kapcsolata, kedvelte a szolgákat és rikkancs fiúkat, akikkel meleg bárokban és bordélyházakban ismerkedett meg, s fizetett szexuális szolgáltatásaikért. Ezeket, a lebukás kockázata miatt is izgalmas légyottokat nevezte Wilde "lakomának a párducokkal".
1882-es amerikai útja során találkozott a szintén meleg Walt Whitman-nel, akinek teljesen tisztában volt orientációjával, hiszen még hazatérve is azt mondta: "Még mindig itt van a számban Walt Whitman csókja." A házasságkötése egyesek szerint arra való próbálkozás is lehetett, hogy "kigyógyuljon" szexuális és romantikus vágyaiból. A fiúszerelem irodalmi dicsőítését legelőször Mr. W. H. portréja című művéből ismerjük, melyben Shakespeare szonettjeinek titokzatos ihletője, egy bizonyos Willie Hughes nevű Erzsébet-korabeli színész volt a főszereplő. Homoszexuális hajlamai leginkább Teleny című, sokáig – szalonképtelensége miatt – porosodó művében jelennek meg, melyben kendőzetlenül ír egy biszexuális londoni pianista férfiakkal való aktusairól, kifejezetten pornográf stílusban (bár valószínűleg nem ő írta a teljes művet).
1890-ben megjelent talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe, melyet Wilde és John Gray költő szerelme sugallt. A történet egy csodálatos szépségű, előkelő ifjú tragikus életéről szól. Dorian egész alakos portréját Lord Henry, a gazdag és divatos dandy meg akarja venni. Dorian eleinte nem akarja eladni, ám a Lord folyamatosan látogatja a fiút, s egy fausti viszony alakul ki köztük. Dorian eladja a lelkét a képnek. Innentől kezdve teste állandóan tökéletes, míg képmása egyre csak rútul, meglátszanak rajta szörnyű bűnei is. Egy gonosz gyilkosság után, saját magától megundorodva a képmás mellébe döfi a tőrt, s holtan esik össze. Szolgája ott találja összeaszottan a kép alatt. A műből a szerző művészi hitvallása érződik ki: "Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet." A Dorian Gray arcképének számos olvasata van: bibliai, skolasztikus, fausti, lélektani és biszexuális is, de a mű mindenképpen kora szellemi áramlatainak lenyomata marad.
1891-ben jelentős események történtek életében. Ebben az évben írta meg A canterville-i kísértet szellemes történetét az amerikai józanész és az angol ósdi hagyományok összecsapásáról, a Lady Windermere legyezője című komédiáját, mely a felső tízezer hazug világába kalauzolt el minket, a Lord Arthur Saville bűnét egy különleges gyilkosságról, vagy francia nyelven írt baljós hangulatú tragédiáját, a Salomét (mely egészen 1931-ig be volt tiltva Angliában). Ezen utóbbi mű megírása érdekében Párizsba utazott, hátrahagyva családját, s mindenhol Douglas társaságában mutatkozott. Az itt tartózkodás alatt ismerkedett össze Stéphane Mallarméval, akinek társaságában ismét érdekes férfi társaságra lelt. A Saloméban meglehetősen kényes témákat feszegetett, mint például homoerotikus vonzalmak az őrség tagjai között, öngyilkosság, házasságtörésben nemzett gyermekek és vérfertőzés. Az angliai bemutatót végül 1892 júniusában betiltották, ám egy érdekes törvény alapján: a reformáció kora óta a katolikus misztériumjátékok kiszorítása érdekében tilos volt olyan művet játszani, mely bibliai alakokkal foglalkozott. A mű franciául 1892. február 22-én jelent meg, s az angol fordítás Alfred Douglas műve, ám a két barát között olyan heves viták folytak a fordítás körül, hogy majdnem szakítottak. Wilde végül csak az ajánlásban említette meg "Bosie"-t, mint fordítót.
Ugyanebben az évben nyugodtnak tűnő magánélete is felbolydult. 1891 nyarán (egyes források szerint már januárban) Lionel Johnson költő egy fiatal (ekkor 22 éves) oxfordi egyetemista költőt mutatott be neki a Tite Street-i házban, hogy bírálja el verseit. Ő volt az elkényeztetett, önfejű és rakoncátlan Lord Alfred Douglas, akivel hivatalosnak indult kapcsolatuk hamarosan viharos szerelemmé változott. Az első hat hónapban már bizalmas barátság alakult ki köztük, ám ennek még egyáltalán nem volt szexuális töltete, megmaradt tisztán intellektuális és érzelmi szinten. Később a közös utazások során mélyült el a kapcsolat. Wilde egyre több időt töltött a társaságában, s ez családjával is egyre több problémát szült. Kapcsolatuk magán viselte az állandó kettősség jellemzőit. A nyilvánosság előtt az irodalmi tevékenység és a társasági élet jelent meg, a privát élet a szeparékban, hotelekben zajlott, az alsóbb osztályokba tartozó utcafiúkkal, akiket 1892-ben már Douglas közvetített ki Oscar-nak. A kis "Bosie" azonban nagymértékben hozzájárult Oscar irodalmi sikereihez is, több művének múzsája volt. A Dorian Gray arcképe díszkiadásának egyik példányát is "Bosie"-nak dedikálta: "Alfred Douglasnek barátjától, aki a jelen könyv szerzője. ’91. július, Oscar". "Bosie"-t felkarolta Wilde, támogatta költői tervei megvalósításában. Tőle származik a homoszexualitás angol nyelvterületen elterjedt irodalmi megnevezése is: "Love that dare not speak its name" (Szerelem, mely magát megnevezni fél).
1892-ben Wilde visszatért a sikeres vígjátékokhoz: megírta A jelentéktelen asszonyt, majd egy évvel később Az eszményi férjet. A kirobbanó színházi sikert meglehetősen bonyolult történetű 1895-ös Bunbury hozta meg neki, ám azt már csak rövid ideig élvezhette. Vígjátékaiban azonban erős kritika húzódik meg, mivel úgy gondolta: „Ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek.”
1894-re egyértelműen a kiúttalanság jellemzi. Szereti Alfred Douglas-t, ám a feleségét és gyermekeit is. A válás elképzelhetetlen, de az elszakadás is ettől a hirtelen haragú, hiú, szakadatlanul pénzt és törődést követelő baráttól. Sorba veszi a drága ajándékokat Bosie-nak, és kéjesen várja az újabb és újabb partnereket, akik valamennyien jóval fiatalabbak. Mind emellett azonban el kell tartania családját is, ezért új mű megírása helyett korábbi alkotásai átírásán dolgozott. Nagy kockázatot vállalt egy cikkével is (Tételek és filozófiák az ifjúság használatára), mely Douglas szándékainak megfelelően Oxfordban szerette volna elfogadottá tenni a férfiak akkoriban szodómiának nevezett szerelmét. A pap meg a ministráns című elbeszélésében pedig kendőzetlenül ábrázolja a szexuális megrontást, s ebből az írásból majdnem rendőrségi ügy lett.
1895 februárjában Az eszményi férj bemutatója zajlott, miközben Oscar Wilde és Alfred Douglas Algériába utazott, s a szállodában összefutottak André Gide-del, aki ugyancsak szép fiúkat kergetett. Amikor "Bosie" egy veszekedést követően egy fiú társaságában lelépett, a negyvenesztendős ír és a fiatal francia író néhány szép napot töltött együtt Algírban. Wilde ezután hazatért, kiélvezni a Bunbury színpadi sikerét ("Bosie" még egy ideig Afrikában maradt), ám egyre inkább érezte kilátástalan helyzetét, talán érezve közeledő végzetét.
1895. április 26-án beigazolódott egyik híres mondása: "Az ember nem lehet elég óvatos ellenségeinek megválogatásában." Lord Alfred Douglas apjának, a nem egészen épelméjű John Sholto Douglas-nek (1844-1900), Queensberry 9. márkijának (aki többek között verte a fiát) ugyanis nem tetszett a "Bosie" és az író közti "abnormális" viszony, s miután fia nem szakított az íróval, felelősségre vonta Wilde-ot fia megrontásáért (a homoszexualitást akkor több évi börtönnel sújthatták, egészen 1967-ig). Miután a feldühödött márki 1895. február 18-án Monte Carlóban, az író klubjába (Albemarle Club) "Oscar Wilde-nak, a pózoló szomdomitának" (szabad fordítás) címzett levelet (ráadásul elírta a szodomita szót), Wilde – részben "Bosie" követelésére – meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Wilde felfogadta Charles Octavius Humphreys (1828-1902) ügyvédet, akinek azonban semmi gyakorlata nem volt szodomita ügyekben (a saját korábbi jogi tanácsadóját, George Lewis-t (1833-1911) azért nem tudta megkérni, mert ekkor már Queensberry szolgálatában állt). Az 1895. április 3-án kezdődött első perben a márki magánnyomozói és Edward Carson színész segítségével olyan sok tanút vonultatott fel a maga igazának bizonyítására (többek között a Hotel Savoyban történt orgiákról), hogy a bíróság neki adott igazat. Ezután a bíróság hivatalosan vádat emelt Wilde ellen férfiak közti erkölcstelenség vádjával. A második perben az esküdtek nem tudtak dönteni, s egy harmadik per következett.
"Bosie"-t kiskorúsága miatt áldozatnak tekintették, ki sem hallgatták. Wilde a perben az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta. Már kezdetben eljátszotta a hitelét, amikor letagadta korát, s ezzel elvesztette szavahihetőségét az esküdtek előtt. Carson főügyész (Wilde volt iskolatársa) a tanúk felsorakoztatása mellett terhelő részleteket olvasott fel Wilde verseiből és Douglas-hez intézett leveleiből. Kiemelte, hogy Wilde jóval alacsonyabb társadalmi rangú fiúkkal tartott fent kapcsolatot, akik "London legerkölcstelenebb alakjai közé tartoznak", mire Oscar úgy reagált, hogy semmilyen társadalmi különbséget nem ismer el, s élvezettel beszélgetne el egy utcakölyökkel is. Wilde válaszaiban teljesen nyíltan beszélt, és dicsőítette" a szerelmet, mely magát megnevezni fél", olyan példákkal élve döbbent hallgatóságának, mint Dávid és Jonatán, Platón, Michelangelo vagy Shakespeare. Gúnyolódott a bírósággal és az egész eljárással. Mint elmondta: "Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akár csak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű."
Barátai azt tanácsolták, meneküljön Franciaországba, ő azonban erre nem volt hajlandó. Egyik barátja, Yeats úgy vélekedett, helyesen döntött, ennyivel tartozott hírnevének. Alávetette magát a társadalomnak, amelyet kritizált. Hogy joga legyen azt továbbra is kritizálnia. A perek a lehető legrosszabb hangulatú légkörben zajlottak, s a bíró cseppet sem volt tárgyilagos, Wilde ügyvédje sokat nem tudott tenni. Sorra hallgatták ki az újabb és újabb tanúkat, többek között azokat a fiúprostituáltakat, akik részletesen beszámoltak az író nemi életéről. Az esküdtek – két ellenszavazat mellett – a bűnösségére szavaztak, s a bíróság végül 1895. május 25-én Sir Alfred Wills bíró elnökletével bűnösnek találta hétrendbeli fajtalankodás bűntettében és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. Eleinte Pentonville börtönében kezdte büntetése letöltését, majd Newgate börtönében raboskodott. Mindezt tetézte, hogy ingóságait elárverezték. Felesége a gyerekekkel külföldre menekült, s a nevüket is megváltoztatták Holland-ra, s Constance a válás gondolatával foglalkozott, ám a 1895. szeptember 21-i beszélőn megváltoztatta véleményét.
A kényelemhez szokott írófejedelem egy kilenc négyzetméteres cellában raboskodott, kenyérhéjon, vízen élt, s egy sima fapriccsen aludt. Fizikailag teljesen megtört. 1896-ban a börtönben érte anyja halálának híre (Nürnbergből hozta a hírt Constance), mely rendkívül megrázta: "Anyám halála oly szörnyű volt nekem, hogy én, aki egykoron a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. Ő és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ők nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre." Ezután szállították át a readingi fegyházba. Ez idő alatt írta talán leginkább drámai művét: a De Profundist, melyben a vergődő lélek őszinte vallomása szólal meg. A vádoló levelet Alfred Douglas-hez írta, ám csak halála után látott napvilágot, előbb 1905-ben Ross szerkesztésében, majd 1962-ben Vyvyan gondozásában. A levél a 122. zsoltár kezdősorát vette át: "A mélységből szólok hozzád, Uram". Mind emellett egy hivatalos iratot is fogalmazott, melyben elismerte "vétkeit", azt azonban betegségnek tulajdonítva, a "szexuális téboly formáinak tartva". Válasz ugyan nem érkezett az enyhítési kérelemre, ám helyzete valamennyit javult, s ekkor jutott írószerekhez és könyvekhez is.
1897. május 19-én reggel 6 óra 15 perckor a börtönből kiszabadulva arra döbbent, hogy a válás után a bíróság a külföldre menekült feleségének és egy gyámnak ítélte a gyerekeket. Constance igazából még mindig szerette, csak a gyermekeit szerette volna megvédeni a szégyentől. Constance végrendeletében ezt írta Vyvyannek: "Próbáld meg és ne ítélkezz keményen apád felett; gondolj arra, hogy az apád, és szeret téged. Bármit tett is, nagyon megszenvedett miatta"” Cyril az első világháborúban halt meg Franciaországban; Vyvyan túl élte a háborút, 1954-ben megírta emlékiratait, 1961-ben pedig az első használható életrajzot apjáról; Vyvyan fia, Merlin Holland pedig ismét kiadta a nagyapa műveit Amikor Wilde kilépett a börtönből, barátai ott fogadták, s bár Constance (aki Genovában halt meg 1898-ban), rendszeresen pénzzel is támogatta: évente 150 fontot kellett neki küldenie, melyet akkor kellett megszakítani, ha tisztességtelen férfiak társaságában látják, nem találta helyét Angliában.
Úgy döntött, Sebastian Melmoth (egy 3. századi mártír) álnéven Franciaországba költözik, s azt is eldöntötte, hogy soha többé nem ír angolul, csak franciául. Korábbi ismerősei azonban Párizsban is elkerülték, így egy kis tengerparti faluban, Berneval-ban telepedett le. Itt még egy rövid ideig együtt voltak "Bosie"-val (Nápolyba is közösen utaztak el), de aztán végleg elváltak útjaik.
1898 márciusában még írt egy felhívást a börtönreform ügyében az angol hatóságoknak, melynek nem volt hatása. Wilde A readingi fegyház balladája című művét szintén ebben az évben adták ki, szerzőként C. 3. 3.-at jelölve meg (ez volt Wilde zárkájának száma: 3. blokk, 3. emelet, 3. cella), melyben leírta: "A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját, a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költő szereti a fiúkat." Ezzel kihangsúlyozta, hogy soha sem fog megváltozni. Azt is leírta: "Mindenki megöli azt, akit szeret." Sorra járta a kávéházakat (rászokott az ánizspálinkára), s élte tovább költekező életmódját, igaz, ezt azért is tehette meg, mert az 1900-ban meghalt apjától jelentősebb összeget örökölt. Párizsban ismét kezdtek sikerei lenni, játszották a színházak a Salomét. Újabb művén, A szent kurtizánon dolgozott, mikor legyűrte a betegség.
1900-ban fülfertőzése, melyet a börtönben kapott, súlyosabbá vált (mások szifiliszt emlegettek betegségeként). Műtétre nem került sor, s orvosa folyamatosan a kifizetetlen számlák miatt nyaggatta, ám csak az Hôtel d’Alsace szobájának dekorációja izgatta: "Szörnyű ez a tapéta. Egyikünknek mennie kell!" Mire ezt válaszolta: "Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet." Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért (hűen egész meghökkentő életéhez), majd 1900. november 30-án 13 óra 50 perckor, 46 éves korában meghalt. 1900. december 14-én hű barátok kis csoportja kísérte el a Párizs környéki Bagneux temetőjébe, ám 1909-ben a párizsi Père Lachaise temetőbe helyezték át (a temető 89-es parcellájának jobb oldali második sarkánál). Fél évszázaddal később "Bosie" hamvait is az ő sírjába helyezték. Így a zseniális író és végzetes múzsája nemcsak az életben, a halálban is együtt voltak. E szarkofágjellegű kőtömbön (melyet Jacob Epstein tervezett) folyik a melegellenesek és a homoszexuális aktivisták szóharca, telefirkálva feliratokkal. A síremlék ma valóságos zarándokhely.
Wilde további évtizedekre kitaszítottá vált hazájában. Csak 1954-ben, születésének centenáriumán készítettek neki emléktáblát, melyre helyhiány miatt csak ennyi került: "Itt élt Oscar Wilde, szellemes ember és drámaíró." Az egyház Wilde-ot 1995-ben rehabilitálta (ekkor kapott hagyományos színes üvegablakot a Westmintster székesegyház "A Költők Sarka" nevű részén; az avatáson nem csak Wilde leszármazottai voltak jelen, hanem a Queensberry-k is). 1999-ben, halála 100. évfordulójához időzítve felavatták Londonban, az Adelaide Street-en Wilde életnagyságúnál nagyobb bronzszobrát, melyen kedvenc pózában elegánsan rágyújt egy hosszú cigarettára. A leleplezésen jelen volt a költő unokája, Merlin Holland, Stephen Fry színész, aki az 1997-es Oscar Wilde szerelmeiben alakította az írót, valamint a Blair-kormány nyíltan meleg kulturális államtitkára, Chris Smith. Wilde napjainkig a leghíresebb meleg-ikonnak számít (csak az Interneten több mint 50 ezer weboldal található a neve alatt).
Válogatott irodalom:
Carton, Sydney: Jegyzetek Oscar Wilderól. ?, Budapest, 1911.
Douglas, Alfred: Wilde Oszkár és én. Kultura Könyvkiadó és Nyomda Rt., Budapest, 1919.
Gide, André: Oscar Wilde. Öt képpel. Kulruta Könyvkiadó, Budapest, ?.
Rademacher, Jörg W.: Oscar Wilde. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.
Rózságh Endre: A boldog herceg. Oscar Wilde. Melegek, akik formálták a világot, 16. rész. In=Mások, 2002. június, 46-48. oldal
Szenczi Miklós - Szobotka Tibor - Katona Anna: Az angol irodalom története. Gondolat Könyvkaidó, Budsapest, 1972.
Török András: Oscar Wilde világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Oscar_Wilde
http://en.wikipedia.org/wiki/Oscar_Wilde
http://www.literatura.hu/irok/szimbol/wilde.htm
http://www.online-literature.com/wilde/
http://www.crimelibrary.com/gangsters_outlaws/cops_others/oscar_wilde/1....
http://www.csulb.edu/~csnider/wilde.queer.addict.html
http://gayfortoday.blogspot.com/2007/10/oscar-wilde.html
http://gayinfo.tripod.com/A-Z-W.html
Dublinban született egy köznemesi család második fiúgyermekeként. Édesapja fül- és szemspecialistaként dolgozott, ám sokat olvasott, elsősorban régészeti és néprajzi tárgyú könyveket, továbbá lovaggá is ütötték, anyja pedig Speranza álnéven vált ismert írónővé. Lady Wilde irodalmi szalont is üzemeltetett, ide járt a dublini irodalmi élet színe-java. Ez is közrejátszhatott abban, hogy Oscar már kora gyerekkorában falta a könyveket, rendkívül jó memóriája és nyelvérzéke volt (később az íren kívül beszélte az oxfordi angolt, a franciát, az ógörögöt és a latint). Édesanyja fiatal korában részt vett az ír nacionalista mozgalmakban, a fiú valószínűleg tőle örökölte a lázadó egyéniségét. Szülei furcsa pár voltak: apja cingár, törékeny alkatú, alacsonynövésű férfi volt, anyja sudár termetű asszony finom vonásokkal, tekintélyt parancsoló járással. Az apa – talán kisebbrendűségi komplexusa miatt – többször félre lépett, és három házasságon kívül született gyermeke is született. Az egyik fiatal szeretőjének professzor apjával még perbe is keveredett a család, s az apát el is ítélték egy jelképes – egypennys – kártérítésre. Az anyjának is voltak kalandjai irodalmárokkal, ám ezek plátói szinten maradtak.
Oscarnak két testvére volt: bátyja Willie ügyvédnek készült, ám kedvenc testvére húga, Isola volt. Amikor a kislány 10 évesen meghalt (1867. február 23-án), ez nagyon megviselte Oscart: egész élete végéig magánál hordta kishúga hajtincsét egy borítékban, melyet később megtaláltak, és Oscar saját rajzaival dekorálta még gyerekkorában. Wilde egyébként egy rendkívül érzékeny és érzelmes gyermek volt. A család eleinte a Westland Row 21. szám alatt lakott, majd 1855 júniusában átköltöztek a szomszédos Merrion Square-re. A gyermekek nagypolgári környezetben nőttek fel, francia és német nevelők gondozásában. Valamikor 1867 nyarán – anyja kívánságára – bátyjával együtt átestek egy második keresztelésen, amikor is áttértek anglikán hitre, mellyel Oscar igazából soha sem békélt meg.
1864-től testvérével az enniskilleni Portora Royal School internátusában tanult (mely Írország Eton-jának felelt meg), s meglehetősen liberális szellemű iskola volt. Mintegy 150 társával együtt tanult régi és modern nyelveket, valamint matematikát. Fontos volt a sport és a vallásoktatás is. Oscar már ekkor eleven volt, aki szerette a rikító színeket. Tanulmányait 1871 és 1874 között a dublini Trinity College-ban folytatta (a kor legjelentősebb protestáns felsőoktatási intézményében), ahol személyes kapcsolat alakult ki tanár és diákja között. Legnagyobb hatással tutora, John Pentland Mahhafy volt rá, olyannyira, hogy 1875 júniusában együtt indultak el egy görögországi felfedezőútra, ám a pénz hiánya miatt csak Rómáig jutottak (a város és a katolicizmus nagy hatással volt rá). 1874 és 1878 között Oxfordban tanult esztétika szakon a Magdalen College-ban. Már az egyetemen kipróbálhatta, hogyan hat társaira lázadó öltözködése: a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót viselt, pávakék nyakkendővel és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalappal. Lázadó természete gyakran volt problémák forrása: 1877 tavaszi kirándulása miatt több nappal meghosszabbította szünetét, emiatt egy időre fel is függesztették. Itteni évei alatt jó barátja volt George Bernard Shaw, akit már gyermekkora óta ismert, mivel apja volt a fogorvosa.
1876-ban hirtelen meghalt édesapja, Wilde azonban ekkor már meg tudott élni ösztöndíjából, ám 1877-ben féltestvére, Henry Wilson is elhunyt, innentől kezdve Oscar lett a családfenntartó. Közben szabadúszó íróként több-kevesebb sikert ért el, 1878. június 10-én 24 évesen elnyerte a fiatal tehetségeknek kiírt Newdigate díjat Ravenna című történelmi elbeszélő költeményével (a díjat Willie testvére jelenlétében az egyetemhez tartozó neves Sheldonian Theatre-ban vette át). Az iskolát kiválóan végezte el, ám rendkívül fegyelmezetlen viselkedése miatt nem kapott tanári kinevezést.
Nem tért vissza Írországba, s már 1878 őszén közös lakásba költözött egyik régi festő barátjával, a francia Frank Miles-szal (1852-1891). A diplomaátadás után nem sokkal a Salisbury Street 13. szám alatt béreltek közösen lakást. Itt Wilde meglehetősen fényűző életmódod folytatott: "kék porcelán csillogott mindenütt, s szerte liliomokat helyezett el a lakásban. A sarokban, afféle oltárként, egy festőállvány állott Edward Poynternek Lillie Langtryról festett képmásával", írta egyik lakótársuk, Henry Marillier (1865-1951) (Langtry a kor híres színésznője volt). 1880 augusztusában átköltöztek az elegánsabb Chelsea negyedbe, a Tite Street-en álló Keats House-ba. Szeptemberben magánkiadásban megjelentette első darabját, a Vera, vagy a nihilisták-at. A darab meglehetősen felforgató jellegű volt, oroszországi példával utalva az ír helyzetre, a tervezett bemutató azonban a későbbi amerikai út miatt elmaradt.
Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, ám különc viselkedése miatt háta mögött kinevették, 1890-től a Punch hetilap pedig karikatúra rovatot indított róla ("Jellaby Postlewhaite" néven emlegették), ám ez sem zavarta. Ez számára pusztán hírverés volt, s jónak tartotta ("Egyetlen dolog rosszabb annál, ha beszélnek valakiről, mégpedig az, ha nem beszélnek róla"). Támadták lazának tartott erkölcsei miatt, miközben ő csak azt mondta: "A kísértéstől egyféle képen szabadulhatunk meg: ha megadjuk magunkat neki." Rendkívül népszerű lett azonban a nők között, szerelmi viszonyát emlegették többek között Florence Balcomb-bal is (aki végül 1878 decemberében hozzá ment Bram Stoker-hez, a Drakula későbbi írójához).
1881. június 30-án saját költségén megjelentette Poems (Versek) című kötetét, s ez volt az a körülmény, mely jelentősen megváltoztatta jövőjét. Lakótársa apja erősen kritizálta Wilde verseit, s miután Miles meghunyászkodott apja előtt, Wilde elhagyta a közösen bérelt házat. 1881 decemberében pedig kapva kapott egy nagyszerű alkalmon: elfogadta egy New York-i közvetítő ajánlatát, hogy a költségek megtérítése és a nettó bevételek fele ellenében előadókörutat tartson az USA-ban és Kanadában. Ez hozta meg számára az igazi hírnevet. Az Arizona nevű hajón 1882. január 2-án kötött ki New York-ban, s meglehetős feltűnést keltett már pusztán öltözködésével is: lefelé bővülő zöld felsőkabátban jelent meg, amely majdnem a földet súrolta. A gallért és a kabát ujjának hajtókáját fókaprém és kígyóbór díszítette, s ugyanebből az anyagból készült turbánt utánzó kerek sapkája is. A vámtisztnek pedig ezt vetette oda: „A zsenialitásomon kívül semmi elvámolni valóm nincsen." Tetszett neki az Újvilág, mivel szerinte "Amerika az egyetlen társadalom, amely a barbarizmusból a dekandenciába fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.” 260 nap alatt 140 fellépést bonyolított le, kezdetben még kevés sikerrel, majd egyre nagyobb feltűnést keltve. Eleinte olyan témákban adott elő, mint a Reneszánsz, vagy A szép otthon, majd többször felvetette az ír kérdést is. 1848 ír költőiről tartott előadást, majd találkozott anyja egyik rokonával, s a déli konföderáció volt elnökével, Jefferson Davisszel is. Hazatérve egy ideig anyja házában élt (London, Park Street 116.), ám ekkor is folytatta a már megszokott dandy életmódot. 1883-ban bemutatták végre a Verát, mely nem lett sikeres. Ezért vidéki hakni-körútba kezdett. Több nővel is ismeretséget kötött, többek között a végzet asszonyának titulált Violet Hunt-tal (1866-1942), majd megismerkedett a zárkózott Constance Mary Lloyd-dal (a királyi tanácsos Horace Lloyd lányával), anyja egyik kísérőjével. 1883. november 26-án eljegyezték egymást, majd 1884. május 29-én Paddingtonban (London) házasodtak össze, az anglikán St. James’s Church-ben, s Párizsban élték mézesheteiket. Eközben azonban Wilde a következőt mondta a házasságról: "A férfi azért nősül, mert fáradt, a nő azért megy férjhez, mert kíváncsi: így mind a ketten rosszul járnak."
Londonban telepedtek le, a Tite Street 16. szám alatt, Chelsea-ban, egy négyemeletes, szuterénes házban, ahol közel tíz évet éltek. Wilde csak írta a műveket, előadásokat tartott (főleg 1884-1885 során), de újságíróként is tevékenykedett. Többek között a Pall Mall Gazette-ben jelentek meg írásai, akár olyan témákban is, mint az öltözködési reform, de gyakran éles társadalomkritika tűnt ki cikkeiből. Tanulmányokat is jelentetett meg, ezek főleg irodalomról és művészetről szóltak, például leghíresebb elméleti műve, "A kritikus mint művész", amely az irodalmi kritikákat magukat is művészi alkotásokként elemzi. Olykor azonban társadalmi-politikai kérdésekhez is érdekesen szól hozzá. Sok dicséretet és nem kevesebb tiltakozást keltett "Az emberi lélek a szocializmusban" című tanulmánya, melyből egy rendkívül utópista világ rajzolódott ki.
1885-ben megszületett Contance-tól első fia, Cyril, majd a következő évben Vyvyan. Wilde-nak jól jött az apaszerep is: sorra írta a szebbnél szebb, ugyanakkor mély értelmű meséket, melyek 1888 májusában A boldog herceg kötetben jelentek meg. Ilyen volt a címadó mesén kívül A nevezetes rakéta vagy Az önző óriás. Az író esténként a saját meséiből olvasott fel gyerekeinek. 1887-től pedig a The Lady’s World című folyóiratot szerkesztette, melyet később The Woman’s World-re keresztelt át. Mindemellett azonban újra felfedezte Oxfordot és Cambridge-et, nemkülönben annak diákjait, elsősorban a szép, fiatal fiúkat.
Wilde fiatalkora óta tudott homoszexuális hajlamairól. Állítólag 16 évesen élte át első csókját fiúval. 14 éven át volt internátus és fiúkollégium lakója, s a homoszexualitás itt meglehetősen elterjedt volt. Oxfordi diákkora óta voltak rendszeresen homoszexuális kapcsolatai (gyakran vitte ott ágyba azt az „egyetemi szajhát”, akitől szifiliszt kapott el), itt fedezte fel először a szőke, vékony kórista fiúk iránti szenvedélyes szerelmet, de a durva, füstös képű fiatal munkások iránt is rajongott. Az 1870-es évek második felében már valóságosan elmerült a férfiszerelem filozófiájában, és megismerkedett egy költőkből és meleg jogi reformerekből álló ún. Urániai (pederaszta) csoporttal, melynek vezetője a meleg polgárjogi mozgalom úttörője, Karl-Heinrich Ulrichs volt. Szokásain házassága és gyermekei sem változtattak. Ahogy nőtt a híre, úgy ragadtak rá a fiúk. Elsősorban a nála jóval fiatalabb fiúkat kedvelte, akik benne apára és szeretőre találtak egy személyben, mintegy az ókori görög pederasztia hagyományának mintájára (maga Wilde ezt „szókratészi szerelem”-nek nevezte).
Fontosabb homoszexuális kapcsolatai közé sorolják a már említett festő barátját, Frank Miles-t, az esküvőjekor 17 éves kanadai Robert Baldwin Ross-t (1869-1918), akivel 1886-ban találkozott Oxfordban, s aki első jelentősebb férfi szerelme volt, majd Ernest Dowsont (1867-1900), végül Alfred Douglas-t. Közülük ki kell emelni Ross jelentősségét, aki fontos szerepet játszott abban, hogy Wilde elfogadja saját szexualitását. A fiatal fiúnak sikerült elcsábítania Wilde-ot. Kapcsolatuk 1888-ig tartott, de továbbra is barátok maradtak, s Ross hű maradt Wilde-hoz, még annak halála után is. Később többször dicsekvésképpen mondta Douglas-nek, hogy ő volt az első fiú Wilde életében (ami nem volt igaz), s ez folyamatos féltékenységi jeleneteket okozott Ross és Douglas között. Wilde-nak mindemellett fiatal munkásosztálybeli fiúkkal is volt kapcsolata, kedvelte a szolgákat és rikkancs fiúkat, akikkel meleg bárokban és bordélyházakban ismerkedett meg, s fizetett szexuális szolgáltatásaikért. Ezeket, a lebukás kockázata miatt is izgalmas légyottokat nevezte Wilde "lakomának a párducokkal".
1882-es amerikai útja során találkozott a szintén meleg Walt Whitman-nel, akinek teljesen tisztában volt orientációjával, hiszen még hazatérve is azt mondta: "Még mindig itt van a számban Walt Whitman csókja." A házasságkötése egyesek szerint arra való próbálkozás is lehetett, hogy "kigyógyuljon" szexuális és romantikus vágyaiból. A fiúszerelem irodalmi dicsőítését legelőször Mr. W. H. portréja című művéből ismerjük, melyben Shakespeare szonettjeinek titokzatos ihletője, egy bizonyos Willie Hughes nevű Erzsébet-korabeli színész volt a főszereplő. Homoszexuális hajlamai leginkább Teleny című, sokáig – szalonképtelensége miatt – porosodó művében jelennek meg, melyben kendőzetlenül ír egy biszexuális londoni pianista férfiakkal való aktusairól, kifejezetten pornográf stílusban (bár valószínűleg nem ő írta a teljes művet).
1890-ben megjelent talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe, melyet Wilde és John Gray költő szerelme sugallt. A történet egy csodálatos szépségű, előkelő ifjú tragikus életéről szól. Dorian egész alakos portréját Lord Henry, a gazdag és divatos dandy meg akarja venni. Dorian eleinte nem akarja eladni, ám a Lord folyamatosan látogatja a fiút, s egy fausti viszony alakul ki köztük. Dorian eladja a lelkét a képnek. Innentől kezdve teste állandóan tökéletes, míg képmása egyre csak rútul, meglátszanak rajta szörnyű bűnei is. Egy gonosz gyilkosság után, saját magától megundorodva a képmás mellébe döfi a tőrt, s holtan esik össze. Szolgája ott találja összeaszottan a kép alatt. A műből a szerző művészi hitvallása érződik ki: "Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet." A Dorian Gray arcképének számos olvasata van: bibliai, skolasztikus, fausti, lélektani és biszexuális is, de a mű mindenképpen kora szellemi áramlatainak lenyomata marad.
1891-ben jelentős események történtek életében. Ebben az évben írta meg A canterville-i kísértet szellemes történetét az amerikai józanész és az angol ósdi hagyományok összecsapásáról, a Lady Windermere legyezője című komédiáját, mely a felső tízezer hazug világába kalauzolt el minket, a Lord Arthur Saville bűnét egy különleges gyilkosságról, vagy francia nyelven írt baljós hangulatú tragédiáját, a Salomét (mely egészen 1931-ig be volt tiltva Angliában). Ezen utóbbi mű megírása érdekében Párizsba utazott, hátrahagyva családját, s mindenhol Douglas társaságában mutatkozott. Az itt tartózkodás alatt ismerkedett össze Stéphane Mallarméval, akinek társaságában ismét érdekes férfi társaságra lelt. A Saloméban meglehetősen kényes témákat feszegetett, mint például homoerotikus vonzalmak az őrség tagjai között, öngyilkosság, házasságtörésben nemzett gyermekek és vérfertőzés. Az angliai bemutatót végül 1892 júniusában betiltották, ám egy érdekes törvény alapján: a reformáció kora óta a katolikus misztériumjátékok kiszorítása érdekében tilos volt olyan művet játszani, mely bibliai alakokkal foglalkozott. A mű franciául 1892. február 22-én jelent meg, s az angol fordítás Alfred Douglas műve, ám a két barát között olyan heves viták folytak a fordítás körül, hogy majdnem szakítottak. Wilde végül csak az ajánlásban említette meg "Bosie"-t, mint fordítót.
Ugyanebben az évben nyugodtnak tűnő magánélete is felbolydult. 1891 nyarán (egyes források szerint már januárban) Lionel Johnson költő egy fiatal (ekkor 22 éves) oxfordi egyetemista költőt mutatott be neki a Tite Street-i házban, hogy bírálja el verseit. Ő volt az elkényeztetett, önfejű és rakoncátlan Lord Alfred Douglas, akivel hivatalosnak indult kapcsolatuk hamarosan viharos szerelemmé változott. Az első hat hónapban már bizalmas barátság alakult ki köztük, ám ennek még egyáltalán nem volt szexuális töltete, megmaradt tisztán intellektuális és érzelmi szinten. Később a közös utazások során mélyült el a kapcsolat. Wilde egyre több időt töltött a társaságában, s ez családjával is egyre több problémát szült. Kapcsolatuk magán viselte az állandó kettősség jellemzőit. A nyilvánosság előtt az irodalmi tevékenység és a társasági élet jelent meg, a privát élet a szeparékban, hotelekben zajlott, az alsóbb osztályokba tartozó utcafiúkkal, akiket 1892-ben már Douglas közvetített ki Oscar-nak. A kis "Bosie" azonban nagymértékben hozzájárult Oscar irodalmi sikereihez is, több művének múzsája volt. A Dorian Gray arcképe díszkiadásának egyik példányát is "Bosie"-nak dedikálta: "Alfred Douglasnek barátjától, aki a jelen könyv szerzője. ’91. július, Oscar". "Bosie"-t felkarolta Wilde, támogatta költői tervei megvalósításában. Tőle származik a homoszexualitás angol nyelvterületen elterjedt irodalmi megnevezése is: "Love that dare not speak its name" (Szerelem, mely magát megnevezni fél).
1892-ben Wilde visszatért a sikeres vígjátékokhoz: megírta A jelentéktelen asszonyt, majd egy évvel később Az eszményi férjet. A kirobbanó színházi sikert meglehetősen bonyolult történetű 1895-ös Bunbury hozta meg neki, ám azt már csak rövid ideig élvezhette. Vígjátékaiban azonban erős kritika húzódik meg, mivel úgy gondolta: „Ha el akarod mondani az embereknek az igazságot, akkor nevettesd meg őket, máskülönben megölnek.”
1894-re egyértelműen a kiúttalanság jellemzi. Szereti Alfred Douglas-t, ám a feleségét és gyermekeit is. A válás elképzelhetetlen, de az elszakadás is ettől a hirtelen haragú, hiú, szakadatlanul pénzt és törődést követelő baráttól. Sorba veszi a drága ajándékokat Bosie-nak, és kéjesen várja az újabb és újabb partnereket, akik valamennyien jóval fiatalabbak. Mind emellett azonban el kell tartania családját is, ezért új mű megírása helyett korábbi alkotásai átírásán dolgozott. Nagy kockázatot vállalt egy cikkével is (Tételek és filozófiák az ifjúság használatára), mely Douglas szándékainak megfelelően Oxfordban szerette volna elfogadottá tenni a férfiak akkoriban szodómiának nevezett szerelmét. A pap meg a ministráns című elbeszélésében pedig kendőzetlenül ábrázolja a szexuális megrontást, s ebből az írásból majdnem rendőrségi ügy lett.
1895 februárjában Az eszményi férj bemutatója zajlott, miközben Oscar Wilde és Alfred Douglas Algériába utazott, s a szállodában összefutottak André Gide-del, aki ugyancsak szép fiúkat kergetett. Amikor "Bosie" egy veszekedést követően egy fiú társaságában lelépett, a negyvenesztendős ír és a fiatal francia író néhány szép napot töltött együtt Algírban. Wilde ezután hazatért, kiélvezni a Bunbury színpadi sikerét ("Bosie" még egy ideig Afrikában maradt), ám egyre inkább érezte kilátástalan helyzetét, talán érezve közeledő végzetét.
1895. április 26-án beigazolódott egyik híres mondása: "Az ember nem lehet elég óvatos ellenségeinek megválogatásában." Lord Alfred Douglas apjának, a nem egészen épelméjű John Sholto Douglas-nek (1844-1900), Queensberry 9. márkijának (aki többek között verte a fiát) ugyanis nem tetszett a "Bosie" és az író közti "abnormális" viszony, s miután fia nem szakított az íróval, felelősségre vonta Wilde-ot fia megrontásáért (a homoszexualitást akkor több évi börtönnel sújthatták, egészen 1967-ig). Miután a feldühödött márki 1895. február 18-án Monte Carlóban, az író klubjába (Albemarle Club) "Oscar Wilde-nak, a pózoló szomdomitának" (szabad fordítás) címzett levelet (ráadásul elírta a szodomita szót), Wilde – részben "Bosie" követelésére – meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Wilde felfogadta Charles Octavius Humphreys (1828-1902) ügyvédet, akinek azonban semmi gyakorlata nem volt szodomita ügyekben (a saját korábbi jogi tanácsadóját, George Lewis-t (1833-1911) azért nem tudta megkérni, mert ekkor már Queensberry szolgálatában állt). Az 1895. április 3-án kezdődött első perben a márki magánnyomozói és Edward Carson színész segítségével olyan sok tanút vonultatott fel a maga igazának bizonyítására (többek között a Hotel Savoyban történt orgiákról), hogy a bíróság neki adott igazat. Ezután a bíróság hivatalosan vádat emelt Wilde ellen férfiak közti erkölcstelenség vádjával. A második perben az esküdtek nem tudtak dönteni, s egy harmadik per következett.
"Bosie"-t kiskorúsága miatt áldozatnak tekintették, ki sem hallgatták. Wilde a perben az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta. Már kezdetben eljátszotta a hitelét, amikor letagadta korát, s ezzel elvesztette szavahihetőségét az esküdtek előtt. Carson főügyész (Wilde volt iskolatársa) a tanúk felsorakoztatása mellett terhelő részleteket olvasott fel Wilde verseiből és Douglas-hez intézett leveleiből. Kiemelte, hogy Wilde jóval alacsonyabb társadalmi rangú fiúkkal tartott fent kapcsolatot, akik "London legerkölcstelenebb alakjai közé tartoznak", mire Oscar úgy reagált, hogy semmilyen társadalmi különbséget nem ismer el, s élvezettel beszélgetne el egy utcakölyökkel is. Wilde válaszaiban teljesen nyíltan beszélt, és dicsőítette" a szerelmet, mely magát megnevezni fél", olyan példákkal élve döbbent hallgatóságának, mint Dávid és Jonatán, Platón, Michelangelo vagy Shakespeare. Gúnyolódott a bírósággal és az egész eljárással. Mint elmondta: "Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akár csak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű."
Barátai azt tanácsolták, meneküljön Franciaországba, ő azonban erre nem volt hajlandó. Egyik barátja, Yeats úgy vélekedett, helyesen döntött, ennyivel tartozott hírnevének. Alávetette magát a társadalomnak, amelyet kritizált. Hogy joga legyen azt továbbra is kritizálnia. A perek a lehető legrosszabb hangulatú légkörben zajlottak, s a bíró cseppet sem volt tárgyilagos, Wilde ügyvédje sokat nem tudott tenni. Sorra hallgatták ki az újabb és újabb tanúkat, többek között azokat a fiúprostituáltakat, akik részletesen beszámoltak az író nemi életéről. Az esküdtek – két ellenszavazat mellett – a bűnösségére szavaztak, s a bíróság végül 1895. május 25-én Sir Alfred Wills bíró elnökletével bűnösnek találta hétrendbeli fajtalankodás bűntettében és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. Eleinte Pentonville börtönében kezdte büntetése letöltését, majd Newgate börtönében raboskodott. Mindezt tetézte, hogy ingóságait elárverezték. Felesége a gyerekekkel külföldre menekült, s a nevüket is megváltoztatták Holland-ra, s Constance a válás gondolatával foglalkozott, ám a 1895. szeptember 21-i beszélőn megváltoztatta véleményét.
A kényelemhez szokott írófejedelem egy kilenc négyzetméteres cellában raboskodott, kenyérhéjon, vízen élt, s egy sima fapriccsen aludt. Fizikailag teljesen megtört. 1896-ban a börtönben érte anyja halálának híre (Nürnbergből hozta a hírt Constance), mely rendkívül megrázta: "Anyám halála oly szörnyű volt nekem, hogy én, aki egykoron a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. Ő és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ők nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre." Ezután szállították át a readingi fegyházba. Ez idő alatt írta talán leginkább drámai művét: a De Profundist, melyben a vergődő lélek őszinte vallomása szólal meg. A vádoló levelet Alfred Douglas-hez írta, ám csak halála után látott napvilágot, előbb 1905-ben Ross szerkesztésében, majd 1962-ben Vyvyan gondozásában. A levél a 122. zsoltár kezdősorát vette át: "A mélységből szólok hozzád, Uram". Mind emellett egy hivatalos iratot is fogalmazott, melyben elismerte "vétkeit", azt azonban betegségnek tulajdonítva, a "szexuális téboly formáinak tartva". Válasz ugyan nem érkezett az enyhítési kérelemre, ám helyzete valamennyit javult, s ekkor jutott írószerekhez és könyvekhez is.
1897. május 19-én reggel 6 óra 15 perckor a börtönből kiszabadulva arra döbbent, hogy a válás után a bíróság a külföldre menekült feleségének és egy gyámnak ítélte a gyerekeket. Constance igazából még mindig szerette, csak a gyermekeit szerette volna megvédeni a szégyentől. Constance végrendeletében ezt írta Vyvyannek: "Próbáld meg és ne ítélkezz keményen apád felett; gondolj arra, hogy az apád, és szeret téged. Bármit tett is, nagyon megszenvedett miatta"” Cyril az első világháborúban halt meg Franciaországban; Vyvyan túl élte a háborút, 1954-ben megírta emlékiratait, 1961-ben pedig az első használható életrajzot apjáról; Vyvyan fia, Merlin Holland pedig ismét kiadta a nagyapa műveit Amikor Wilde kilépett a börtönből, barátai ott fogadták, s bár Constance (aki Genovában halt meg 1898-ban), rendszeresen pénzzel is támogatta: évente 150 fontot kellett neki küldenie, melyet akkor kellett megszakítani, ha tisztességtelen férfiak társaságában látják, nem találta helyét Angliában.
Úgy döntött, Sebastian Melmoth (egy 3. századi mártír) álnéven Franciaországba költözik, s azt is eldöntötte, hogy soha többé nem ír angolul, csak franciául. Korábbi ismerősei azonban Párizsban is elkerülték, így egy kis tengerparti faluban, Berneval-ban telepedett le. Itt még egy rövid ideig együtt voltak "Bosie"-val (Nápolyba is közösen utaztak el), de aztán végleg elváltak útjaik.
1898 márciusában még írt egy felhívást a börtönreform ügyében az angol hatóságoknak, melynek nem volt hatása. Wilde A readingi fegyház balladája című művét szintén ebben az évben adták ki, szerzőként C. 3. 3.-at jelölve meg (ez volt Wilde zárkájának száma: 3. blokk, 3. emelet, 3. cella), melyben leírta: "A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját, a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költő szereti a fiúkat." Ezzel kihangsúlyozta, hogy soha sem fog megváltozni. Azt is leírta: "Mindenki megöli azt, akit szeret." Sorra járta a kávéházakat (rászokott az ánizspálinkára), s élte tovább költekező életmódját, igaz, ezt azért is tehette meg, mert az 1900-ban meghalt apjától jelentősebb összeget örökölt. Párizsban ismét kezdtek sikerei lenni, játszották a színházak a Salomét. Újabb művén, A szent kurtizánon dolgozott, mikor legyűrte a betegség.
1900-ban fülfertőzése, melyet a börtönben kapott, súlyosabbá vált (mások szifiliszt emlegettek betegségeként). Műtétre nem került sor, s orvosa folyamatosan a kifizetetlen számlák miatt nyaggatta, ám csak az Hôtel d’Alsace szobájának dekorációja izgatta: "Szörnyű ez a tapéta. Egyikünknek mennie kell!" Mire ezt válaszolta: "Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet." Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért (hűen egész meghökkentő életéhez), majd 1900. november 30-án 13 óra 50 perckor, 46 éves korában meghalt. 1900. december 14-én hű barátok kis csoportja kísérte el a Párizs környéki Bagneux temetőjébe, ám 1909-ben a párizsi Père Lachaise temetőbe helyezték át (a temető 89-es parcellájának jobb oldali második sarkánál). Fél évszázaddal később "Bosie" hamvait is az ő sírjába helyezték. Így a zseniális író és végzetes múzsája nemcsak az életben, a halálban is együtt voltak. E szarkofágjellegű kőtömbön (melyet Jacob Epstein tervezett) folyik a melegellenesek és a homoszexuális aktivisták szóharca, telefirkálva feliratokkal. A síremlék ma valóságos zarándokhely.
Wilde további évtizedekre kitaszítottá vált hazájában. Csak 1954-ben, születésének centenáriumán készítettek neki emléktáblát, melyre helyhiány miatt csak ennyi került: "Itt élt Oscar Wilde, szellemes ember és drámaíró." Az egyház Wilde-ot 1995-ben rehabilitálta (ekkor kapott hagyományos színes üvegablakot a Westmintster székesegyház "A Költők Sarka" nevű részén; az avatáson nem csak Wilde leszármazottai voltak jelen, hanem a Queensberry-k is). 1999-ben, halála 100. évfordulójához időzítve felavatták Londonban, az Adelaide Street-en Wilde életnagyságúnál nagyobb bronzszobrát, melyen kedvenc pózában elegánsan rágyújt egy hosszú cigarettára. A leleplezésen jelen volt a költő unokája, Merlin Holland, Stephen Fry színész, aki az 1997-es Oscar Wilde szerelmeiben alakította az írót, valamint a Blair-kormány nyíltan meleg kulturális államtitkára, Chris Smith. Wilde napjainkig a leghíresebb meleg-ikonnak számít (csak az Interneten több mint 50 ezer weboldal található a neve alatt).
Válogatott irodalom:
Carton, Sydney: Jegyzetek Oscar Wilderól. ?, Budapest, 1911.
Douglas, Alfred: Wilde Oszkár és én. Kultura Könyvkiadó és Nyomda Rt., Budapest, 1919.
Gide, André: Oscar Wilde. Öt képpel. Kulruta Könyvkiadó, Budapest, ?.
Rademacher, Jörg W.: Oscar Wilde. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.
Rózságh Endre: A boldog herceg. Oscar Wilde. Melegek, akik formálták a világot, 16. rész. In=Mások, 2002. június, 46-48. oldal
Szenczi Miklós - Szobotka Tibor - Katona Anna: Az angol irodalom története. Gondolat Könyvkaidó, Budsapest, 1972.
Török András: Oscar Wilde világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Oscar_Wilde
http://en.wikipedia.org/wiki/Oscar_Wilde
http://www.literatura.hu/irok/szimbol/wilde.htm
http://www.online-literature.com/wilde/
http://www.crimelibrary.com/gangsters_outlaws/cops_others/oscar_wilde/1....
http://www.csulb.edu/~csnider/wilde.queer.addict.html
http://gayfortoday.blogspot.com/2007/10/oscar-wilde.html
http://gayinfo.tripod.com/A-Z-W.html